Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2000 február > "Egy nemzeti kisebbség létéhez, fennmaradásához az oktatáson át vezet az út" -- Kerekasztal-beszélgetés a vajdasági magyar iskolaügy változásairól, gondjairól, lehetőségeiről
Egy nemzeti kisebbség létéhez, fennmaradásához az oktatáson
át vezet az út
Kerekasztal-beszélgetés a vajdasági magyar iskolaügy változásairól,
gondjairól, lehetőségeiről
Két, korábban a Vajdaságban élő és tanító egyetemi tanár
beszél a vajdasági oktatásügyről, benne a magyar nyelvű tanítás helyzetéről,
a tanító- és tanárképzésről, -továbbképzésről, a tananyagról és a
tankönyvellátásról, a magyarországi szakmai kapcsolatokról, valamint
a vajdasági magyar nyelvű oktatás jövőjéről.
|
A beszélgetés résztvevői: Varga Zoltán tanszékvezető főiskolai
tanár és Bogner István egyetemi docens. A beszélgetést Erdélyi
Erzsébet és Nobel Iván vezette.
Bár a beszélgetés színhelye Veszprém, mindkettőjük
mögött több évtizednyi pedagógiai gyakorlat áll, melyet különböző
vajdasági oktatási intézményekben szereztek. Beszéljenek először erről
a múltról!
Varga Zoltán: 1994 februárjáig a szabadkai
pedagógiai akadémia (voltaképpen tanítóképző főiskola) igazgatója
voltam, azt megelőzően az Újvidéki Egyetem rektorhelyettese. Eközben
a politikai életbe is belesodródtam. 1990-től, az első többpárti választásoktól
kezdve négy évig a vajdasági magyar politikai szervezetnek, a Vajdasági
Magyar Demokratikus Közösségnek az országgyűlési képviselője voltam,
majd ezt követően a Vajdasági Magyar Szövetség alapító tagja. Mandátumom
1997 januárjáig szólt, de időközben Milo<212>evic elnök feloszlatta
a parlamentet, én pedig igen gyorsan, 1994-ben az utcára kerültem.
A szerb kormány minden indoklás nélkül leváltott, így arra kényszerültem,
hogy áttelepüljek Magyarországra, s 1994. február 1-je óta főiskolai
tanárként dolgozom a bajai Eötvös József főiskolán.
Bogner István: A Veszprémi Egyetem Német Tanszékének
vagyok a docense, valamint Szabadkán egyrészt a Tanítóképző Kar, másrészt
a Műszaki Főiskola némettanára. Én is Szabadkán tanítottam a Pedagógiai
Akadémián német nyelvet. Valamivel tovább sikerült még ott maradnom.
Varga Zoltánt követte egy igazgatónő, aki egyben a rendőrfőnök felesége
volt, és azt a feladatot kapta, hogy robbantsa szét a szabadkai Óvó-
és Tanítóképző Főiskola magyar tagozatát. Pár hónap múlva válaszút
elé állított: vagy minden héten három napot töltök az iskolában, naponta
nyolc órát, amely a felsőoktatásban merőben szokatlan volt, vagy távozom.
Ekkor már meghívott vendégelőadóként tanítottam a szegedi József Attila
Tudományegyetemen. A vége az lett, hogy Szabadkán megköszöntem az
együttműködést, mert jobbnak láttam eljönni. Így kerültem át Szegedre,
majd ide Veszprémbe tanszékvezetőnek, ugyanakkor még maradtam Szabadkán
a Műszaki Főiskolán. Nem is annyira anyagi okokból, hanem, mert ott
elég szép számban vannak még magyar gyerekek, és ha elmegyek, biztosan
hoztak volna oda valakit, akinél a németet a gyerekeknek nem magyarra
kellett volna fordítaniuk, hanem szerb nyelvre, és gondoltam, így
valamit mégis tudok értük tenni. Vállaltam az állandó utazást Veszprém
és Szabadka között. Mindkét helyen csak németet tanítok.
Kétfajta tendencia érezhető a Vajdaságban.
Az egyik már évek óta az, hogy minden jugoszláviai nép megpróbál magának
valami önállóságot kivívni. Ennek véres következményei voltak már
évekkel ezelőtt is. Tudjuk, hogy néhánynak sikerül, de a magyaroknak
nem, mert autonómiáról hallani sem akar az államvezetés. A másik szempont
viszont és ez Magyarországról is hatott az Európába menetelés,
ami egyfajta liberalizálódást, asszimilálódást is jelent. Tehát így
két tűz közé kerülve nagyon nehéz bármit is csinálni. Hogyan érzékelte
ezt annak idején a pedagógia, és mi változott azóta?
Varga Zoltán: Az utóbbi évtized pedagógiai
gyakorlatát végigkíséri egy tendencia: a kisebbségi magyar nyelvű
oktatás leépülése. Milo<212>evic 1989-ben gyakorlatilag magához ragadta
a hatalmat, és azóta megfigyelhetünk egy olyan folyamatot, amely a
magyar nyelvi oktatást valamiképpen leírja. Ez annál inkább meghökkentő,
mert a 60-as években egészen ellentétes irányzat kezdődött. Mindazokon
a településeken, ahol a magyarság jelentősebb számban él, a szerb
és egyéb délszláv ajkú tanulók is az anyanyelvivel megegyező óraszámban
tanulták a magyart, nem idegen nyelvként, hanem az ottani megnevezés
szerint mint a környezet nyelvét. Akkor úgy éreztük, olyan bikulturális
légkör kezd kialakulni, amely egyértelműen és hosszú távon biztosítja
a kisebbségek, így a vajdasági magyarság számára is a teljes egyenjogúságot,
és gátat vet minden asszimilációs törekvésnek. 1989-től kezdve viszont
az állandó leépülésnek vagyunk a szemtanúi. Ez megnyilvánul mindazokon
a területeken, ahol az oktatás jelen van, egyrészt oly módon, hogy
egyre kevesebb iskolában folyik a kisebbség nyelvén oktatás, helyette
a kétnyelvű oktatás elemei jelennek meg.
Másrészt a tankönyvkiadás, amely valaha tartományi szinten biztosította
a vajdasági magyarok számára a tankönyveket magyar nyelvűeket is
, megszűnt önálló intézményként létezni, s a belgrádi tankönyv- és
tanszerkiadó vállalat kihelyezett fiókja lett. Gyakorlatilag a pedagógusképzést
is felszámolták, a magyar nyelvű tanítóképzés mellett a tanárképzést
is teljesen megszüntették. És amíg korábban jó néhány egyetemi karon
magyar nyelvű lektorátus működött (pl. Szabadkán az építészmérnöki
karon, Újvidéken a jogtudományi karon, a természettudományi karon),
lassan ezeket is leépítették. A legsúlyosabb csapás akkor érte a vajdasági
magyar oktatást, amikor teljes egészében minisztériumi irányítás alá
helyezték az oktatás egészét. Ez azt jelenti, hogy az általános iskola
igazgatójától az egyetem rektoráig mindenkit a művelődési, illetve
a közoktatási miniszter nevez ki. Ebből pedig az következik, hogy
gyakorlatilag azok jönnek számításba a vezető tisztségekre, akik egyértelműen
a hatalmi párt képviselői. A szakértelem, a szakmai rátermettség,
a nyelvismeret mondjuk a kisebbségi nyelvismeret most már egyáltalán
nem jelent semmit. Ha csak szabadkai viszonylatban megvizsgáljuk az
általános iskolai igazgatók nemzetiségi összetételét, akkor látjuk,
hogy tudtommal 24 általános iskolából két iskolában maradt magyar
igazgató, ők egyértelműen a hatalmi párt emberei. Szabadkán kb. 50%-ban
élnek magyarok, de ha ezekhez hozzászámítjuk az ott élő horvátokat,
akiket el sem akarnak ismerni nemzetiségként (gyakorlatilag az anyanyelvi
oktatásuk nem is létezik), akkor a magyarok és a horvátok a lakosság
80 vagy annál több százalékát teszik ki. De vannak települések, ahol
a magyar kisebbség aránya ennél is nagyobb. Még az sem számít, hogy
az illető intézmény vezetője, például az iskola igazgatója ismeri-e
a kisebbségi nyelvet vagy sem. A környezetnyelv tanítása gyakorlatilag
megszűnt. Engem ez nagyon bánt, mert hosszú éveken keresztül ez volt
az a szűkebb terület, amellyel foglalkoztam. Egyik kedves barátommal,
Horváth Mátyás főiskolai tanárral tankönyvek sorát írtuk: a gimnáziumok
IIIIV. osztálya számára és az általános iskolák számára környezetnyelvi
tankönyvet. Éveken keresztül kb. 25-30 ezer délszláv anyanyelvi tanuló
tanulta heti néhány órában a magyar nyelvet. Úgy éreztük, ezzel szinte
egyedülálló európai modellt valósítottunk meg, de sajnos 89-től ez
is teljesen megszűnt. Mára egy nagyon sajátos módszert alakítottak
ki: sok helyütt nem tiltják meg a magyar nyelv oktatását, de nem biztosítanak
ehhez költségvetési támogatást. És melyik az a munkaszervezet, oktatási
intézmény, ahol a pedagógusok elfogadják azt, hogy a fizetésük kárára
esetleg a kisebbségi nyelvet tanítsák?
A kisebbségi törvény szabályozza, hogy 15 fő
fölött biztosítani kell a magyar tanárt. Hogyan létezik az, hogy ilyen
esetekben mégis szerb tanárok kerülnek a katedrára?
Varga Zoltán: Az igazgatók egyszerűen nem hirdetik
meg a pályázatot olyan lapokban, amelyekhez mindenki hozzáférhet,
hanem csak egy nagyon szűk körben, tehát gyakorlatilag a pedagógusok
nem is értesülnek róla. Másrészt tudni kell, hogy a pedagógusképzésben
egyáltalán nincs főiskolai szint, vagyis a tanárképző főiskoláknak
megfelelő intézmény nem létezik.
Bogner István: Illetve most újra beindult.
Azelőtt volt tanítóképzés Szabadkán. Aztán megszűnt, csak óvóképzés
maradt. Utána átvitték Zomborba a tanítóképzést, de ez elhibázott
lépés volt, mert a pedagógiai gyakorlatot nem lehetett megvalósítani,
mivel nem volt meg a természetes nyelvi környezet. Másrészt Zomborban
a magyarság már csak igen kis számban él, s jelentős részük asszimilálódott.
Tehát a szabadkai tanítóképzés újraindítása
előrelépésnek tekinthető?
Bogner István: Valóban előrelépés. Sokan vannak,
akik olyan álmokat dédelgetnek talán lesz is belőle valami , hogy
önálló magyar tanárképzés legyen Szabadkán. Jelenleg a szerb tagozattal
közösen működik.
Ha ilyen hézagos volt a tanárképzés, volt-e
megfelelő létszámú tanár az anyanyelv és a környezetnyelv tanításához?
Varga Zoltán: Az újvidéki bölcsészettudományi
kar első évfolyamára a magyar tanszéken évente 34-40 hallgatót vettek
föl. Ez általában fedezte a Vajdaság szükségleteit. A gyakorlat ellenben
azt mutatja, hogy más tantárgyakból mind a bölcsészettudományi, mind
a természettudományi karon már teljes mértékben szerb nyelven folyt
az oktatás, holott a magyar nyelvű oktatás ott is fontos lett volna.
Sőt nem volt lektorátus sem, tehát csak a magyar ajkú pedagógus nyelvi
igényén múlt, hogy megismerkedett-e a magyar szakterminológiával,
művelte, felhasználta-e azt. Ha nem volt igénye erre, nem érdekelte,
hogy milyen nyelvi formában fejezi ki magát, csak a tartalom volt
a lényeges. De a tanítási gyakorlatban ez súlyos következményekkel
járt. Mert ha a kétnyelvű oktatást leszűkítjük egyetlen tantárgyra,
akkor nem lesz eredményes. Minden egyes tantárgy keretében igényes
nyelvi követelményeket kell támasztani. Ez azonban hiányzik. Egyébként,
ha megfigyeljük a tévében, rádióban nyilatkozó vajdasági magyar polgárokat,
hallhatjuk, hogy bizony nyelvi és beszédkultúrájuk elég alacsony szintű.
A kétnyelvűség elemei is jelen vannak beszédükben, és ez annak is
következménye, hogy gyakorlatilag az általános iskolától kezdve a
középiskolán át két nyelven folyik az oktatás. Meghirdették az ún.
kétnyelvű oktatás elvét azt hangsúlyozva, hogy ezzel szélesebbre tárják
a lehetőségeket a kisebbségek előtt, valójában azonban szűkítették.
A kétnyelvűséget többféleképpen lehet értelmezni?
Varga Zoltán: A 60-as évek elejétől Szabadkán,
akkor még Újvidéken is, az önálló Vajdasági Autonóm Tartomány keretében
működött egy Pedagógiai Intézet, amely öt éven keresztül többféle
modellel kísérletezett. Az egyik modell szerint a tantárgyakat vagy
a tantárgyak egy részét magyar nyelven, más részét szerbül tanították.
A másik elképzelés szerint minden egyes órán szerbül és magyarul is
tanítottak. Az arányt persze állandóan változtatták. Az ötéves ciklus
után, amikor felmérték az eredményeket, megállapították, hogy az ismeretszerzést
gyakorlatilag a nyelvtanulásnak rendelték alá. Tehát azért, hogy a
tanuló megtanulja a szerb, tehát a többségi nyelvet, tulajdonképpen
az ismeretek alacsonyabb szintjével kell fizetnie.
Jól tudjuk, hogy az anyanyelven szerzett ismeretek a legerősebbek,
a legszilárdabbak. Azért is kellett ezt szem előtt tartani, mert később
már el is tekintettek ettől a szabadkai modelltől, és minden egyes
intézményben abból indultak ki, hogy ha az illető tantárgyból nincs
megfelelő képesítésű magyar pedagógus, akkor majd biztosítják olyannal,
aki azt szerb nyelven tanítja.
Hogyan hatott ki mindez a tanárképzésre?
Bogner István: A szabadkai óvónőképzőben megmaradt
anyanyelvi tantárgyként a magyar nyelv, a pedagógia, a gyermek- és
ifjúsági irodalom, de minden egyéb tantárgyat ma már szerb nyelven
tanulnak a hallgatók. Az újonnan megalakult zombori tanítóképző karon
az a tendencia, hogy szinte minden tantárgyat magyarul tanítsanak.
Jó lenne ez, de pillanatnyilag még nincsenek hozzá tanárok. Ezért
mindenkit mozgósítottak főként nyugdíjasokat , akinek van tudományos
fokozata, hogy ott tanítson. Ez csak egy ideig tartható. Csak egy
példa: amikor a pedagógiai akadémián szükségünk volt pszichológusra,
kiderült, hogy egy-két nyugdíjast kivéve egyetlen magyar pszichológusunk
sincs.
Magyar irodalomból például mit tanítanak a
vajdasági magyar iskolákban? Az irodalomnak melyik részét? Főként
a vajdasági magyar irodalmat?
Varga Zoltán: Nem. Valaha Újvidéken a Tankönyvkiadó
Intézetben heten, nyolcan dolgoztak a magyar szerkesztőségben a magyar
tankönyveken. Mióta megszüntették az önállóságát, egyetlen szerkesztő
dolgozik ott. Ő nagyon jól tudja azt, hogy én Magyarországon élek,
ennek ellenére az általam írt 7., 8. osztályos olvasókönyvek újabb
és újabb kiadásban jelennek meg. Nem tette közhírré, hogy én Magyarországon
élek, mert akkor rögtön kidobták volna őt is meg a könyveimet is.
Válaszolva a kérdésre: az irodalmi anyag 60%-át a magyar irodalom
legkiválóbb képviselői adják.
Nem csak a vajdaságiak?
Varga Zoltán: Nem, semmiképpen. Kb. 15%-ban
szerepel a vajdasági magyar irodalom, és a megmaradt kb. 2025%-ban
egyéb, a Vajdaságban élő nemzetiségek irodalmából és a délszláv irodalomból
legalább a legreprezentánsabb képviselők. A világirodalomból csak
egy-két alkotó van jelen. A középiskolában is tanulnak természetesen
magyar irodalmat, az anyaország legkiválóbb irodalmi alkotásait, kisebb
részben a vajdasági legkiválóbbakat és világirodalmat, de a délszláv
irodalom képviselői ott már nem szerepelnek. Önálló tantárgyként azonos
óraszámmal a szerb nyelv keretében tanítják a délszláv, a szerb irodalmat.
Tanítják-e a vajdasági iskolákban a szlovéniai
vagy horvátországi írókat?
Varga Zoltán: Gyakorlatilag egyáltalán nem.
Ez esetben a politikai koncepció érvényesül. Korábban már meghatározták,
kiket taníthatnak. Ivo Andric műveit például tanították, mivel egyetemes
érték, és korábban élt. Ellenben ma a legkiválóbb horvát írók már
nem szerepelnek. Szinte nem is akarnak beszélni róluk. Olyan a helyzet,
mint a nyelvvel kapcsolatosan. 1952-ben az újvidéki nyelvészkongresszuson
elfogadták, hogy a szerb-horvát és a horvát-szerb egységes nyelv,
amely két nyelvváltozatban él. Egy horvát-szerb és egy szerb-horvát
változatban. Ezt követően, amikor a politikai események miatt Jugoszlávia
széthullott, nemcsak a szerbek, hanem a horvátok is saját nyelvüknek
tekintették. És attól a perctől kezdve a horvát írókat, függetlenül
az értéküktől, már nem tanították. A legkiválóbb szlovén írókat sem
fogják tanítani, például Cankart, mert itt politikai szempontok döntenek.
És ha korábban teljesen szabad keze volt egy tankönyvszerkesztőnek,
a helyzet megváltozott, mert meghatározzák a szerzőt, sőt most már
a művet is. Én megpróbáltam például a 48-as szabadságharcról egy Jókai-regényrészletet
becsempészni a könyvembe, de kivágták belőle.
Mi a helyzet a történelemmel és a földrajzzal?
Magyarország történelmét és földrajzát tanulják a magyar iskolákban?
Bogner István: Magyarország földrajzát kevésbé.
Amikor a gyerekeim jártak iskolába nagyon részletesen tanulták az
1943-ban megalakult Jugoszlávia földrajzát, ezenkívül általános földrajzot,
amely a Jugoszlávián kívüli területeket tárgyalta, de Magyarországot
külön nem említették meg részletesen. Ez a magyar iskolákra vonatkozott.
Közép- és Dél-Európát ilyen formán nagyobb régiókban mutatták be.
A 60-as, 70-es években a magyar gimnáziumokban a magyar gyerekeknek
is szerbül tanították a történelmet, hogy könnyebb legyen a leendő
egyetemistáknak elsajátítaniuk a szerb nyelvet. Egy idő után azután
a szülők kérésére visszatértek a magyar nyelvű történelemtanításhoz.
A többi tárggyal kapcsolatban is ez volt a helyzet: eleinte nem volt
magyar énektanár, tornatanár, hát akkor tanulják szerbül. Az idegen
nyelv oktatásában is összevonták a magyar és a szerb nyelvet. A kollégák
közül soknak kényelmesebb volt valamit egyszer elmagyarázni, hiszen
a magyar gyerek úgyis tud szerbül, akkor elég, ha csak szerbül mondják.
És így szépen belopták a szerb nyelv túlsúlyát az oktatásba.
A történelmet tehát magyar nyelven is lehet
tanítani. És Magyarország történelmét?
Bogner István: Bátorság kell hozzá.
Szabadkán van a gimnáziumban egy történelemtanár, aki ezt nagyon bátran
és merészen csinálja.
És a Magyarországot tárgyaló tankönyv milyen
nyelvű?
Bogner István: Ilyen tankönyv nincs.
Magyarország földrajzáról és történelméről nincs tankönyv. Sőt volt
egy időszak, amikor tilos volt bármilyen anyaországi tankönyvet használni.
Varga Zoltán: A 60-as években volt egy fontos
vállalkozás: egy pozsonyibudapestiújvidéki tankönyvkiadó közös,
egységes tankönyveket (pl. a környezetnyelv tanulásához képeskönyveket)
adott ki három országban. A hatalom úgy reagált erre, hogy ha a magyarság
nem fogadja el a kétnyelvű modellt meg azt, hogy a többségi nyelvet
tökéletesen elsajátítsa, akkor önmagát gettóba zárja, kizárja abból
a lehetőségből, hogy az ország bármely területén éljen, munkát keressen,
leszűkíti a mozgásterét és így tovább. De ez megint semmi egyebet
nem szolgált, mint azt, hogy az asszimilációt felgyorsítsa. Aki nemzeti
kisebbségként élt, az tudja, hogy egy nemzeti kisebbség létéhez, fennmaradásához
egyértelműen az oktatáson át vezet az út. Ez a legdöntőbb tényező.
Ezért a hatalom próbálja a szülőt meggyőzni, hogy már az általános
iskolától kezdve sokkal jobb lesz a gyereknek, ha többségi nyelven
kezd tanulni, mert magyarul, vagyis a kisebbség nyelvén úgyis tud.
Ezzel megindul az asszimilációs folyamat. Van ugyan egy nagyon kis
réteg, amelyik képes lesz két nyelven azonos szinten kommunikálni,
ez azonban csak kis százalék. A többség nem tanulja meg egyik nyelvet
sem rendesen, hanem gyakorlatilag folyamatosan kialakít magában egy
olyan nyelvi kompetenciát, amelyik sem nem anyanyelvű, sem nem többségi
nyelvű, két nyelven beszél, de gyakorlatilag két fél nyelven.
Visszatérve a tankönyvekre: a Vajdasági Magyar Szövetség néhány
középiskolai és egyetemi tanár segítségével középiskolai füzeteket
adott ki matematikából, fizikából, kémiából stb. Megpróbált a kiadványsorozattal
szellemi mankót nyújtani a középiskolásoknak. Ez legális volt, mert
nem számított állami kiadványnak, hiszen egy szervezet vállalta magára
a költségeket. Ezt bizonyos mértékig az Illyés Alapítvány is támogatta.
Ezzel próbálták valamiképpen biztosítani a magyar nyelvű tanítás folyamatosságát.
Tankönyvtámogatást kapnak a gyerekek?
Varga Zoltán: Ösztöndíjat kaptak valamely intézménytől,
vállalattól, vagy pedig aki akart, felvehetett tanulmányi kölcsönt,
melyet tanulmányai befejeztével vissza kellett fizetnie. Erre létrehoztak
egy gazdasági alapot, de pillanatnyilag Jugoszláviában ez sem létezik.
A tanártovábbképzésnek igen jó hagyományai
voltak: vajdasági tanárok jöttek Magyarországra, magyarországi tanárok
mentek a Vajdaságba. Most mi a helyzet a magyar tanárok továbbképzésével?
Varga Zoltán: Magyarországon, amennyire én
ismerem a helyzetet, megtartották ezt a formát, sőt most már sok új
területen is indítanak különböző nyári továbbképzési tanfolyamokat.
De a kölcsönösség nincs már meg, tehát Magyarországról már nem mennek
előadók, mert ezt nagyon megnehezítették. A tankönyveket és segédkönyveket
pedig nem engedik behozni.
A szerb oktatási hatóságok nem szerveznek a
magyar tanárok számára továbbképzést?
Varga Zoltán: Nem. Szabadkán egy kisebb csoport
megszervezi, és előadókat is hív. Egy-két magyarországi előadó is
átjön főleg a magyar tanszékekről, de ez nem központi intézkedés.
Néha a Vajdaság területéről is jönnek néhányan, főleg irodalmi és
irodalomtörténeti témákat adnak elő.
A szerb tanároknak sincs továbbképzésük?
Varga Zoltán: Köztársasági, tartományi szinten
vannak továbbképzési formák, de lassan azok is eltűnnek. De ennek
nem az az oka, hogy nem akarják megrendezni, hanem az intézmények
egyszerűen képtelenek biztosítani hozzá az anyagiakat. Nagyon sok
iskolás Szabadkára sem tud beutazni, hogy tanulmányait a középiskolában
folytassa, mert a szülők képtelenek a havi vonatjegyet kifizetni.
Ez a szörnyű valóság.
A horvátországi vagy szlovéniai pedagógusokkal
van-e valamilyen kapcsolatuk?
Varga Zoltán: Nincsen. Ma nehezebb Horvátországba
vagy Szlovéniába vízumot kapni és elutazni, mint eljutni Németországba.
Mi a véleményük a magyarországi oktatásban
bekövetkezett változásokról?
Bogner István: Most már ugyan kevésbé vagyunk
benne a vajdasági gyakorlatban, csak egy kisebb csoporttal van kapcsolatunk,
de azt azért látjuk, hogy ahhoz a káoszhoz képest, ami a vajdasági
oktatásban uralkodik, a magyarországi oktatási rendszer sokkal áttekinthetőbb
és jobban megszervezett. Volt egy időszak, amikor egyértelműen fölnéztünk
rá. Az elmúlt években az állam igyekezett minden kapcsolatot megszakítani
a magyarországi oktatással. Nem engedik be a tankönyveket, nemcsak
hogy nem szabad magyar tankönyvekből tanítanunk, de még a tanárnak
sem szabad használnia a felkészüléskor. Listákat kell beadni arról,
hogy milyen segédeszközöket használunk. A vajdasági magyar lakosság
jobban bízik a magyarországi oktatásban, hiszen nagyon nagy számban
jönnek át diákok Magyarországra tanulni.
Varga Zoltán: És nemcsak középiskolákba jönnek
át, hanem általános iskolákba is. Ugyanis kialakult az a vélemény,
hogy ha valaki később magyarországi egyetemen vagy főiskolán akar
tanulmányokat folytatni, akkor nem elegendő a vajdasági középiskolában
megszerzett tudás. Szerencsére működik egy olyan intézet Magyarországon,
amely egyéves, úgynevezett 0-ik évfolyamon biztosítja a felkészítést
az egyetemi felvételre. De létezik negatív diszkrimináció: a Vajdaságból
érkező, középiskolát végzett tanulók középiskolai eredményét az egyetemen
nem ismerik el, hanem a felvételi vizsgán elért eredményt szorozzák
meg kettővel. Ez kb. 10%-os hátrányt jelent. És éppen ezért néhány
népszerű egyetemi karra nagyon nehéz a vajdasági magyaroknak bejutniuk.
Igen jó az a tendencia, hogy a fiatalok Magyarországon egyetemi tanulmányokat
folytatnak, ugyanakkor ez nagy veszélyt is hordoz magában: a diákok
90%-a nem tér vissza a Vajdaságba, ugyanis egzisztenciális szempontból
semmilyen távlatot nem látnak otthon. Kb. 50 ezerre becsülhető azoknak
a vajdasági magyaroknak a száma, akik jelenleg Magyarországon élnek,
közöttük nagyon sok az alkotócsúcsán lévő értelmiségi, akik bizony
otthon nagyon hiányoznak.
Bogner István: Sajnos a jugoszláv állam is
megtesz mindent, hogy megnehezítse azok visszatérését, akik Magyarországon
fejezték be felsőfokú tanulmányaikat. Borzasztóan nehézkes és költséges
a diploma honosítása. Az is előfordul, hogy nemcsak a leckekönyv másolatát
kérik, hanem néha az egész tantervet, persze szerbre fordítva. Egy
60-70 oldalas tanterv magyarról szerbre fordítása rendkívül idő- és
pénzigényes.
Talán azért is jönnek ide diplomát szerezni
a fiatalok, mert attól félnek, hogy nem állják meg a helyüket az otthoni
felsőoktatásban?
Varga Zoltán: Nagyon jól megállják a helyüket.
Az újvidéki egyetemen a tíz legjobb hallgató közül általában hét-nyolc
a magyar.
Jelenleg hogy látják innen a vajdasági
oktatásügy helyzetét?
Varga Zoltán: Gyakorlatilag teljes stagnációban.
Ennek két oka van. Politikai törekvésként és ez összefügg az általános
jugoszláviai politikával is érzékelhető az a szándék, hogy Jugoszlávia,
de főleg Szerbia nemzetállam legyen, ehhez pedig a nemzeti kisebbségeket
lassan szét kell zilálni. De gazdasági tényezők is közrejátszanak,
egy elszegényedett országban az oktatás színvonala sem emelkedhet.
Bogner István: Sokat segítene, ha a Magyarországon
végzett értelmiségiek visszatérnének. A magyar pedagógusok esetében
különösen tragikus a helyzet, hiszen 2001-ig mintegy 60-an vonulnak
nyugdíjba, és ezt a nyomasztó tanárhiányt nincs honnan pótolni. Igaz,
jelentősen csökkent az általános iskolások száma, hiszen amíg 1959/60-ban
a 45 ezret is meghaladta, 1997/98-ban már csak 21 ezer 400-an voltak.
Jelenleg 78 magyar tannyelvű általános iskola, 7 gimnázium és 19 szakközépiskola
működik, s ezekben 109-en végzettség nélkül tanítanak. A megoldást
az jelentené amiben a szabadkaiak is reménykednek , ha megindulna
ott egy tanárképző főiskola vagy egyetem, ahol szakos tanárokat tudnának
képezni magyar nyelven. Mert például, ha egy fizikatanár Belgrádban
végezte egyetemi tanulmányait, nem ismeri eléggé a magyar szakkifejezéseket,
s inkább szerbül tanítja ezeket. Egy időben magyarországi távoktatással
vagy vendégtanárok meghívásával próbáltak a helyzeten segíteni, de
ma már erre sincs lehetőség.