Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2001 január > Összefoglaló a KOMA XVIII. (Kollégiumi élet) pályázatáról

A melléklet a Közoktatási Modernizációs Közalapítvány és az Új Pedagógiai Szemle Szerkesztősége között létrejött együttműködési megállapodás alapján jelenik meg. Célja a KOMA pályázatainak utógondozása, a sikeres pályázatok bemutatása, illetve a hazai közoktatási pályázati kultúra fejlesztése. A mellékletben bemutatott pályázókat, pályázati szemelvényeket a Szerkesztőség választotta ki.

A Közoktatási Modernizációs Közalapítvány 1999-ben pályázatot hirdetett kollégiumok számára, a kollégiumi nevelés megújítását célzó programok támogatására. A pályázattal fel kívánta hívni a figyelmet a kollégiumi intézmény közoktatásban betöltött szerepének fontosságára, a felzárkóztatásban és a hátránykompenzációban betöltött szerepére. Összeállításunk a pályázat legfontosabb eredményeinek bemutatásán túlmenően azt a célt is szolgálja, hogy megismertesse a kollégiumi nevelőmunkában jelentkező azon új törekvéseket is, amelyek a kollégiumot mint intézményt, az ott folyó tevékenységet az iskolai pedagógiai munka egyenrangú partnerévé teszik.

Földes Petra

Összefoglaló a KOMA XVIII. (Kollégiumi élet) pályázatáról

A pályázati kiírásról

A KOMA 1999 tavaszán írta ki XVIII. számú pályázatát Kollégiumi élet címmel. A pályázati kiírás szövege szerint: „A kollégiumi diák rendszerint igen fontos éveket tölt az intézmény falai között. Irányt szab szemléletének, viselkedési normáinak az a kortársi közösség, amelyet kapcsolatok hálója tart össze, és a nevelőtanár előtt részben rejtett módon egy igen bonyolult belső hatásrendszer alakít. A pedagógus számára felettébb nehéz szakmai feladat a közösségek rejtett dimenzióinak megismerése és ennek révén azon utak és eszközök megtalálása, amelyekkel az egyének és csoportok befolyásolhatók a konstruktív gondolkodás és magatartás elfogadása, megtartása, a kiben-kiben rejlő lehetőségek kibontakoztatása érdekében. A kollégiumi lét döntő tapasztalatokkal szolgálhat a társakkal való kooperáció élményéről, hozzájárulhat az önállóság és a felelősségtudat kialakulásához. Sokan diákéveik felét így töltik, az otthontól távol. Meglehet, ők életre szóló magatartási, kulturális mintát a kollégiumban kapnak, az ottani személyes törődés ad lendületet tanulmányaikhoz és későbbi teljesítményeikhez. Mindezek különös súlyt adnak a kollégiumi nevelőmunkának.”

A pályázat céljáról: „A KOMA pályázatot hirdet a kollégiumok nevelőtevékenységének bemutatására, illetve fejlesztési lehetőségek kidolgozására, gyakorlati kipróbálására. Olyan pályázók munkáit várjuk, akiknek legfőbb törekvései illeszkednek a következő témakörökbe: a kollégium egyéni arculatának, jó légkörének, a kollégisták identitástudatának megteremtése; közösségépítés, tanár-diák-szülő kapcsolat erősítése; személyiségfejlesztés, tehetséggondozás, kiemelten önképzőkörök keretében, felzárkóztatás, pályaorientáció; tartalmas szabadidő-szervezés, sportkör; a diák-önkormányzatiság erősítése.”

Pedagógusok, pedagógiai közösségek pályázatait várták. A pályázati kiírás szerint a támogatásra 40 millió forintot szántak. A kiírás nem tartalmazott kötelező önrészre, illetve a megpályázható legnagyobb összegre vonatkozó megkötéseket. A győztes pályázóktól beszámoló elkészítését is megkívánta a kuratórium. A beszámolónak 4-6 oldal terjedelemben tartalmaznia kellett a pedagógiai fejlesztés programjának leírását, a megvalósult programok részletes bemutatását és eredményeinek értékelését az előzetes célok függvényében, valamint a programok költségeit. A kuratórium a legjobban kidolgozott beszámolók szerzőinek szakmai nyilvánosságot biztosít.

A kiírás időszerűségéről – a kollégiumi nevelés szükséges voltáról

Ahhoz, hogy a kollégiumok mai feladatait, a kollégiumi nevelés társadalmi szerepét megértsük, célszerű a ma létező intézményrendszert térben és időben elhelyezni, kialakulását áttekinteni. Maga a tömeges iskoláztatás az úgynevezett modern korban jelenik meg, és valóságos funkciója az, hogy kielégítse az éppen kibontakozó kapitalizmus és ezzel együtt a polgári állam szükségleteit. A polgári társadalomnak ugyanis a korábbiaknál jóval szélesebb körben jelen lévő és egységesebb értékrendre, közgondolkodásra, a fejlődő iparnak pedig egyre tanultabb munkaerőre volt szüksége. Korábban (a középkorban) a gyermekkor mindössze hat-nyolc évig tartott: a gyermekeknek ebben az életkorban minden átmenet nélkül kellett elfogadniuk a felnőtt létet és kötelezettségeket. A modern kor gondolkodásmódjában ellenben – éppen a társadalom újszerű szükségleteinek következtében – a gyermekek beilleszkedése a felnőtt életbe sokkal hosszabb folyamat. Ebben a folyamatban a szülőknek, tanároknak erkölcsi és pedagógiai feladatuk, hogy szigorú szeretettel óvják és vezessék a gyermekeket az „igazi élet” felé. Ez az attitűd egyszerre két pedagógiai alapelvet tükröz: az egyik a gyermekkor tökéletlenségének, a másik pedig a tanítók erkölcsi felelősségének gondolata. A „tökéletlen” gyermeknek tehát hosszú morális és lelki fejlődésre, nevelődésre van szüksége ahhoz, hogy sikeresen beilleszthető legyen a társadalomba. Ennek érdekében a nevelőknek – szülőknek és tanároknak – szisztematikus pedagógiai rendszert kell kialakítaniuk, amelynek szigorú és következetes alkalmazásával a felnövekvő gyermek elsajátíthatja a társadalom alapvető értékeit és mintáit, és megszerezheti a boldogulásához szükséges tudást.

Ennek a szemléletnek a jegyében épült ki a tömeges iskoláztatás, a közoktatás rendszere, és ennek keretében erősödött meg egy sajátos oktató-nevelő intézményrendszer, a bentlakásos iskola vagy kollégium. A mai értelemben vett kollégiumi hagyományok a 16–17. században alakultak ki elsősorban az angliai és a francia nemesi kultúra kollégiumi tradícióiból. Európa keleti részén legfőképpen az egyházi (elsősorban jezsuita) és a katonai nevelési hagyományokra épült a közoktatási, illetve köznevelési rendszer. A fokozatosan kialakuló roppant szigorú bentlakásos kollégiumi intézményrendszer kezdetben az új (polgári) elit egységes nevelését és képzését tűzte ki célul, később pedig a társadalom homogenizálásának eszköze lett: fő feladata a nemzeti identitás és az állampolgári lojalitás kialakítása és erősítése volt.

Az újkorban kialakuló kollégiumi rendszer legfőbb sajátossága tehát az általánosság, a tömegesség. Az alapvető társadalmi csoportok számára a bentlakásos kollégiumi oktatás és nevelés széles körben biztosította a társadalmi beilleszkedéshez szükséges tudást, illetve a „rejtett tanterv” révén a nélkülözhetetlen értékrendet, viselkedési és gondolkodási mintákat. Szorosan ehhez tartozott a kollégiumi rendszer másik sajátossága: nevezetesen az, hogy a bentlakásos iskola lehetőségét kihasználva a diákok egész személyiségének formálására igényt tartott. A korai polgári állam ugyanis nem bízott a szülőkben. Úgy vélte, hogy a társadalom minél gyorsabb homogenizációja érdekében az iskolának, illetve a kollégiumi rendszernek fokozatosan át kell vennie a fiatalok társadalmi beilleszkedésének kialakítását és ellenőrzését a családtól. A kollégiumi nevelés mindezt meg tudta tenni, hiszen képes volt a diákok egész életét, személyiségét ellenőrizni éjjel és nappal. Ez szükségképpen az oktatás és nevelés uniformizálását is jelentette a vele járó pozitív és negatív következményekkel együtt. Előnynek mondható (bár ritkán hangsúlyozzák), hogy széles társadalmi csoportoknak egységes értékrendjük, egységes élet- és gondolkodásmódjuk alakult ki, amely nagymértékben megkönnyítette a társadalmi érintkezést. Súlyos veszélyt jelentett viszont, hogy ugyanez az uniformizálás valóságos agymosásként torzíthatta és torzította is a diákok személyiségét, ahogyan azzal számtalan irodalmi alkotásban (Dickens: Copperfield Dávid, Musil: Törless hadapród szenvedései, Ottlik Géza: Iskola a határon stb.) találkozhatunk.

A kollégiumi nevelés további fontos sajátossága volt az egységes szemlélet és tananyag. Ezek az intézmények lényegében mindenütt ugyanabban a hierarchikus rendszerben működtek, és az épület, a tananyag, a tanárok képzettsége és viselkedése a helyszíntől függetlenül roppant hasonló volt. Ezzel nagymértékű esélyegyenlőséget teremtettek a szociológiai értelemben vett tágabb csoportokon belül, azaz az iskolarendszer a társadalmi mobilitás és az esélyegyenlőség (nivellálás) egyik alapvető eszközévé vált. Ebből a szempontból egyre inkább az lett a feladat, hogy a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok számára is lehetőséget nyújtson a sikeres beilleszkedéshez.

Magyarországon – ahogyan Közép-Európában – korábban az egyházi és katonai intézményekben valósult meg a bentlakásos iskolai nevelés, így a második világháború után gyakorlatilag megszűnt, és létrejöttek a külső iskolák diákjait fogadó – diákotthonként működő – kollégiumok. A kollégium szigorú házirendjével, a tanulást mindenekfelett preferáló mentalitásával az iskola meghosszabbított kezévé vált, amit a kollégiumi nevelőtanárok attitűdje is erősített. A nevelők ugyanis – lévén ők is szaktanárok (vagy rosszabb esetben képesítés nélküliek) – nem voltak képesek a kollégium sajátos közegét adekvát tartalommal megtölteni. Így a kollégium segíteni tudta ugyan a tanulmányi esélyegyenlőség biztosítását (tanulószoba, könyvtár, szaktanári segítség), de ennél többet nem nyújtott.

Mi az a többlettartalom, amire a kollégiumi nevelés keretében szükség lenne? A kollégiumnak funkciójából adódóan mindig is fontos szerepe lesz a hátrányos helyzetű, leszakadó társadalmi csoportok esélyeinek növelése. Ez egyszerűen abból a földrajzi tényből adódik, hogy a gazdasági és kulturális javak jobbára a városokban összpontosulnak, és a kistelepülésről érkező diákokat éppen a kollégiumi lét segíti ezekhez a javakhoz hozzájutni. Nem mindegy azonban, hogy melyik földrajzi helyen, illetve társadalmi közegben milyen program keretében igyekszik esélyeket biztosítani a kollégium. Szocializációs közegként akkor tud hiteles – és így hatékony is – lenni, ha az adott környezetben jelenlévő sajátos társadalmi kihívásokra (etnikai hátrányok, munkanélküliség stb.) reagáló egyedi és sajátos programot kínál (ilyen például az ebben a pályázati körben győztes Collegium Martineum, és a Kedves-Ház programja, vagy a szemelvények között is bemutatott Diósgyőr-Vasgyári Szakképző Iskola Kollégiumának kezdeményezése). A földrajzi és társadalmi értelemben egyaránt széttöredezett társadalomban tehát a helyi szükségletekre reagálva megszűnik a kollégium uniformizáló szerepe, hogy így tarthassa meg felzárkóztató, hátránykompenzáló funkcióját.

Nem szoktak beszélni arról, hogy a diákoknak gyakorlatilag otthonául szolgáló intézményről van szó abban az életkorban (serdülőkor), amikor éppen a saját identitásuk kialakításáért folytatnak nehéz küzdelmet. Ebben a folyamatban komoly megrázkódtatást jelent a családtól, az otthontól való elszakadás. A kollégiumi élet tehát nemcsak a szellemi javakhoz való hozzáférés útját nyitja meg, hanem – mint háttér, mint otthon – óhatatlanul meghatározza a személyiség érésének folyamatát. Ezért fontos, hogy a kollégiumi létet ne csak mint szélesebb értelemben vett szocializációt, hanem mint identitásfejlődést is tekintsük, és a fiataloknak biztonságos hátteret biztosítsunk saját maguk, személyiségük próbálgatásához. Ez egyúttal szakítást kell hogy jelentsen a „tökéletlen gyermek” vezetésének, irányításának korábbi – a bevezetőben kifejtett – gondolatával, és sokkal inkább az együttélés egyfajta modelljének megvalósítását kívánja meg. Ugyancsak a személyiségfejlődés szempontjából fontos a kollégium sajátos arculata: ahogyan a családhoz, iskolához tartozás, úgy az adott kollégiumhoz való tartozás is az identitás részévé válik, és önbecsülése szempontjából fontos, hogy a kollégista büszke lehessen a hovatartozására. Ezért örvendetes, hogy a KOMA pályázatában prioritásként szerepel a kollégium sajátos arculatának megteremtése, a közösségépítés vagy a diák-önkormányzatiság erősítése.

A pályázatokról és a pályázókról

Összesen 327 pályázat érkezett; a megpályázott összeg csaknem 298 millió forint. A kuratórium 218 pályázatot (56%) támogatott, és az előzetesen meghirdetett 40 millió forintnál többet – csaknem 49 millió forintot – osztott szét a nyertesek között.

A beérkezett pályázati programokat áttekintve megállapítható, hogy a kiírásban szereplő prioritások közül a pályázók a kollégium egyéni arculatának megteremtése, a tartalmas szabadidő-szervezés, a tehetséggondozás, felzárkóztatás és a személyiségfejlesztés témaköréhez tartozó programokat dolgoztak ki. Alig jelent meg viszont a pályázatok között a tanár-diák-szülő kapcsolat erősítésére, illetve a diák-önkormányzatiság fejlesztésére vonatkozó kezdeményezés. Sokan pályáztak eszközfejlesztésre. Ezeket a pályázatokat a kuratórium nem támogatta (kivételt mindössze két esetben tettek a könyvtárfejlesztés támogatásával). A pályázati kiírás szövegéből nem állapítható meg ennyire egyértelműen az eszközfejlesztést kizáró attitűd, azt a pályázat szövege kifejezett célként nem tünteti fel, de nem is zárja ki; a benyújtott pályázati programokban szereplő infrastrukturális fejlesztések pedig nem öncélúak: mind valamely – a kiírásban is szereplő – pedagógiai cél szolgálatában fogalmazódott meg. Sok kollégium pályázott például barkácsszoba vagy kultúrterem kialakítására (tartalmas szabadidő-eltöltés, közösségépítés!), ezeket a pályázatokat azonban a kuratórium – az előzőek értelmében – nem támogatta. Voltak a pályázatok között olyanok is, amelyek a megvalósított helyiséget megnyitották volna a kollégiumon kívüli fiatalok számára – ezzel egyfajta közművelődési szerepet valósítva meg. Ezeknek a kezdeményezéseknek a meghiúsulása újra megmutatta, hogy egyes tartalmas pedagógiai kezdeményezések létrejöttéhez egyszerűen nélkülözhetetlen bizonyos infrastrukturális háttér, és hogy a KOMA nem tudja (nem is tiszte) vállalni a – sokkal inkább a fenntartó felelősségi körébe eső – beruházások finanszírozását. (Belátható, hogy a barkácsszoba vagy a kisváros fiataljai számára használható kultúrterem tartós és tartalmas pedagógiai munka alapja lehet, de létrehozatalához megkerülhetetlen az egyszeri nagyobb beruházás.)

További elgondolkodtató szempont, hogy nemritkán az egyes kollégiumok öt-nyolc különböző pályázatot is benyújtottak, általában szakköri jellegű tevékenységekre. Ezek közül egy-két pályázat nyert támogatást. Érdemes megvizsgálni az ebben a jelenségben rejlő ellentmondásokat. Egyfelől az egy kollégiumból benyújtott több pályázat azt is jelentheti, hogy ott jelen van a kezdeményezőkészség, a pedagógiai potenciál, de a programok megvalósításához nem elégségesek a források. Másfelől ilyen mennyiségű pályázat kétséget ébreszt, hogy valóban hiteles kezdeményezésekről van-e szó, vagy pusztán csak a pályázati lehetőség hatására fogant programokról. Általában is megfigyelhető a közoktatásban a pályázati kedv növekedése, félő azonban, hogy a mennyiségi növekedéssel sok olyan program keletkezik, amelyeket a pályázati kiírás megjelenése hívott életre, amelyek tehát nem organikusan jönnek létre az adott intézmény pedagógiai folyamatából, ahhoz nem illeszkednek szervesen, és éppen ezért a pályázat lefutása után kétséges a továbbélésük. Ez a jelenség felhívja a figyelmet arra, hogy elbíráláskor nemcsak magának a pályázott programnak, hanem a környezetnek, az előzményeknek és a folytatásnak is releváns szempontnak kell lennie.

A pedagógiai jellegű programok között alapvetően kétféle kezdeményezés figyelhető meg: a szakköri, önképzőköri – az iskolai megközelítésre emlékeztetőek – (heti rendszerességgel csoportkeretben zajló tevékenység – felzárkóztatás, tehetséggondozás, képességfejlesztés stb.); illetve az iskolai logikától bátrabban elrugaszkodó, a kollégiumot mint lakóhelyet, közösségi színteret, szocializációs közeget kihasználóak (kollégiumi nyilvánosság, újság, rádió, vitafórumok, kulturális rendezvények, a kollégium szépítése stb.). A pályázatok egyedi elbírálása utáni döntéseket áttekintve látható, hogy a különféle témájú pályázatok támogatása általában kiegyensúlyozott volt, ám a diákönkormányzatok szerepét, illetve a tanár-diák-szülő kapcsolatot erősítő pályázatok a többinél lényegesen nagyobb (100%-os) támogatottságot élveztek. Ezek azok a témák, amelyek a család (a diák) és a kollégium partneri viszonyának kialakítását célozzák. Korábban említettük, hogy éppen ezekben a témákban szembetűnően alacsony (a 327-ből összesen 10) a pályázatok száma. Mindez azt jelenti, hogy miközben a pályázóknak ritkán jut eszükbe (azaz a pedagógiai gondolkodásban még alig van jelen), a bírálat során már ki nem mondott prioritásként szerepelt a kollégium és család közötti partneri viszony megteremtésére vonatkozó törekvés.

A pályázatok megoszlásáról

A speciális intézményi kört (elsősorban kollégiumokat) megszólító pályázat meghatározza a pályázatok település- és intézménytípusok szerinti megoszlását. A települések közül a kistelepülések a KOMA-pályázatoknál megszokott 40% körüli részarányhoz képest most jóval kevesebbel (25%) képviseltetik magukat, a szokásosnál aktívabbak viszont a nagyobb városok (29%) és a megyeszékhelyek (35%). Ez törvényszerű, ha tekintetbe vesszük a kollégiumok földrajzi elhelyezkedését. A legsikeresebbek a nagyobb városokból benyújtott pályázatok voltak – ezeknek 62%-a nyert támogatást –, míg a legkevésbé sikeresek a fővárosi pályázatok, amelyeknek csak 43%-a. Ezzel együtt most is megmutatkozik a fővárosi pályázók érdekérvényesítő képessége: míg az összes győztes pályázat 9%-a fővárosi, ez a 9%-nyi pályázat megkapta a kiosztott összeg 14%-át. Intézménytípusok szerinti megoszlásban a legaktívabbak az „egyéb intézmények” – zömükben kollégiumok. (Ezért szerencsés lett volna a speciális pályázati körre való tekintettel a statisztika készítésekor a „kollégium” kategóriát bevezetni.) Ezenkívül említésre méltó az egyéb közoktatási intézmények (általános iskola, gimnázium, szakközépiskola, szakiskola) pályázati részvétele. Intézményi sikeresség szempontjából a máskor is feltárt törvényszerűség ezúttal fokozottan igaz: az általános iskolák pályázatai lényegesen preferáltabbak a többinél: az általános iskolai pályázatok 83%-a nyert támogatást, míg a pályázattal valójában megcélzott kollégiumoknak (egyéb intézményeknek) csak 57%-a. Ez utóbbi szám gyakorlatilag megegyezik az összes nyertes pályázat arányával (56%), azaz a pályázattal ténylegesen támogatni kívánt intézmények (kollégiumok) az elbírálásnál nem kaptak prioritást.

A pályázatok földrajzi megoszlásáról elmondható, hogy a megyék aktivitása rendkívüli különbséget mutat: a legpasszívabb Nógrád (5 pályázat) és a legaktívabb Békés (32 pályázat) között több mint hatszoros az eltérés. A kevesebb pályázatot benyújtott megyék relatíve sikeresebbek voltak (Nógrádból mind az 5 pályázat nyert, Hevesből 8-ból 6 (75%), Komáromból 11-ből 8 (73%). (A legsikertelenebb megyék győztes pályázatainak aránya nem éri el a 40%-ot.) Ez indokolható azzal a korábban kifejtett megfigyeléssel, hogy egyes kollégiumokból nagy mennyiségű, nem kellőképpen kidolgozott pályázat érkezett, ami nemcsak az adott intézmény, de az egész megye mutatóját rontotta. Ennek következtében az egyes megyék pályázati aktivitása és relatív sikeressége között ellentétes tendencia mutatható ki. Az elnyert pénzösszegek tekintetében a megyék szerinti bontás élesen mutatja a budapesti pályázatok korábban is említett sajátosságát: míg a budapestiek az összes győztes pályázat 5%-át képviselik, övék az összes elnyert pénz 10%-a. Bár az elfogadás tekintetében a budapesti pályázatok nem voltak sikeresek, a győztes pályázatok a vidékieknél érzékelhetően nagyobb támogatást kaptak.

A pályázat tanulságai

A pályázat sikerességét mutatja, hogy a kuratórium a tervezettnél mintegy 25%-kal több támogatást ítélt oda a pályázóknak. Sajnálatos azonban, hogy a pályázók késlekednek a szakmai beszámolók elkészítésével. Ebben a pályázati körben – éppen, mert a kollégiumi nevelés szemléletváltásának időszakát éljük – a győztes pályázatok pedagógiai tanulságainak levonása az egész szakma számára releváns lehet(ne). Sajnos azonban a legtöbb beszámoló megmarad a pénzügyi elszámolás szintjén, nem ismerteti a megvalósult programot (pedagógiai folyamatot), nem tartalmaz visszacsatolást a pályázatban megfogalmazott célokhoz. Ez az elemzőmunka pedig a tudatos pedagógiai fejlesztéshez elengedhetetlen lenne. A beérkezett (és a fenti kritériumoknak megfelelő) beszámolókból az eredeti pályázati szövegeket is idézve közlünk szemelvényeket.