Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2001 január > Mindennapi környezetvédelem – felnőttképzési programok a nagyvilágban

Mihály Ildikó

Mindennapi környezetvédelem – felnőttképzési programok a nagyvilágban

A környezeti nevelés csak akkor lehet eredményes, akkor vezethet környezettudatos magatartáshoz, ha a felnövő generáció mellett hatókörébe vonja a felnőtteket. Az ismertető azt mutatja be, hogy milyen módon épül be a világ különböző régióiban a felnőttképzésbe, a különböző nem formális kultúrafejlesztő akciókba az ökológia szempontja.

Az UNESCO Pedagógiai Intézetének kiadványai között rendszeresen megjelenő tematikus ALPHA-kötetek (melyek minden esetben a felnőttoktatás és -képzés valamelyik lehetséges aspektusából indulnak ki) aktuális, 2000. évi gyűjteménye a mindennapi ökológiai nevelés1 kérdéskörét járja körül. Az azonos tartalmat minden alkalommal két nyelven, azaz külön angol és külön francia nyelvű kötetben megjelentető gyűjtemény szerkesztője, a bevezető és a zárótanulmány szerzője ez esetben is a megelőző kötetekből már ismert Jean-Paul Hautecoeur; jelen ismertetőnket azonban – a korábbi gyakorlattól2 eltérően – az összeállítás francia nyelven kiadott változata alapján készítettük. A kötet három fejezetében közölt tizenhat beszámoló tíz különböző országból (az Amerikai Egyesült Államokból, Bulgáriából, a Cseh Köztársaságból, az Egyesült Királyságból, Egyiptomból, Franciaországból, Kanadából, Magyarországról, Olaszországból és a Palesztin Területekről) érkezett; a kötet egyik legnagyobb újdonsága éppen az, hogy – mint a felsorolásból is kitetszik – szerzői között ezúttal az arab régió szakemberei is képviseltetik magukat. A három egyiptomi és a két palesztin közlemény megjelentetése mindenesetre azt jelzi, hogy az ALPHA-kötetek szerkesztője megfogadta az 1997-es hamburgi felnőttképzési konferencián javasolt Észak-Dél együttműködést, és túllépett a kutatások korábbi – jobbára az európai és az amerikai kontinensre szorítkozó – földrajzi keretein, nemcsak újabb világok, hanem újabb problémák felé is megnyitva ezáltal a szakmai kitekintés lehetőségét.

A választott téma újszerű, aktualitása nyilvánvaló; az 1992-es Rio de Janeiró-i konferencia és az 1997-es hamburgi V. felnőttképzési konferencia határozatai egyaránt megerősítik ezt. Ami a Rio de Janeiró-i konferenciát illeti, az ott résztvevők öt sürgető prioritást fogalmaztak meg: harc az elszegényedés ellen, a termelési módszereknek és a nem tartós fogyasztás stílusának megváltoztatása, a demográfiai növekedés szabályozása, valamint a legsebezhetőbb rétegek egészségi feltételeinek javítása. A hamburgi konferencián pedig a szakemberek elkötelezték magukat az élethosszig tartó tanulás mellett, s az ezt lehetővé tévő tevékenységi formák közé szükségszerűen odaértették a környezettel való foglalkozást is. A beszámolók által ismertetett programok többségében közvetlenül is észrevehető a fenti elvárásoknak való megfelelés igénye.

A korábbi ALPHA-kötetek ismeretében természetesen az sem meglepő, hogy ezek a beszámolók az ökológiai nevelés szempontjainak érvényesülését elsősorban a felnőtt közösségek körében, a nem formális szektor által megvalósított különféle alapműveltségi programok által jelenítik meg. Így esetükben az is természetesnek tekinthető, hogy a bemutatott kezdeményezések nagyobb részét a civil szféra működteti. A közlemények alapvetően három, egymástól jól elkülöníthető kérdésre keresik a válaszokat: hogyan lehet a környezet különféle vonatkozásaiban már megszerzett tapasztalatok segítségével erősíteni magukat a közösségeket; hogyan lehet a növekvő elszegényedés világában megújítani az erőforrásokat, elsősorban a túlélés biztosítása érdekében; illetve hogyan lehet az emberi csoportok különbözőségeinek tiszteletben tartásával e csoportoknak együtt élniük egymással.

Már a kérdések megfogalmazásából is látszik, hogy az érintett szakemberek környezeten nem csak a természeti környezetet értik; teljes jogúan idesorolják a társadalmi és kulturális környezet minden jelenségét és folyamatát is. Ebből a látásmódból pedig – akárcsak az alapműveltségi elemek megváltozott összetevőiből – szükségszerűen következik a bemutatott programok holisztikus és interdiszciplináris jellege, melynek köszönhetően jól megférnek egymás mellett az írni-olvasni tanítás, az állampolgári, az egészséges életmódra való nevelés vagy éppen az emberi jogok alapjául szolgáló kompetenciák elsajátíttatásának tudnivalói. Az elemzések szerzőinek azonban gyakran szembe kellett nézniük különféle ellentmondásokkal is: mind jobban növekszik például az átlagnépesség tudása és a technika ismeretanyaga közötti szakadék; az ökológiai megközelítéshez nélkülözhetetlen a természeti és kulturális környezettel való interakció, a felnőttképzési programok azonban mind ez idáig nem látszanak erről tudomást venni; az alapképzés eredményességét megnehezíti a legszélesebb értelemben vett kulturális örökség fenyegetettsége, illetve ennek az utóbbi időben bekövetkezett sokféle vesztesége; az új állampolgári kompetenciák csak igen nehezen körvonalazhatók az alapképzés számára, holott ezen a területen lehetne a legtöbb eredményt elérni az új típusú közösségek létrehozására irányuló próbálkozások során. A gyűjtemény minden darabja olyan próbálkozásokat mutat be, amelyek nemcsak egyediségükben figyelemre méltóak, hanem tapasztalataik más közegekben való hasznosításával is újabb eredményeket ígérhetnek.

A nevelés paradigmáinak megváltozása

A kötet első nagy szerkezeti egysége olyan beszámolókat közöl, amelyek mindegyike valamiképpen a nevelési eszmények szükségszerű és elkerülhetetlen megváltozását bizonyítja. Elsőként az egyiptomi Laila Iskander Kamel ismerteti egy Kairóban működtetett civil szervezetnek azokat az eredményeit, melyeket a világváros szemetének begyűjtése révén ért el – elsősorban több tízezernyi szegény sorsú egyiptomi gyermek és asszony (egyelőre természetesen nem strukturált) oktatása-képzése terén. A program azokat a Dél-Egyiptomból, Asszuán környékéről Kairóba költözött családokat kívánta segíteni, akik szakképzetlenül, gyökértelenül, megfelelő anyagi lehetőségek híján próbáltak meg maguknak egzisztenciát teremteni – ha másból nem lehetett, akkor a szemétből. Ez a belső vándorlás az 1940-es években kezdődött meg; az újonnan érkezettek akkor is, most is szinte embertelen körülményeket vállalva, a főváros körüli agglomerációban települnek le. Kezdetben a férfiak és a fiúgyermekek szamárral járták a tizenötmilliós város utcáit (ma természetesen már teherautón), úgy gyűjtötték be a főváros háztartási és egyéb hulladékának jó egyharmadát (ez a mennyiség ma mintegy napi 3000 tonnára tehető), a férfiak a szemetet hazavitték, azt az asszonyok és a leánygyermekek gondjaira bízták. A szétválogatás ma az újrahasznosítás jegyében történik, amit – szintén a program részeként – hozzávetőleg 200 helybeli kis- és középvállalkozás végez el.

Ez a munka kenyeret ad a családoknak, de rettenetesen nehéz kenyeret. A segítségükre vállalkozó civil szervezetek ezért nemcsak az életkörülmények materiális és higiéniai szempontú javítását tűzték ki célul, hanem – a közösségi hagyományokhoz alkalmazkodva – megkísérelték mindkét nembeli népesség oktatását-képzését is. Elsőként természetesen a munka elvégzéséhez szükséges kompetenciák elsajátíttatására került sor; hely- és anyagismeret, gépkocsivezetés stb., ezt követték az újrahasznosítás során nyert anyagok (pl. a papír) feldolgozásához szükséges speciális ismeretek (a nők ugyanis többnyire eladásra szánt díszítőelemeket készítenek belőlük), majd – újabban ipari textilhulladékból – a szőnyegszövés, varrás stb. Ezek a kezdeményezések pedig szinte automatikusan magukkal hozták az írás-olvasás készségének és bizonyos számolási, sőt, mértani ismereteknek a birtokbavételét is. Közben ugyanezek a civil szervezetek az itt dolgozó nőknek egészségügyi felvilágosítást és ellátást, a gyermekek számára bölcsődei, óvodai s legújabban iskolai nevelést is biztosítanak. (A program sikerét az is jelzi, hogy ma már ezeken a helyeken kizárólag saját maguk által kiképzett személyzet dolgozik.) S nagyon lassan ugyan, de sikerül a káros hagyományokat is kiszorítani: a felvilágosító munka eredményeként egyre több családban például már hajlandók eltekinteni a kislányok excisiójától, elfogadják iskoláztatásuk szükségességét, a nők házon kívüli kenyérkereső tevékenységét. S mivel a termékek eladása nyomán az asszonyok újabb és újabb piaci igényekkel ismerkednek meg, az ennek megfelelés szándéka további tanulásra, egyéni kezdeményezésekre is ösztönzi őket, ami tovább gerjeszti az egész közösség belső, önfejlesztő erőit.

Érdekes kulturális vállalkozást ismertet a fejezet másik egyiptomi beszámolója, Hassan El-Geretlynek az általa létrehozott, és több mint egy évtizede nagy nemzetközi sikerekkel működtetett hagyományőrző művészegyüttesről készített összefoglalója. Ez a társulat ugyanis nemcsak felkutatja és hazai, illetve külföldi turnékon bemutatja az egyiptomi folklór értékeit (ragaszkodva még a régi nyelv használatához is); nemcsak megismerteti közönségével a modern európai irodalom egy-egy divatos alkotását, hanem ő maga biztosítja a saját utánpótlását – vállalkozva a régi tagok továbbképzésére, az új jelentkezők, elsősorban kilenc és tizenhárom év közötti gyermekek szakmai felkészítésére is. Színpadi beszédet, mozgást, táncot, bábjátékot, hangszeres zenét és a produkcióhoz szükséges elméleti ismereteket tanulnak a gyermekek és a serdülők ebben a „tanonciskolában”, elsősorban maguktól a művészektől, de a velük együttműködő jezsuita szerzetesektől is. A társulat vezetése ezen a módon kívánja helyreállítani – működésük eddigi tapasztalatai szerint meglehetős eredményességgel – az alkotási folyamat s a szociális cselekvés közötti, az utóbbi évtizedek társadalmi folyamatai következtében egész közösségeket veszélyeztető mértékben megkopott kapcsolatokat.

A palesztin térség egyik képviselője, Munir Fasheh a matematika professzora. Az ő szakmai feladata már hosszabb ideje kiképezni a szaktárgyi tanárokat a ciszjodániai iskolák tanulói számára. Kezdetben, mint írja, sok nehézséget okozott neki – főként a diákok idegenkedése miatt – oktatómunkájának nem kellő hatékonysága, ezen kívánt változtatni az oktatás ökológiai környezetének módosításával, melyhez négy aspektus felől közelített. Az első annak tudomásulvétele volt, hogy csak az emberek gondolkodásmódjához való alkalmazkodással érhet el eredményt. A második, hogy az ismereteket közvetlenül be kell építenie kinek-kinek az életébe. A harmadik aspektus szerint az emberek nem abban különböznek egymástól, hogy írástudók-e vagy nem, hanem, hogy szavaik-gondolataik mennyire kapcsolódnak életükhöz, tetteikhez. Végül a negyedik, talán a legfontosabb szempont: az egyszerűség. Munkájához a szerző a legnagyobb segítséget attól a felismeréstől kapta, hogy írástudatlan anyja tulajdonképpen zseniális matematikus volt. Tökéletesen integrálni tudta ugyanis magában a gondolatot, a gyakorlatot és a kifejezést, mint ahogy életével és munkájával megvalósította a tettek és értékek összefüggését is. Ezzel maga is az oktatáshoz való ökológiai közelítés példáját jelenítette meg, annak valós és várható sikerességével együtt.

Serge Wagner tanulmánya a kanadai bennszülöttek, a meszticek és az eszkimók körében folytatott ökológiai alapképzés tapasztalatait összegzi. Ezek az összlakosság 3%-át kitevő népességcsoportok – bár nagyon különböző körülmények között élnek – honfitársaiknál még ma is sokkal közvetlenebb kapcsolatban élnek a természeti környezettel. Társadalmukban nincsenek osztályok, és nem különülnek el egymástól a politikai, gazdasági, vallásos és kulturális tevékenység formái sem. Ami ez utóbbit, a kultúrát illeti, elmondható, hogy elsősorban orálisan és utánzással terjed, kizárólag a nagycsaládon belül művelik, szigorúan a nem, az életkor és az évszak megszabta keretek között. A szerző ezt organikus kultúrának nevezi, szemben a racionális európai kultúrával; hangoztatja viszont, hogy semmiképpen nem lehet egyiket a másik rovására felsőbb- vagy alsóbbrendűnek tekinteni. A törzsek által beszélt nyelvek is ezt az organikus jelleget tükrözik: az eszkimók nyelvében például húsz különböző szó jelöli a hóesés különféle fajtáit... A 19. században megkezdődött civilizálás – mely helyenként békésen, másutt a fegyverek árnyékában zajlott – a bennszülöttek teljes nyelvi és kulturális asszimilációjára törekedett, leggyakrabban a keresztény egyházak intézményi támogatásával. Az eredmény: bizonyos nyelvek és népcsoportok teljesen eltűntek, a megmaradtak pedig a nem bennszülöttek alárendeltjeivé váltak. Körükben is megjelentek az egyéni traumák, az alkoholizmus, a toxikománia, a családi és a közösségi erőszak megannyi formája. Nem csoda tehát, ha a bennszülöttek természetes reakciója az alfabetizáció és az iskoláztatás zsigeri elutasítása volt. Írni-olvasni tudás nélkül azonban még a minimális társadalmi beilleszkedés is lehetetlen: a megoldást tehát a felnőttek testére szabott alapképzés lehetőségeiben, illetve a törzsi identitás vállalásának revalorizációjában kellett keresniük azoknak, akik ennek szükségességét felismerték.

A meszticek számára ezt olyan hagyományőrző színházi előadások formájában próbálták biztosítani, melyben az együttélés, a tolerancia példáit használták a közönség meggyőzésére. 1998-ban pedig elindult az a projekt, amelyben fiatal, az iskolarendszerből lemorzsolódott eszkimók csoportjainak tartottak olyan képzést, melynek során megtanították nekik a hagyományos eszkimó szobrászat mesterségét. Míg az előbbi esetben a nevelő szándék a már meglévő, de marginalizálódott közösség felé irányult, az eszkimókkal végzett munka egyértelműen egy már nem létező közösség újbóli kifejlesztésére vállalkozott. E különbségek azonban eltörpülnek a hasonlóságok mellett, melyek közül elsősorban a programok „második esély” jellegét, szervezeti rugalmasságát, etikai dimenzióit érdemes kiemelnünk. A szervezők szakítottak a felnőttoktatás centralizált, írásorientált hagyományaival, alkalmazott módszereik funkcionálisak, életszerűek voltak. Az eredmények azt mutatják, hogy ily módon sikerült kikovácsolni azt a nagyon fontos láncszemet, amely a tanítót és a tanítványokat összeköti, megteremti közöttük a hiteles kapcsolatot, meg tudja alapozni a közösség és az oktatási intézmény igazi partnerségét.

A firenzei egyetem neveléstudományi tanszékének professzora, Paolo Orefice tanulmányában egyfajta környezeti pedagógia körvonalazására vállalkozott. A környezeti változások legmeghatározóbb jelenségének a természet antropizálódását tekinti, ami ember és természet hosszú idő óta tartó együttes jelenlétének következménye. Az új évezred emberében erős a késztetés arra, hogy egyénként és csoportként egyaránt megint olyan szerves része legyen az őt körülvevő világnak, mint amilyen korábban volt. Ezt a célt a nevelés segítségével lehet és kell megvalósítani; például a felnőttek környezeti nevelésére helyezett különleges hangsúly érvényre juttatása révén. A környezeti pedagógia ezért arra törekszik, hogy a jelenségek pontos „olvasatának” megtanításán kívül kialakítsa az emberekben a természet kutatásának és felfedezésének képességét is. Ezt a fajta konstruktív oktatást négy referenciakritérium kidolgozására kell alapozni. Az első a témával kapcsolatos meglévő ismeretek fontosságára vonatkozik. A második az új ismeretek hozadékával kapcsolatban különbséget tesz az adott témát meghatározó, illetve az azt megalapozó tudáselemek között, leszögezve, hogy mindegyiknek megvan a maga szerepe. A harmadik kritérium az új ismeretek strukturálásaként határozható meg, vagyis a kognitív és nem kognitív befogadás folyamatát definiálja. A negyedik kritérium a megtanulás szintézisének ismérve: azt a szintet jelzi, amelyen az új tudást hasznosítani is lehet.

A szófiai egyetem pedagógiai tanszékén is esztendők óta keresik az új ökológiai kultúra kialakításának lehetőségeit: az egyik leghatékonyabb megoldásnak azt találták, ha a tanítók alap- és továbbképzésébe beépítik. Viara Gurova e törekvéseikről készített beszámolójában arra is felhívja a figyelmet, hogy az így kialakítandó ökológiai kultúrának az ország demokratizálódásában is meghatározó szerepe van. S hogy miért a pedagógusoknál kezdik? Mert ők nemcsak a gyermekekhez, hanem a szülőkhöz is el tudják juttatni az új szemléletmódból következő legfontosabb tudnivalókat. „Ökológiai megközelítésű” pedagógiájuk céljait a következőkben határozták meg: a pedagógusok szakmai és személyi fejlesztése; a nevelési rendszerek és folyamatok javítása, valamint minél több ismeret megszerzése a társadalomról és a környezetről. Mindehhez négy nevelési paramétert kell megvalósítaniuk: meg kell tanítaniuk hallgatóikat tanulni, cselekedni, együtt élni másokkal, ugyanakkor meg kell őket tanítani létezni is. Ehhez a munkához az egyetem és az egész pedagógiai intézményrendszer sok segítséget kap az önkéntesektől, akik – természetesen a hallgatók bevonásával – rengeteget tesznek például a történelmi emlékművek gondozásáért vagy éppen az utcán élő, kábítószeres vagy prostituálódó gyerekek megmentésért.

A bolgár egyetem oktatóinak azonban nem kevés nehézséggel is meg kell küzdeniük munkájuk során. Nincs elegendő felnőttoktatási szakemberük; nem alakult még ki náluk a felnőttképzés stratégiai politikája; nincs meg a koordináció az egyetemek és az e területen dolgozó egyéb közreműködők között; hiányoznak a pontos statisztikai adatok, az információk, a különféle szociális csoportok problémáit feltárni képes kutatások; nem dolgozták még ki az etnikai kisebbségek fejlődését elősegítő stratégiákat sem. Egy indiai mondás szerint „Többet ér meggyújtani egy gyertyát, mint átkozni a sötétséget”. Bulgária tanítóit erre a gyertyagyújtásra készítik fel oktatóik, remélhetőleg sikerrel.

Ösztönzés a szociális cselekvésben való részvételre

Az összeállításnak ez a része öt beszámolót tartalmaz. Az egyik elemzés a csehországi Jan Kellernek, a brnoi egyetem tanárának a munkája, aki egy, a tartós fejlesztés céljából folytatott nevelési programot mutat be. A kiindulás ez esetben is ugyanaz, mint a többi példánál: az emberek mára elvesztették uralmukat a környezetük felett, nem tudják megfelelően kihasználni a rendelkezésre álló erőforrásokat sem. Mindezek hatással vannak a civil társadalom fejlődésére is: ez pedig azért veszélyes, mert erős és dinamikus civil társadalom nélkül a demokrácia soha nem teljesedhet ki. A formális oktatás rendszere nem alkalmas igazán a helyzet korrekciójára; a hiányt az oktatási tartalom megváltoztatása mellett a közösség szolgálatába állított nevelési programok tudják csak megszüntetni. A közösségi nevelés nem érvényesít kizárólagos tekintélyelvet; nevelő és nevelt között nincs semmiféle hierarchia, ez természetes partneri kapcsolat. S ellentétben a televízió hatásával, melynek következtében az ember szinte elveszti azt a képességét, hogy különbséget tegyen a fontos és a banális dolgok között, a közösségi nevelés visszaállítja az élet dolgaiban való eligazodás és jártasság kompetenciáit. Ezért szükséges a közösségek reneszánszáról beszélni, különösen az ökológiai mozgalmak aspektusából, hiszen csak a közösségi élet tudja feléleszteni a környezettel való hagyományos kapcsolat talaján a vele kapcsolatos felelősséget is.

Ezért kap akkora hangsúlyt a Cseh Köztársaságban a helyi és a regionális közösségi tevékenység. Ezt a fajta közösségi tevékenységet rendkívül gazdag felnőttképzési programkínálattal is segítik. E kínálat jelentőségét még inkább hangsúlyozza az a tény, hogy az új gazdasági folyamatok megnövelik a kirekesztődés veszélyeit, s az izolációból való kilábalás intézményes segítség nélkül majdnem megoldhatatlan. Két tanulságos példáról közvetlen képet is kaphatunk a beszámoló nyomán: az egyik bizonyos értelemben a „Föld barátai” nemzetközi szervezet programjának csehországi adaptációja egy marginalizálódott térség újraélesztése céljából, melynek sikerét – sajnálatos módon – a különféle érdekcsoportok együttműködési képtelensége komolyan veszélyezteti; a másik program pedig egy kisközösség tagjainak a helyi önkormányzat körüli aktivizálását tűzte ki célul, a közvetlen állampolgári részvétel gyakoroltatásának szándékával s az előbb említettnél sokkal nagyobb eredményességgel.

A másik cseh közlemény szerzője, Michal Bartos elsősorban környezetvédelmi szakember. Őt az foglalkoztatja, hogy a rendszerváltás után hogyan lehet a szaporodó környezeti problémák megoldására forrásokat teremteni, illetve miként lehet az embereket ezekbe az országos méretű feladatokat magukra vállaló szervezetekbe hatékonyan bevonni. A megoldást ő is különféle nem kormányzati szervezetek működtetésétől, valamint kisközösségi kezdeményezések felkarolásától várja. A szükséges információk továbbítását ökológiai konzultációs központok hálózatára bízták; itt az ökoturizmustól a természetes lakókörnyezet kialakításán át az agráriumra vonatkozó szakmai kérdéseikre egyaránt választ kaphatnak az érdeklődők. A falvak revitalizációján kívül bekapcsolódtak olyan helyi fejlesztésekbe is, amelyek az Egészségügyi Világszervezet „Egészséget mindenkinek” programjához csatlakozva az egészséges városi környezet kialakítását kezdeményezik. S hogy a siker teljesebb legyen, iskolai környezeti nevelési programokat is kidolgoztak, és 1996 óta már minden korosztálynál bevezettek évi 60 órában, a saját tanítóik bevonásával. (Őket természetesen előzőleg felkészítették.) 1994-ben pedig – holland közreműködéssel – sikerült egy külön kollégiumot is a környezeti nevelés szolgálatába állítaniuk. A fejlesztés azonban ezzel korántsem fejeződött be: a programból jó egy évtizednyi munka még hátra van.

A brit David Barton a lingvisztikától érkezett el az ökológiai szemlélet érvényesítéséhez – alapvetően az írás-olvasás tanításának kontextusában, mégpedig annak a felismerésnek köszönhetően, hogy legnagyobb részt a nyelv birtokbavételét jelentő alfabetizáció teszi az egyént a mindennapi kulturális örökség igazi felhasználójává. Az írni-olvasni megtanítás segítségével megakadályozható a kis nyelvek (és természetesen az általuk képviselt kultúrák) eltűnése, fenntartható a kulturális környezet oly kívánatos sokszínűsége is. Éppen ezért a felnőttek írni-olvasni tanítása akkor a legmegfelelőbb, ha a program beilleszkedik a mindenkori helyi környezetbe, megalapozva ezzel a demokratikus részvétel lehetőségeit is.

A hajdani metropolisz, Alexandria környezeti problémáinak megoldását is a polgárok részvételének eredményességétől várja az egyiptomi viselkedéskutató, Adel Abu Zahra. Az időszámítás előtt az ország gazdasági, politikai és kulturális fővárosának szerepét betöltő város ugyanis Kairó fővárossá tételével igencsak hanyatlásnak indult. Helyi és nemzetközi értelmiségiek igyekeznek mindent elkövetni azért, hogy a kikötőváros megőrizze hajdani rangját. 1990-ben egy „környezetbaráti társaságot” is létrehoztak a további hanyatlás megakadályozása, a környezet és a műemlékek védelme érdekében. S bár szervezetük nem kormányzati, kezdeményezéseik elsősorban a civil szféra lehetőségeit aknázzák ki, az értékek védelme érdekében – ha szükségesnek látják – jogi útra terelik az eseményeket. Az eddig elért eredmények közvetlenül is bizonyítják döntéseik helyességét.

A környezet értékeinek védelméhez megfelelő információk is szükségesek. Ha a hatalom – valamilyen oknál fogva – nem adja meg ezeket, a civil szféra illetékeseire vár ez a feladat. A kötet következő írása, Brian Sarwer-Fonernek, a kanadai zöld mozgalom egyik harcos résztvevőjének a cikke egyebek közt azokat a folyamatokat mutatja be, melyek során a lakosság megismerkedhet a környezeti veszélyekkel, és megtalálhatja az ellenük való szervezett fellépés hatékony eszközeit és módszereit, természetesen nem kormányzati szervezetek segítségével. Erre az országos méretű, „VIABILITÉ” nevű kommunikációs programra 1993 és 1995 között kerítettek sort, és a multimédia, a társadalmi marketing stb. eszközeivel tudatosan az addig közömbös szektor mozgósítására használták fel. Eszköztáruk 1997-től újabb lehetőséggel bővült: az addigi, elsősorban hatalmi-manipulatív és kizárólagosan profitszerző célú titkok feloldásában, a korrekt információadásban ugyanis azóta mind nagyobb szerephez jut az internet. Ettől számítódik bizonyos kanadai nagyipari beruházások veszélyeire figyelmeztető országos méretű ökológiai kampányuk is, melynek során szakmai érveikkel állampolgárok tízezreit tudták olyan eredményesen mobilizálni, hogy még a korábbi, a veszélyes beruházásokat lehetővé tevő egyezményt is hatályon kívül helyezték.

A belső fejlesztés lehetőségei

A kötet harmadik blokkja különböző országok nagyobb távlatokat is felmutató, komplex és elsősorban belső fejlesztésű programjainak ismertetését tartalmazza. (Ezek között kapott helyet a magyarországi beszámoló is.) Az első írásban Anthony Flaccavento az Amerikai Egyesült Államokba, annak egy természeti kincsekben gazdag, de gazdaságilag már régóta marginalizálódó, szegénységgel és munkanélküliséggel sújtott térségébe (Appalachia) kalauzolja el az olvasókat. A térség gazdasági hagyománya hosszú időn át a szénbányászat és a dohánytermesztés volt; az 1980-as évektől kezdődően azonban a bányákban a foglalkoztatottság a felére, ugyanezen időszak alatt a dohánytermelők produktuma a korábbinak egyharmadára csökkent. (Ennek okát a nagyipar versenyképesebb módszereiben kell keresni.) A régió megmentésére létrehozott szervezet számára – melynek a szerző a vezetője – egyetlen megoldás kínálkozott: az erdők kínálta faipar lehetőségeinek kihasználása (rablógazdálkodásról természetesen szó sem lehetett). Ezek a szakmai kompetenciák ebben a térségben nem előzmény nélküliek: a feladat inkább az volt, hogy a mindennapi tapasztalatok alapján megszerzett tudást alkalmassá kellett tenni a modern társadalmi igények kielégítésére is. A felnőttek számára kidolgozott képzési programokba bekerültek a szakmai ismereteken kívül egyebek között a viselkedéskultúra, az intézményi környezetismeret legfontosabb elemei is. A fejlesztésnek azonban az infrastruktúrában is meg kellett mutatkoznia: utak is épültek, újabb épületek, programok készültek az energiafelhasználás és a szemét mennyiségének csökkentésére. Meg kellett szervezni a termelés mellett az eladást, ésszerűsíteni kellett a fogyasztást is. Mindezt a tartósság jegyében: azzal az igénnyel, hogy kárt semmivel ne okozzanak, minden hosszú időn keresztül is működhessen. Ehhez pedig a program felelősei a felvilágosítás, illetve a nevelés segítségét vették igénybe.

Egyiptomban, a Nílus deltájának egyik falujában is sikerre vittek egy közösségi fejlesztő programot; erről Salah Arafa, a kairói egyetem tanára számol be. E program kezdeményezője azzal a meggyőződéssel indította el munkáját, hogy még ilyen távoli kis közösségek is alkalmassá tehetők arra, hogy megfeleljenek a természeti és a társadalmi környezet elvárásainak, az új kihívásoknak. A stáb – túlnyomórészt egyetemi hallgatók önkéntes csoportja – heti gyakorisággal látogatott el a faluba; péntekenként az egész közösség részt vett az általuk szervezett összejöveteleken. Modelljük hét elemből állt össze: szenzibilizáció, oktatás és nevelés, részvétel, integráció, tartósság, terjesztés, hálózatépítés és alkalmazott technikák. A falu lakossága örömmel fogadta a felkínált lehetőségeket, élt is velük: megtanultak írni-olvasni, szakmát szereztek, munkához jutottak, életük könnyebb és tudatosabb lett. Példájuk nyomán a szomszédos településekről is számosan csatlakoztak hozzájuk; majd újabb, a korábbinál szélesebb spektrumú program indítására is sor került.

A magyar beszámoló egy szinte halálra ítélt kistérség, a Zselic felélesztésének programját ismerteti. Ez a természeti szépségekben rendkívül gazdag, kiváló adottságú somogyi terület már szinte elnéptelenedett; nem voltak megfelelő közlekedési lehetőségek a települések között, és nem volt munka az itt maradottak számára. Nagyné Czanka Valéria és az ő kezdeményezésére létrehozott civil szervezet, a „Bányai Panoráma Egyesület” ezen úgy próbált meg változtatni, hogy jó évtizede megkezdte a hiányzó infrastrukturális beruházások megvalósítását és a térség adottságaiban rejlő lehetőségek kihasználását. (A program érdekessége az is, hogy ezekben a fejlesztésekben sikerült megvalósítani a civil szervezet és az önkormányzatok együttműködését: voltak ugyanis olyan források, amelyekhez csak ez utóbbiak tudtak hozzájutni.) Lovas kocsik, gépkocsik és kerékpárok számára egyaránt alkalmas utak, turistacsalogató halastavak, hajózásra alkalmas vízi út és különféle sportlétesítmények készültek, és megkezdődött a környezetbarát anyagokból készülő házak, műtárgyak kivitelezése is. Felélesztették a régi hagyományokat is; a gyógynövénygyűjtés és a régi mesterségek megtanítása-gyakoroltatása révén munkaalkalmat és jövedelemforrásokat is sikerült teremteniük. Ehhez természetesen képzési programokra is szükség volt; a képzés pedig újabb infrastrukturális beruházásokat és szakembereket igényelt, akiknek az idehívásával-telepítésével tovább gazdagodott-színesedett a társadalmi környezet is. A szervezőknek közben még arra is gondjuk van, hogy tudatosan elejét vegyék a növekvő forgalom és a gyarapodó beruházások környezeti veszélyeinek; az általuk célul tűzött életminőségi program ugyanis eleve kizárja az effajta „mellékhatásoknak” még a tudomásulvételét is. Ezért a képzési és továbbképzési programok által közvetített ismeretek – sok egyéb mellett – a környezetvédelem témáira is kiterjednek.

Két palesztin agrárszakember, Ismail Daiq és Shawkat Sarsour már 1983-ban létrehozta azt a segítő szervezetet, mely elsősorban önkéntes szakemberek révén az új kolóniák és falvak agrárgazdálkodásának hatékonyabbá és rentábilisabbá tételét tűzte ki célul. Beszámolójukban ők is abból indulnak ki, hogy népük az évszázados hányattatások ellenére olyan értékes gazdálkodási hagyományokat tudott teremteni, hogy azok tapasztalatait a modern agrárium is hasznosíthatja. A szakmai segítségadás révén a programalkotók – egy német egyetem közreműködésével – egyrészt ezeknek a meglévő ismereteknek tudatos megőrzését, másrészt a szükséges új eszközök és módszerek megismertetését tűzték célul maguk elé. (Ezzel természetesen a nemzedékek közötti átjárhatóságot is biztosítani tudják.) Legfontosabb tennivalóik között elsőként a falusi környezetben élő nők szakmai és szociális kompetenciáinak fejlesztéséről tettek említést: ebben a környezetben ugyanis rájuk hárul a háztartási és családi teendők ellátásán kívül a gazdálkodás legtöbb feladata is. (A program kampányt indított az asszonyok gazdasági és szociális jogainak biztosításáért is.) A szervezet ugyanúgy odafigyelt a képzésre, a környezet védelmére, a termelés ökológiai szempontjainak érvényesítésére, mint a résztvevők közötti együttműködés optimális formáinak és struktúrájának megteremtésére – ez utóbbi esetekhez igénybe vette a különféle nem kormányzati szervezetek közreműködését is. A módszerek között a képzési programok mellett megemlítik a cserelátogatások, konferenciák, műhelyek és a kommunikációs eszközök adta lehetőségek kihasználását is. Eredményeik sok területen már érezhetőek; a beszámoló készítői azonban azt a gondjukat sem kívánják elhallgatni, hogy mind ez ideig nem sikerült megfelelő kapcsolatot kialakítaniuk az agrárszakszervezettel a köztük lévő szerepek és hatáskörök tisztázatlansága miatt. Ez a helyzet pedig veszélyezteti a további sikereket.

A tömb utolsó beszámolóját egy francia antropológus, Sophie Caratini készítette. Itt közreadott tapasztalatait az algériai Szahara területén lévő oázisok egyikében végzett bikulturális és multidiszciplináris szolgálata során szerezte. „Oázis 2000” című programjukat a mezőgazdaságra irányuló fejlesztési modellnek szánták, melyhez megszerezték a helyi lakosság és a helyi vezetők jóváhagyását. A csapatban a technikai szakemberek – valamennyien férfiak – végezték a kútfúrásokat, az öntözési rendszerek kiépítését, a termékszerkezeti átalakításokat, szerzőnk és antropológus társa – mindketten nők – így könnyűszerrel elválhattak a többiektől, hogy a helybeliekkel sokkal intimebb kapcsolatokat kiépítve elsősorban a szociális és a kulturális érdekességek felé fordulhassanak. Figyelve a franciák és az algériaiak együttműködése során megvalósuló kommunikációt, több érdekességet is megállapítottak. A párbeszédekben például jól elkülöníthetők voltak azok a technokrata, paternalista, kulturális és demagóg klisék, amelyek a nyelvi környezet sajátos eszközeivel a franciák – illetve általában a nyugatiak – szakmai és kulturális felsőbbrendűségét, a hierarchiában elfoglalt magasabb rangját jelenítették meg. Nem kevésbé lepte meg a kutatókat az az ellentét, amely a családi és az állami struktúra közötti „csatamezőn” megmutatkozott. Ennek az ellentétnek itt már évszázados hagyományai vannak; a hatalom a gyarmati időkben is úgy igyekezett irányító pozícióit megőrizni, hogy állandó mechanizmust működtetett az információk visszatartására, s ma is ezt teszi, a lakosság pedig – válaszként – a rejtőzködés stratégiáihoz folyamodik. Egész világukat, a szociális környezetet titkok uralják. Az itt lakók ugyanis elrejtik a testüket, az asszonyaikat, az érzelmeiket, a véleményüket, a magánéletüket, a vagyoni állapotukat, a politikai hovatartozásukat, a származásukat, a sikereiket, meglévő szakmai ismereteiket és hiányosságaikat stb.; ezek a titkok pedig magyarázatul szolgálnak az egész közösség történelmi és mai – nem egyszer szinte érthetetlen – szokásrendszerére is. Amit ebben a közegben a külföldiek meg nem érdemelt ellenségességnek, elutasításnak éreztek, lényegében ennek a titokrendszernek a létéből következik, és semmilyen eszközük nem volt ahhoz, hogy ezzel szembeszálljanak. Nem lehet-e joggal azt feltételezni, hogy ilyen jellegű szociális és kulturális okai vannak más, hasonlóan segítő szándékú beavatkozás szakmai kudarcának is? S ha igen, miként lehetne ezeken túljutni?

* * *

Végezetül érdemes még egyszer feltenni a kérdést: milyen legyen az ökológiai nevelés? Lokális jellegű, mert minden esetben az emberek szociális gyökereire, kulturális örökségére és tapasztalataira kell támaszkodnia. Globális, mert a tartós fejlődés eszményeit kell megvalósítania. Eredményeket csak közösségi keretek között érhet el. Rugalmas legyen, hogy érzékenyen tudja követni az adott társadalom változásaiból következő igényeket; a formális intézményrendszer helyett elsősorban a civil társadalom lehetőségeit vegye igénybe. Rendelkezzék egyfajta holisztikus vízióval, az életet a maga egységében szemlélje, ez megmagyarázza transzdiszciplináris jellegét is. S a sikerre törekvő ökológiai nevelés sehol és semmikor nem nélkülözheti a közösségi és a klasszikus művészetekhez (mesterségekhez) való visszatérés tudatos vállalását sem; e nélkül ugyanis eltűnnének azok az értékek, amelyek akár a nyelvi, akár a kulturális sokféleség fenntartásához szükségesek. Vagyis az igazi ökológiai nevelés nem kevesebbet vállal magára, mint hogy megtanítsa az élni tudás művészetét.