Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1999 szeptember > Mi bajotok az iskolával? II. - Az esélyegyenlőségről

Bardócz András

Mi bajotok az iskolával? II.

– Az esélyegyenlőségről –

A szerző a rövid írásában kísérletet tesz az esélyegyenlőség sokat használt fogalmának értelmezésére. Választ keres arra is, hogy az egyenlőségteremtés pedagógiai eszközei mennyire töltik be nekik szánt szerepüket.

A társadalmon belüli esélyegyenlőség kérdése az oktatáspolitika kulcsproblémájává vált, különböző elképzelések látnak napvilágot megteremtésének lehetőségeiről. Az ember igazságérzete igényli az esélyegyenlőséget, és azt diktálja, hogy meg is kell teremteni. Másrészt minduntalan tapasztaljuk, hogy bármilyen erőfeszítést is teszünk, az esélyegyenlőség – legalábbis mind ez idáig – elérhetetlen.

Mindenekelőtt az esélyegyenlőség fogalmát kell tisztáznunk, majd érdemes elgondolkodni azon, hogy egyáltalán megteremthető-e. Esélyegyenlőségen azt értjük, hogy bárki elérhessen bármilyen társadalmi célt, ha annak érdekében kellő erőfeszítéseket tesz, vagyis senki se legyen elzárva bizonyos művelődési, gazdasági javaktól, társadalmi presztízstől, pozíciótól csupán azért, mert körülményei, „starthelyzete” rosszabb másokénál. A kérdés azért nem olyan egyszerű, mivel a kellő erőfeszítések megtételének lehetősége is különböző módon adott a társadalom különböző tagjai számára. Ugyancsak fontos annak meghatározása, hogy mire vonatkozik pontosan az esélyegyenlőség. Nyilvánvaló ugyanis, hogy teljes általánosságban értelmetlen beszélni az esélyegyenlőségről, mivel az esély mindig valami konkrét eseményre, eredményre vonatkozik. Például az emberiség felének elvileg semmi esélye sem lehet arra, hogy gyermeket szüljön. Ezt a „starthelyzetet” olyan körülmények határozzák meg, amelyek kompenzálhatatlanok.

A másik lényeges aspektusa a társadalmi esélyegyenlőségnek, hogy a különböző társadalmi pozíciókat, presztízst, művelődési és legfőképpen gazdasági javakat gyakorlatilag nem érheti el mindenki. Elvileg sem képzelhető el, hogy egy társadalomban csupa orvos, igazgató, parlamenti képviselő stb. legyen, nemhogy a gyakorlatban. Ez bizonyos szempontból presztízskérdés, és ennyiben egy futóversenyhez hasonlítható, ahol elvileg egyenlő eséllyel indul minden résztvevő, de elvileg is csak egyikük lesz a győztes. A verseny kezdetekor tehát beszélhetünk a versenyzők személyes esélyeinek egyenlőségéről, de a már lezajlott verseny eredményében értelmetlen az ilyen értelmű esélyegyenlőség nyomait keresnünk vagy az esélyegyenlőtlenséget felhánytorgatnunk. Az esélyegyenlőtlenség fennállásának tényét tehát csak igen alapos elemzéssel tudjuk megállapítani. A mai felnőttoktatás sokkal inkább biztosítja az esélyegyenlőség lehetőségét, mint az esélyegyenlőséget magát.

Anélkül, hogy megismételném az esélyegyenlőségről korábban leírtakat, röviden szólnom kell a második esély iskoláiról is. Valójában természetesen nem második, harmadik, vagy n-edik esélyről van szó, hanem valamiféle kiegyenlítésféléről, nevezetesen a társadalmi lelkifurdalás csökkentésének lehetősége alamizsnatudás-adásával akkor, ha már biztosítottuk saját tudáselőnyünket. A minőségbiztosításnál említett hasonlattal élve itt a tudáséhség szélsőséges volta miatt bekövetkező éhhalál veszélyéről van szó. A leszakadókra ugyanis biztos szellemi éhhalál vár. Ilyen értelemben a lifelong learninghez való jog alapvető emberi jog kellene legyen.

Más kérdés, hogy az oktatásnak a papírszerzés mennyiben kizárólagos célja, hiszen az esélyek végeredményben a társadalmi pozíciók megszerzéséhez kapcsolódnak, így ez a szempont sem zárható ki. A papírok viszont fokozatokat jeleznek: általános iskolai végzettség, érettségi, diploma. Egy korábbi írásomban már felvetettem, hogy a felsőfokú képzésnek nem minden eleme felsőfokú, sőt azt mondhatnám, hogy a felsőfokon tanult ismeretek nagy része nem felsőfokú ismeret a maga szakterületén. Ez azért baj, mert ez okozza a szakmai színvonalbeli problémákat, a kompetenciazavarokat. Ugyanezt lehet elmondani a szakoktatás és a közoktatás viszonyáról. Hogy egy konkrét ismeret vagy ismeretcsoport egy adott személy számára szakismeret vagy általános ismeret, az erősen függ az illető személy pillanatnyi helyzetétől. A szakoktatással szemben korábban az volt a vád, hogy elavult szakmákra képez, melyekre nincs piaci igény. Hatalmas elavult tudástőkét próbál értékesíteni, amíg lehet. A klasszikus modern pedagógia ugyanígy van. Az indusztriális társadalomban még talán elég volt, hogy egy szűk szakértői réteg egzakt fogalmakkal operált. Ma és a jövőben ez már nem elég. A legszélesebb körben kell tiszta, egyértelmű fogalmakat használni. Ehhez talán ez a rövidke írás is hozzájárult azzal, hogy ha a fogalmi tisztázásra nem is vállalkozott, de felhívta a figyelmet annak szükségességére.