Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2001 október > Válasz egy recenzióra

Válasz egy recenzióra

2001. 7–8. számunkban recenziót közöltünk Polónyi István és Tímár János Tudásgyár vagy papírgyár című könyvéről. A szerzők az alábbiakban közreadott válaszban vitatkoznak a könyvről írottakkal. Örömmel adunk helyt észrevételeiknek, mivel úgy érezzük, hogy az utóbbi idők egyik legjelentősebb oktatáspolitikai, oktatás-gazdaságtani művét tették le a szakma asztalára. Nagyon örülnénk annak, ha a könyvben megírt gondolatok, a recenzió és az arra adott válasz kapcsán vita bontakozna ki az oktatás expanziója és a minőség problémájával kapcsolatban.

Tisztelt Főszerkesztő kollégánk!

Ma kaptuk meg az Új Pedagógiai Szemle július–augusztusi számát, amely a Tudásgyár vagy papírgyár című könyvünkről (2001, Új Mandátum) írt recenziót tartalmazza. Mint minden szerző, mi is örülünk a könyvünk iránti nagy érdeklődésnek és különösen annak, hogy most a pedagógusok rangos szaklapja ír a kutatásaink eredményét összefoglaló munkánkról, és egyetért azzal a fontos megállapításunkkal, hogy a közoktatás és a felsőoktatás átlagosan gyenge minősége szorosan összefügg a közoktatás és a felsőoktatás pedagógusainak fél évszázada fennálló alacsony kereseti arányaival.

Könyvünkből egyértelműen kitűnik, hogy a keresetek alacsony szintjének súlyos problémája messze túlmutat azon az indokolt küzdelmen, amelyet a pedagógusok és szervezeteik évtizedek óta folytatnak az amúgy is alacsony reálkereseti arányok megváltoztatásáért. Ez a követelés ma még időszerűbb, mint volt az elmúlt évtizedekben, mivel a piacgazdaság kialakulása a pedagógusok kereseti arányának drámai romlását hozta magával. (1990-ben az egyetemi végzettségű pedagógusok keresete a gazdaságban dolgozó diplomások ugyancsak alacsony keresetétől még nem sokkal maradt el, 1999-ben a korábbinak a felét sem érte már el.)

Az ismétlődő néhány százalékos bérkorrekciók semmit nem változtathatnak az alapvető problémán; a mai kereseti arányok helyreállításához a közoktatásban a jelenlegi munkabérük mintegy kétszeresére, a felsőoktatásban a háromszorosára kellene a reálbéreket felemelni. Örülünk és fontosnak tartjuk tehát a recenzió megállapítását, hogy „a könyvnek a pedagógusbérre vonatkozó fejezeteivel nem lehet sok vitája az olvasónak”. Éppen ezért kell megjegyeznünk, hogy könyvünk nem veti fel az „alacsonyan fizetett sok pedagógus vagy a magasan fizetett kevesebb pedagógus” problémáját. Ez a tévútra vezető leegyszerűsítő megfogalmazás ugyanis reális alternatívának tünteti fel a mai helyzet fenntartását. Mi viszont határozottan elutasítjuk, hogy a mai, mélyen leértékelődött kereseti arányok hosszabb ideig fenntarthatók lennének.

A koncepciónk lényege, hogy közoktatásunk és felsőoktatásuk évtizedek óta halasztott és mulasztott korszerűsítésének szerves része, alapvető feltétele és egyben az egyik nagy eredménye lenne a pedagóguskeresetek egyszeri, teljes körű rendezése. Ez jelentős erőforrásokat is felszabadítana, ami elősegítené, hogy a szükséges nagyszámú pedagógus hozzájuthatna a megérdemelt keresethez, és lehetővé tenné, hogy a feleslegessé váló, jóval kisebb számú pedagógus egyéni problémája nagyvonalúan és humánus módon megoldható legyen. Könyvünk rámutat arra, hogy a közoktatás reformja több időt és részben pótlólagos költségvetési támogatást igényelne, de a felsőoktatásban a társadalom szükségleteinek megfelelő struktúrájú és létszámú képzés megszüntetné a mai nagyfokú pazarlást, viszonylag rövid idő alatt lehetővé tenné az oktatók bérének háromszorosra emelését, továbbá más igények kielégítésére is fedezetet nyújtana.

Az előző problémával részben összefügg a felsőoktatás mennyiségi fejlesztésének jelenlegi kampányát elutasító álláspontunk. Megértjük a recenzió vonatkozó kételyeit, hiszen azok mögött fél évszázad óta fenntartott téves filozófia és az utóbbi évtized, különösen a legutóbbi évek szívós propagandája és intézményi érdekek, valamint a stratégiai tervezés hiánya által megerősített előítéletek és hiedelmek állnak.

Csak ezzel magyarázható, hogy a felelős vezetők által deklarált fejlesztési célok minden szakszerű indokolás nélkül kerülnek nyilvánosságra, és még azok egyetlen, sommás kvantitatív eleme is vaskos tévedést foglal magában. A jelenlegi oktatási kormányzat fő fejlesztési célja, hogy a felsőfokú hallgatók aránya az évtized végére érje el az 50%-ot. Ehhez időnként hozzáteszik, hogy ez a feltétele a legfejlettebb országokban kialakult képzési arány utolérésének. Azonos módszer szerint számítva Magyarországon a 18–21 éves korosztályhoz viszonyított összes felsőfokú hallgató aránya azonban már az elmúlt évben 40% körül volt, és egy-két éven belül megközelíti, illetve elhagyja az 50%-ot; vagyis jóval több lesz, mint a hazánknál két-háromszor fejlettebb, a tudományos és technikai fejlettségben messze előttünk járó országok túlnyomó többségében, ami semmivel sem indokolható és nem is menthető.

A túlzott mennyiségi fejlesztéssel kapcsolatos korábbi, több évtizedre visszanyúló vitákban gyakran alkalmaztuk a nemzetközi szakirodalomból átvett „túlképzés” (overeducation) kifejezést, mindenkor hozzátéve, hogy ez alatt a szükséges feltételek nélküli és a gyakorlatban hasznosításra nem kerülő formális képzést értjük. E szó magyar értelmezése kétségtelenül lehetővé teszi azt a jóhiszemű félreértést – és a szándékos félremagyarázást is –, hogy ellene vagyunk a „túl magas” színvonalú tudás kialakításának. E viták tapasztalatai is szerepet játszottak abban, hogy kutatásainkat kiszélesítve könyvünk a korábbinál jobban igyekszik megvilágítani annak a felfogásnak teljes csődjét, hogy az oktatás, különösen a felsőoktatás gyorsított fejlesztése elősegíti a gazdaság növekedését. Továbbá azt is bizonyítjuk, hogy az ilyen formális, mennyiségi fejlesztés a hasznosítható tudást nem gyarapítja, illetve az oktatás minőségét és ezzel a tudás relatív színvonalát csökkenti.

Egyetértünk a recenzióval abban, hogy a tudás meghatározó társadalmi szerepének elismerésében teljes és általános az egyetértés. Az oktatás azonban nem szinonimája a tudásnak, hanem fejlesztésének eszköze, feltéve, hogy adott oktatás a tudás növelését szolgálja. Ennek az ellenkezője következett be az ötvenes évek legelején a „szocialista iparosítás” kudarcra vezető jelszava alapján. Ez történt a hatvanas évek első felében, amikor a „tudományos és technikai forradalom” szlogenjével indokolták a teljesen elhibázott oktatási reformot. Napjainkban objektív veszélyt jelent, hogy a tudomány – különösen az informatika – legújabb nagy eredményeit és domináns szerepe valós jelentőségének felismerését nehezítheti a „tudás alapú társadalomra” történő formális, jelszószerű hivatkozás.

A recenzió tárgyi tévedése, ha úgy véli, hogy a jelenkor tudásról kialakult képét akarjuk „megingatni”. Ez a vélekedés nem bizonyítható könyvünk alapján, hiszen annak egyik vezérlő gondolata, hogy az emberi társadalom fejlődésének mindig a tudás az alapja. Éppen ezért kell jelenleg is a tudás valós fejlesztését szolgálnia minden tevékenységnek, de különösen az oktatásnak.

Befejezésül ismételten köszönetet mondunk a recenzióért, amely arra is lehetőséget adott, hogy részletesebben indokoljuk néhány vitathatónak tűnő álláspontunkat. Számítunk arra, hogy az Új Pedagógiai Szemle módot talál hozzászólásunk közlésére a folyóirat legközelebbi számában.

Szívélyes üdvözlettel: Polónyi István és Timár János