Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2001 május > Életkor és iskolakezdés – viták tükrében

Mihály Ildikó

Életkor és iskolakezdés – a viták tükrében

Az utóbbi évtizedek során abban mindenki egyetértett – a politikusok, az oktatási szakemberek, sőt a szülők is – a fejlett országokban és a harmadik világban egyaránt, hogy minden gyermek számára kötelezően biztosítani kell az iskolába járást, legalább az alapfokú oktatást. Abban azonban láthatóan nincs egyetértés a döntéshozók között, hogy a kötelező alapszintű beiskolázásra pontosan melyik életkorban kerüljön sor, mint ahogy nem egyeznek a vélemények abban a kérdésben sem, hogy adott országban mi legyen a leghelyesebb bánásmód az ott hatályos tankötelezettségi elvárásoknak nem megfelelő gyermekekkel.

A világ országainak oktatási rendszereit áttekintve1 megállapítható: az országok legtöbbjében az iskolakezdés időpontját általában a hat év körüli életkorra teszik. Az ideális beiskolázás megkezdésének időpontjának megítélésében ma jól láthatóan két – egymással ellentétes – tendencia érvényesül. Az egyik irányzat követői – különböző okokból – mielőbb az intézményes nevelés keretei között szeretnék látni a kisgyermekeket: ennek egyik módja a beiskolázási korhatár csökkentése, a másik pedig az iskolai előkészítés részben vagy egészben történő intézményesítése, illetve az óvodába járás valamilyen életkortól kezdődő kötelezővé tétele. A másik trend az iskolakezdés életkorának emelését szorgalmazza: ennek megfelelően nem tekinthető kivételnek a hétéves vagy az ennél idősebb korban történő beiskolázási gyakorlat sem. Mindkét irányzat hívei igyekeznek tudományos érvekkel, vizsgálati eredményekkel is alátámasztani állításaikat.

Az intézményes nevelés minél korábbi megkezdése

A mielőbbi iskolai előkészítés, illetve iskolai beíratás gyakorlatát követő országokban részben az ötéves korhatárnál húzzák meg a vonalat (így tesznek például Ausztrália bizonyos államaiban, Bangladesben, Új-Zélandban, Pakisztánban, az Egyesült Királyságból Angliában, Walesben és Észak-Írországban, valamint Cipruson és Izraelben), de vannak elkötelezettjei az ennél korábbi kezdésnek is (például az Egyesült Királyság skóciai részében – itt a beiratkozás azok számára kötelező, akik a tanévkezdést követő február 1-jéig betöltik az ötödik évet), Ausztrália egyes államaiban és Hollandiában, ahol a négy, illetve a négy és fél éves életkor jelenti a nevelési-oktatási intézmények kötelezően előírt látogatásának megkezdését. Vannak olyan országok is (például Indonézia, Írország, Belgium), ahol külön meghatározzák a beiskolázhatóság alsó határát, és külön megjelölik a tankötelezettség kezdetének időpontját – s a kettő között akár kétévnyi különbség is lehet. Érdekességként megemlítjük még Görögország példáját2> is, ahol a kötelező iskolakezdés korhatára öt és fél év: azaz minden olyan gyermeknek iskolába kell mennie, aki az év október 1-jéig eléri ezt az életkort. Ezekben az oktatási rendszerekben általában az óvoda deklaráltan is iskolai előkészítő szerepet kap, vagy pedig törvényileg is kimondják, hogy a beíratást követő első esztendőben az intézményben az oktató-nevelő munka során nem lehet a formális tanítás eszközeivel élni (ez történik például Luxemburgban).

Ezekben a törekvésekben láthatóan az a szándék érvényesül, hogy az iskola lehetőséget kapjon arra, hogy – mielőbb „átvéve” a gyermeket a családtól – pótolja a kulturális, szociális és nevelési hiányosságokat. Azokban az országokban pedig, ahol sok a bevándorló – például az Egyesült Királyságban –, az emigránsok gyerekeinek korai beiskolázásával bevallottan elsősorban a befogadó ország nyelvének minél eredményesebb elsajátíttatása a cél.

Egyes szakemberek szerint az sem teljesen mindegy, hogy az iskolába kerülő gyermek melyik évszakban született.3 Erre a kutatásra mindenesetre néhány évvel ezelőtt az Egyesült Királyságban került sor, ahol 4000 hat- és hétéves gyermekből álló mintán vizsgálták a születési évszak és a gyermek matematikai, természettudományi és anyanyelvi előmenetele közötti összefüggéseket. Három időszak között tettek különbséget: tavaszi, nyári és őszi gyerekekről beszéltek. A felmérés tapasztalatai alapján meghatározó jelentőségű tényezőnek bizonyult a születési évszak: olyannyira, hogy ezt minden pedagógusnak figyelembe is kell vennie, hiszen ezek a különbségek egyszersmind a gyermek szociális, érzelmi és kognitív fejlettségi szintjét, érettségét is meghatározzák, és a tanulmányi teljesítményében is megmutatkoznak. Megállapították, hogy például a nyári születésű kisiskolások általában jobb eredményeket érnek el, mint őszi születésű társaik. Mivel azonban a beiskolázás jogszabályi előírásainak következtében elkerülhetetlen az, hogy egy-egy iskolai osztályban különböző évszakban született gyermekek kerüljenek egymás mellé, megfigyeléseik összegzésekor a kutatók ismételten a gyermekekkel való egyéni bánásmód fontosságát hangsúlyozzák, hozzátéve hogy ennek nem csupán a módszertani különbségekben, hanem bizonyos fokig a tantervi elemek közötti differenciálásban is meg kell mutatkoznia.

Általános tapasztalat az is, hogy az életkori és egyéb különbségek érvényesülését eredményesen tompíthatják a beiskolázást megelőző intézményes nevelési programok, előbbi példáinkban az óvodába járás jótékony hatásai. Érdekes módon egyes kutatók4 arra is felfigyeltek, hogy noha az életkori különbségek feltűnően befolyásolják az olvasás, a helyesírás és a matematika tanításának eredményességét, az iskolában ezeket a fejlődési különbségeket a lányok sokkal jobban kompenzálják, mint a fiúk. A lányoknak az első tanítási időszakban tapasztalható jobb tanulmányi eredményeit részben ez is magyarázhatja.

A későbbi iskolakezdés elkötelezettjeinek érveiből

A hétéves kori iskolakezdés ma Törökországban, Szudánban, Marokkóban, Kolumbiában, Afganisztánban, Dániában és Svédországban kötelező, néhány országban pedig – Szingapur, Peru, Kanada – hivatalosan is megengedett. (Etiópiában ugyan hatéves kortól számítják a tankötelezettséget, az illetékes minisztérium azonban szeretné az alsó életkori határt hét évre felemelni. Norvégiában viszont a korábbi hétéves beiskolázási határt éppen az 1997/98-as tanévvel kezdődően szállították lejjebb egy évvel, azzal a kikötéssel, hogy a tanítási hetet 20 órában maximálták, egyben kötelezték az iskolákat arra is, hogy a hat és kilenc év közötti gyermekek számára minden tanítási nap után szabadidős programokat szervezzenek5.)

A hat évnél későbbi iskolakezdés szakmai elkötelezettjei között feltűnően sokan a harmadik világ, azon belül is főként az afrikai kontinens sajátosságaira hivatkoznak. Az UNESCO adatai szerint6 például 33 szub-szaharai afrikai országból 28; 21 latin-amerikai és karib-tengeri országból 12 és a három dél-ázsiai országból kettő esetében elmondható, hogy az iskolába lépők közel kétharmada amúgy is a hivatalos tanköteles kor fölött kezdi meg iskolai tanulmányait. Az idézett adatok arra is rávilágítanak, hogy ezekben az országokban a lányokat valamivel fiatalabb életkorban iskolázzák be, mint a fiúkat. Julius Nyerere Tanzánia egykori elnöke például személyesen is fellépett a hatéves kori iskolakezdés ellen7, arra hivatkozva, hogy ezekben a régiókban, ahol az életfeltételek ennyire nehezek, a korai iskolakezdést nemcsak a gyermekek, hanem a szülők is nehéznek tartják és ellenzik. Ezért ő is a kötelező beiskolázás későbbre halasztását támogatta, hozzátéve azonban, hogy – természetesen – a fejlődő országokban különösen szükség van arra, hogy valamiképpen szabályozzák a gyermekek iskolába járását; ugyanis csak a belépés időpontjának és az oktatás kötelező időtartamának törvényi meghatározása teszi lehetővé, hogy a hatalom rákényszeríthesse a vonakodó szülőket gyermekeik iskolába járatására.

Az életkörülményeknek a tankötelezettségi előírások betartására gyakorolt hatásával más módon is szembesülhetünk. Különösen feltűnő a városi és a vidéki környezet közti különbség, az utóbbi rovására. Az oktatási rendszereket bemutató áttekintések ugyanis arra hivatkoznak, amiről az előbb idézett kenyai esettanulmány szintén említést tett, hogy vidéki környezetben a gyermekek később érik el az iskolának megfelelő érettséget, mint a városok által biztosított életfeltételek között. Banglades oktatásügyi kormányzata addig is elment, hogy felvetette a vidéki gyermekpopuláció számára a nyolcéves kortól kezdődő iskolalátogatási kötelezettség lehetőségét; Szudánban pedig most is törvényi lehetőség van a gyerekek hétéves kornál későbbi beiskolázására. (Szaud-Arábia viszont mielőbb beszüntetendőnek tekinti a jelenlegi gyakorlatot, mert az alapfokon beiskolázott gyerekek majdnem egyhatoda 12 év fölötti; s a kenyai esettanulmány is felhívja a figyelmet arra, hogy a túlkoros, vagyis a megfelelő időben a hatóságok látókörén kívül rekedt gyerekek beiskolázása rengeteg pedagógiai természetű problémát vet fel.)

A beiskolázás életkori tényezőinek fontosságára hívta fel egyébként a figyelmet Philip H. Coombs8 is, amikor aggályait fogalmazta meg amiatt, hogy a fejlődő országok előszeretettel adaptálják a nyugati világ életkorok szerint tagolódó iskolarendszereit. A problémát ezekben az esetekben is elsősorban az urbánus és a vidéki – rurális – környezet közötti különbségek okozzák: ez utóbbi ugyanis még ma is gyakran a hagyományokhoz kötött, emiatt az itt élők másként ítélik meg a gyermeki fejlődés menetét, s korántsem biztos, hogy egy afrikai vagy indiai vidéken is ugyanúgy gondolkoznak az életkorok lehetőségeiről, mint abban a kultúrában, melyben a mintának tekintett iskolarendszer kialakult. E feltételezések helyességét mindenesetre jelzik azok a nehézségek is, amelyek bizonyos gyermekpopulációk (elsősorban a kislányok) beiskolázása körül még ma is rendre előfordulnak. (A teljesség kedvéért itt meg kell említeni még Kínát, ahol a hatóságok mindmáig általában képtelenek érvényt szerezni a tankötelezettségi előírásoknak.9)

A későbbi iskolakezdés hívei elsősorban az általuk korainak tekintett életformaváltás nehézségeitől, az iskolába való bekerüléssel együtt járó feszültségektől, az iskolai ártalmak terheitől kívánják megkímélni a gyermekeket. Teszik ezt abban a meggyőződésükben, hogy ez az egy esztendő nagyon sok változást hoz a gyermek életében.

Ez a vita természetesen Magyarországot sem kerülte el. A hazai kutatók egy része a hétéves kori kezdés előnyei mellett teszik le a voksot. A gyermekpszichológus szerint viszont „Mindennapi tapasztalatok és vizsgálatok egyaránt azt látszanak igazolni, hogy a gyerekek iskolaérettsége nem hatéves korukra, hanem inkább a 7. és 8. életévre következik be.10 Még pontosabban az az érdeklődési folyamat, amelyik tulajdonképpen az 5. életév táján veszi kezdetét – kortikalizációs folyamatnak is nevezhetnénk –, a 7-8. életévre jut el mintegy a nyugvópontra. Ekkorra állnak készen azok a készségek, melyek a folyamatos iskolai munkavégzésben elengedhetetlenek.”

Mi lehet hát a megoldás?

Valószínűleg mindkét vitatkozó félnek megvan a maga igazsága. A dilemma megoldására irányuló próbálkozások is mintha éreznék ezt: jobbára ugyanis szeretnék megkerülni a döntést. E téren az utóbbi évek során többféle kezdeményezés is ismertté vált. Németországban11 például, a néhány éve kidolgozott új iskolakezdési koncepció értelmében, az iskolába lépést már nem kötik semmilyen feltételhez. Lemondanak az iskolaérettség megállapításáról is; minden gyermeket beiskoláznak az első osztályba. Véleményük szerint ugyanis az iskolaérettség és az iskolai képességek megállapítása szelekciót jelent; ehelyett ők az individualizáció és az integráció útjára léptek.

Svédországban12 is – az alapfokú oktatás során – mindvégig automatikus továbbhaladást biztosítanak a tanulóknak. (E rendszer másik érdekessége az, hogy a svéd iskolákban egészen a 6. osztályig osztályozás sincsen. Ezzel is több helyen próbálkoznak – e tanévtől kezdve például Magyarországon is.)

Így tűnik azonban, hogy ez a kezdeményezés, melyhez sok helyütt az évismétlések elkerülése érdekében folyamodnak (egyes statisztikák szerint ugyanis ezek nagysága folyamatosan a 10 és 20% közötti tartományban mozog), nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. „Az elmúlt két évtizedben néhány ország az osztályismétlési arányokat azáltal csökkentette, hogy bevezette az automatikus továbbhaladási rendszert... De ez nem bizonyult kielégítő megoldásnak. Csak a közösségi alapú, a kora gyermekkorban elkezdett programok segíthetik a gyermekek iskolára való felkészítését” – olvashatjuk az UNESCO egyik, már korábban is idézett értékelésében13. Egy másik, néhány évvel későbbi beszámolóban14 pedig már eredményként közlik azt a szakemberek, hogy bár egyre inkább a korai gyermekkori fejlesztő munka válik az alapfokú oktatás leggyorsabban gyarapodó összetevőjévé, a világ fejlődő régióinak 456 millió gyermeke szempontjából még ez a kérdés nem tekinthető igazán megnyugtatóan megoldottnak.

A magyarországi ún. „lassított iskolakezdési program” viszont, melyet Ózd, Kálló és Győr egyes iskoláiban a Gyermeki Jogok Egyezményének hazai ratifikálását követően vezettek be15, ugyanezen a dilemmán úgy próbál túljutni, hogy egyrészt lehetővé teszi az alternatív, azaz a gyermek adott fejlettségi szintjéhez alkalmazkodó iskolakezdést, másrészt pedig a kétéves időtartamúra széthúzott első osztály tananyagát személyre szabott, egyéni fejlesztési tempóban sajátíttatja el. Sokan ezt a megoldást mindenképpen jobbnak találják, mint a felismert iskolaéretlenség esetén azt a jelenleg hazánkban általánosan alkalmazott gyakorlatot, hogy a gyermeket visszatartják az óvodában még egy évre, legtöbbször a nagycsoportos év programját ismételtetve meg vele. Mindenképpen szerencsésebb lehetőségnek tartják az első iskolai első tanév kudarcait követő osztályismétlésnél.

Megszívlelendő tehát Vekerdy Tamásnak az a javaslata, melyet fentebb idézett gondolatmenete16 befejezéseként fogalmazott meg: „Mindez nem jelenti azt, hogy a beiskolázási korhatárt a 7-8. életévre kellene felemelni. Sokkal inkább annak szükségességét húzza alá, hogy az alsó tagozat első két évfolyamát az óvodához közelítve, valóban egyetlen egységként kezeljük.” Annál is inkább, mert a világ különféle országaiban is ebben az irányban próbálkoznak. S ha ezek a próbálkozások eredményesek lesznek, a címben feltett kérdésre nem is kell majd válaszolnunk.