Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1999 április > Az európai kultúrák homogenizálódásának veszélye

Herwig Arts

Az európai kultúrák homogenizálódásának veszélye1

A Maastrichti Szerződés 128. cikkelye a következő mondattal kezdődik: „A Közösségnek hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a Tagállamok kultúrája továbbra is virágozhasson, tiszteletben kell tartania a Tagállamok nemzeti és a regionális sajátosságait, ugyanakkor hangsúlyoznia kell közös kulturális örökségüket.”
Tanulmányunkban azokat a lélektani mozgatórugókat vesszük górcső alá, amelyek a második világháború után az európaiak többségét összefogásra késztették. Ez a történelmi fordulat csodálatra méltó volt, hiszen a második világháborút megelőző évtizedek során ugyanezek az európaiak állandó harcban álltak egymással. Évszázados konfliktusuk végül is két iszonyatos világháborúban tetőzött.

I. Napjainkban az egész világon – de legfőképp Európában – olyan kettős irányú fejlődési tendenciát figyelhetünk meg, amely első ránézésre egymásnak ellentmondó folyamatokat takarhat. Az egyik trend az egységesedés irányába, míg a másik a nacionalizmus, esetenként a szeparatizmus felé vezet: gondoljunk csak a délszláv helyzetre, Csehszlovákia kettéválására, illetve a baszk, a korzikai vagy katalán mozgalmakra.

Először is arról a tendenciáról szólunk néhány szót, amelyet Mac Luhan „világfalu-kultúrának” nevezett. Olyan világban élünk, amelyben mindenki mindent tud mindenkiről, semmi sem történhet észrevétlenül, és ahol rendkívül nehéz megőrizni a magánélet meghittségét. A modern világ tulajdonképpen inkább egy falura, mint egy városra hasonlít, mivel a városokban az emberek inkább lakásaikban élik világukat a szó etimológiai értelmében, és névtelenségbe burkolóznak.

Napjainkban az egész világ tud Bernard Tapie vagy Carlo de Benedetti pénzügyi problémáiról, Woody Allen vagy Michael Jackson szexuális kalandjairól vagy Imelda Marcos ruhatári titkairól.

A gazdasági életben pedig a nemzetközi nagyvállalatok új formáival, a multinacionális vállalatokkal találhatjuk szemben magunkat. Ez a vállalati forma korábbi konkurens cégek fúziójából jött létre. A politikai életben az ENSZ szerepe hanyatlóban van, most inkább „pánamerikai”, „pánafrikai” kongresszusokat tartanak, és az „Arab Ligáról” vagy az „Európai Unióról” beszélnek. Mindenhol kialakulóban vannak ezek a hatalmi tömörülések, és az addig egymással gyakran évszázadokon keresztül ellenségesen viselkedő államok nemcsak megérteni látszanak egymást, hanem együtt is kívánnak működni.

A vallásban is az „ökumenizmus” irányába tartó folyamatokat figyelhetünk meg, s már ott tartunk, hogy a pápa párbeszédet kezdeményezett a buddhista, iszlám, zsidó és hindu vallási vezetőkkel is.

Végül a nyelvészet területét vegyük szemügyre. Itt az angol nyelv nemzetközi nyelvvé válása figyelhető meg. Már nemcsak arról van szó, hogy a kínaiak és japánok, izraeliek és palesztinok, amerikaiak és oroszok egymással angolul beszélnek, és így értetik meg magukat, hanem az egyes nyelvek is „elangolosodnak”, vagyis számos szót és kifejezést átvesznek az angolból.

Ugyanakkor egy ezzel ellentétes folyamatnak is szemtanúi lehetünk, amely elsőre akár ellentétes irányúnak is tűnhet. Európai szóhasználattal élve „a világ balkanizálódásaként” írhatnánk le a jelenséget. Az ősi nyelvek – amelyek már majdnem elfelejtődtek – újra megjelennek, sőt néhol hivatalos nyelvként tanítják őket. Ilyen nyelvek például a gael, a baszk vagy a fríz. A nacionalista, néhol már szeparatista mozgalmak is egyre több helyen ütik fel fejüket, s felbukkanásuk a legkülönfélébb okokkal magyarázható. Gondoljunk itt elsősorban a vallon és a flamand nyelvi vitákra, az északír vallási harcokra vagy az Északi Liga győzelmére Olaszországban.

Nagy hibát követnénk el, ha leegyszerűsítenénk e másodikként említett folyamatot (amelyet nevezhetünk partikularizmusnak is), és egyszerűen a túl gyorsan és radikálisan lezajlott egyesülési folyamatra adott spontán és átmeneti reakcióként kezelnénk. Sokkal inkább két párhuzamosan zajló és egymást kiegészítő folyamatról van itt szó, amelyek éppen ezért csak egymás mellett létezhetnek. Mindkettőből származnak előnyök, kellemetlenségek, sőt veszélyek is: a továbbiakban éppen ezeket szeretnénk elemezni.

A két tendencia mindig együtt jelentkezik, hiszen mind az egyes személyeknek, mind pedig a társadalmi csoportoknak, önmaguk definiálásában örökösen kettős megerősítésre van szükségük. Minden identitástudatnak (akár egyénre akár csoportra vonatkozik) szüksége van arra az élményre, hogy valamilyen csoporthoz tagolódjon be (például: „zsidó vagyok” vagy „orvos vagyok”). Ugyanakkor szükség van arra is, hogy másoktól megkülönböztessük magunkat, tehát általánosítani kezdünk (például: „európai vagyok, de csak flamand tulajdonságaim megtartása mellett”). Egyrészről tehát olyan közösséghez köti magát az ember, amely büszkeséggel, az erő és a hatalom érzetével tölti el a hozzá tartozót. Ugyanakkor mindenkiben erősen érvényesül az asszimilációtól való félelem is. Így elhatároljuk magunkat a „többiektől”, hangsúlyozzuk másságunkat és egyedülállóságunkat. Másképp megfogalmazva: úgy definiáljuk magunkat, hogy meghatározzuk, melyik közösséghez tartozunk, de ugyanakkor azt is, mikben különbözünk a csoporttól.

A radikális nacionalizmus a politikához, a szektásodás, a fundamentalizmus pedig a valláshoz kötődik. Mindegyik kétségbeesett próbálkozás arra, hogy fennmaradjon a megosztott világ status quója. Mindez erőszakos ellenállás az újonnan születő világ ellen, amelyet mi „világfalunak” neveztünk, és amelytől rettegünk. Minél kevésbé erős valakinek az identitása, annál hangsúlyosabban próbálja azt szavakban kifejezni, és ezáltal környezetével is elfogadtatni. Ezért sokkal fanatikusabbak a szekták, mint a történelmi egyházak, és ezért nagyobb hangúak a kisebbségek, mint az ősi kultúrák.

II. Következzék most néhány olyan antropológiai és pszichológiai magyarázat, amelyek ehhez a „kettős jelenséghez” kapcsolódnak, és amelyeket az egész világon, de legfőképpen Európában tapasztalhatunk.

A közösségi érzés és a szolidaritás csak két forrásból táplálkozhat: vagy olyan közös értékből, amelyet csak közös erőfeszítéssel lehet megőrizni, vagy pedig egy közös ellenségképből, amely ellen szintén csak közösen lehet fellépni. Általában a kettő egyszerre érvényesül: egy értéket védenek annak ellenségeitől. Ugyanakkor minél nagyobb veszélyben van a védett érték, annál nagyobb erejű szolidaritást eredményez.

A szolidaritást két ország között a leggyakrabban gazdasági okok magyarázzák és kevésbé a szimpátiák. Ez magyarázza, hogy néha az ellenségek gyakrabban találnak egymásra, mint a korábbi barátok. Ezt példázza Németország és Franciaország esete: a két ország egymásra találása volt a kezdete az Európai Közösség megalakulásának. Félelmük, hogy lemaradnak Japán, az Egyesült Államok vagy a távol-keleti gazdasági hatalmak mögött, együttműködésre késztette őket. Ezt a védelmi közösséget a többi gazdasági hatalom elleni küzdelem kényszere hívta tehát életre.

Az a tény, hogy a vallási életben egyre jobban terjed az ökumenizmus, önmagában megmosolyogtató jelenség. De mi lehet az oka annak, hogy a pápa egyre intenzívebb kapcsolatot tart fenn a zsidókkal, a buddhistákkal és a hindukkal? Vajon nem a minden régiót egyformán fenyegető egyetemes ateizmus szelleme-e az, amely szorosabb együttműködést követel az egyházaktól? Kérdés, hogy az egyházak közeledésével vajon a protestáns szekták nem hagynak-e fel közös ellenállásukkal, amellyel a reformokat elutasító katolikus egyház ellen harcoltak?

Még Hitler is gyártott egy képzeletbeli ellenségképet, amelyről azt állította, hogy az fenyegeti Németországot. Elméletének lényege, hogy a zsidók nemcsak gazdasági, hanem biológiai tekintetben is gátolják a tiszta faj érvényesülését. Az ellenségképet azért alakította ki, hogy nagyobb nemzeti kohéziót teremthessen.

Az európai föderalisták beszélnek állandóan arról, hogy egyes „blokkok” elnyelhetnek „bennünket”. Megpróbálták Chesterton sorait is ennek megfelelően értelmezni:

„Egy csónakban a viharos tengeren

egymásért felelünk rettenetesen.”

Európa valójában soha nem volt annyira egységes, mint a tizenötödik században, a „török fenyegetettség” idején. Miután a törököket feltartóztatták, legyőzték és visszavonulásra kényszerítették őket, a népek egymás ellen fordultak, épp úgy, mint azelőtt, és a háborúk kiújultak. Hitler és Mussolini feltűnésével az oroszok és amerikaiak szövetségesnek tekintették egymást. Közös ellenségeik legyőzése után azonban kitört a „hidegháború”.

A pszichiáter R. Laing a következőképpen magyarázza ezt a jelenséget: „A mindenkori ellenségképhez való viszony fenntartásának feltétele, hogy a korábbi ellenségképet mindig újabbal helyettesítjük. Ha nem létezik többé közös külső fenyegetés, veszélyérzetet kell kelteni, s a terrort kell fenntartani.” Ha nincs ellenséged, kreálj egyet. A híres nyelvész, E. Benvéniste egyszer azt nyilatkozta: „Az öntudat csak akkor létezik, ha az ember önmagát szembeállítja másokkal.” A szlovákok például azzal a céllal szerveződtek közösségbe, hogy ezáltal megőrizzék nyelvi és területi önállóságukat, és védekezzenek a cseh túlsúllyal szemben.

Érdekes megfigyelés, hogy a spanyolok a többes szám első személyt (mi) úgy fejezik ki, hogy azt mondják: „nos-otros” azaz „mi-mások”. Mi mások vagyunk, és természetesen különbözünk a többiektől, s ez meg is határoz minket valamilyen módon.

Ez az oka az ellenségtől való ösztönös félelemnek. Az összes egységesülési tendenciát a gyökereinél kell megvizsgálnia. Az a közösség, amely csak közös ellenségképen és közös félelmen alapul, gyors bukásra van ítélve. Egy valódi közösség, amely méltó erre az elnevezésre, a közös tradíción, a közösség tagjainak közös megegyezésén és a közösen birtokolt értékeken alapul. Ez az alapja egész közös életüknek, eszméiknek és a vallásuknak.

Egyes vélemények szerint az egyik legősibb ösztön, amely mind az állatoknál, mind pedig az embernél nagyon erős: az idegengyűlölet, idegen szóval a xenofóbia. Az idegengyűlölet annak az éremnek a másik oldala, amelyről idáig is szóltunk: az a belső, ösztönös érzés, hogy egy közös csoporthoz tartozunk. Az idegengyűlölő azzal definiálja önmagát, hogy megjelöl egy olyan csoportot, amelytől teljesen elhatárolja magát. Semmi sem tudja úgy felingerelni és harcra késztetni a patkányokat ketreceikben, mint egy másik fajból származó patkány szaga. Ilyenkor előjön bennük a „territoriális ösztön”. Vannak, akik nem faji alapon gyűlölik az idegeneket, hanem kultúrájuk vagy lelki adottságaik miatt. Azonban ők sem kevésbé agresszívek. A generációk közötti konfliktus tulajdonképpen szintén egy titkos lojalitáshoz vezet a világ fiataljai között. Vegyük például a „progresszív” gondolkodásúakat, akik minden olyan kezdeményezés ellen fellépnek, amelyben „konzervatív” értékeket sejtenek. Létezik az a fajta osztálytudat is, amely azt hirdeti, hogy a „világ proletárjainak egyesülniük kell” egy végső harcban. Ismerjük a vallásos idegengyűlölő típusát is, akinek különlegesen kifinomult orra van arra, hogy megérezze, hogy ki nem „ortodox”.

Egy további, nem kevésbé hatékony és ugyanolyan veszélyes kohéziós eszköz, mint az előbb felsoroltak, a tömegkommunikáció. Claude Levi-Strauss úgy véli, hogy olyan „kopernikuszi fordulatnak” lehetünk tanúi, amelyben a „társadalmat a maga egységében kell vizsgálni”, úgy, mint egy kommunikációs egységet. Vagyis: ha megmondod, hogy egy adott társadalom vagy csoport milyen kommunikációs csatornákon keresztül kommunikál és tájékozódik (például személyes kapcsolatokon, könyveken, tévén, rajzfilmeken, számítógépeken keresztül), én megmondom, hogy az adott társadalmi csoport milyen intellektuális szinten van. A média feladata, hogy meghatározza, mit fogok megérteni, és mi köti majd le a tudatomat. Tipikusnak tekinthető, hogy mind az üzletemberek, mind a politikusok, de a fiatalok is arról tudnak és azt raktározzák el elsősorban, amit a televízióban láttak, illetve hallottak, mégpedig sokkal jobban, mint ahogy a könyvben olvasott információkat elraktározzák. Tulajdonképpen az egész világ ugyanazokat a dolgokat nézi: a Dallast, Steffi Grafot, Michael Jacksont, Coca-Cola-reklámokat, Diana hercegnő temetését vagy Sarah Ferguson válását, nem beszélve az európai dalfesztiválról. Akik viszont ugyanazokat a dolgokat látják, ugyanúgy is gondolkoznak. A tömegkommunikáció tehát formálja és meghatározza az azt befogadók tudatállapotát.

Többen előszeretettel beszélnek a kultúra „elamerikanizálódásáról”. Ezzel ellentétben az amerikaiak azt állítják, hogy maguk is csodálkoznak azon, hogy az európaiak csak a legfelszínesebb kulturális termékeiket kölcsönzik tőlük. Az amerikaiak meglátása szerint ezek a termékek olcsóak, és nem tipikus példái a valódi amerikai kultúrának. Még az európai regények sem (akár Umberto Eco, akár Borisz Paszternak, akár Kundera regényei) tudják a nagyközönséget megfogni anélkül, hogy ne sütnék rá akár az amerikaiak, akár az európaiak a bestseller bélyegét, vagy ne csinálnának belőle filmet. (Netán mind a kettőt egyszerre.) Azt olvashatjuk vagy láthatjuk, hogy az amerikaiak „érdekesnek” tekintenek mindent, ami „európai”, legyen bármiről is szó. Ez nem amiatt tapasztalható, hogy az amerikaiak mindent nekünk tulajdonítanak, hanem amiatt, mert az európaiak a kultúrájukban is hisznek a best-seller dogmájában.

Némelyek azonban épp az iránt mutatnak érdeklődést, ami helyi, tipikus, egzotikus, furcsa vagy „idegen”. Nemcsak a veszélyeztetett állatfajokkal kell foglalkozni, hanem a veszélyeztetett emberi kultúrákkal is. Gondoljunk csak a bolíviai guarani indiánokra, az Amazonas indiánjaira vagy az afrikai pigmeusokra. Itt ismét ellentmondással találhatjuk szemben magunkat. Amikor az afrikai politikus arra hívja fel a figyelmet, hogy a busmanoknak joguk van saját kultúrájuk megőrzéséhez (tehát joguk van ahhoz, hogy továbbra is a trópusi erdőkben lakjanak), akkor az gyakran valójában azt jelenti, hogy ahhoz van joguk, hogy továbbra is magukra vonják a turisták figyelmét. Ők arra törekednek ezzel, hogy „primitív” pigmeusokként megmaradhassanak eredeti (és ezért látványos) állapotukban. Maguk a pigmeusok jobban szeretnének modern nyugati kórházakat, iskolákat, tranzisztort, fegyvereket és gyógyszereket. Ezeket elutasítani annak érdekében és szellemében, hogy megmaradjon kultúrájuk sérthetetlensége és integritása, gonosztett lenne.

Az egységesülés szükségessége hirdetőinek címzett fenntartásokat tudomásul véve nagyon fontosnak tekinthető az az elsősorban európai tendencia, amely a globalizációs folyamatot jellemzi. A nemzetköziesedés nem feltétlenül negatív jelenség. Jelentheti a kultúrák kölcsönös megtermékenyítését is. Teilhard de Chardin megfogalmazásában: „A kontinensek véletlen megjelenése következtében a Földön bizonyos földrészek kedvezőbb adottságokkal rendelkeznek, mint mások, ha a földünket a fajok sokaságának és azok keveredésének szemszögéből nézzük.” (Tegyük hozzá, hogy ugyanez vonatkozik a kultúrákra is, de Teilhard biológus volt, ezért csak annak összefüggésében beszélt.) Ezeken a kiváltságosabb adottságú helyeken – véli Teilhard – természetes módon alakult ki az ülő életmód, amely az embertömegeket egy helyre gyűjti és túlfűtötté teszi. Teilhard hozzáteszi: „A találkozások, a konfliktusok és végül az egymáshoz való alkalmazkodás vajon nem ezeknek a pszichoszomatikus (tehát biológiai és kulturális) áramlatoknak az elengedhetetlen következménye-e, amelyet a történelem során végigkísérhetünk? A világon léteznek olyan helyek, ahol az egyes kultúrák és rasszok nagyon gazdag keveredését tapasztalhatjuk. Gondoljunk csak Párizsra, Londonra, New Yorkra, Milánóra vagy Hongkongra, ahol megtalálható a világ összes kultúrájának étterme, temploma, divatháza vagy könyvesboltja. Minden nyelven beszélnek emberek, minden rasszal találkozhatunk az utcán, minden helyi jellegzetesség – ami egyben egzotikus különlegesség is – megtalálható a boltokban.

Csak a gyávák menekülnek gettókba vagy szektákba. A többiek találkozásaik során kölcsönösen gazdagítják egymás kultúráját. Vagy legalábbis megvan arra a lehetőségük, attól függően persze, hogy mit enged bátorságuk, nyitottságuk és pénztárcájuk.”

Amellett, hogy léteznek azok a kulturális találkozási pontok, ahol a kultúrák egymást termékenyítik meg, van még egy nagy előnye a kultúra (vagy kultúrák) áramlásának: ez pedig nem más, mint annak a mentalitásnak a térnyerése, ami elfogadja, hogy nemcsak görög, francia, kínai kultúra létezik, hanem számos más is. Tehát: nemcsak a kultúrák léteznek, hanem a humanizmus is. Léteznek olyan emberi értékek, amelyek nem kötődnek határokhoz. Az „emberi jogok” például, amelyek magasabb rendűek, mint a helyi kultúrák jogai avagy az azzal járó szokások.

A. Bloom „The Closing of the American Mind” (Az amerikai elme beszűkülése) című könyvét a következő megállapítással kezdi: „Van valami, amivel minden egyetemi professzornak tisztában kell lennie: minden diák, aki egyetemre jön, meg van győződve arról (vagy legalábbis úgy tesz, mintha meg lenne róla győződve), hogy minden igazság relatív.” Vagyis: nem létezik igazság, minden vélemény igaz. Mindenki a maga szájíze szerint alkotja meg a saját „igazságát”. Ezért vannak olyan sokan, akik az antropológiát választják a filozófia helyett vagy az összehasonlító vallástudományt az univerzális istenkeresés helyett.

A relativista és antihumanista irányzattal kapcsolatban A. Finkelkraut a következőt szögezte le: „A humanizmus nem pluralizálható, nem lehetnek nemzeti vagy csoportváltozatai.” A „Gondolat ziláltsága” (La défaite de la Pensée) című mű írója szemrehányást tesz mindenkinek, akik egy szűkebb nemzeti eszmét védelmeznek (vagy a Blut und Bloden), vagyis mindazokat, akik azt hirdetik, hogy nem létezik abszolút érték, és csak nemzeti eszmékre és helyi elvekre van szükség. 1957-ben a lengyel Gombrowicz a következőket írta újságjában: „Franciának tekinthető-e egy olyan francia, aki Franciaországon kívül semmi mást nem vesz figyelembe? Vagy talán kevésbé lehet franciának tekinteni? Tulajdonképpen franciának lenni annyit jelent, hogy Franciaországon kívüli dolgokat is figyelembe kell venni.”

Természetesen van létjogosultsága annak, hogy európai vagy nyugati kultúráról beszéljünk (én személy szerint szerencsésebbnek tartom a második elnevezést), mivel a görög filozófia és a keresztény vallás is tartalmazott a maga nemében humánus és univerzális értékeket. Szókratész nem antropológus volt, aki csak érdeklődött a görög kultúra iránt. Ő filozofálni szeretett róla (tehát azt akarta tudni, hogy mi humánus és mi nem az). Ő inkább az emberi természetet elemezte, nem pedig a görög kultúrát. A keresztény tanítások a kezdetben minden nép számára hirdették az igét. Nem volt kiválasztott nép vagy kultúra, amelyhez külön szólt volna. Ha van valamilyen különleges a nyugati kultúrában, akkor az az, hogy nemcsak helyi, nemzeti, de európai gyökereit is próbálta meghaladni. Európát az egész világ érdekli, vagyis röviden megfogalmazva: Európa humanista. D'Ernest Renan szavaival: „A francia, német, olasz kultúrák fölött minden tekintetben a humanista kultúra létezik.”

Ne feledkezzünk meg arról, hogy Nyugaton született meg nemcsak az antropológia és a néprajz, amelyek a különböző kultúrák közötti különbségek leírására törekszenek, de a humanizmus és az egyetemes emberi jogok deklarációja is ehhez a kultúrkörhöz kötődik. A híres regényíró, D. H. Lawrence egyszer a következőt nyilatkozta: „Ha az emberek annyira lennének emberek, mint ahogy a gyíkok gyíkok, akkor érdemes lenne rájuk nézni.” Biológiai tekintetben az ember egyedülálló abban, hogy tud természetellenes módon viselkedni. Vagyis: az ember képes embertelen is lenni. Elég ha Auschwitzra gondolunk, vagy ha csak egy fél órát nézzük a tévéhíradót. Az emberekkel ellentétben a lovaknál nem létezik ilyen szó. Azt nem mondhatjuk, hogy „lovatlan” módon viselkedett. A humanizmus értékei megkérdőjeleződnek, amikor olyan jelenségeket tapasztalunk, mint a halálbüntetés, az abortusz, a homoszexualitás, az eutanázia vagy az öngyilkosság. Eldönthető, hogy ezek emberiek-e, jók-e vagy rosszak és elfogadhatóak-e. Olyan feladat ez, amely csak más helyi kultúrák segítségével oldhatók meg. A humanizmus sohasem nemzeti jelenség, hanem mindig univerzális. Mondjuk ezt annak ellenére, hogy a humanizmus csak akkor alakulhat ki az adott területen, ha megfelelő gyökerei vannak ehhez, és a talaj is elég termékenynek bizonyul.

Sajnos napjaink nyugati embere sokszor vétkezik azzal, hogy bűntudatot érez saját múltja miatt. J. Ellul a „Nyugat árulásáról” beszélt. Minden, ami a világban rossz, az a „nyugati imperializmusnak” az eredménye. A nyugati ember nem győzi felsorolni azokat a bűnöket, amelyek miatt bűnösnek érzi magát. (Így közelít az előző generációkhoz, a kapitalista rendszerhez és a gyarmatosításhoz is.) Amikor a nyugati embereknek a humanizmus legfőbb szószólóinak kellene lenniük, a nyugati ember inkább újra vétkezik azzal, amit az antropológusok úgy neveznek, hogy „kulturális alázatosság”. Négykézlábra állva próbál a nyugati társadalom vezekelni a múltjáért és hagyományaiért érzett gyalázatért. A legrosszabb tehát, ami történhet, hogy az ember elfelejti vagy megtagadja saját kultúráját. Amellett azonban, hogy szükségünk van más kultúrákra is, saját kulturális örökségünk iránt kell hűségesnek maradnunk. Ellenkező esetben nem lesz mit hozzátennünk az univerzális kultúrához, senkit sem fogunk érdekelni, és senki sem fog minket meghallgatni. R. Bellah szavaival: „egy valódi közösség mindig egy közös emlék köré szerveződik.” Ahol ez a közös emlék elvész vagy deformálódik, ott a kultúra neoprimitívvé válik.

III. Ez az univerzalista tendencia azonban nem foglal mindent magában. Az univerzalizmusnak, amely tulajdonképpen önmagában mulatságosnak is tekinthető, ugyanúgy megvannak a határai, amelyeken veszélyes lenne csak úgy átlépni vagy azokon túlhaladni. Ezek közül kettővel fogunk részletesen is foglalkozni.

Először is: bizonyára önök is ismerik a híres szlogent vagy alapelvet: „small is beautiful” (vagyis: a kicsi szép). Nemcsak arról van szó, hogy a nagy dolgokat a hatalommal rendelkező szervezetek soha nem fejezik be, hanem arról is, hogy minden kulturális munkadarab végül is egy személyiség munkája.

„Great ideas are born in spite of social pressure” (a gondolatok a társadalmi elnyomás ellenére is születnek), ahogy azt A. Heschel is megfogalmazta. Egyetlen teljes személyiség sem életképes anélkül, hogy ne lennének gyökerei mélyen egy adott társadalomban. Csak így lehetséges, hogy az ágak növekedhessenek, és a gyümölcseit más fák – egyes esetekben nagyon távoli fák – termékenyítsék meg.

Másodsorban szólnunk kell arról, hogy „az erősebb törvénye” nemcsak biológiai szinten, hanem kulturális szinten is létezik. Nagyon fontos megemlíteni például, hogy az egész amerikai kontinensen nem találkozhattunk egyetlen olyan néppel sem, amelyik gazdaságilag, katonailag vagy akár politikailag elég hatalommal bírt volna, mint amellyel manapság az igazi amerikaiakat felruházzuk. Vagyis az Egyesült Államok népét. A „van egy barátom Amerikában” soha nem úgy hangzik, mintha Bolíviáról vagy Peruról lenne szó. Mindig egyértelmű, hogy az „Egyesült Államokról” beszélünk.

Másfelől viszont épp az európaiak ruházták fel az Egyesült Államokat ezzel a csodálatot kifejező, sőt talán irigylésre méltó címmel. Ugyanígy minden létező tudományban akad egy tudományág, amelyet a „tudományok tudományaként” tartanak számon, vagyis mint a legegzaktabb tudományágat. Így néhány egyetemen megfigyelhető, hogy az orvostudományi tanszék, a jogi tanszék, a filozófiai tanszék és a közgazdasági tanszék mellett olyan feliratokkal is találkozhatunk, mint „tudományok” (mintha a többi csak a technikákkal, költészettel és kézművességgel foglalkozna).

Ezért tapasztalhatjuk napjainkban a kultúra „elamerikanizálódását”, vagyis egy általános kultúra kialakulását, amely – hála a médiának – rendkívüli nagy érdeklődést kelt a világon mindenhol a fiatalok körében. Olyannyira nagy az érdeklődés, hogy végül ez a kultúra fogja felváltani a „mostantól kezdve elavultnak számító múltat”. Az „amerikainak” mondott kultúra sikeressége elsősorban abban rejlik, hogy minden olyan dolgot szimbolizál, ami új, könnyű és „progresszív”. Ezzel kapcsolatban bizonyosan ismerik Gilles Lipovecky könyvét, amelyet „A mulandóság császára, a divat és annak sorsa társadalmunkban” címmel adtak ki. Mindent a nyugati divatkultúrához (amely ma már világkultúra is) hasonlíthatunk: évszázadokon keresztül néhány – eredetileg párizsi székhelyű – divatház diktálta a divatot. Manapság azt mondhatjuk, hogy a „divatkultúrát” egyre inkább a tömegkultúra szűk csoportja, „a tömegkultúra szószólói” diktálják. A műholdaknak köszönhetően képesek az egész világ előtt megjelenni. De amíg mondhatjuk, hogy Yves Saint-Laurent vagy Pierre Cardin nagy művészek voltak, addig ugyanezt általában nem mondhatjuk el a show business forgalmazóiról, egy dalfesztivál szervezőiről vagy a kis populáris színdarabok színre vívőiről.

„Whatever we have loved, others will love and we will teach them how” (Amiket mi szerettünk, mások is szeretni fogják, és mi megmutatjuk nekik, hogy hogyan) – idézzük Wordsworth költőt. Reméljük, hogy a nyugati oktatók teljes mértékben megőrzik ennek szellemét, különösen akkor, ha a „fejlődő” országokról írnak általános tanulmányokat. Ezeknek az országoknak ugyanis nemcsak arra van joguk, hogy megismerkedjenek a technikáinkkal, gyógyszereinkkel és közlekedési eszközeinkkel. Ahhoz is joguk van, hogy megismerkedhessenek a mi szellemi kultúránk kincseivel is, és esetleg elvethessék azokat, amelyek számukra nem használhatók. (Mint ahogy ahhoz is joguk van, hogy inkább a régóta bevált gyógynövényeiket használják az új gyógyszerek helyett.)

A „hagyomány” szón nem egy régi szokást értünk, amely csupán szentimentalizmusból vagy történelmi okok miatt maradt fenn. J. Pelikan szavaival élve: A „hagyomány”-nak a halottak élő hitét nevezzük, míg a „tradicionalizmus” néhány élő halott hitét jelenti.

Végül pedig arra van szükség, hogy megőrizzük a kreativitást és az innovációt. A nemzetközi szervezetek sohasem lesznek képesek arra, hogy kultúrát csináljanak. Még mielőtt a kultúra létezne, ők megpróbálják terjeszteni és propagálni. A kultúra mindig is az egyes személyek gyümölcseként fog gazdagodni. Ahogy azt már korábban mondtuk: az emberek nem lehetnek „vándorok”, akik otthagyják a szülőhelyüket, akik a függetlenségükre és teljes autonómiájukra büszkék. Hiszen így elvesznek a gyökerek, nincsen múlt és kulturális közeg. Az abszolút függetlenség illúzió. Soha nem kaphatjuk meg az ígért autonómiát, ezzel szemben a teljes függetlenség magányosságba és teljes sebezhetőséghez vezet.

Ha Európa a jövőben is meg kívánja őrizni kulturális entitását, két dolgot kell szavatolnia. Először: olyan szellemi közeget kell fenntartania, amelyben a kultúrák kölcsönös megtermékenyítése tény marad, ahol a kultúrák közötti gyakori kölcsönhatást biztosítani kell, s ennek segítségével a politikai határokat is át kell törni. Másodszor: minden lehetséges eszközzel erősíteni kell a saját gyökereink iránt érzett hűséget.

A rovat szerkesztésében közreműködik Zarándy Zoltán nemzetközi oktatási szakértő.