Megtalált jelenlét?
... a jelenlétünket vesztettük el. Méghozzá egyszerre otthon, az utcán, a lépcsőházban, a színpadon, a nézőtéren, az ágyban, a konyhában. Mindenáron jelen akartunk lenni, s épp a jelenlétünket vesztettük el, épp a bizonyosságot, mint a görcsös szorítás, amit szorongat, a féltékenység, ami után leskelődik, ahogy a kimeresztett szem végül is nem látja azt, amire rámered. (Pilinszky János)
A túlzott teljesítményorientált szemlélet következtében mind nagyobb nyomás nehezedik a nevelési intézményekre, hogy minél hamarabb konvertálható tudást adjanak. Így kerülnek elő olyan szülői igények, hogy már az óvoda tanítson idegen nyelvet vagy éppen számítástechnikát (figyelmen kívül hagyva, hogy az óvodának nem a tanítás a feladata). Az iskolával szemben még fokozottabbak az elvárások. Egzisztenciális kérdés, hogy többet, vonzóbbat kínáljanak. Ez pedig nem a játékban, nem a gyerekekhez méretezett tartalom- és időszervezésben jelent többletet. Pedig sokkal több játékos elemet, sőt par excellence játékot lehet(ne) alkalmazni a napi tanítási-tanulási folyamatban.
A játékra fordított idő nem fölösleges, nem elvesztegetett idő. Általánosabban: az életkori szükségletek, a nyugodt, nem teljesítménykényszerrel terhelt feldolgozás, az egyéni haladási ütem figyelembevétele játék közbeiktatása a feladatok közé elengedhetetlen ahhoz, hogy a gyerekek valóban megalapozottan sajátítsák el az alapkészségeket. Erre lehetőséget kínált a Nemzeti alaptanterv azáltal, hogy az alapozó szakaszt nem tagolta, csak a negyedik évfolyam végére adott meg követelményeket, elvileg módot adott arra is, hogy az alapozást akár a 6. évfolyam végéig tervezze az iskola. Ezt támogatta az a rendelkezés is, amely a 6. évfolyam végéig lehetőséget ad a tanulók teljesítményének szöveges értékelésére. A NAT hozadéka az is, hogy új területeket emelt be az iskola világába, keretet teremtett az informatika mellett az emberismeretnek, a táncnak és a drámajátéknak is. Átfogó kereszttantervi elképzeléseiben többek között kiemelt szerepet kapott a kommunikációs kultúra, a testi és lelki egészség, a tanulás. Az oktatáspolitikai és jogi keretek lehetővé teszik, hogy a nevelési intézmények mindinkább figyelembe vegyék a gyermeki szükségleteket, így a játék szükségletét is.
Gabnai azt tartja, hogy mindenki, aki ilyen játékot alkalmaz, egyéni utat, módszert fog kialakítani. Az anyag elrendezésekor azokat a gyakorlatokat veszi előre, amelyek segítik a föloldódást, az ismerkedést, a csoport egymásra találását. Azt az utat járja be az olvasóval, hogyan lehet elkezdeni (mindig ez a legnehezebb!) és hogyan lehet tovább építkezni. Milyen utakat lehet/kell bejárni az érzékszervi finomítástól, a ritmus- és koncentrációs játékokon keresztül a rögtönzésekig, a közös dramatizálásig. Az is kiderül, hogy az elkezdéshez javasolt játékok, feladatok milyen más funkciót kaphatnak a későbbiekben. Mindehhez olyan szemléletet kap az érdeklődő, amely bátorítja, hogy éljen a dramatizálás, a drámajátékok kínálta lehetőséggel. A szerző külön tárgyalja a kicsiknek és a nagyobbaknak/felnőtteknek szóló gyakorlatokat.
Gabnai Katalin előszavában így vall művéről:
Az eltelt közel két évtized alatt nagy horderejű változások történtek körülöttünk. Csak egy-egy, a pedagógia szempontjából hangsúlyos jelenséget emelek ki. Ilyen például a közösség. Már az sem egyértelmű, hogy milyen csoportot és milyen ismérvek alapján tekinthetünk közösségnek. Az egyén és a közösség kapcsolata igen sokrétegű és indíttatású, meglehetősen összetett viszony. (A közösség sem fogalmában, sem gyakorlati működésében nem azonos az előző rendszernek az ideológia szintjén hirdetett szocialista közösségével, és merőben más az egyén helyzete és szerepe.) Ez persze nem jelenti azt, hogy a nevelési intézményekben le kellene tennünk arról, hogy megpróbáljuk segíteni az adott csoportot a közösséggé válás útján. Önmaguk megismerése, a másik elfogadása, az együttműködés készségének kialakítása, fejlesztése fontos célja a nevelésnek. Ezek a folyamatok elképzelhetetlenek közös élmények nélkül.
Föl kell készülnünk egyebek mellett a világhálóból
adódó új típusú kommunikációra, de arra is, hogy a munkafolyamatok
is mind intenzívebb együttműködést, kommunikációt igényelnek. A gazdaságban
mind meghatározóbb szerepet játszanak a szolgáltatások, és a munkavállalók
egyre nagyobb hányadát foglalkoztatják ebben az ágazatban, amelynek
működése az ügyfelekkel való kapcsolattartásra, kommunikációra épül.
Természetesen a beszélgetés és a gesztusnyelv is az emberi kommunikáció
szerves része. Bízom benne, hogy ezek a formák is felértékelődnek.
Hiszen az egésznek csak akkor van értelme, ha kiderül számunkra, hogy
fontos a másik ember, ha meg tudjuk őrizni a jelenlétünket, ha értő
figyelemmel tudunk a másik ember felé fordulni. A jelenlét Pilinszky
szerint abban ragadható meg, hogy figyelni tudunk egymásra, méghozzá
iskolázott figyelemmel. Ezért
Miért érdekes ez a könyv ma is? Például azért, mert rámutat arra, hogy mindennapjainknak, cselekvéseinknek, a tanulásunknak elengedhetetlen része az élmény. Ha továbbadjuk, figyelve egymásra és a másikra, talán közelebb kerülünk a jelenléthez is.
GABNAI KATALIN: Drámajátékok. Bevezetés a drámapedagógiába. Budapest, 1999, Helikon Kiadó, 334 p.
Horváth H. Attila