Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1998 november > Világunk zeneoktatási öröksége

Világunk zeneoktatási öröksége

A komparatista folyamat részét képezi Hegyi István új munkája, a Világunk zenei öröksége című mű is. A zenetanítás területén viszonylag kevés átfogó munkával rendelkezünk, a személyes vallomások és részfeldolgozások után ezért érdemes kézbe vennünk Hegyi István könyvét, melynek egyik célja a gyors tájékozódás lehetőségének megteremtése, a zenepedagógiáról való általános és speciális ismeretek közlése, rövid beszámolók nyújtása a külföldi zeneoktatásról és mindazon szervezetekről, személyekről, akik ebben a folyamatban szerepet játszanak.

A történeti bevezetőben széles spektrumú bemutatást olvashatunk a zeneoktatás intézményesüléséről (15. kk.), majd az enciklopédikus rész következik. Ebben szerzőnk feldolgozása öt fő fejezetben világrészenként (Európa, Ázsia, Afrika, Amerika, Ausztrália) és országonként csoportosítva, száz országot mutat be többé-kevésbé arányosan. Hegyi Istvánnak az egyes országokban végzett oktatómunkája során (Irak, USA: Pennsylvaniai Egyetem) a gyűjtőmunkán és a személyes kapcsolatok kiépítésén túl lehetősége nyílt a külföldi zeneoktatás gazdag szakirodalmában való tájékozódásra is. Így érthető az az imponáló nyugati, jórészt angolszász szakirodalmi túlsúly, amely jellemzi a művet. A korlátozott terjedelem miatt azonban az olvasó így még utalásaiban is nélkülözni kénytelen az egyébként kiváló japán, kínai, magyar, mongol, orosz (korábban szovjetunióbeli számos nép, népcsoport), török és általában a keleti zenekultúra eredeti feldolgozásait. Az angolszász vagy a nemzetközi szervezetek „szűrő értelmezésén” keresztül hitelességében és értékelésében egyenetlen információkhoz jut. Az oktatási rendszerek bemutatása olyan ismeretekhez juttat, amelyeket a szerző is „az ismeretek pillanatszerű rögzítésének” tekint (vö. 14. p.). Kiegészítő és jó tájékoztató anyag az időrendi zenepedagógiai összehasonlító táblázatsor (a 349. p.-tól), majd a zenei oktatás felsőoktatási intézményeinek az összehasonlítása (a 356. p.-tól). Itt Amerika viszi el a pálmát nyolcvanhat zenét is oktató egyetemével. Kínában és Észak-Koreában a kötetben a közölteknél több, 1995-ben például hét helyen folyt egyetemi zeneoktatás. Szemléletes képet kapunk – 1990-ből származó adatokra építve – az iskolákról, tanulókról, tanárokról, az oktatási kiadások és a bruttó nemzeti jövedelem alakulásáról (366. oldaltól). Nagy segítség az elsődleges tájékozódásban a Függelék, amely a személyek és szervezetek sokaságát mutatja be a külföldre utazóknak és a kapcsolatot keresőknek (a 318–330. pp.).

Hegyi István alapos anyaggyűjtését a külföldi útjain szerzett személyes tapasztalatai, szerteágazó nemzetközi kapcsolatai segítették. Az anyag rendszerezett gyűjtése 1975-től folyt, az egyes részek közlése – amely a szerző doktori értekezésének tárgyát képezte – zömmel 1990-ig megtörtént. A rendkívül széles körű anyag esetleges hiányainak említése recenziónkban a szerzőnek a további kutatásra, anyaggyűjtésre késztetését célozták, amire egyébként ő maga is utal.

A kötettel Hegyi István az összehasonlító zenepedagógia értékes munkáját nyújtja át az olvasónak, olyan útra irányítva az érdeklődőket, amelyen részeseivé válhatnak a világ és hazánk zeneoktatási öröksége bővítésének. Hegyi István is ezt tette munkájával.

Hegyi István: Világunk zeneoktatási öröksége. Pécs, 1996, JPTE. 395 p.

Krisztián Béla