Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2002 január > Barangolások Németh László pedagógiai világában II.

Both Mária

Barangolások Németh László pedagógiai világában II.

Decemberi számunkban közöltük a Németh László pedagógiai gondolataiban tallózó írás első részét. A második részben az egzakt tudomány védelmében Hamvas Bélával vitázó Németh László gondolatainak aktualitását elemzi a szerző. Bemutatja továbbá a vásárhelyi évek pedagógiai kísérleteinek egyik legizgalmasabb dokumentumát, a Négy könyvet és az ugyancsak ebből a korszakból származó Óraadók királysága című művet.

„Elsúlytalanodott tudomány”

Miközben Németh László pedagógiai tárgyú könyveit kerestem, kezembe került egykori tanárunk, Juhász-Nagy Pál írásainak kis gyűjteménye (Vázlatok az ökológiai kultúra tematikájához. Bp., 1992, Természet- és Környezetvédő Tanárok Egyesülete). Bevezetőjében az ökológia sokat vitatott helyzetéről, tanításáról tűnődik. A sokféle összefüggést felvillantó esszé tudománykritikai megjegyzéseiben Németh László egyik írására hivatkozik. „A tudománykritika nyilván egyidős a tudományossággal. Ám az újkorban, különösen a legújabb korban a kritika hangneme éppen azért erősödött fel – vagy jutott el a teljes elutasításig –, mert a ‘progresszív’ 19. század a tudományt túl magas piedesztálra állította fel; a hegeli, a poszt-hegeliánus filozófiák zöme a tudományt egy hamis messianisztikus szerepkörben látta és láttatta. Ez ellen lépett fel pl. nálunk Hamvas Béla, aki számos művében a ‘science’ teljes elutasítását hangoztatta. Ezúttal túl messze vezetne alaposabban vizsgálni ezeknek az érveknek a részleteit; most, sajnos, arra nincs idő-tér, hogy megnézzük: Németh László kitűnő vitaesszéje ellenérveit.” Ezért tanácsolja Juhász-Nagy Pál, hogy minden természettudományt oktató vegye kézbe ezt a vitairatot.

Németh László írását nem volt nehéz megtalálni, az Európai utas című kötetben olvasható (Bp., 1973, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó). Forrásmegjelölés hiányában Hamvas írásának nyomára könyvtárban nem akadtam, az életműsorozatban még nem jelent meg. Hamvas Béla „hívői” talán ma sem elsősorban az „egzakt” tudományok művelői közül kerülnek ki, ezért művészetekkel foglalkozó ismerőseinket kezdtem faggatni. Nem hiába. A magyar népdalköltészet kutatója, egy furulyaművész kolléga volt segítségemre. Azonnal tudta a forrást: Debreceni Szemle 1934-es év 5. szám; gondosan őrzött gyűjteményének féltett darabja. Így lettem tanúja egy szellemi párbajnak a harmincas évek Magyarországából.

Az olvasó keserű tapasztalata, hogy a polémiák szellemi színvonala meglehetősen sokat silányult mára. Németh László és Hamvas Béla életútja és írásaik arról tanúskodnak, hogy máshol húzták meg a szellemi horizontot „Ég és Föld” között, mégis egymás véleményére, figyelmére számítottak. Hamvas maga küldte el írását Németh Lászlónak, aki így kezdi válaszát: „Mindig élvezettel olvasom írásaidat; egyetértésnek és ellentmondásnak olyan váltóáramát bocsájtják át rajtam, amely szellemi zanderezésnek is beválik. Szeretem a mozgásban lévő gondolatot, különösen, ha ismerős irányba repül. A te gondolataid ilyenek. Merészek, gyorsak, feszes parittyából magas cél felé szállnak; egy hiányzik belőlük: a közeg ellenállása. Mintha eszméid mozgása elől eltávolítanád a levegőt. Akadálytalanul száguldanak előre az elsúlytalanodott történelmen, tudományon, társadalmon át. Az eszmék kritikusát izgatja ez a légüres térben folyó kísérlet, de a valóságban álló ember megkívánja hozzá az eszmén kívül levő, ellenálló dolgok hibaigazítását.” A tisztelet, az őszinte, előítélet nélküli hozzáállás, a mívesen kimunkált mondatok, a kiérlelt gondolatok felüdítik a mai olvasót. Az izgalmas szellemi párbajban egyszer a tudományt „védelmező” orvosból lett írónak szurkoltam, máskor a tudomány félelmetes korlátaira figyelmeztető és aggódó Hamvas elutasító hozzáállásával azonosultam.

Nem tudom, hogy a harmincas években a vitairat kérdéseit, érveit egy gimnáziumi tanár a hétköznapi munkájában aktuálisnak érezhette-e. Azt gyanítom, igen, de alighanem másként, mint ma. Gyakori élményünk, hogy óra után a diákok a tanári asztal előtt sorjáznak, és meglepő érettséggel és határozottsággal vitatkoznak. A világról szerzett élményeiket szembesítik az órán hallottakkal, és nem értik az összeegyeztethetetlenség okát. Többen a tudomány eredményeit szkepszissel fogadják, ők már hallottak „jobb” megoldásról. Élményeik és érveik két, látszólag eltérő forrásvidékről származnak. A gyerekek kisebb csoportja keleti „természettoleráns” filozófiákra hivatkozik. Általában nem eredeti szerzők írásaiból merítenek, hanem az ezek szellemiségét tükröző ezoteriákból, melyek bárhol hozzáférhetők ma már könyvek, tréningek, diéták formájában; vallják, hogy e módszer hatása a világot átjáró szellemi erőkben rejlik. Tapasztalataikat igazolva látják abban, hogy az európai orvoslás sok betegséget ma sem tud gyógyítani, „pedig milyen fejlett már”.

A gyerekek másik csoportját a „virtuálisan létező valóság” sokféle megjelenési formája ragadta magával. A szórakoztatóipar a befolyásoláspszichológia teljes fegyvertárát fölhasználva gépjátékok, magazinok, matricák és mozifilmek hőseit mozgósítja. E termékek élvezetének rítusai az erre a célra épített „tér és idő nélküli szentélyekben” zajlanak. A játékok és filmek (nem fantasztikus!) hitelét általában növeli, ha szereplőiket a legalapvetőbb természeti törvényekkel dacolva a tömegmegmaradás és tömegvonzás gátjain könnyedén átsegítik.

A „világszellem és a virtuális világ álmítosza” közös abban, hogy az emberi értelmet minduntalan mozgásban tartó kíváncsiságot, kételkedést és bizonyosságkeresést hallatlanul ügyesen leszereli, illetve a maga módján kielégíti. Zárt pályára vezeti a gondolatokat, önálló nyelvvel és képi világgal dolgozik, nem engedi, illetve csak a maga által kreált térben engedi érzékszerveinket dolgozni. Megfoszt bennünket a közvetlen közelünkben létező anyagi világgal való kapcsolatunktól, a tapasztalatainkból fakadó kérdésektől, az önálló egyéni válaszkeresés lehetőségétől; attól, ahogyan itt Európában az ember a tudományok segédletével évszázadok óta kapcsolatba került a természettel. Csak a szellemi, illetve az emberi agyban lévő világot fogadja el valóságosnak, melyet vagy spirituálisan, vagy technikai úton szólít meg. A természettől, a Földtől idegenít el bennünket ez a két álmítosz, és ezen keresztül attól a hagyománytól, nyelvtől, amelyen keresztül a tudós és a világra nyitott kisgyerek a természettel szóba áll.

A gyerekek antiscientista véleménye egyrészt egy látszólagos metafizikai kielégülésből fakad, másrészt az anyagi világ létezésének tagadásából. Ha a természet erőit a tudomány nem tudja megszelídíteni, a világszellemhez van más út is, csak új fortélyokat kell megismerni, és így a világgal és önmagunkkal a vágyott harmóniába kerülhetünk. Más oldalról az emberi értelem abban a hitben él, hogy a technika segítségével egy új világot teremtett, melynek törvényei csak tőle függenek; ebbe a világba bárki beléphet és abban „hős” lehet. A kamaszokat önmaguk megismerésének vágya hajtja: szabadok szeretnének lenni, ám keresés közben folyton másokba ütköznek, és sérült kapcsolataikban nem vagy nehezen találnak megnyugvást. Ezért is fogadják el könnyen a harmóniateremtés ezoterikus módját, és ezért lelkesíti őket a korlátokat nem ismerő, a szabadság illúzióját nyújtó virtuális valóság. E látszólag veszélytelen kamaszkori próbálkozások persze idővel veszítenek erejükből, különösen akkor, ha az ifjú belátja, „van másik”, izgalmasabb világ: a valóság.

A vitatkozó gyerekek „kritikájának” van egy másik magva is. Nem a tudományt magát, hanem annak mindenhatóságába vetett hitét utasítják el. A földi méretűvé duzzadt környezetpusztítás okát az európai tudomány gőgjében, technikai civilizációnk korlátlan felelőtlenségében látják. Ők már sejtik, hogy a mindentudás igézetén nyugvó hatalom veszélyes.

Amikor az a kérdés nyugtalanított, hogy milyen segítséget tud nyújtani a természettudományok iskolai művelése mai pedagógiai feladatainkban, nem is reméltem, hogy a harmincas években íródott vita segítségemre lesz. Akkor még élt a remény az emberekben, hogy a nagy gazdasági-technikai-tudományos fellendülés orvosolni tudja majd a társadalmi bajokat, ám a tudomány épületén már „hajszálvékony repedések” jelentkeztek. Ma szinte szemünk láttára szélesednek a törésvonalak a tudomány táplálta technika emberi alkalmazásai és a mindenki számára élhető Föld határai között. Éppen ezért nem könnyű Németh László tudományba vetett hitével és az ebből fakadó derűvel azonosulni, de figyelmeztetése, amit Hamvasnak küld, ma sem tanulság nélküli egy gyakorló, természettudományt tanító tanárnak sem. Érdemes hát Juhász-Nagy Pál tanácsát megfogadni, és kézbe venni ezeket az írásokat!

A tudomány határvonala

Hamvas Béla írásának előzménye egy 1933-ban Londonban megjent könyv: J. N. Sullivan: A tudomány határvonala. A cím nagy várakozással töltötte el, ám csalódnia kellett. Sullivan az angol intelligencia teljes fegyvertárát annak bizonyítására használja, hogy a tudomány épületén jelentkező apró hézagokat mint szépséghibákat betömje. Az euklidészi geometriát, a newtoni fizikát és a freudi pszichológiát követő új útkeresésekről szól a könyv, ma talán úgy fogalmaznánk, hogy a tudományos paradigmák átbillenésének kritikus időszakáról. Hamvas Béla szerint ehhez a címhez egy másik könyv tartozik, amelyben azt kellene leírni, hogy a természettudomány alapjaiban megingott, el fog tűnni, és helyette valami új keletkezik majd. Szembeállítja a tudomány, a technika és a mítoszok eredetét. Szerinte az emberiség a találmányait a technika segítségével teremtette, melyek törvények, magyarázatok nélkül is jól működtek, és a feltalálók mindig tisztában voltak azzal, hogy amit csináltak: varázslat, a technika a valóságnak démonikus-dinamikus átélése. A múltban a mitológiák mondták el az embernek az élet értelmét, megoldásuk mindig imaginárius volt, rajta nyugodott a családi élet, a politika, a gazdaság, maga volt a történelem: a sors. A tudomány a megoldásaiból kiküszöbölte az érzést, a szellemet, nem akart világszemlélet lenni. A technika sikereit magának könyvelte el, általánosításokba bocsátkozott megalapozatlanul, a mélységekről nem vett tudomást, a magasságokat megvetette. Az ember a tudománnyal egy új mítoszt teremtett magának, hiszen a tudomány fogalmai – erő, anyag, energia, fejlődés – mitológiai gondolatok. A tudomány nyelve nehéz, megértése széles ismereteket kíván, fogalmai kemény, fagyos szimbólumok, melyek nem a valóságra tartanak igényt, hanem a hatásra. A tudomány célja nem az volt, hogy a realitáshoz közelebb vigye az embert, az igazságot akarta, és mindenki elhitte, hogy az igazság a valóság. Úgy vélték az emberek, hogy a tudomány által felállított elméleteken alapulnak a technikai találmányok, holott a technika mindig egyszeri feladatokat old meg, amelyeket a tudományos teóriák tévesen összefűznek. A technika jelenti a tényleges realitást, a tudomány csupán felépítmény, interpretáció. Hamvas Béla szerint a tudomány diszciplínái mondakörök, olyan legendák gyűjteményei, melyek a rokon istenek tetteit, háborúit beszélik el, a törvények maguk a hőstettek... A természettudományos mitológia papjai a tudósok, a beavatottak. Vannak specialisták, akik egészen kicsiny szentség szolgálói, vannak eretnekek, akik a hagyománnyal szemben álló tanokat hirdetnek, akik ha elfogadottá válnak, szentté avatják őket. A tudomány szent helye a laboratórium, a szent embereket az egyetem neveli, a kongresszus a zsinat, az akadémia a pantheon, a könyvtár a mítoszok gyűjteménye, az enciklopédia a tudomány szentírása, a tudományos istenek egzakt kinyilatkoztatása. A tudomány kibontakozását sajátos képekkel írja le és értelmezi Hamvas Béla: egy mitológiai korszak azzal veszi kezdetét, hogy új fény árad a mindenségre, és az ember új színben kezd látni, új összefüggéseket vesz észre, kialakulnak a főmítoszok: anyag, erő, atom; az ember megtalálja és elnevezi az új isteneket. Az érettség idején az ember rendszerez, új diszciplínák születnek, melyek egymásba folynak, és egységes egésszé épülnek. Majd a mítosz kezdi elveszíteni értelmét, nincs benne új elem, új lehetőség, csak az ismert megoldások új variánsa. A világ kétértelművé válik: eszme és valóság között mélység támad. Végül a mítosz elhal, a dolgok szétesnek, a túlbonyolultság felemészti önmagát. Hamvas úgy látta, hogy a tudományos mítoszok elvesztették hatásukat, múlttá váltak, az egzakt fizikai törvényekben való bizalom megingott. Heisenbergre és Planckra hivatkozik, akik arról írnak, hogy annak, amit „törvénynek” hívtak, nincs kizárólagos érvénye. A mechanikus természettudományos törvény érvénye megszűnt, és helyébe lép valami, amit egyelőre „valószínűségi hullámnak” neveznek. Új tudás, új szellemi valóság, új mítosz születik.

Németh László olyan gondolatkísérletnek tartja Hamvas írását, amely mesterséges térben folyik, igazságot fejez ki, egészében mégsem igaz. Elutasítja Hamvasnak azt a megállapítását, hogy a természettudomány mítosz, mely a valóság tolmácsolására vállalkozik. Szerinte a természettudomány nem kifejezni akarja a természetet – legalábbis nem abban az értelemben, ahogy például a görög mitológia átültette a valóságot a vallás szimbólumnyelvére –, hanem faggatni. A természettudomány nem tolmácsa a természetnek, hanem vallatója, s miközben folyton kérdez, képe alakul ki róla. Ez a kép az ember képe a természetről, és mint ilyen, legalább annyira szól magáról az emberről, mint a vallatásra fogott természetről. A mítoszok megértették a természetet, és ki is fejezték annak a lényegét, mint egy hasonlat a virágét. A természettudomány e lényeglátáshoz képest vak, olyan, mint egy kullancs, amely rácsimpaszkodik áldozatára. A természettudomány valahogy így kötődik a természethez, e kapcsolatból fakad realitása, ebből születnek nagy magyarázatai, melyekhez korokon át szívósan ragaszkodik. Németh László így igazítja helyre Hamvas tévedését: „Amit te mítosznak nevezel: költészet, a természettudomány azonban a mágia örököse.”

A tudományos elméletnek nem véletlen lecsapódása a gyakorlat, ahogy a technika sem a tudomány felépítménye. A kezdeményezés egyszer a gyakorlat irányából ékezett, másszor az elmélet sietett a felhasználás lehetősége elé. A tudomány elméletei nem „igazak”, értéküket az adja, hogy közük van a valósághoz, valamit megragadnak belőle. Az ember gyerekes önbizalmában törvényeit természettörvénynek nevezte el, és önkényes törvényeivel legázolta a valóságot. Az emberi értelem a természetbe „belelátja” ezeket a törvényeket, és természetesen túlzásba esik akkor, amikor az elméletet a valósággal azonosítja. Hamvas úgy látja, hogy a tudomány épületén a repedések a véget jelzik, Németh László szerint e törésvonalak a tudomány építményén az emberi értelem önkritikájáról tanúskodnak. A tudós emberi személy, de amit felismer, személytelen létező valóság. Nemzedékek váltják egymást a politikában, a művészetben, a divatban ösztöneiktől hajtva, elődeiket gyakran megvetve. A 19. század embere azt hitte, hogy az emberi hajlamok szeszélyes ingadozásai ellenére épül egy „abszolút valóság”, és ez a természettudomány. Amint a korallsziget a hullámjárás ellenére a kis csalánozók elhalt meszes vázából folyton növekszik, a természettudomány törvényei ellenállnak az időnek, megbízhatóak, változatlanok, az emberiség mulandósággal dacoló örök szigetei. Ma már tudjuk – vallja Németh László –, a költő „szeszélyes hasonlata” és a tudós „realitást fedő elmélete” között nincs is olyan nagy különbség, mint azt korábban hittük. Az új realizmus önmagát igyekszik korrigálni, nem a valóságot. A formálódóban lévő elméletek feszültsége abból a tudatból fakad, hogy a tudomány emberei tisztában vannak feladatuk lehetetlenségével, mégis újra és újra ostrom alá veszik a megközelíthetetlen valóságot. A természettudományt mint „legyőzött titánt” veszi védelmébe, aki múlt századbeli dölyfe miatt megérdemelte sorsát, ám a győztesek – Németh László szerint – egy új rendnek csináltak szálláshelyet. Így zárja válaszát: „...amit te a természettudomány bomlásának nézel, ennek az új, alázatos és mohó realizmusnak a jelentkezése egy tudományban, amely inkább megújhodóban, mint bomlóban van. Vagy hogy igazat is adjak neked: ugyanakkor megújhodóban, amikor bomlóban.”

Juhász-Nagy Pál Németh László írásához még egy megszívlelendő figyelmeztetést fűz. A megértés igénye minden ősi forrásban jelen van, tudjuk, Hamvas igen nagyra értékelte a keleti és a Szókratész előtti filozófiákat. De a megértés igényének – ami a tudománynak is a lényege – eldobása ugyanolyan óriási veszély, mint a metafizika kiiktatása. „Oly annyira az, hogy immár mindegy is kitől jön a radikális elutasítás, Hamvastól vagy Lukácstól; a nagyon különböző alkat, érték, fátum korántsem véd meg a nagyon is azonos jellegű konfúzió ellen.”

Talán ma is hasonló a probléma gyökere. Egészen más oldalról jött hatások hasonló tünetekhez vezetnek. Az anyagi világ létének tagadása és a világszellem mindent átható ereje elveszi tőlünk a természetre való okos rácsodálkozás örömét, a természettudományos megismerésbe és bizonyosságkeresésbe vetett hitünket. Ha a hétköznapok tanítási gyakorlatában ez az öröm és a bizonyosságkeresés ösztöne elhagy bennünket, akkor mi is felelőssé válunk abban, hogy diákjaink „álmítoszok” vonzásába kerülve céltalanul bolyonganak.

„Minden gondolat: konstelláció”

Németh László a háború alatt családjával elmenekült a fővárosból, lakását bombatalálat érte, könyvtára szétszóródott, Püski Sándor hívására Békésre költözött, onnan szeptemberben Hódmezővásárhelyre. A református gimnáziumban kapott óraadói állást. Történeti drámákat írt (Husz János, Széchenyi), melyeket a „pedagógusi kohó melléktermékeinek” nevezett később. Munkatársa lett Illyés Gyula Válasz című folyóiratának, és részt vett egy népművelési intézményeket vizsgáló országos körúton. Az út tapasztalatai alapján készítette el a dolgozók gimnáziumáról szóló tanügyi tervezetét.

Az efféle jövőbe tekintő vállalkozás a háború alatt nem volt egyedülálló. A kor szellemi embereinek hitből fakadó munkájáról számos írás, könyv tanúskodik. 1943-ban például Szent-Györgyi Albert kollégáival és tanítványaival – a kolozsvári, debreceni, pesti egyetem európai hírű kutatóival – olyan tankönyvet készített Az élet tudománya címmel, mely a kor legfontosabb és legújabb biológiai kutatásterületeinek módszereit, eredményeit és megválaszolásra váró kérdéseit mutatta be. A könyv az ínséges tankönyvhiányt pótolta a háború alatti és utáni időkben. Németh Lászlónak is ez volt az egyik legfontosabb forrásmunkája Vásárhelyen. Mivel biológiai óravázlatai nagyrészt elvesztek, a Négy könyvben (Bp., 1988, Szépirodalmi Könyvkiadó) a biológiarész a legrövidebb.

Antikváriumban bukkantam nyomára. A savanykás szagú, megsárgult könyv igazi remekmű! Ma is kitűnően használható, semmi nem avult el benne. Összevetve ma használatos tankönyveinkkel, az elmúlt hatvan év tudományos eredményei furcsa mód egyáltalán nem keltenek nagy hiányérzetet, két okból sem. Egyrészt Szent-Györgyiék a harmincas évek morgani genetikáját napra készen tárgyalták, tehát nemcsak a kutatásban haladtak együtt korukkal, de még háborús időkben is volt arra gondjuk, hogy közérthetővé tegyék a legújabb eredményeket. Másrészt a háború után íródott tankönyveink fölött az idő másként haladt, például a morgani géntérképek csak a hetvenes években, nagyjából a molekuláris genetikával együtt kerültek a gimnáziumi tananyagba. Legújabb tankönyveink genetikapéldáinak nagy többségét már Szent-Györgyiék is tanították, mintha az ábrák innen kerültek volna elő. Németh László számára is sok újdonságot hozott ez a könyv: „Mit tagadjam: ebben a népszerűsítő munkában én egy heti tanulni valót találtam. Rajta mérhettem föl, mit haladt húsz év alatt a biológia.”

A Szent-Györgyiék által írt könyv úgy vezeti be olvasóját az élettudományok történetébe, úgy idézi fel az izgalmas kutatásokat, hogy a történettel együtt a felfedezettet, az új ismeretet meg is tanítja olvasójának olyan mélységig, hogy a tudományos felismerés jelentősége világos, érthető legyen. A tudománytörténeti könyvek betegsége, hogy vagy életrajzok és anekdoták sorjáznak bennük – ha nyomot hagynak is az emlékezetben, a tárgyi ismeretek híján súlytalanok maradnak –, vagy a tudomány eredményei – kellő alapozottság nélkül – mint kinyilatkoztatott igazságok lepik el az olvasót. Ez a könyv a biológia egyes fejezeteinek történetét (növény- és állatélettan, biokémia, genetika és evolúció témakörében) és az élők természetismeretét bravúrosan ötvözve együtt kínálja olvasójának. Vállalkozásával azóta is sajnos egyedül áll a honi biológiakönyvek között. E tudománytörténeti alapozású könyv azonban maga is rejt fölfedeznivalót azokról a tudósokról, akiknek tollából íródott. A természettudós a descartes-i hagyomány szerint mindig „kívülállóként” jelenik meg, a tudós elme eltávolítja magától a vizsgálat „objektumát”, így van ez Szent-Györgyiék könyvében is, vagy majdnem pontosan így. Talán a műfaj vagy a pedagógusi hozzáállás miatt a szigorúan tudományos gondolatok, eredmények magyarázatában, a könyv fölépítésében, szerkezetében van valami, ami nem illik a szigorú tudományos keretek közé. A mestermű óhatatlanul is árulkodik alkotójáról. A fejezetek elején olvasható „Problémák” mindig az életjelenségeket vizsgáló tudomány egésze felől közelítenek, úgy előlegezik meg, illetve sűrítik össze a teljes „mondanivalót”, mint egy nagy szimfóniát a kezdő akkord. A téma kibontása a „Történeti visszapillantás”-okban indul, bemutatva azokat az izgalmas tudománytörténeti próbálkozásokat, kísérleteket, melyek elvezettek a mához. Ezután sokféle egymásba fonódó gondolat/dallam indul útjára; ezek kíváncsi kutatók sejtéseit, kérdéseit, megfigyeléseit, kísérletek sokaságát, laboratóriumi és terepvizsgálatok eredményeit, egymással vitatkozó elméleteket, törvényeket, az érdekes és meg nem magyarázható „kivételeket” elevenítik meg. A fejezetek végén található összefoglalásokban a meg nem válaszolt kérdések új témákat indítanak. Sem az egyes fejezetek, sem a könyv maga – bár kerek egész – nincs lezárva, „vég nélküli”. A zenei párhuzamnál maradva, nem szólal meg a mű alaphangja, mert a tudós szerzők hitvallása szerint ez a hang, a „teljesség”, vagyis maga az élet a tudomány eszközeivel nem vizsgálható, el nem érhető. Az élő természetről való mai tudásunkat megelevenítő kutatók szerényebb célokat tűznek maguk elé, minden témájukban „csak” azt idézik meg, hogy a természettudós miként faggatja a természetet, hogyan keresi és hogyan talál rá azokra az értelmes kérdésekre, melyekre a természet majd válaszolni fog. A könyvben a sok irányba szétbomló gondolatokat igen erős meggyőződés fűzi egybe. Szent-Györgyi a bevezetőben erről így ír: „Ennél a munkánál az egész biológiát egy kimondatlan theória, vagy talán helyesebben meggyőződés vezette: hogy a természetben nagy és örök törvények uralkodnak, amelyek a világmindenséget összetartják, érvényüket az élő szervezetben is megtartják, s valamiképpen az élet is ezeknek az örök törvényeknek a játéka, megnyilatkozása.”

Érdekes „szellemi összjáték” volt talán az is, hogy 1947-ben éppen a Válasz nevű folyóiratban jelent meg Szent-Györgyinek az a cikke, amely az imént idézett könyv előszavaként még a háború alatt íródott. Németh László folytatja a Nobel-díjas tudóstól kapott gondolatot a lap hasábjain és diákjai között biológiaórán.

„A szellem megnőtt feszültsége”

Az Óraadók királysága című írásban a háború utáni vásárhelyi hétköznapokról tudósít. Az író, a pedagógus így emlékezik akkori életére: „A vásárhelyi évek állandó lázas tanulásban teltek. Sem az egyetemi évek alatt, sem fiatal íróként nem tanultam annyit, mint most, hogy diákjaim előtt óráról órára helytállhassak. S mégis mint író is ekkor álltam tán a legmagasabban, sem előbb, sem utóbb nem írtam ilyen rövid idő alatt ennyi érett művet, szép példájaként annak, hogy azokat nem idő, szorgalom hozza létre, hanem a szellem megnőtt feszültségéből pattanak ki.” Családjától távol napjainak minden percét új vállalt feladatának szenteli. Édesapja nyomdokain halad, szűk szolgálati lakásában óriási munkabírással dolgozik, szakirodalmat olvas és jegyzeteket készít. Az önképzés számára is tanári életforma lesz. A szükséges könyvekhez elhunyt debreceni barátjának könyvtárából, az iskola megmaradt gyűjteményéből és néhány városi polgárcsalád jóvoltából jut. Hideg szobában lakik, ebédjéért magánórákat ad, de már nem iskolaorvosként, hanem igazi tanárként taníthat: „Most látszólag még mélyebbre süllyedtem: óraadó lettem. Kezdő tanárok, huszonnégy éves lányok és fiúk hunyorítanak cinkosan oda: iparkodjék, pénz van a pénztárban. Mialatt kortársaim egy évtizedet öregedtek, s mint miniszterek, képviselők, akadémikusok ülnek az ország csúcsán – engem hazám megifjított: ami az ezredessel is csak álmában történik meg, hogy megint zászlós lett, az énvelem valóban megtörtént.”

Vajon milyen célt, milyen távlatot látott maga előtt? Milyen hit segítette, hogy e méltatlan helyzetben is meg tudta őrizni alkotókedvét és méltóságát? A háború utáni élni akarás ösztönén túl biztosan másféle hatások is közreműködtek. Talán éppen a Korányi Sándortól – az élettan szimultán játékosától – tanultak? „Filozófus az, aki a részletet az egész felől látja, akiben minden új tény az egész gondolattenger hullámzását indítja el.” Egykori tanárát ez az új látásmód segítette a szervezetünk belső stabilitását őrző, bonyolult élettani folyamatháló megértésében. Az orvosból lett pedagógus Németh László a Korányi-féle életfilozófiát alkalmazza az iskolára. A nagy élet egy kis részlete az iskola, az egész a háború után megváltozott világ, egy új civilizáció reménye. A vásárhelyi iskolaévek próbálkozásainak távlatát ez a szellemi kihívás adta. A világháború után „a nyugati s a bénult keleti civilizációkat egy új világcivilizáció váltja majd fel: a gyarmatosítás s gyarmati felszabadulás folyamatának ez lesz a legfontosabb eredménye”. A legfontosabb kérdés tehát, hogy: „milyen legyen, s hogy milyen ne legyen ennek a civilizációnak az embere, mit mentsen át, mit ne a Nyugat szelleméből, mennyit adjon hozzá a kitágult civilizációba betódult népek örökségéből...” Alighanem kevesen voltak azok, akik a háború befejezésekor ilyen pontosan látták, hogy népek kultúrái, hagyományai kerülnek majd egymással versenybe, kelet-nyugat-dél népei egy igen bonyolult „folyamathálóban” kapcsolódnak majd össze. E kevesek között volt Márai Sándor is. Ő a készülő diktatúra elől 1947-ben külföldre menekült, ott talált menedéket anyanyelvében. Németh László az átmeneti években „iskolába emigrált”, drámákat írt és tanított. Elkezdte építeni „Noé bárkáját”. „A nyugati civilizáció megőrzendő, általános műveltség elemeit s még inkább fényét, ruganyosságát átmenti.”

Pedagógiai újításaihoz – egy új tananyag fölépítéséhez és egy új tankönyvmodell kidolgozásához – 1946-ban még Keresztury Dezső, akkori oktatásügyi miniszter engedélyével kezdett hozzá. Először egészségtant (ebben már gyakorlata volt), majd biológiát, magyart, filozófiát, később történelmet, vegytant, gazdaságtörténetet, nyelvet, matematikát és fizikát tanított. E színes sokféleségnek több oka volt. Nem volt tanár és tankönyv, voltak gyerekek és új bevezetendő tárgyak: hadügyi, gazdasági ismeretek, neveléstan, etika stb. és egy „új civilizációs feladat”, amiért Németh László szerint a pedagógia tehet a legtöbbet. Vásárhelyen valóban zászlósi rangban szolgált, mindaddig, amíg 1948-ban a politika ismét döntött az ő előmeneteléről is.

„A kívácsiság kifeszített vitorlái”

Vásárhelyen csaknem teljesen bezárkózik, hónapokon át ki sem mozdul a kollégium falai közül. A távolság azonban, mely a világtól elszigetelte, új távlatokat is nyitott, korábban elutasított problémákat vonzóvá tett. Az iskola felkéri, hogy a végzős osztályokban filozófiát tanítson. Az új megbízás nem lelkesíti, a filozófiát: vallásnak erőtlennek, tudománynak fölöslegesnek érzi. A pszichológia szerinte az orvosi lélektanhoz képest árnykép, a logika azért hiábavaló, mert még senkit nem tanított meg logikusan gondolkodni, a metafizika csak elvont költemény a fizika mögött. Minek „ez a nagy sebészi bemosakodás a tárgyilagosság látszatáért”? Ez az elutasítás lassan változik benne, a végiggondolt feladat, az önképzés a filozófiaórákat is igazi laboratóriummá alakítja. Forrásként – jobb híján – egy amerikai filozófiatörténetet olvas át, mely sekélyes és elfogult, de arra éppen jó, hogy a korábbi olvasmányélményeiből született gondolatokat a felszínre segítse. Meggyőzi magát: kár tagadni egy olyan tudomány létjogosultságát, melynek kérdéseivel ő maga is minden munkájában szembekerül. Ám továbbra is elutasítja azt a filozófiai hozzáállást, mely az agy természetét vetíti a valóságra, a gondolkodásban istenített célt lát. Szerinte a filozófia amúgy kikerülhetetlen kérdéseinek pontos megválaszolásához a gondolkodás eszközeit alázatosan és szükség szerint kell cserélgetni. Az írás számára éppen ilyen eszköz, mely „nem annyira könyvelője, mint sarkallója a gondolkozásnak”.

Németh László tanári paradoxona: „tanítani csak azt szabad, amit maga sem tud az ember”. Első olvasatra talán nem „szalonképes” ez a hozzáállás, pedig igen nagy tapasztalatból fakadó igazság rejtőzik benne. Akkor van a tanár munkájában frissesség, lendület, ha a felfedezés öröme, íze érzik rajta, ami csak tanulásból, a tanárember önképzéséből születik. A tanulásra – nehéz és fáradságos munka – csak személyes példánkon keresztül vehetők rá a gyerekek. Hiszen tudjuk – génjeinkben őrizzük –, az ember legtöbbet utánzással tanul fajtársaitól. Mint édesapja a század elején a budai reálban, ő is azért tudott magas színvonalon tanítani a háború után a vásárhelyi kollégiumban, mert „folyton-folyvást” tanult. Ez a tanári munka minőségének aranyfedezete.

A hagyományok szerint bevezetésképpen logikát és lélektant kellett tanítani filozófiából a végzős osztályokban. Németh László a forradalmi idők légkörében ettől kissé eltérő utat választ. Szerinte azokban a tárgyakban, ahol források vannak – irodalom, történelem, filozófia –, „a tanárnak nem is lehet más dolga, mint a tanulót a forrásokhoz elvezetni”. Öt bevezető órát tart, melyben fölvázolja a bölcselettörténet vázlatát Thalésztől Bergsonig, miközben arra próbál választ találni: mikor miért kaptak rá az emberek a filozófiára. A következő egy-két órán azt a három kérdést járták körbe, amelyről az emberek filozofáltak: mi a világ; hogyan kell helyesen gondolkoznunk róla, hogy megismerhessük; hogyan kell helyesen viselkednünk benne. E kérdések ahhoz a felismeréshez segítették el a gyerekeket, hogy a filozófia az ember örök szükségletéből fakad. Az emberek létüknek ugyanazt a három zónáját ápolták filozófiával, mint más fokon a vallással vagy a különféle testi és szellemi tornákkal. Filozófia és vallás kulcskérdései nem is állnak olyan távol egymástól: kijelentés – megismerés, hit – belátás, üdvösség – erkölcs.

E bevezető után már jöhetett az igazi mélyrepülés: Platón Phaidonja. (Azért éppen ez a mű, mert a véletlen úgy hozta, hogy a háború után Szegeden ezt nyomták először újra.) Minden órán hosszan olvassák együtt Platón sorait. Mielőtt Németh László bevezette volna diákjait a halálra készülő Szókratész börtönébe, pár órát szentelt a logikának is. Felébredt benne a felelősségérzet a tananyag iránt. „...hisz Platónban ez volt, ami tetszett és bosszantott: az új vívmány, a logika öröme s untalan nyaggatása.” Talán éppen ekkor, a filozófiaórák közben erősödött föl benne az az újító gondolat, hogy az egyes tárgyak szálait szorosabbra lehetne fűzni. „Amint a természettudományok tanításának is az volna a legélvezetesebb módja, ha a fölfedezések, a problémák beérésének történetét tanítanánk, a logikát is legcélszerűbb hajnali csillogásában tanítani, mikor az emberek még mint egy új „igazságra vezérlő” csodaszert fogadták, s azt várták tőle, mint a XVII. század tudósai (több joggal) az új mechnika módszerétől.”

A lélektan tanításához az Első Mester munkáját vette kézbe, egy hónapig olvasták az órán Szent Ágoston Vallomásait, egy diáklány szüleinek könyvtárából került elő a Parthenon kiadványa; „...gyermek- és ifjúságlélektan, nevelés, tömeglélektan hány problémája s milyen magasrendű természetrajza az érzelmeknek és indulatoknak”. És ahogy lassan a logika és a lélektan, a pogány és keresztény kultúra bizonyos vonalai kirajzolódnak egymással szemben, úgy a biológiaórán tanultak hol „kiegészítő szólamként”, hol „kontrapunktként” válaszolnak a filozófia kérdéseire. Amikor Szókratész a lélekvándorlást bizonyítja, biológiaórán Szent-Györgyi kísérleteiben a boncoló és analitikus biokémikus éppen elveszíti kémcsöveiben az életet, kénytelen megelégedni az életfolyamatok vizsgálatával. Amikor biológiából az agykérgi mezőkről esik szó, a lelki folyamatok testi alakjai után a legújabb orvosi lélektanban Freud elmélete és Adler érvényesülési ösztönei a téma. Ezek a véletlen kínálta egybeesések indították el benne azokat a gondolatokat, melyeket a tananyag fölépítésének elveiről tanterveiben és könyvvázlataiban tovább érlelt.

A tanítás Németh László számára kísérletezés volt, az osztályterem igazi laboratórium. Ami nem felelőtlen próbálkozást jelentett, hanem egy szemléletet: tapasztalatait nem elkönyvelte magában, hanem egy új, megoldandó feladat részeként értelmezte őket. Pedagógiája három kérdés körül mozgott: kinek, mit és hogyan kell tanítani. Piaget hatására a gyerekekhez, az osztályokhoz szellemi érettségük és nyitottságuk szerint közelít, a tananyagot részben az elvárások, részben az élet adta lehetőségek szerint és – soha nem titkoltan – saját érdeklődése szerint alakítja.

Nincs olyan módszer, amellyel egy tanár munkájának eredményességét teljes biztonsággal és pontosan le lehetne mérni. Dolgozatíratáskor talán az esszé műfaja árulkodik legmélyebben arról, megérintette-e diákjainkat mindaz, amit közvetíteni igyekeztünk. Németh László nagyon sok esszét íratott, pedagógiai kudarcainak és sikereinek ezek a dolgozatok voltak indikátorai. A filozófia záródolgozatakor minden gyereknek bátran mert más címet adni. Ezek olvasása közben nemcsak megnyugodott, de alaposan meg is lepődött: „nem hittem el, hogy e rejtélyesen hallgató arcok mögött ennyi gondolat megfogamzott.” Ez a módszer ugyan a dolgozatok standard elbírálhatóságától kissé távol esik, de hogy célt ért, azt kár volna vitatni.

„Azt hiszem, nem véletlen, hogy kollégiumaink közül ez volt a legtermékenyebb, amelyben legtöbbet hallgattam a véletlenre. A merev, rögzített tanterv azért ellenszenves, mert tanmenet-lebonyolítássá teszi a tanítást. Márpedig a tanítás olyan, mint a verselés, a legjobb rímet (Platón – Ágoston) mindig az alkalom, az elcsípett véletlen adja. A véletlenek közül pedig legnagyobb: az osztály.” Mi volt a véletlen ebben az osztályban? Az, hogy élt a városban egy tanár, aki nyolc évvel ezelőtt megalapította a tanyasi gyerekek internátusát. Az egykori Cseresnyésbeliekből sokan ültek ott Németh László nyolcadik osztályában. Ezek a fiúk éppolyan lusták voltak, mint a többiek, de eszük már fogékonnyá lett téve, ezért nyíltak meg olyan hamar a filozófia előtt. A gyerekek valahogy így őrzik meg tanáraik munkáját vagy kicsit másként: az emlékét.

Németh László pedagógiai módszereiről, a hogyanról, a gondolkodás eszközeinek alázatos és rugalmas cserélgetéseiről sok írása számot ad. Minden kezdő tanárnak jó szívvel ajánlható a Csábítás a munkára című rövid írás. Ebben némi öniróniával számot vet arról, hogy miként tűzött a gyerekek elé magyar irodalomból házi feladatként szakdolgozati témákat, amelyeket kínnal és keservvel a város főiskolai hallgatói bérmunkában ollóztak össze lexikonokból. Javítás közben rá kellett ébrednie, ezek a gyerekek sem fogalmazni, sem helyesen írni nem tudnak. A tragikomikus helyzetben a szemrehányásokon az osztály alaposan megsértődött: „ők nekem mint írónak külön díszdolgozatot rendeltek, s én méltatlankodom.” Németh László fölmenti a gyerekeket, rájön: a magas – helyesebben rossz – elvárások miatt folyamodtak csaláshoz, mert így akartak megfelelni személyének. Elmagyarázza a gyerekeknek, hogy az írás olyan, mint a halászat: az ember fejében ott van egy gondolat, melyet a nyelv hálójával kell kihúznunk. A nagy gondolat csak költői nyelvvel húzható ki, de ilyet már ő sem vár el tőlük, elég, ha a kis hal bekerül a kicsinyke hálóba. Olyan fogalmazási feladatokat ad, melyekben egyetlen gondolat egyetlen rántással kihúzható. Költői nyelven ez a pedagógiai realizmus.

A gondolkodás eszközeinek rugalmas cseréjére nemcsak osztályonként, de tárgyanként, témánként is szükségünk lehet. A kiforrt, de talán kissé rugalmatlan pedagógusi elv szerint „sokat, de rosszul”. „S én vallom a hibát, mely az érdeklődést szító tárgyakban tán kisebb, mint a keveset, de jól. A matematikát érdemes lehet összefogni, s jól begyakoroltatni. ... Olyan tárgyakban, mint a biológia vagy a történelem, ahol az érdeklődés s kíváncsiság vitorláit kell kibontanunk, ezeket a vitorlákat minél nagyobbra kell szabni. A tanárnak nagy anyagra van szüksége, hogy ki ne fogyjon a képzelet foglalkoztatásából, a megfejtésekből és látóhatár-nyitásokból.”

A tudományos ismeretek eszközök, és akkor bánunk velünk okosan, ha tudjuk, mire valók. „Minden tanár jól teszi, ha tárgya részleteiből olyasféle skálát állít össze, mint a vegytanban a keménységfokoké: melyiket emészti az ész gyorsabban, melyiket nehezebben.” A lusta agyúaknak nagy élményt ad az is, ha el tudják fújni a geológiai korokat, állat- és növényneveket. Ők ezektől már tudósoknak érzik magukat. Már kevesebben értik meg, hogy a szervezet hogyan őrzi meg belső terének stabilitását. A gondolkodást ez jobban fejleszti. Általában a szervezettség, az életműködések összefonódása az a része a biológiának, amely a latinnak a nyelvtan. „Ez az, ami előtt a lusta agy leginkább megtorpan, tehát ha képezni akarjuk, ennek kell nekiszorítani.”

Hasznos volna hát tantárgyaink vizsgáinak „követelményrendszerét” nemcsak alap-, közép- és emelt szintre tagolni, hanem fejlesztési szempontjainkhoz „keménységi skála” szerint is igazítani. Míg az előbbi beosztás az iskolát mint intézményrendszert támogatja – elsősorban kifelé –, addig utóbbi pedagógiai erőfeszítéseinknek lehetne háttere, valamiféle „skálája”. Hiszen jól tudjuk, másra való a talk, és másra a korund. Nem mondhatunk le arról, hogy a lusta agyú gyerek gondolkodását fejlesszük! Ha kíváncsivá tehető, akkor talán már csiszolható is, de hintőporral – alapanyaga a talk – aligha.

„A tudás: tájékozottság és képesség”

„Az iskolától mindenki ‘tudást’ vár: ettől a babonától nehéz megszabadulni. De mi a ‘tudás’ az irodalomtörténetben? Az, hogy Pázmány Péter 1570-ben született Nagyváradon? De hisz ezt csak az tudja, aki évente tanítja, s nincs elég ideje elfelejteni. ... Ez a hamu, amelyet föl kell mutatnunk, hogy elhiggyük, hogy tüzeltünk. A lényeg egészen más.”

Az iskola – Németh László szerint – áttekintést ad, s bizonyos képességeket tornáztat, a tudás tehát tájékozottság és képesség. Az iskola bevezetést jelent a „könyvtárba és a laboratóriumba”, valamint az emberek békésen együtt élő közösségébe.

Egy országban, ahol az embereknek nincs közös műveltségi alapjuk, ott a testvériség és az egyenlőség csak színlelés vagy erőszak, a műveltek megalázása (hányszor meg kellett ezt tapasztalnia életében) vagy a műveletlenek elámítása (a mai kor tömegkultúrája nem ezt teszi?). Tudjuk, műveltek és műveletlenek, tehetséges és tehetségtelen emberek mindig lesznek, de egy közös nyelvet – a közös műveltséget – mindenkinek el kell sajátítania: „amely természetüket is összébb hangolja s gondolataikat is kicserélhetővé teszi”. Ennek a közös alapnak a kiépítésén munkálkodik az iskola.

A kor műveltsége természetéből adódóan nivellálja magát, és ezen az iskola nem tud változtatni. Ma bizonyos átlagműveltség elérése egyre könnyebb, míg a magas műveltség fenntartása egyre nehezebb. A „kasztgőg” nevetséges és lázító, hiszen a szórakozás, az öltözködés, az emberek igényei és vágyai lassan teljesen egyformává válnak. (E gondolatok a második világháború után íródtak.) A magas műveltségben maradáshoz hivatás, szellemet tápláló társalgás és csiszolt szokások kellenek, ezek nélkül a műveltség morc remete, különcsége miatt akár nevetségessé is válhat. Emberi közösség és közönség nélkül nincs műveltség. Milyen furcsán igaz, hogy: „Amíg a négyelemis műveltségre folyton rakódik valami, az egyetemi műveltség általában kopik.” Németh László úgy látta, hogy a műveltség „szinteződése” semmilyen tanügyi reformmal nem befolyásolható, a kiegyenlítődés folyik, a cél az lehet, hogy ez a tömegműveltség minél magasabban állapodjék meg. A kor az emberek műveltségét mind szorosabbra láncolja, az egyéni műveltség lassan belevész a tömegműveltségbe. Németh László azt jósolta, hogy a munka és az alvás közé eső szabad idő egyre nőni fog, és mindenkinek, illetve minden családnak magának kell eldöntenie majd, hogy az egyre bővülő tanulási és szórakozási lehetőségek között mit választ. „A munka egészséges munkahelyen nem teszi tönkre az embert; a szabad idő azonban, ha nem jól használja föl, tönkreteheti.” Németh László igen jól ismerte az emberi lélek és szellem természetét, alighanem ezért látta meg jó előre a rosszul töltött szabad idő óriási veszélyét. Alighanem őt is keserű ámulatba ejtené, amit ma látunk megvalósulni: a szórakoztatóipar hatékonyságát, amellyel a tömegműveltség színvonalát oly kitartóan süllyeszti. Óhajtott vágy marad, hogy a tömegműveltség szintje emelhető?

Németh László egyik osztályában, ahol különösen sok kudarc érte, egy talán furcsának tetsző pedagógiai tervvel lép diákjai elé: nem tudást, hanem munkát kér tőlük. A diák nem komisz, makacs, nem lázad az iskola ellen, csak azt kívánja, hogy a tanítás alkalmazkodjék példátlan restségéhez. Nem a tanár ellen szélhámoskodna, hanem vele együtt a követelmény, a tanterv, az egész indogermán művelődés ellen. Hajlandó mímelni egy kis eredményt, de a tanár érje be ennyivel. Így mindkettőjük önérzete kielégül, a diáké, hogy helytállt, a tanáré, hogy mégiscsak tanít. Vásárhelyen Németh László szerint ilyen alku kötetett gyerek és tanár között. Amíg föl nem ismeri ezt a természetet, addig sok hibát elkövetett. Amikor fölismerte, már csak egyet nem tett úgy, mintha nem vette volna észre. Kimutatta csalódását, és ez volt a legnagyobb oktalanság. Ma vajon milyen alkuk köttetnek vidékenként iskolánként, osztályonként, gyerekenként? Alighanem nagyon sokfélék. Nem hiszem, hogy ezeket az alkukat – némi eufemizmussal kompromisszumokat – szégyellnünk kellene. Életünk természetes részei akkor, ha a két fél célja nem egészen egyezik. Valószínű, hogy ezek az alkuk összefüggnek azzal, hogy az iskola mennyire tudja távol tartani magát a mai tömegkultúra hatásaitól. A sokak viselkedésével szentesített alkuval nyíltan szembekerülni biztosan nem tanácsos. Ám fölismerni őket nagyon hasznos. Az igazán fontos kérdés talán csak az: mi nem lehet az alku tárgya. Érdekes, sokat tapasztalt kedves kollégánk egy elkeseredett hangú értekezlet végén ugyanazt tanácsolta nekünk, mint Németh László. Munkát, erőfeszítést kérjünk diákjainktól. Erről nem szabad lemondanunk, még a látszatbéke kedvéért sem.

Epilógus

Lassan fél év eltelt azóta, hogy Németh László pedagógiai és tudománytörténeti írásait szinte napi rendszerességgel olvasom. Ismeretlen, gazdag és izgalmas világba vezettek be könyvei. Számos ötletét kipróbáltam, és ezek használhatóságát semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy diákjaim velem együtt élvezték az újszerű feladatokat, kérdéseket. Persze némi irigység is munkál bennem. Szinte bizonyosnak látszik, hogy a mai tanárok soha nem fognak olyan egzisztenciális biztonságban élni, mint egykor a század elején Németh László édesapja. Őszintén szeretném hinni, hogy politikai kényszer sem települ még egyszer ránk, melynek terhe alatt Németh Lászlóhoz hasonlóan sok névtelen pedagógus egy életen át tanított. Óriási életművéből engem leginkább az tölt el ámulattal, hogy milyen sokat és milyen kitartással tudott egy-egy órájára készülni. Ha arra gondolok, milyen bámulatos tudása, széles horizontú műveltsége, kitűnő nyelvérzéke, rendszerező és áttekintő képessége volt, akkor be kell látnom, hogy az ő tanári pályája az enyémtől fényévnyi távolságra van. Józan ésszel nem tekinthetem követendőnek, hiszen követhetetlen. A kishitűség gyakorta öltözik józan észérvek álruhájába. Ezzel az érveléssel maga Németh László is szembesült, kollégái neki is szorgosan bizonygatták, ahogyan ő tanít, arra csak a kivételes szellemű ember képes. Ám a gyakorlatban született módszer életrevalóságát maga az élet igazolta. Volt a kollégák között egy fiatal tanárnő, aki rendszeresen látogatta Németh László óráit, határozott egyéniség volt és igen tanulékony. Ráadásul még olyan pedagógiai fogásokat is ismert, amilyeneket az „amatőr pedagógus” Németh László – talán végzettsége vagy a rutin hiánya miatt – nem tudott elég jól alkalmazni. A tanárnő felkérte Németh Lászlót, tartsa meg az ő osztályában az összefoglaló órát, kérdezze ki a tanítványait. Németh László meglepve tapasztalta: „osztályának tudása, mint az a szondázásokból kiderült, sokkal szilárdabb, általánosabb volt, mint amit én ugyanabban az osztályban elérhettem volna. Az a többlet, amelyre az efféle kritika céloz, középiskolai fokon éppannyira jelenhet hátrányt, mint előnyt: a szintkülönbségeknek, mely a tanárt és diákját elválasztja, minden iskolafajtában megvan az optimuma.”

Nem helyes, ha tudásunkat Németh Lászlóéhoz mérjük, és ennek ürügyén lemondunk egy olyan pedagógiai kísérlet megismeréséről, amelyről őszintén hihetjük, hogy Európában egyedülálló, és ma, az útkeresések idején az iskolaügynek is igen nagy szolgálatot tudna tenni. Ahogy az egészségügy területén sorra bebizonyosodik, hogy a finn modell katalán földön nem működik, mert ott mások a kulturális, étkezési stb. szokások, miért lenne ez másként az iskolával? A mi gondolkodásunknak, nevelési hagyományainknak van olyan sajátos vonása, melyet nekünk kell ápolnunk, fejlesztenünk. Ennek a törekvésnek egyik legeredetibb képviselője éppen Németh László volt. Sajnos 1948-ban politikai fondorlattal eltávolították iskolájából, így sok elképzelése kidolgozatlan maradt, de gazdagon dokumentált tanítási éveiben a fő csapásirányokat biztosan kijelölte.

Tanulnunk illene egyik pedagógiai kudarcából is. Nem tudott életre hívni maga körül egy olyan tanári közösséget, amelynek tagjai kialakíthatták volna azt a tanári nyelvet, azt a közös műveltséget, „amely természetüket is összébb hangolja s gondolataikat is kicserélhetővé teszi”. Ilyen tanári közösségek tudnák megérteni és továbbvinni ma a Németh László-i örökséget. Egy ilyen közösség tagjaként már nem is olyan ijesztő az a szellemi magaslat, amely felé nyújtózkodni igyekszünk. Nemcsak tudásunk, tanári képességeink adódnának így össze, de éppen arról adhatnánk példát diákjainknak is, hogy közösségben „az egyes emberek műveltségének szintje mind magasabban tud megállapodni”. És éppen ez az, amiért Németh László egész életében dolgozott.

Néhány mű, amelyet az olvasók figyelmébe ajánlok

Németh László: A kísérletező ember. Bp., 1963, Magvető Kiadó.

Németh László: Sajkódi esték. Bp., 1974, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó.

Németh László: Pedagógiai írások. Bukarest, 1980, Kriterion.

Németh László: Drámák, életrajzi írások. Bp., 1981, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Németh László: Levelek Magdához. Bp., 1988, Új Forrás.

Vekerdi László: A sorskérdések árnyékában. Bp., 1997, Új Forrás.