Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2000 július-augusztus > Oroszlán pórázon

S. Nemes Ilona

Oroszlán pórázon

– TAT1 olvasópróba Egedy Gergely könyvéből2

A szerző Egedy Gergely Nagy-Britannia története című művének elemzése kapcsán bemutatja a Tanuld, amit tudsz (TAT) gondolkodástechnika egyik részműveletét, az önmagáról tudó olvasást. Az elemzés különösen érdekes része az, ahogyan a szerző megmutatja, hogy a történettudományi művek esetében ritkán alkalmazott ún. lektűrolvasási mód milyen új rétegeit tárja fel a szövegnek.

Kezdhetjük akár közhellyel is: „A történelem az élet tanítómestere.” Ha a hallgatóságból valaki nehezményezi, netán becsmérli a közhelyes megfogalmazást, ne győzködjük hagyományos vitatechnikákkal („Nem neked van igazad, hanem nekem. És ezt be is bizonyítom”). Inkább tegyünk kitérőt, és változtassuk meg a hangulatot. Beszéljünk arról, hogy a TAT-ban bármi lehet a tanulás eszköze, ha megtanuljuk használni.

Mutassuk be a közhelyben rejlő lehetőségeket! Közben éljünk szójátékkal: a közhelynek és a közhelyeslésnek feltehetően köze van egymáshoz. Példálózzunk „aranyigazságokkal”: az író ír, az olvasó olvas. Vagy: a tanulást is tanulni kell. Más: nincs semmi, amiben ne lenne valami stb. Kitérőnk végén jussunk el a közhely paradoxonához, amely szerint a lapos bölcsességek felfoghatóvá egyszerűsítik a bonyolult dolgokat, s ezzel alkalmatlanná teszik magukat a bonyolult dolgok jobb megértésére.

Ha a hallgatóságunk elmosolyodik, megállapíthatjuk, hogy a hangulat megenyhült, és előállt a TAT-olvasópróbához szükséges konstruktív derű. Ha ez nem következik be, kísérletezzünk tovább. Segíthet például közhelyeink átkomponálása. „A tanítómester a történelem élete” és hasonlók. Lényeg, hogy szemléltessük: a közhely nem ellenség, amelyet le kell győzni, nem is jóbarát, akit meg kell védeni, hanem eszköz. Sőt, ha megtanulunk vele bánni, szövetséges.

A konstruktív derű pillanataiban jegyezzük meg (és esetleg jegyeztessük föl): a közhely akkor lesz hatékony – a TAT-ban nagy hatásfokú – eszközünk, ha nemcsak a kimondott, látványosan megjelenő részét használjuk, hanem a rejtettet is, azaz a közhely paradoxonát.

Ezek után javasoljuk, hogy följegyzésüket húzzák alá, majd tegyék félre egy időre. Nézzük most, hogyan tanít a történelem Egedy Gergely könyvében. Ha közben valakinek nagyon kedvére volt a kompozíciós játék, közbeszólhat, azaz: hogyan tanít könyvében Egedy Gergely a történelemről. A közbeszólóra vessünk barátságos oldalpillantást, de érdemben ne reagáljunk. Annál is inkább, mert másfajta megjegyzésekre is számíthatunk. Bizonyára lesz olyan hallgatónk, aki fontosnak tartja kiemelni, hogy a jó történetírás ismérve az objektivitás. Lehetőleg ne torzítson a szerző semmiféle ideológia vagy pártálláspont kedvéért. Az effajta megjegyzést ne hagyjuk szó nélkül, ám ne is vitatkozzunk vele hagyományos módon (lásd fentebb). Mindössze utaljunk arra, hogy feltehetően még a természettudományos vizsgálódásban sincs abszolút objektív megközelítés, még a műszerek ellenére sem. Az ember pedig meglehetősen bonyolult műszer – erről kár lenne megfeledkezni. Ígérjük meg, hogy ezt a problémát az olvasás folyamatában nem tévesztjük szem elől. (Esetleg előlegezzük: feltehetően az objektivitásnak is van saját paradoxona.)

Most kezdjünk el beszélni Egedy Gergely: Nagy-Britannia története című könyvéről. A több mint ötszáz oldalas munkából mennyiségileg is sokat lehet tanulni, hiszen... Itt jelentkezhetnek (bocsánatot kérve a félbeszakításért) olyan hallgatók, akiknek már a cím hallatán van mondanivalójuk. Hagyjuk őket szólni, mert így megtudhatjuk róluk, hogy milyen előzetes tudással, érzelmi hangoltsággal kezdték el az olvasást. Közülük mondhatja valaki azt, hogy ő rokonszenvez az angolokkal, vagy éppen kevéssé rokonszenvez velük. Más megjegyezheti, hogy példaképnek tekinti az angol kultúrát. Akadhat olyan – általánosítást kedvelő – közbeszóló, aki szerint a kis népek jól teszik, ha példát vesznek a nagyokról. Szélsőséges esetben a nemzeti kisebbségi érzés is megnyilatkozhat: jó dolog nagy népekhez tartozni, mert a kicsiket rendszerint nem veszi észre a világ.

Köszönjük meg a közbeszólásokat, és jegyeztessünk föl néhány kérdést: Vajon minden angol egyformán rokonszenves (ellenszenves)? Az angol kultúra minden alkotása követésre méltó? Vajon egy kicsinek minősített nép mindenben kicsi, egy nagynak tartott nép mindenben nagy? Válaszokat ne kérjünk, mindössze ajánljuk, hogy a kérdéseket tartsák szem előtt az olvasás folyamán. (Esetleg előlegezzük: feltehetően a rokon- és ellenszenvnek, a példakövetésnek és a minősítésnek is megvan a saját paradoxona.) Mielőtt hallgatóságunk megsokallná a paradoxonokat, térjünk vissza (időlegesen) a hétköznapjainkban megszokott és iskoláinkban is művelt egyértelmű gondolkodáshoz. Készítsünk vázlatot Egedy Gergely könyvéből hagyományos gondolatmenet-olvasással. (A TAT-ban ez a brosúraolvasás.) A könyv – krónikás felépítésével, fő- és alcímeivel – egyenesen csábít a vázlatírásra. Használjuk a szerző találó fejezetcímeit és alcímeit, például: A viktoriánus örökség és a századforduló társadalma (alcímként: Az arisztokrácia árnyékában. Nyertesek és vesztesek. A viktorianizmus bírálói). Másutt: El a kezekkel az olcsó kenyértől. Joseph Chamberlain tündöklése és bukása. Liberálisok a lordok ellen. Izoláció vagy szövetség stb.

Vázlatírás közben figyeljünk arra, hogyan rajzolódik ki a könyv kompozíciós elve, amellyel a szerző hatalmas tudásanyagát rendezi. Ebben az elrendezésben kibontakozik az utóbbi két évszázad Nagy-Britanniájának krónikája, különös tekintettel a gazdasági, szociális, politikai és katonai folyamatokra és eseményekre. Ne mulasszuk el megjegyezni, hogy a szerző kimondva-kimondatlanul feltétlen tisztelettel viseltetik a tények iránt. Egészen az ún. „ha” megközelítés deklarált elutasításáig. Itt idézhetünk is: „Többen megfogalmazták: ha a kormányfő hamarabb rászánja magát a font leértékelésére, és nem vár a 24. óráig, akkor talán másképp alakulnak a választási eredmények – a »ha« megközelítésre azonban kár szót vesztegetni.”

Mialatt a vázlat készül, magunkban (a TAT-ban belső kommunikáció) egy pillanatra se tévesszük szem elől, hogy most tulajdonképpen a vázlatírás paradoxonát működtetjük. Azaz a viszonylag nagy terjedelmű könyvet áttekinthetővé egyszerűsítjük, ezzel egyszersmind megfosztjuk magunkat attól, hogy minden vonatkozásban áttekintsük. Ha ezt a paradoxont kimondatlanul – hallgatóságunkat nem terhelve –, tudatosítjuk magunkban, nem fogjuk zavarónak érezni a másfajta olvasók jelentkezését. Hamarosan számíthatunk is rájuk, minthogy Egedy Gergely könyve terjedelménél és sokoldalúságánál fogva egyenesen provokálja a többféle olvasást. Különösen az ún. lektűrolvasókra érdemes odafigyelnünk, akik mindent furcsaságokért, érdekességekért olvasnak. Ráadásul ők többnyire közlékeny, szereplésre kész hallgatók, akik – akár a vázlatírást megszakítva – szívesen teszik publikussá felfedezéseiket. Hagyjuk őket szóhoz jutni: „(Chamberlein) apróságokkal nem hagyta magát zavartatni. Mikor egy tanácsadója udvariasan figyelmeztette arra, hogy az általa idézett adatok egy része pontatlan, csak ennyit válaszolt: Eddig is használtam őket.”

Az idézetet hallva valaki máris összekötheti Chamberlain véleményét és Egedy Gergely megjegyzését a tények kezeléséről. Sőt! Elképzelhető, hogy az illető mindezt összekapcsolja azzal a közhellyel, amely szerint a tények makacs dolgok. Ilyenkor – örömünket nem titkolva – gratuláljunk a felfedezéshez, esetleg provokáljunk: hátha felfedezőnk már itt ki tudja mondani az objektivitás paradoxonát, amelynek többféle (halmozott) megjelenését nagyszerű érzékkel megmutatta. Ha a paradoxon kimondása-kimondatása még nem sikerül, várjunk egy következő alkalomra. Hosszú kitérőre itt különben sem lesz módunk, mert lektűrolvasóink újabb és újabb idézetekkel állnak elő. Lloyd George-ról szólva okvetlenül felolvassák: „Álláspontját már-már demagógiára hajló beszédek sorozatában védte meg. New Castle-ban azt hangoztatta, hogy egy herceg annyiba kerül, mint két csatahajó, másutt meg azt mondta, hogy a Lordok Háza ötszáz, találomra választott munkanélküliből áll.” Mielőtt a következő idézet elhangzana, nyugodt hangon, ám határozottan jelezzük, hogy lektűrolvasóink színezik ugyan, egyúttal azonban ki is zökkentik a gondolatmenet-olvasást. Ezért javasoljuk nekik, jelöljék meg kedvenc idézeteiket, és a vázlatírás végén adják elő őket.

Ily módon zavartalanul áttekinthetjük a könyvet Viktória királynő korától Tony Blair megválasztásáig. Semmiképp se hanyagoljuk el – sőt idézzük – a tanulságot, amellyel a szerző zárja könyvét. „A szigetország »emelt fővel« büszkén léphet a XXI. századba, hiszen, ha már nem is rendelkezik azzal a birodalommal, amelyet a század kezdetén még magáénak mondhatott, továbbra is földrészünk egyik meghatározó jelentőségű hatalma marad. S történelme arra tanít, hogy helytállásának záloga, legfőbb ereje talán nemes hagyományainak megőrzésében rejlik.”

Ezen a ponton okvetlenül számítsunk közbeszólóra, aki megkérdezi: Vajon ki mondja meg, hogy nemes-e egy hagyomány és érdemes-e megőrizni? Elképzelhető, hogy az illető még hozzáteszi: egy hagyomány bizonyos korszakokban és helyzetekben nemes, máskor, másutt nemtelen.

Ne hagyjuk, hogy közbeszólónkat a „minden viszonylagos” közhellyel leintsék. Ám az sem kívánatos, hogy hagyományos (igaz-nem igaz, bizonyítsd be) vita bontakozzék ki és parttalanná váljon. Inkább figyeljünk arra, hogy közbeszólónk a pillanatnyilag margóra szorított lektűrolvasók közül való. Anélkül, hogy a nemes hagyományt definiálnánk, hagyjuk szerepelni az érdekességek gyűjtőit, megjegyezve, hogy feltehetően náluk van a hagyományprobléma kulcsa is.

Áradni fognak az idézetek. Néhányat javasoljunk feljegyzésre továbbra is: „(A Fabianus Társaság) az utópiát és a társadalomtudományokat igyekezett ötvözni, arra törekedve, hogy a forradalminak tekintett változásokat békés eszközökkel meggyőzéssel érje el.” Vagy: G. B. Shaw közönségének „azzal kell szembesülnie, hogy saját »úri« jövedelme piszkos ügyletekből származik”. Más (?) „Az angolok az első világháború idején magától értetődőnek találták 250 milliónyi indiai háborúba lépését, akik még csak hírből sem ismerték a németeket.”

Ne állítsuk meg az idézetek sorát, hiszen a könyv ontja a fentiekhez hasonló érdekes megfigyeléseket szellemes megfogalmazásban. Esetleg jegyezzük meg – leróva a kötelező tiszteletet a tudományos etikettnek –, hogy a tudományban nem illő hosszan és sokáig idézni. Hívjuk fel a hallgatóság figyelmét, hogy ne tévessze szem elől ezt az illemszabályt, és ha mással nem, egy bocsánatkérő gesztussal adózzon neki. (Közben figyeljünk: belépett olvasópróbánkra az illem paradoxona).

Ezek után élvezzük tovább a lektűrolvasók gyűjteményét.

Hagyjuk, hogy megemlékezzenek a második világháborús angol közhangulatról. „A nyilvánosság összezsugorodása és a »titkok« szférájának katonai szempontból fontosnak nevezett kibővülése hosszabb távon valószínűleg többet ártott a brit lakosságnak mint az ellenségnek. Ebben az információhiányos, titkolózó légkörben ugyanis esetenként vad indulatok szabadultak el, és irracionális híresztelések kaptak lábra. A koncertrajongók többé már nem kívánták hallani Beethoven zenéjét, a gyerekek pedig a dakszlikutyákat rugdosták »német származásuk« miatt.”

Lesz egy olyan hallgatónk, aki a Lawson-jellemzést menti ki a zárójelből: „(Valószínű, hogy a különc természetű, egy publicista szavaival »túlsúlyos iskolás gyerek« benyomását keltő Lawson volt a század egyetlen pénzügyminisztere, akit a kormányfőnek figyelmeztetnie kellett, hogy nyiratkozzon meg.) Mások Tony Blair portréját tarthatják megörökítendőnek: „Egy publicista a regionális akcentus nélküli Jimmy Carter és a kábítószer nélküli Mick Jagger keverékének írta őt le.”

Semmiképpen se hallgassuk agyon azt a véleményt, amely az érdekességek keresése közben hiányérzetének ad hangot. Furcsállja, hogy a szerző – akinek szinte minden életterületről van értesülése és megjegyzése – szinte teljesen figyelmen kívül hagyja az angol filozófiát. Ha a véleménymondó méltányos és pontos, megjegyzi még, hogy Orwel neve ugyan errefelé orientál a könyvben, azonban ő is inkább mint író említtetik. Lehetséges, hogy ez a megjegyzés lavinát indít majd el, és sorra megszólalnak az angol filozófia ismerői és kedvelői. Okvetlenül megemlítik – visszautalva a Fabiánus Társaság paradoxonára – Francis Bacon nevét, aki egyik kezével ténycentrikus módszertant írt, a másikkal utópisztikus történetet. Egyben jelezhetik azt is, hogy Bacon kora ugyan krónikásan nem tartozik a könyv tárgyához, ám előzményként igen. Nagy a csábítás újabb kitérőre: megjelent olvasópróbánkon – és majdnem ki is mondódott – a krónikás történetiség paradoxona. Ne bocsátkozzunk most a történetírás paradoxonának részletes kifejtésébe, nincs hozzá elég információnk a könyvből. Inkább maradjunk a filozófiánál, de itt se időzzünk hosszabban. Zárjuk le a közbeszólások sorát úgy, hogy egyben a. nyissunk a publikációs lehetőségek felé. Javasoljuk tanulmányok készítését a 19–20. századi angol filozófiáról, gazdasági-politikai alapozásnak ajánlva Egedy Gergely könyvét.

Ha nincs több idézet és megjegyzés, fejezzük be a kétféle olvasást. Emeljük ki, hogy a tudományos művek tanulmányozásakor ritkán használt lektűrolvasás különösen fontos: új oldaláról mutathatja meg a könyvet. Sőt. Eljátszhatunk a lehetőséggel: milyen történelmet írt volna a szerző, ha nem szorítja margóra az érdekességeket, hanem jelentősebb szerephez juttatja őket.

Ha ezt kimondjuk, felháborodott közbeszólásra számíthatunk. Csak nem kívánjuk a szerzőtől, hogy lektűrt, vagy afféle „kuriózumok könyvét” írjon tudományos munka helyett? Nyugtassuk meg harcra kész vitázónkat: nem a meglévő könyv helyett kívánunk másikat. Csak megszólaltatjuk azokat a lehetőségeket, amelyekkel a könyv magamagát kívánja kiegészíteni. Elképzelhető, hogy közbeszólónk a hagyományos vitatechnikán szocializálódott (igaza van-nincs igaza-bizonyítsa be) és leszögezi: a történettudományban nincs helye a „ha” megközelítésnek.

Mielőtt bármit mondanánk, magunkban (ismét belső kommunikáció) tudatosítsuk: itt a hagyományos vitatechnika paradoxona jelent meg. Eszerint: ha az olvasó egyszerűen csak azonosul a könyv szűkítő megjegyzéseivel (azaz osztozik a „ha” megközelítés kiiktatásában), látszólag támogatja, igazolja a szerzőt. Valójában könyve megcsonkításában segédkezik. Hangosan most csak ennyit mondjunk: a „ha” megközelítés nem az ördög műve a tudomány megrontására. Mindössze eszköz ahhoz, hogy az is beleférjen egy könyvbe, ami benne van (esetleg margóra szorítva, vagy a kompozícióban elrejtve, kimondatlanul).

Hívjuk fel a figyelmet, hogy a ki nem mondottat kár lenne elpazarolni. Részint azért, mert az is a könyv egészéhez tartozik, részint pedig azért, mert olyan gondolkodástechnikai műveleteket rejthet, amelyek segíthetnek a világ jobb megértésében.

Ironikus félmosollyal hivatkozzunk vissza itt a közhelyekre és paradoxonukra jelezve, hogy bizonyos alkotásoknak értékesebb a kimondatlan része, mint a közvetlenül szemlélhető.

Ezek után okvetlenül tegyünk gondolkodástechnikai kitérőt. Ha hallgatóságunk már találkozott a TAT-tal, akkor emlékeztetőül, ha nem, akkor felhívó jelleggel. Emeljük ki, hogy a TAT szerint minden emberi alkotásban – kimondatlanul – gondolkodástechnikai művelet van. Ezek a műveletek azt mutatják, hogy a vizsgált művek szűkítő, illetve tágító megközelítéssel kezelik-e az ábrázolt tárgyat – végső soron a valóságot. A gondolkodástechnikai műveletek a műveknek rejtett (implicit) részei, ám szemlélhetően (explicite) is megjelennek. A szűkítés műveletei rendszerint egyértelműségben, „vagy-vagy” összefüggésekben, a tágításé pedig „érdekességekben”, az egymástól látszólag távol álló dolgok összehozásában, többértelműségben nyilatkoznak meg.

Visszapillantva korábbi idézeteinkre hozzunk újra példákat a könyvből.

Az egyértelműségnél hivatkozzunk olyasféle címekre és alcímekre, mint Izoláció vagy szövetség, Liberálisok a lordok ellen, Szegény Észak–gazdag Dél, Nyertesek és vesztesek stb. Itt utaljunk a könyv kompozícióját meghatározó krónikás és definitív megközelítésre, nem feledkezve meg a nemes hagyományokról szóló zárótanulságról sem. (Ez utóbbival kapcsolatban megnyilvánult kételyeket is visszaidézve közben.)

A többértelműség példáit a lektűrolvasók gyűjteménye adja. Mutassunk ki idézeteikben az egymástól látszólag távol álló dolgok összetartozását: Lawsonnál az „elit” státuszt és a slamposságot, Tony Blairben a politikusi és a bohém vonásokat, civilizált országban a rémhíreket, a kultúrsovinizmust és az állatkínzást stb. Kérjük meg a hallgatókat, hogy menjenek vissza az idézetek során. Visszapillantva meg fogják találni Hitlernél az angolellenességet és a rejtett anglomán hajlamokat. (Itt összenézhettünk példaképkövetőnkkel, aki feltehetően észrevette a példakövetés paradoxonát), továbbá a „szabadságharcos” búrokban a despotizmus szellemét és gyakorlatát, a tiszta üzleti manőverekben a piszkos pénzeket stb.

Innen már csak egy lépés – és némi magyarázat – kell hogy felfedezzük az érdekességek mögött az egymástól távolálló dolgok együttlátására képes gondolati műveletet: a paradoxont. Ha most kérdő tekintettel rápillantunk definíciókedvelő hallgatóink valamelyikére, az illető már mondja is a meghatározást: a paradoxon látszólag feloldhatatlan ellentmondás. Egymástól távol álló dolgokat összekapcsoló, látszólag képtelen, valójában jól megalapozott állítás. Nem árt kiemelni és aláhúzva feljegyezni a paradoxonnak azokat a sajátosságait, amelyek nagy befogadóképességét, jó hatásfokát hangsúlyozzák: a tágas látókört és megalapozottságot. (Tegyük még hozzá zárójelben, hogy különösen a filozófia alkalmas a paradoxonok kimutatására és kimondására az emberi tevékenység különböző területein. Esetleg villantsuk fel azt a hipotézist, amely szerint a tények egyoldalúan definitív kezelése és a filozófiaolvasás hiányérzete összefügghet egymással.)

Ezek után már „csak” az összefoglalás van hátra. Ez lényegében annak felmérése, mennyiben váltak hallgatóink paradoxonolvasóvá. Gyűjtsük össze együtt olvasópróbánk paradoxonait. Szerencsés esetben a következő gyűjteményt kapjuk: (a hallgatók által javasolt sorrendben készítsük a feljegyzést, így kimutathatjuk a preferenciát). Előkerül a Fabianus Társaság paradoxona (forradalmi változások békés eszközökkel, napi szociális kérdések utópisztikus felfogásban), azután chamberlaini ténykezelésé (kevéssé megbízható „adatok” használata tényszerepben). Következnek a Lloyd George-i tekintélykeltő hitelrontás frázisai („benne” a Lordok Házának paradoxona: a lumpen és az exkluzív munkanélküliség asszociációs összekapcsolása). A nemes hagyomány paradoxona (a birodalomalkotás hagyománya mint a katonai, politikai, gazdasági erőnlét növekedése és a kolonialista elzárkózás lehetősége egyszersmind).

Gyűjtés közben figyeljünk arra, hogy hallgatóink lépjenek ki a könyvből, és kerítsenek sort az olvasópróbán előforduló egyéb paradoxonokra is (a TAT-ban ez azt jelenti, hogy az olvasók önmagukat is olvassák. Szakkifejezés: önmagáról tudó olvasás).

Jegyezzük fel az objektivitás paradoxonát – amely szerint minden, amit felfogunk, objektív és szubjektív is egyben. A hagyományos vita paradoxonát: a cáfoló-bizonyító vita nem képes figyelni a vitatható állításokban rejlő hiányérzetekre. A vázlatírás paradoxonát: egyszerűsítés az érthetőség kedvéért – egyben a megcsonkított szöveg fogyatékos megértése.

Külön emeljük ki a tényekhez való viszony és ezzel együtt a történettudomány paradoxonát: A tények egyrészt fogódzók az időben a kutató számára, másrészt marginális jelentőségűek. Maga a történelem (illetve az általunk történelemként felfogott folyamat) lépi túl őket minden pillanatban. A túllépés megragadása eszerint a történetírás lényegéhez tartozik Eszköze mindenfajta olyan technika (gondolkodástechnika is), amely ábrázolni tudja azt, hogy miből mi lehet. A történetírás paradoxona kiemelt szerephez juttatja a „ha” megközelítést, amennyiben a megtörtént események lehetőségszférájának érzékeltetőjeként használja. Ezen a ponton jutottunk el a könyv paradoxonához. Eszerint a szerző sokoldalú tudást halmoz fel Nagy Britannia történetéről, miközben ennek a tudásnak nem egy sajátosságát margóra szorítja a krónikás történetiség kedvéért.

Zárjuk olvasópróbánkat azzal, hogy a könyv paradoxona csak sajátos olvasással válik szemléltethetővé. Ez az olvasás (lásd mint fent) nem éri be azzal, hogy egy könyv jó vagy rossz, hanem hatásfokot mér: amely szerint minél több fér az olvasásba a könyvből, annál több fér a könyvbe a világból. (Ne szégyelljük, hogy a mondatunk közhelyszerűen tömör. Mint tudjuk a TAT-ban közhelyekkel is lehet tanulni.) Az effajta zárás tulajdonképpen nyitás is (zárásparadoxon).

Hallgatóink maguktól kitalálják a folytatást: ha nem érjük be azzal, hogy egy könyv jó vagy rossz, szükségképp hatásfokvizsgálatnak kell következnie. Meg kell néznünk, hogy a szerző mely részekben, hogyan használt nagyobb, illetve kisebb hatásfokú eszközöket.

Ehhez természetesen kurzust kell (és lehet) szerveznünk a könyv köré. A kurzus (minthogy több, mint ötszáz oldalt kell áttanulmányoznunk) sok apró lépést kíván és kevéssé látványos. Reklámokhoz, látványossághoz szokott korunkban nyitnunk kell a felhívó jelleg felé, ha hallgatóságunkat növelni akarjuk. Adhatunk – mondjuk – bizarr címet, amelyben egymástól távol álló dolgok kerülnek egymás mellé.

Legyen a cím például: Oroszlán pórázon...

EGEDI GERGELY: Nagy-Britannia története. Budapest, 1998, Aula Kiadó.

S. NEMES ILONA: Tanuld, amit tudsz. Gondolkodástechnikai tréning 681 lépésben. Budapest, 1999, Jószöveg Műhely Kiadó.