Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2000 február > Egyén és közösség, avagy a fogalmak tartalomváltozásai

Horváth Attila

Egyén és közösség, avagy a fogalmak tartalomváltozásai

Tartalomváltozások, egyén és közösség? Nekem erről a nagypapám kabátja jutott eszembe, s orromban az ismerős naftalinszaggal kezdtem el gondolkodni azon, mit lehet még erről mondani azon túl, hogy az ember egy kicsit kommunistázik, meg egy kicsit európai értékekről beszél. Milyen bőr az, amit még le lehet húzni erről a témáról?

A Pedagógiai Lexikon régi kiadásában találtam egy definíciót a közösségre. Ebben az egyik kulcselem: közösségnek nevezhető az egy közös cél irányában cselekvő emberek csoportja. Ennél tovább menve azt is mondja az írás, hogy cél nélkül a fejlődés bizonyos fokára eljutott közösség megtorpan, szétesik. Azaz, egyre magasabb rendű célok, távlatok kitűzésének szükségessége a közösség fejlődésének törvénye. Mit jelent ez a szöveg valójában? Ezen gondolkodva magamban két olvasatot találtam.

Az egyik olvasat az, ami a neveléstörténetet ismerve az embernek az eszébe jut: ez a célrendszer egy tipikus autokratikus berendezkedésű társadalomé. Így lett Makarenko tragédiája az, hogy fölépült a telep. Addig sikeres volt, amíg 1921-ben, a polgárháború utáni Ukrajna közepén nevelt: hideg volt, fújt a szél, és nem volt mit enni. De mi van, ha elértük a célt? Ha nincs harc? Ha nincs külső fenyegetés? Akkor jön az ellenségkép felépítése (Makarenko esetében is megfigyelhető, hogy mind külső, mind belső ellenséget keres és talál), majd más formában az eszmények célként való megjelenítése. A majdani, pontosan nem körvonalazható, de igaz, szép és jó világ. Most, a 20. század végén ezek a motívumok már nyilvánvalóan nem lehetnek vezérlő elvek pedagógusok számára. Azért beszélek mégis erről a célról, mert mindannyian ilyen (Báthory Zoltán szokta így fogalmazni) célmániás rendszerben nőttünk fel, melyben a cél valami olyasmi, ami felé csak törekszünk, de soha el nem érjük. A gyakorlatban, profánabbul megfogalmazva spermiumpedagógiának hívnám, mert az a lényege, hogy „gyerünk, törekedjünk mindannyian”, aztán legfeljebb egynek sikerül, és aztán kész, az egész megszűnik. Olyan durva szelekciós mechanizmus stimulánsa ez a filozófia, mely teljességgel ellentétes minden közösségi elképzeléssel.

A másik olvasatot – letisztítva a szöveget a rárakódott tapasztalati és történeti információs salaktól – önmagában értelmezve azt is mondhatnánk, hogy hiszen ez a TQM. Nézzük, mit mond ez a szöveg! Azt, hogy cél nélkül a fejlődés bizonyos fokára eljutott közösség szétesik. És mit mond a mai ipari technológiára építő közösségfogalom?1 Ugyanezt, csak más szemszögből, új megközelítésben másként értékelve a törvényszerűséget: nem baj, ha szétesik a közösség, sőt, szét is kell esnie, mert nem állandó közösségek, nem nagy nemzetállamok, nem mindent összetartó eszmék vannak, hanem efemer közösségek alakulnak, olyanok, amelyek bizonyos célra szerveződnek, majd a cél sikeres elérése után mindenki megcsókolja, megöleli egymást, és megy a következő feladat elé. Azért van ez így, mert a társadalom és a gazdaság mozgása fölgyorsult, nem engedheti meg magának a pedagógia sem, hogy egyetlen eszme állandó, stabil mágneses pólusára mutató iránytűvel menjen valami távlatban lebegő cél felé, mert ilyen egyetemes cél egyre kevésbé látszik lenni.

Ugyanakkor szükség van célkitűzésre, enélkül nem működik közösség. A cél szükséges, de nem elégséges feltétel ahhoz, hogy a közösség létezzen. Példa erre az ókori Egyiptom, ahol azokat, akik a piramisokat építették, végül is egy cél vezérelte, mégsem nevezhetnénk őket „a fáraó népe közösségének”. Az analógiák miatt a célvezérelt közösségfogalom gyanússá, mondhatni politikailag terheltté vált. Ezért azután az Új Pedagógiai Lexikon sajátos módon a célt szinte ki is ejti a definícióból, és azt mondja, hogy a közösség az autonóm egyének szabad társulása. Ez a gyönyörű szólam tulajdonképpen igaz, hacsak nem felejtjük el tisztázni azt, ki mennyire autonóm, ki és mennyire szabad. Mert hogy ezeken múlik a dolog. A kérdés megint csak az, mi van akkor, ha szabadon társultak az egyének, létrejött a közösség. Létezik-e egyáltalán praktikusan, gyakorlatilag közösség? Azon túl persze, hogy együtt vagyunk, tudjuk, érezzük egymást, de hol, miben létezik az, amit e fogalom takar? A közösség egyes embereiben mint megélt élmény? Mert akkor nincs közösség, csak megélt élmény van. Vagy van valami általában fölöttünk lebegő aura? Amit én már nem tudok értelmezni, és a nevelés számára sem értelmezhető, mert honnan tudom, megvan-e? Ezek olyan kérdések, amelyek elvezetnek oda, mennyi egy meg egy. Kettő vagy három? Tehát ha létrejön egy közösség, az minőségileg több-e, mint egyedei külön-külön? (A kérdés amúgy ostoba, vagy csak teoretikus értelme van, mert nem tudunk külön lenni, igazából nem létezhetünk egyedül.) Hol jön létre ez a többlet, ha van egyáltalán? Minden egyes emberben? Ha csak bennünk van: olyasmi, amivel praktikusan nem is érdemes foglalkozni, mert csak absztrakció. Létezik, jelöl valamit, csak megfogni, létrehozni, működtetni nem lehet. Azaz nem lehet tárgya a pedagógiának, legfeljebb a filozófiának.

A közösség filozófiai absztrakció, és mint ilyen kategória, praktikusan mindig az egyénben és az egyes emberben létezik. A nagy kérdést Örkény István teszi fel valamelyik egypercesében az élet értelméről: „hogy ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú, ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégsem koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. A madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi?” Ez a közösség fogalmával kapcsolatosan döntő kérdés. Mit teszünk a levesbe? Nem koszorút, hanem paprikát. A közösség és az egyén viszonya ezért az általános és az egyes – az egyén – kategóriájával írható le, és azt is tudomásul kell venni, hogy mindig egyén és egyén viszonylatában jelentkezik. Egyén nincs konfliktusban közösséggel. Konfliktusban van valakivel, aki képviseli a közösséget, vagy aki a közösség nevében fellép. A történelmi léptékű nagy bajok ezen a ponton keletkeznek. Amikor egy absztrakció perszonalizálódik, amikor személyessé teszi valami vagy fordítva, amikor valaki vagy valakik valamilyen hatalma fölveszi magára – mint egy köpenyt – a közösséget, és annak nevében jár el. És itt már nem gyanús a közösség, hanem gyanúsított, mert veszélyes az egyénre. Közösség nem lehet aktor, nem lehet cselekvő részes. Ott mindig az egyén a részes, még a népítéletben is! Pilátus azt kérdezi: „Kit akartok, hogy néktek a kettő közül elbocsássak? Ők pedig felelének: Barabást.” Ki szólt? Pilátus. Évszázadok óta kérdés, moshatja-e a kezeit. A kérdést ő tette föl. Ki döntött? Ő, a kérdés feltevésével. Más példát mondva: a pedagógiai program készítését. A pedagógiai programot a törvény írja elő, a tantestület készíti el. A tantestület készítette el? Dehogyis! Még ha mindenkit meg is kérdeztek, ha mindenki véleményét bekérték, akkor is valakinek a keze volt ott, aki megírta. És hogy melyik szót írta le, az az ő egyéni döntése. Nem lehet bebújni a közösség mögé. Nem lehet eljárni a nevében, és nem lehet vele takarózni sem. Hihetetlen felelőssége van az egyénnek. Amikor az egyén és a közösség konfliktusáról beszélünk, mindig egyén és egyén ütközéséről van szó, legfeljebb az egyik nem látszik. A közösségnek van egy természetes vagy valamilyen módon legitimált vezetője, akinek hatalom van a kezében akkor is, ha nem látszik. A közösség nem tud dönteni, szavazni is csak arról tud, amilyen kérdést a számára feltesznek.

Fontos tehát, hogy az iskolában hogyan vesszük a szánkra azt a szót, közösség. Ha tudomásul vesszük, hogy a pedagógusnak hatalma van, ez felszabadító érzés kell hogy legyen, mert el kell vállalni a hatalmat, amely eleinte a felnőtt fizikai fölényéből, vagy/és érzelmi kötődéséből, később pedig szellemi vagy jellembeli autoritásából fakad. Ez a hatalom létezik, akár elismerik, akár nem. És jobban jár mindenki, ha elismerik és gondosan bánnak vele, használják. Akinek hatalma van, de fél tőle és nem vállalja el, a „tanulók érdekében” jár el, az „ő javukat akarja”, vagy – és ez a legrettentőbb – saját hatalmát a „közösség érdekében” használja. Valahogy úgy, mintha azt mondaná: nem én ütöttem, csak a kezem. Örök és titkos dilemma minden nevelő számára a félelem attól, hogy éljünk a hatalommal, vagy az, hogy ne éljünk vele. A válasz: a pedagógusnak élnie kell a hatalmával, és nem szabad élnie a hatalmával. Hogy mikor szabad és mikor nem szabad, mikor kell és mikor nem kell, azt világos értékrendnek kell eldöntenie. Ezért fontos az, hogy az intézményben, a pedagógiai programban világos értékrend körvonalazódjon, amely alapján meg tudjuk mondani, hogy az iskola mely értékeket preferál, melyeket nem. Nem a jó és rossz között dönt az iskola, hanem azt mondja, hogy mi inkább ilyenek vagyunk, mint olyanok. És hogyha az egyes pedagógus meg tudja mondani, mi az ő számára az érték, akkor van viszonyítási pontja: amit én elfogadok vagy nem fogadok el.

Mikor kell és mikor nem kell a hatalmat használni? Ehhez szükséges az a döntési képesség, hogy létre tudja-e hozni magában a pedagógus egy világos értékrend alapján azt az emberi és szakmai alázatot, amellyel féket tud tenni a saját akaratára, és megálljt tud parancsolni saját magának. Nem a közösség akadályozza meg abban, hogy bosszút álljon sértődötten, nem más figyelmezteti, hogy szakmai ambíciói túlterhelik a gyerekeket, hanem ő saját maga. A hatalommal való rendelkezés legnehezebb része, amikor az ember azt mondja: nem olyanná nevelem, amilyen én vagyok, hanem segítek neki olyanná lenni, amilyenné válni akar. Nem értek egyet azzal az értékkel, amit ő képvisel, de nekem csak arra kell figyelnem, hogy ő tudatosan választotta-e, mérlegelte-e kellően a lehetőségek közül a maga választását.

*