Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2000 október > A sportteljesítmények révén a fogyatékos ember is el tudja magát fogadtatni a társadalommal -- Interjú Szekeres Pállal

A sportteljesítmények révén a fogyatékos ember is el tudja magát fogadtatni a társadalommal

– Interjú Szekeres Pállal a KOMA XXVI., a fogyatékosok sportját segítő pályázatáról –

Az Ifjúsági és Sportminisztérium a Közoktatási Modernizációs Közalapítvánnyal együtt pályázatot hirdetett a fogyatékosok iskolai sportját segítő eszközökhöz nyújtandó támogatásra. Miért tartotta fontosnak az ISM, hogy együtt írjon ki pályázatot a KOMÁ-val?

Az Ifjúsági és Sportminisztérium már megalakulásakor fontos szakterületének tekintette a fogyatékosok sportjával való törődést. Figyeltük a különböző pályázatokat, s úgy érzékeltük, hogy több szervezet, alapítvány is pénzt fordít az általunk fontosnak tartott célok támogatására. Ezeket a szervezeteket tekintettük stratégiai partnereknek, hogy egyesítsük a rendelkezésre álló forrásokat a fogyatékosok sportjának fejlesztése érdekében. Ennek jegyében külső partnerekkel közösen írtunk ki és bíráltunk el három pályázatot. Az egyik legjelentősebb, a fogyatékosok sportját segítő eszközfejlesztési pályázat, amelynek az ötlete valójában nem az ISM-ben, hanem a KOMA kuratóriumában vetődött fel. A közalapítvány komoly összegekkel rendelkezik a közoktatás fejlesztésének előmozdítására, és tevékenységében, 2000. évi pályázataiban előtérbe került a hátrányos helyzetű csoportok támogatása. A kormányprogram egyik kiemelt feladata a fogyatékos emberek esélyegyenlőségének elősegítése, ennek egyik legfontosabb eleme a fogyatékos gyerekek, fiatalok esélyeinek növelése. Ezért döntöttünk úgy, hogy társulunk a KOMA-val, pénzt és szakértelmet adunk a fogyatékosok iskolai sportjának és mozgásfejlesztésének támogatását célzó pályázathoz.

– Vannak adatai arról, mekkora valójában a fogyatékos gyerekek nevelésében érintett intézményhálózat?

Közel 800 intézményben oktatnak ma Magyarországon fogyatékos gyerekeket. Egy részük speciális tantervű iskola, ahol kizárólag fogyatékosok tanulnak. Hozzávetőleg 400 iskolában tagozatos rendszer működik. A gyógypedagógiai ellátásban tanuló diákok száma meghaladja a 38 ezret. Ebbe nem számít bele az a néhány ezer gyerek, aki integrált nevelésben részesül, azaz ép társaival közös intézményben tanul.

– Milyen a részben vagy egészben gyógypedagógiai funkciókat ellátó iskolák sportot és mozgásfejlesztést szolgáló infrastruktúrája, eszközellátottsága?

Gyengébben vannak felszerelve sport- és főleg rehabilitációs eszközökkel, mint az úgynevezett normál iskolák, miközben ezeknek az intézményeknek – vállalt funkcióik miatt – sokkal több ilyen eszközre lenne szükségük. Az ISM tavaly kérdőívet küldött 800 oktatási intézménynek, hogy megismerjük a fogyatékosokat nevelő, fejlesztő iskolák ellátottságának adatait. Az intézmények fele küldte vissza a válaszait, amelyek azt mutatják, hogy rossz a tornatermi ellátottság, sok helyen csak tornaszoba van vagy nem erre a célra épült terem, másutt csak az udvaron nyílik mód a testnevelési óra megtartására. Kevés helyen van uszoda, illetve nehéz az úszási lehetőségek elérése, általában kevesebb az eszköz, és a speciális fejlesztő eszközökkel való ellátottság sem megfelelő. Egy mozgásszervi problémákkal küszködő gyereknek több és differenciáltabb mozgásra van szüksége, mint ép társának. Számára nem elég a heti két testnevelésóra, nagyobb óraszámban, sokféle eszközzel végzett gyakorlásra van szüksége. Sajnos az intézmények finanszírozási helyzete nem teszi lehetővé az eszközök szükséges mennyiségben történő beszerzését. 1999-ben, amikor az első ilyen jellegű pályázatot kiírtuk, láttuk, hogy nemcsak az extra sport- és fejlesztő eszközökből van hiány, hanem gyakran az egyszerű, hétköznapi felszerelésekből is.

– Melyek azok az eszközök, amelyek feltétlenül szükségesek, s problémát jelent a megvásárlásuk?

A mozgássérült gyerekek számára szükséges eszközök közül lényeges az egyensúlyfejlesztők megléte, illetve az, hogy az általuk használt – egyébként hagyományos – eszközökön kevesebb él, szegély, sarok legyen, mert helyzetükből adódóan sérülékenyebbek, könnyen elesnek. Számukra sokkal fontosabb egy labdakészlet, mint az épeknek, mivel az ezzel végzett gyakorlatok is az egyensúly megtartását segítik. A mozgássérült gyerekeknél az egyensúlyérzék fejlesztésére azért kell törekedni, mert a görcsösség, a bénultság nem engedi, hogy az egyensúlyérzék természetes mozgásban fejlődjön ki. Hasonlóan fontos ez a vak gyerekek esetében. Fontos megtanítani őket esni, miután a látás hiánya miatt ennek sokszoros a veszélye. A középsúlyos vagy súlyos központi idegrendszeri sérült, túlmozgásos értelmi fogyatékosok esetében alapfeladat, hogy megtanulják azokat a mozdulatokat, amelyek segítségével önállóan tudnak enni. Náluk az is nagy teljesítmény, ha túlmozgásos, görcsös karjukat megtanulják behajlítani. Ahhoz, hogy a sérült gyerek – még ha csak kifordított kézzel is – enni tudjon, egy sor előgyakorlatra, labdával, labda nélkül végzett gimnasztikára van szükség. A felmérés adatai és a pályázati igények azt mutatják, hogy a speciális eszközök mellett nagy a hiány a hagyományos, egyszerű fejlesztő testnevelési eszközökből, svédszekrényből, bordásfalból, a fajátéktól a hagyományos tornaeszközökön át egészen a speciális hidroterápiás eszközökig. Sok esetben a specifikus mozgású, görcsökkel küzdő gyerekek fejlesztésének egyetlen közege a víz, mivel itt tudnak kilazulni az izületeik, izmaik, ehhez pedig elengedhetetlenül szükségesek az előbb említett speciális eszközök. Az újabb fejlesztő módszerek, amelyeket hazai gyógypedagógusok, fejlesztők kísérleteznek ki, valamint a külföldről átvett kitűnő külföldi módszerek még több speciális eszközt igényelnek.

– Mi az oka annak, hogy a gyógypedagógiai fejlesztő feladatokra specializálódott intézményeknek nincs megfelelő minőségű, mennyiségű sport- és fejlesztőeszközük?

Ez nem csak és nem is mindig pénzkérdés. Látni kell, hogy a gyógypedagógia a pedagógusszakma kevésbé megbecsült része. Kicsit mostohagyerek az oktatáson, a pedagógián belül, ahogyan az egészségügyben a rehabilitáció. Ennek elsősorban az az oka, hogy ugyan el lehet érni látványos eredményeket, de a végeredmény sokszor csak egy jó állapotú fogyatékos ember, aki ép, egészséges társával összehasonlítva korántsem olyan sikeres.

– Egy sikerorientált társadalom nem értékeli azt a hatalmas munkát, hozzáadott pedagógiai értéket, amely a „jó állapotú” fogyatékos fejlesztése mögött van?

Sokszor maguk a szülők, a szűkebb laikus környezet sem értékeli sokra azt a fejlődést, amely a szakember számára látványos. Többet, teljes gyógyulást várnak, ami sokszor – például a gerincsérültek esetében – lehetetlen. Pedig ha egy sérült ember önállóan tud mozogni, el tudja magát látni, megtanul úszni, az hatalmas eredmény, különösen az adott ember életesélyei, önbecsülése szempontjából.

– Milyen kép rajzolódik ki a fogyatékosokat oktató nyolcszáz intézményről a visszaküldött kérdőívek alapján? Mennyiben más ezeknek az iskoláknak és az ott tanító pedagógusoknak a szemlélete?

Önmagában jelzésértékű az, hogy az intézmények fele válaszolt a kérdőívre. Ez arra utal, hogy az ő számukra fontosabb a fogyatékos gyerekek sportja, mozgása, mint a másik 400 intézmény számára. A tagozatokat működtető intézményekből jóval alacsonyabb arányban jöttek vissza a kérdőívek. Ez arra utal, hogy ezekben mind a tanulók, mind a pedagógusok helyzete nehezebb. Az intézményekben folyó sportélet szempontjából egyrészt az a meghatározó, milyen az igazgató sporthoz, mozgáshoz való viszonya, mennyire tekinti azt fontosnak, másrészt meghatározó a testnevelők speciális szakértelme. Ha mindez megvan, akkor az intézményben komoly sportélet bontakozhat ki. Különösen érezhető ez a tagozatos intézményekben, ahol az épek sportja mellett kell a fogyatékosok sportéletét megszervezni, az erre szánható forrásokat megosztani.

A helyzetértékelés szempontjából szét kell választani az értelmi fogyatékosokat nevelő intézményeket és az egyéb fogyatékosságokkal – látás-, mozgás- és hallássérüléssel – küzdőket nevelő iskolákat. A 800 intézményből nem egészen 30 olyan intézmény van, ahol ez utóbbiak nevelése történik, a többi intézmény az értelmi fogyatékosokra specializálódott. Az értelmi fogyatékosok zöme nem integrálható, tehát speciális intézményt igényel. Ezzel szemben az enyhe fokban mozgássérültek általában jól integrálhatók, normál iskolába járhatnak, bár testnevelésből fel szokták őket menteni. Egy gyengén látó gyerek az első padban ülve tanítható az épek között. Az integrált nevelést tartom megfelelőbbnek, de látni kell, hogy ennek is vannak veszélyei, negatív hatásai, amelyek mindaddig fennállnak, amíg az oktatási rendszer nem készül fel eléggé a fogyatékosok kezelésére. A nem megfelelő feltételek közötti integrált nevelés növelheti a hátrányokat. Egy zseniális képességű siket diák egy felkészületlen tanár mellett nem tudja kibontakoztatni átlag feletti képességeit, s így hátrányosabb helyzetbe kerül, mintha speciális nevelési intézményben tanulna. Különösen igaz ez a testnevelésre, a sportra. Furcsa például az, hogy integrált intézménybe járó mozgássérült vagy gyengén látó gyereket testnevelésből felmentenek pusztán azért, mert nincs kellő szakértelem vagy feltételrendszer az ő helyben történő testnevelésére. Ezáltal egy ilyen gyerek fejlesztési esélyei romlanak.

– Ez azért meglepő, mert a magyar gyógypedagógusok épp a szomatopedagógiában, a mozgásos fogyatékosságok terén érnek el kitűnő, világszínvonalú eredményeket, és konduktorképzésünk is nemzetközileg elismert színvonalú.

Mindez igaz, ám az adatok és személyes tapasztalataink is arra utalnak, hogy a fogyatékos gyerekek testnevelésével foglalkozó gyógypedagógusok jelentős hányada nem rendelkezik testnevelő szakképzettséggel. A gyógypedagógia más szakterület, mint a testnevelés. Sokszor tapasztalható, hogy a gyógypedagógus, aki tisztában van a gyerek fogyatékosságával, talán a kelleténél jobban óvja, ahelyett, hogy intenzívebb mozgásra ösztönözné, hogy fejlődése érdekében kicsit jobban gyötörje magát.

– Ezzel a véleményével nem fogja belopni magát a gyógypedagógusok szívébe.

A kétféle szaktudást kellene ötvözni azon tanárok esetében, akik fogyatékos, sérült gyerekekkel foglalkoznak. A képzés nagy hiányossága, hogy nem készítik fel a testnevelőket az átlagostól eltérő, sérült, fogyatékos gyerekek fejlesztésére. Ezért nincs rendben testnevelési szempontból az integrált nevelés. Az lenne a megoldás, ha a testnevelők képzésében helyet kapnának a gyógypedagógiai ismeretek, ugyanakkor hasznos lenne, ha a gyógypedagógusok is tanulnának sportági ismereteket. Az eszközellátottság hiánya mellett a jelenlegi képzés is gondot okoz a fogyatékos gyerekek iskolai sportjának megszervezésében.

– Mi jellemzi ma a fogyatékosokat nevelő iskolák sporttevékenységét?

Meglehetősen sokféle tevékenység ez. Van olyan iskola, ahol a testnevelő élsport- vagy legalább is versenysportcentrikus szemléletű, s gyakorlatilag ennek megfelelő kiválasztási rendszert működtet, diákolimpikonokat, paraolimpikonokat akar nevelni.

– Gondolom, ez szélsőség.

Ez valóban szélsőség. Számos iskolában azt tekintik a testnevelés fő céljának, hogy a fogyatékos gyerek mozgása fejlődjön, életének szerves része legyen az a mozgás, a sport. Hozzá kell tennem, hogy az ISM nemcsak a fogyatékosok, hanem minden felnövő gyerek esetében ezt tekinti a legfontosabb célnak. Köztudott, hogy ha gyermekkorban nem szoknak rá az emberek a rendszeres testmozgásra, akkor romlik a lakosság egészségi állapota, nő a keringési és mozgásszervi betegségek, a depressziósok, az öngyilkosok száma, nő a halálozási arány. A fogyatékos gyerekek számára a mozgásnak, a sportnak az egészségmegőrzésen túl fokozottabb személyiségfejlesztő szerepe van.

– Milyen szerepet tölt be a mozgás, a sport a fogyatékos ember társadalmi beilleszkedésének, rehabilitációjának segítésében?

A sportban elért siker erősíti az önbizalmat, rangot ad a közösségben, az átlag feletti sportteljesítmény még kiugrási lehetőséget is biztosít. Gondoljon arra, hogy mit jelent egy kerekes székes ember számára, ha sportteljesítményei révén kimozdulhat, hazai és nemzetközi, sőt világversenyekre, paraolimpiára utazhat. A sportteljesítményekkel egy fogyatékos ember is el tudja magát fogadtatni a társadalommal, ő is lehet példa épek és fogyatékosok számára egyaránt. A sportnak óriási a jelentősége az életesélyek, a társadalmi elfogadás szempontjából. A fogyatékosok társadalmi integrációjának fontos feltétele, hogy az épek ne sajnálattal, szánalommal tekintsenek rájuk, ne is idegenkedjenek tőlük. A sportban elért teljesítmények megfelelő médiatámogatással segíthetik azt, hogy a fogyatékosok értékeit, teljesítményeit még jobban felismerje, becsülje a társadalom. Milyen nagy hatása van például annak, ha a kerekes székesek megjelennek egy-egy integrált futóversenyen. Nemrég szerveztünk egy olyan triatlon versenyt, amelyen mindenféle fogyatékos ember részt vett: szervátültetettek, vakok, siketek, mozgássérültek, középsúlyos és halmozottan fogyatékosok. Százötven fogyatékos ember együtt versenyzett épekkel. Ennek jelentős tudatformáló hatása van, hiszen az ép ember számára az, hogy egy vak és egy értelmi fogyatékos társa együtt fut vele az 5-10 km-re lévő célig, azt közvetíti, hogy ezek az emberek csak bizonyos sajátosságaikat tekintve mások, és legtöbb jellemzőjük, tulajdonságuk olyan, mint a többségé, az épeké. Ezek a versenyek segíthetik a magyar társadalom másság iránti előítéleteinek, idegenkedésének oldását. Persze nemcsak ilyen áttételes, alapvetően médiafüggő, tudatformáló szerepe van a fogyatékosok sportjának, hanem nagyon is konkrét segítő funkciója. Az állóképesség, a mozgásügyesség fejlesztése nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy a munkára is alkalmassá válhasson egy fogyatékos ember.

– Hogyan látja: a fogyatékosokat nevelő intézményekben – a szegrágáltan, illetve integrációban működőkben – milyen módon tudják sporttal, mozgásfejlesztéssel segíteni a társadalomba történő beilleszkedést?

Ezt fogyatékosságtípusonként külön-külön kell értékelni. A mozgáskorlátozottaknak van leginkább szükségük arra, hogy sokat foglalkozzanak a mozgásukkal, ezáltal állapotuk javításával. Különösen fontos az ún. átruházható funkciók fejlesztése, erősítése, azaz ha egy fogyatékos valamilyen feladatot nem tud megoldani az állapota miatt, akkor meg kell tanítani más módon megoldani, más végtaggal, más izomcsoport felhasználásával. Magyarországon a mozgáskorlátozottak nevelésével, fejlesztésével valójában egy iskola foglalkozik, a Mexikói úti intézet. Más funkciókat tölt be a Nemzetközi Pető Intézet, ahol mozgássérült gyerekek fejlesztésével foglakoznak, s van Sályban egy intézmény, amelyben értelmi fogyatékos mozgássérült gyerekek nevelése történik. Ezekben az intézményekben nagyon jó színvonalon végzik a testnevelést, a mozgásfejlesztést, még akkor is, ha több pénzzel, jobb eszközökkel esetleg még magasabb színvonalra lehetne emelni ezt a fejlesztő tevékenységet. Látva az ott folyó munkát, gyakran megfogalmazom: ha így törődnének az épek iskoláiban a testneveléssel, nem lenne annyi katonai szolgálatra alkalmatlan sorköteles. Más jellegű a testnevelés funkciója és gyakorlata a Vakok Általános Iskolájában, amely szintén csak Budapesten működik. Ez is komoly műhely. A gyengénlátók esetében komoly problémát jelent az úgynevezett látásmaradvány féltése a testneveléstől, az edzéstől, a sportmozgástól. Kétségtelen, hogy ez a veszély kísért labdarúgás vagy kosárlabdázás közben, nem teljesen alaptalan a gyógypedagógusok, szülők aggódása. Ugyanakkor a féltésnek komoly élettani, mozgásfejlődésbeli következményei lehetnek, mivel a gyengénlátó gyereket is terhelni kell annak érdekében, hogy fejlődjön a keringési rendszere, a csontozata, az izomzata. A látássérülteknél a koordinációnak, az egyensúlyérzéknek kitüntetett, a sporton messze túlmutató jelentősége van. Kosárlabdázás során lehetőségük van arra, hogy megtanuljanak gyorsan fordulni, egyensúlyuk pillanatnyi elvesztéséből visszabillenni, az egyensúlyt visszanyerni. Megtanulhatnak elesni, esés után gyorsan felállni. Ezért fontos a vakok mozgásfejlesztése szempontjából például a cselgáncs. Ebben a sportágban az ember megtanul ügyesen esni, váratlan helyzeteket kivédeni. Ugyanis a vak ember sajnos többet esik, borul, botlik, mivel nem látja az elébe kerülő akadályokat. Jó, ha ügyesen esik, s ilyenkor nem töri össze magát. A siketek számára javasolható leginkább az integrált sportolás, illetve a csapatsportágak. A siketek és nagyothallók az épek között is tudnak kiváló eredményeket elérni egyéni sportokban, s az is fontos, hogy egymást közt is versenyezzenek. Az integrált sportolásnak, illetve a csapatsportokban való részvételnek nagy szociális és kommunikációs jelentősége van. Ez ugyanis rendkívül sokoldalú módon fejleszti a siketeket, a hallássérülteket, javítja kapcsolatteremtő készségüket, az épekkel és fogyatékos társaikkal való kommunikációjukat.

– Mennyire megbecsült a testnevelés, a sport ezekben a gyógypedagógiai intézetekben?

A testi neveléssel, mozgással foglalkozó gyógypedagógusok és a testnevelők átérzik a sport fontosságát, a tantestületekben azonban több támogatásra lenne szükség. Az iskolákban általános probléma – s ez alól a gyógypedagógiai intézmények sem kivételek –, hogy a testnevelőket nem tekintik a tantestület komoly tagjainak, afféle bukfencmestert látnak bennük. A matematika vagy a fizika komoly tudomány, ezzel szemben a testnevelést, a mozgásfejlesztést komolytalannak tartják.

– Ebben is megnyilvánul a magyar társadalomnak, illetve az értelmiségnek a mozgáshoz való viszonya, illetve a szellemi teljesítmények túlértékelése.

Ez többek között azért is furcsa, mert számtalan példa van arra, hogy a híres sportoló az élet más területein, például a tudományban vagy a művészetben maradandót alkotott.

– Ezt senki sem vonja kétségbe, az értelmiségi számára ennek ellenére, mégiscsak az intellektuális teljesítmények az igazi teljesítmények.

Arról kevesebb szó esik, hogy a szellemi teljesítőképességnek is fontos feltétele a terhelhetőség, az állóképesség, és ez edzés, sport, mozgás nélkül nem jöhet igazán létre. Az emberekben nem tudatosodik kellően az, hogy a szellemi teljesítményekhez szükség van fizikai és idegrendszeri állóképességre.

– Mit próbál tenni az ISM annak érdekében, hogy a fogyatékos gyerekekkel foglalkozó intézményekben növekedjék a sport, a mozgás jelentősége? Másként fogalmazva: mivel lehet növelni a sport szerepét ezekben az intézményekben?

Szerencsés helyzetben vagyunk, mert a fogyatékosok sportjának támogatására fordítható összeg dinamikusan növekszik. Növelni szeretnénk azt a támogatást, amelyet eszközökre, a fogyatékos gyerekek sportolásához szükséges infrastrukturális feltételek javítására tudnak fordítani az intézmények. Szeretnénk folytatni az idén elkezdett együttműködést a KOMA-val annak érdekében, hogy az elkövetkező években is egyesítsük a rendelkezésre álló forrásokat. Ugyancsak növelheti a sport jelentőségét, ha jó rendezvényeket szervezünk, támogatunk. Szeretnénk biztosítani, hogy a testnevelési órán folyó testedzés, fejlesztés mellett minél több fogyatékos gyereknek is legyen módja délutánonként intenzíven sportolni a diáksportkörökben vagy a napköziben. Fontos, hogy megszeressenek egy-két sportágat, s minél több versenyen mérhessék össze erejüket, tudásukat hasonló korosztályú és állapotú gyerekekkel. A legnagyobb csoport, az értelmi fogyatékos gyerekek számára a hagyományos négytusaversenyt tízsportágas atlétikaversennyé fejlesztettük. Az idei évben ez a verseny már minden megyében kétfordulós, és a tavaszi forduló győztesei Zánkán, hatalmas diákolimpiai rendezvényen mérhetik össze tudásukat. Ugyanígy labdarúgásból is megszerveztünk egy országos méretű – az iskolai szinttől az országos döntőkig terjedő – mérkőzéssorozatot. Ez a két sportág – az atlétika és a labdarúgás – szinte minden iskolában közkedvelt, s megszervezhető az intézményi bajnokság, ahonnan versenyek sorozatán át lehet feljutni az országos döntőkig. Ma már két korosztály – alsósok és felsősök – is jelen vannak ebben a két sportágban. A versenyeken való részvételt pályázati úton és normatív formában is támogatjuk. Ezekhez hasonlóan szeretnénk meghonosítani a fogyatékos gyerekek körében az asztaliteniszt, ezt a teremben játszható sportágat, hogy télen is legyen versenysorozat, amelyre fel lehet készülni, s ami több száz gyermek számára hosszú távú programot jelent.

– Milyen pedagógiai jelentőségük van ezeknek a versenysorozatoknak?

A Zánkán megtartott diákolimpia meg a Balaton óriási élményt jelent a részt vevő gyerekek számára. Sajnos egy értelmi fogyatékos gyerek nem könnyen jut el ma a Balatonra. Ez önmagában hatalmas motiváló erő. Sokszor a szülőkkel is nehéz megértetni, mit jelent a gyerek számára a sport, nehéz meggyőzni, hogy engedjék értelmi fogyatékos gyermeküket versenyezni. Féltik, óvják sérült gyereküket, mert sebezhetőnek tartják, s talán éppen ezzel gátolják a fejlődését. Pedig ezeknek a sokszor meglehetősen ingerszegény környezetben élő gyerekeknek hihetetlen nagy élmény, örömforrás egy-egy ilyen verseny, nemcsak a győzelem, hanem a részvétel is. Az enyhe fokban értelmi fogyatékos gyerekek legtöbbje ép gyermekközösségben él, ahol fogyatékossága révén ő a buta, a kuka, a kigúnyolt, a peremhelyzetben lévő. Ezeknek a gyerekeknek az érem, az oklevél, a győzelem, a jó helyezés tartást, rangot, megbecsültséget ad. Ugyanez igaz a mozgássérültre, illetve bármilyen fogyatékos emberre is. Gondoljuk meg, hogy mit jelent egy életet leromboló trauma után olyan pozitív élményhez jutni, amely újrarendezi, élménnyel, hittel tölti meg az életet. A balesetes mozgássérülteket a sportélmény visszahelyezheti lelkileg is, valóságosan is abba a helyzetbe, abba a közösségbe, amelyből a trauma kiszakította. A sport a sérült embert újra lelkessé teszi, többé nem nyűg önmaga és a közösség számára. Sok személyes példát ismerek erre vonatkozóan. Egy sérült vívótársam mondta nemrég az edzésen: eddig mozgássérült voltam, de most már vívó vagyok. Ennek a mondatnak a súlyát igazán csak az érti, aki tudja, mit jelent ez a két állapot: a sérült és a sportoló.

Az interjút Schüttler Tamás készítette.