Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2000 december > Kerekasztal-beszélgetés a KOMA XXIV. pályázatának győztes pályázóival

Kerekasztal-beszélgetés a KOMA XXIV. pályázatának győztes pályázóival

– Kérem, mutassák be röviden magukat és a programot, amelyet képviselnek.

Borján József vagyok, nyugdíjas óraadó az Európa 2000 Szakképző Iskolában. Ezt megelőzően 35 évig dolgoztam a Műszaki Egyetemen, ahol a hosszú évek alatt eljutottam a tanszékvezetésig. Körülbelül húsz év óta foglalkoztat, hogyan lehetne a nem számítógépes oktatásba is bevonni a számítógépet. A KOMA pályázati kiírásában, tartalmilag bármilyen téma szóba jöhetett, és én multimédia-készítéssel foglalkozom. Az iskola javaslatára kapcsoltuk össze a pályázatot a modulrendszerű asztalosképzés multimédiás megvalósításával.

Soponyai Éva vagyok, szintén az Európa 2000 iskolát képviselem mint igazgatóhelyettes. Informatikus kollégámmal és az asztalosmesterrel együtt pályáztunk a multimédiás oktatóanyag megvalósítására. A modulrendszerű szakmunkásképzés lényege, hogy meghatározott modulokhoz, illetve modulelemekhez adott ismeretek és adott követelmények tartoznak. A gyerek akkor léphet tovább a képzésben, amikor az adott modulelemeket teljesítette. Így kizárható az, hogy anélkül jusson el a szakképesítésig, hogy a szakma bizonyos elemeit – mert akkor éppen beteg volt, nem figyelt vagy nem tanult – megismerné. Ez – túl azon, hogy nagyon jól és könnyen mérhető – lehetővé teszi, hogy a társszakmákat csak a kiegészítő modulok teljesítésével szerezzék meg a tanulók. Természetesen a modulrendszerű oktatáshoz nagyon pontosan kell megfogalmazni a követelményeket. Ha ez megtörtént, már egyszerűen alá lehet építeni egy ennek megfelelő oktatási anyagot. Ez történik az asztalos szakma multimédiás feldolgozása esetében. A gyakorlati képzést is segíti a multimédia, hiszen a mozdulatokat ábrákkal, fényképekkel tudjuk bemutatni. A készséget kifejleszteni, gyakoroltatni nyilván nem lehet számítógép segítségével, azaz mindez nem helyettesítheti a gyakorlati képzést. Az viszont nagy eredmény, hogy az elméletet és a gyakorlatot ezzel a módszerrel sikerül szorosabban összekapcsolnunk. Korábban azt tapasztaltuk, hogy a gyerekek agyában teljesen elkülönül az elméleti és a gyakorlati ismeret. Ha ugyanazt a kérdést, amelyet az elméleti órán meg tudnak válaszolni, a mester teszi fel nekik a tanműhelyben, képtelenek reagálni rá. A multimédiás szemléltetés lehetővé teszi ennek kiküszöbölését. Az oktatóprogram a tanárt semmiképpen sem helyettesíti, de nagymértékben segíti a gyerekek önálló felkészülését. Tartalmazza a követelményszintet, a tananyagot és egy ellenőrzési rendszert, amely alkalmas önellenőrzésre.

Szabóné Susa Ágnes vagyok. Meghívásom apropóját az adta, hogy kollégáimmal együtt elkészítettük a Magyarország nemzeti parkjai CD-t, amelynek első része már a boltokban is kapható. Magam biológia–népművelés szakos tanár vagyok, és nem tudok tisztességesen bánni a számítógéppel. De ahogyan haladtam előre a saját szakmámban, azt tapasztaltam, hogy az informatika és az én tudásom ragyogóan összefér. A CD története ott kezdődik, hogy három gyermekemmel, amíg kicsik voltak, bejártuk az egész országot. Amikor ők iskolások lettek és én visszamentem dolgozni, ezt folytattuk az iskola diákjaival is. Minden létező pályázatot kihasználva igyekeztünk megteremteni a forrásokat. Hat-nyolc különféle szakos kolléga is bekapcsolódott a programba, amely kisebb-nagyobb projektekből épült fel. A legnagyobb – négyéves – projekt keretében az érintett száz gyerek 34 helyre jutott el. Ennek a sorozatnak az egyik éve szólt a nemzeti parkokról. Azt a rengeteg tapasztalatot és anyagot, amelyet e munka a során gyűjtöttünk, szerettük volna közkinccsé tenni, valamilyen rendszerben feldolgozni. Így született az elhatározás, hogy elkészítjük a Magyarország nemzeti parkjai című multimédiás CD-ROM-ot. Az egyik szülőnek volt egy számítástechnikai cége, vele együtt adtunk be egy OMFB-pályázatot. A számítástechnikai cég vállalta a pályázatért a felelősséget, mi viszont ingyen nyújtottuk a szakmai anyagot.

Gellai Illés vagyok, gyógypedagógiai területen dolgozom tíz éve. Az utóbbi három évben igyekszem a gyermekeinket számítógép segítségével is fejleszteni. Tanítok informatikát, de a számítógépes tevékenységek között talán ez a legkevésbé hangsúlyos. Sokkal fontosabb, hogy a tanórákon – magyar-, történelem- és rajzórán – is használunk számítógépet, valamint a szabadidőben, szakköri keretben is. Nálunk a számítógépes munka azért nagyon fontos, mert a tanulásban akadályozott gyerekek a konkrét tantárgyakban alulmotiváltak, a számítógépet viszont nagyon élvezik. Játéknak fogják fel azt is, ha a gépen szöveget kell szerkeszteni. Ezt kiválóan föl lehet használni a fejlesztésük érdekében. Olyan eszköz van a kezemben, amely őket motiválja, és amelyet én fel tudok használni például a helyesírásuk fejlesztésére. A fogyatékos gyerekek esetében nagyon fontos, hogy milyen a programok felhasználói felülete. Bármilyen kereskedelmi forgalomban kapható szoftverrel próbálkoztam, mindnek olyan bonyolult kezelői felülete volt, hogy a várható haszon nem érte meg azt befektetést, hogy magát a program kezelését megtanítsam. Másrészt nem kaphatóak olyan programok, amelyekbe a pedagógus belenyúlhat. Én olyan nyitott adatbázisú programokat készítek, amelyekben ki lehet cserélni a szókészletet. Mindehhez megszereztem a felsőfokú multimédia-fejlesztői szakképesítést. A fejlesztésben sokat segítenek maguk a gyerekek is, mert már a készítés fázisában kipróbáljuk, és ezzel gyakorlatilag teszteljük a programokat.

*

– Úgy tűnik, mindnyájuknak inkább eszköz, mintsem cél az informatika.

Borján József: Tanítottam egy oktatási informatikusi szakképesítést nyújtó tanfolyamon, melynek számomra az volt a tanulsága, hogy kellenek pedagógusok, akik hozzák a szakmai ötleteiket, kihívásaikat, és kellenek számítástechnikusok, akik mindezt megvalósítják. Ezen a tanfolyamon az én feladatom volt a szakdolgozati témák kiosztása (a kollégák kezdők voltak számítástechnikából, tehát még nem kötötték meg a gondolkodásukat az előismeretek). Megkérdeztem őket, hogy pedagógiai szempontból mit szeretnének megvalósítani a szakdolgozatukkal. Volt olyan tanító, aki a gyermekek íráskoordinációját szerette volna fejleszteni. Tudtam segíteni, mert létezik olyan számítógépes tábla, amely éppen ennek a gondolatnak a megvalósításához lehet eszköz. Tehát én a tanárok saját témáihoz nyújtottam szakmai segítséget, hogy az elkészülő műveknek pedagógiai értéke legyen.

Szabóné Susa Ágnes: A hozzá nem értésnek hatalmas előnyei vannak. Az ember fantáziája szabadon száguld, és nem korlátoz az, hogy rögtön látni akarnám a technikai megvalósítás mikéntjét. A szakemberek szerint elképesztő ötleteink vannak, de végül mindent megcsinálnak, amit megálmodunk.

– Ha egy pedagógus vagy pedagóguscsapat a fejlesztésének professzionális megjelenítésére törekszik, nemcsak a számítógépes megvalósításhoz van szüksége szakemberekre. Hogyan tud érvényesülni ma egy műhelymunkában megkezdett fejlesztés a számítástechnikai piacon?

Szabóné Susa Ágnes: Az OMFB-pályázatnak eleve feltétele volt, hogy piacképes termék szülessen, hiszen itt szerződésben volt rögzítve a támogatás visszafizetése. Másodszorra egy Környezetvédelmi Minisztériumi pályázatot sikerült elnyernünk, ezt már a forgalmazóval együtt adtuk be, aki feltüntette, hogy milyen költségek várhatóak, és így kalkulálta ki a pályázati igényt. A pályázatot a szakmai anyag honorálására, a lektori költségekre adta be. A forgalmazók ehhez nagyon értenek. A pedagógusok szakmai munkája önmagában nem elég a termék akkor lesz piacképes, ha a forgalmazó is hozzájárul a maga kompetenciájával. Ha például a forgalmazó komoly felmérések után úgy dönt, hogy minden iskolába eljuttatja a CD-ről készített szóróanyagot, ez nagyon nagy ráfordítás.

Gellai Illés: A forgalmazó szempontjából sem kockázatmentes üzlet felvállalni egy oktatási CD ügyét.

Szabóné Susa Ágnes: Annál is inkább nem, mivel a legújabb rendelet úgy szól, hogy CD nem lehet oktatási segédanyag. Innentől fogva nem tudom, hogy ezek az anyagok hogyan fognak megélni a piacon. De nem lehet oktatási segédanyag például a demonstrációs kartontábla sem. Ezeket az "egyéb" kategóriákat egyszerűen kifelejtették az oktatási segédanyagok listájából.

Borján József: Nagyon körültekintően kell az oktatási anyagokhoz felhasznált forrásokat válogatni, hogy magáról a tanítási óráról ne is beszéljek. Találtam olyan számítástechnika oktató CD-t, amire az van írva, hogy kizárólag egyedi tanulás céljára használható, csoportos tanításra nem. Tehát akkor is jogellenes cselekményt hajtok végre, ha két diák a hátam mögött állva figyeli, hogy mi fut a gépemen. Ezeket a korlátozásokat egyszerűen képtelenség betartani. Tilos például az ilyen CD-t a hálózati szerverről működtetni, hogy minden diák a maga érdeklődése szerint böngészhesse. Már ez is komoly szerzői jogi következményekkel járhat. A hazai szerzői jogi szokások ilyen szempontból sokkal szigorúbak, mint a külföldiek. Egy amerikai CD-n ott van a programok mellett rögtön a kicsomagoló és letöltő rutin, amely a CD anyagát átrakja a saját gépemre. És nincsen ráírva az, hogy csak egyedül használhatom.

Szabóné Susa Ágnes: Az embernek az a célja, amikor egy CD-t készít, hogy valami olyat alkosson, amely jó. Ez határozza meg, hogy én az anyagomhoz mit szeretnék felhasználni. Mindig igyekeztem egészen tisztességes maradni, de mindig beleütköztem valamibe. Ahogyan egyre jobban megismerem a piac működését, arra is rájöttem, hogy valójában nem pályázni kell: szponzort kell találni. A szülő, akinek a gyereke az iskolába jár, pontosan tudja, hogy mi az a program, amelyhez támogatót keresünk, és a korábbi tapasztalatai alapján meg is bízik bennünk. Ha ő finanszírozza a munkánkat, a mi kompetenciánk lehet a támogatás felhasználása. Nem kell hetvenhét oldalas pályázatot és kimutatásokat készíteni, ráadásul több támogatáshoz lehet ezen a módon jutni. Ebben a megoldásban különösen vonzó az, hogy azt teszi le az ember az asztalra, amit valójában csinál. Itt nem egy kész kabátot adnak, hogy bújjak bele, feszüljek meg, utána pedig, ha kisebb összeget kapok, még alakuljak is át. Különösen kínos például három különböző pályázatból igyekszik egy programot finanszírozni az ember, miközben háromfelé kell megfelelnie.

Soponyai Éva: Én próbáltam szponzorokat keríteni ahhoz, hogy a Leonardo-program keretében szervezett szakmai tanulmányutak önrészét finanszírozzuk. Nagyon nehéz volt megtalálni a szponzorokat, pedig itt az érdekeltek gyerekek hozzátartozóiról, a szülők, rokonok cégeiről volt szó.

– Hogyan határoznák meg ebben a helyzetben a pályázatok szerepét: létszükséglet vagy inkább többletforrás a pályázati úton elnyert támogatás?

Soponyai Éva: Ahhoz, hogy pályázatot írjon az ember, mindenekelőtt az a belső késztetés kell, hogy akarjon valamit, foglalkoztassa valami. A pályázat által elérhető legnagyobb siker maga az az élmény, hogy nyert a pályázat. Mert utána kezdődik a megvalósítás nagy munkája. Tehát az ember gyakorlatilag azért pályázik, hogy dolgozhasson, és a legfontosabb a belső sikerélmény, amely ezzel jár.

Szabóné Susa Ágnes: Valóban nagyon jó érzés az, hogy pályáztam valamire és nyertem.. De ha ezen felül az igazgatóm csak annyit mond, hogy "jól van", én hegyeket vagyok képes elhordani. Tudom, hogy egy igazgató a finanszírozásban gyakorlatilag tehetetlen. Éppen ezért nagyon fontos az elismerése. Másrészt az igazgató az ember a szakmai főnöke, akinek az eszmei támogatására szüksége van a sikerekhez. Úgy gondolom, meg lehet – és meg kell – keresni azokat a pályázatokat, ahol a pluszmunkára felkért kollégákat legalább valami minimális tiszteletdíjjal meg lehet fizetni. A rajzpályázattól kezdve a napközis vagy a hátrányos helyzetű gyerekekről szóló pályázatig mind alkalmas volt arra, hogy a programunkkal megpályázzuk. Volt egy munkatervünk, ezt hasonlítottuk össze a pályázati kiírásokkal. Gyakorlatilag a pályázatok keretében a munkaterv egy-egy szakaszának a megvalósítására pályáztunk.

– Gyakorlott pályázóként hogyan látják a pályázás folyamatát a pályázati kiírástól az elbírálásig és a megvalósításig?

Szabóné Susa Ágnes: A pályázás mikéntjéről akkor tanultam a legtöbbet, amikor magam is bíráló voltam. Meg kell tanulni, hogy mitől jó egy pályázat a formai szempontoktól kezdve egészen odáig, hogy miképpen kell az amúgy jó tartalmi elemeket csoportosítani. Nagyon sok pályázat azon bukik el, hogy rosszul van összeszerkesztve, és a bírálók nem tudják felfedezni benne a lényeget. A pályázat elkészítésének folyamata pokoli nagy munka. Kell egy jó bolond, aki felvállalja, aki legalább háromszor elolvassa a pályázati kiírást, utánaérdeklődik (felhasználva a saját telefonját és idejét), megbeszéli, megírja, összeállítja a mellékleteket, előkészíti beadásra, miközben az ő napja is 24 órából áll. Most vannak az iskolákban főállású szervezők. Az ő kapacitásukat erre például kiválóan lehetne használni.

Gellai Illés: A pályázatokat az nyeri meg, aki jól tud pályázatot írni. A jelenlegi pályázati rendszer megtanítja az embereket pályázatot írni kisebb súllyal szerepel maga a megvalósítás.

Szabóné Susa Ágnes: Mindez érződik a pályázati összegek odaítélésén is. Az ember biztosan fölülpályázik – ha van plafon, akkor azt célozza meg –, és valószínűleg kisebb összeget fog nyerni. Utána a kapott összeg alapján kezdődik elölről a pénz elosztása, a feladatok súlyozása. Pályázatonként változó, hogy ezt az átstrukturálást a pályázó javasolhatja, vagy a bírálók határozzák meg. Magáról a pályázati anyagról különben nem kapunk elbírálást, csak értesítést kapunk. Soha senki nem jelzi vissza, hogy miért volt jó, miért tetszett. A pályázatunk bírálati szövegét nem ismerjük meg. Ráadásul engem a többiek pályázatai is érdekelnének. Jó volna például, ha a nyertesek egy konferencia keretében találkozhatnának.

Gellai Illés: Ilyen volt a Művészeti nevelés konferencia, ahol összejöttek a nyertesek, és előadásokat tartottak. Egyetértek azzal, ami az imént a bírálatokról elhangzott. Én még azt is el tudnám képzelni, hogy a bírálóm egyfajta tutorként szakmai segítséget nyújtana nekem.

Soponyai Éva: A Leonardo-programban ma már készítenek egy kivonatot a bírálatokból, és ezt külön kérés nélkül megküldik a pályázóknak.

Szabóné Susa Ágnes: Biztonságosabbak lennének a pályázati kiírások a pályázók számára, ha tartalmaznák azokat a bírálati szempontokat, amelyeket a bírálók ténylegesen alkalmazni fognak. Néha előfordul, hogy az elbírálás szempontjai a kiírásból nem derülnek ki. Mint egy másik alapítvány bírálója tapasztaltam néha, hogy a kiírás prioritásai nem mindig egyeznek meg a bírálati szempontokkal.

Gellai Illés: Ezen érdemes elgondolkodni, bár nem egyértelmű, hogy hasznos lenne a bírálati szempontok közlése a pályázati kiírásban. Ha például a pályázati kiírás tartalmazza a plafonösszeget, megvan a kockázata annak, hogy mindenki affelé tart majd, és nem lesznek reálisak a pályázatok. Ugyanígy homogenizálhatja a pályázatokat, ha a pályázók egy az egyben ismerik a bírálati szempontokat.

Szabóné Susa Ágnes: Szükség volna arra is, hogy a pályáztatók felmérjék, mire is pályáznak a pályázók. Mert ahogyan nekünk sokszor a sorok között kell olvasnunk, hogy felismerjük, mit is preferál az éppen kiírt pályázat, ugyanígy a kuratórium számára is fontos lehet a következő pályázatok kiírásakor, hogy valójában mire van igény. Akkor lehetne egy pályázati kiírás jó, és akkor lenne a kuratórium könnyebb helyzetben, ha tudná, hogy a most beadott pályázatok szerzőit mi foglalkoztatja, mit akarnak, mit tudnak megcsinálni. Így egy-egy különösen népszerű résztémát külön-külön lehetne megpályáztatni. Ily módon egymással jobban összemérhető pályázatok születnének, és a legjobbak megkaphatnák azt a maximális támogatást, amelyből a programjuk ténylegesen megvalósítható.

A beszélgetést vezette és szerkesztette: Földes Petra