Bakonyi Pál
A makarenkói hagyatékról Nyugaton és Keleten
Újabb tájékozódás külföldi Makarenko-kutatásokról
Makarenko neve különböző hangulatokat, érzelmeket ébreszt,
más-más értékítéleteket mozgósít a pedagógia világában működő szakemberekben.
Van, aki egy letűnt korszak pedagógiai ideológusát látja benne, van,
aki a mestert, az ősforrást. A világban a lezajlott politikai változásoktól
függetlenül meglehetősen régóta kutatások tárgya a makarenkói életmű.
A szerző néhány Makarenkóval foglalkozó kötet és konferencia kapcsán
felvillant több mai Makarenko-értékelést, s néhány olyan értelmezési
kírsérletet, amely az egykori nagy szovjet nevelő gondolatainak
mai adaptálhatóságát vizsgálja.
|
Az Új Pedagógiai Szemle 1995. decemberi számában ismertetés olvasható
a Források, viták, adatok című sokszorosított kiadvány 2.
számáról, amely a Magyarországi Makarenko Munkabizottság 1994. évi,
Debrecenben szervezett ülésén került a kezünkbe, kezembe.1 A Források,
viták, adatok újabb, második gyűjteménye a Munkabizottság 1996. évi
egri konferenciáján vált ismertté. Mint az előzőnek is, ennek a kötetnek
is a szerkesztője, a Beköszöntő és tájékoztató szerzője: Petrikás
Árpád, a Munkabizottság ügyvezető elnöke.2
Erről az újabb tájékozódási lehetőségről rögtön elmondható,
hogy már terjedelmében is kétszerese az előző kötetnek. A tájékozódás
tartalmát, minőségét illetően természetesen nem lehetséges ilyen összehasonlítás.
Azt azonban állíthatom, hogy az előző kötet ismerőjének is megrázó
élményt nyújt a problémafelvetés gazdagsága, a gondos és aprólékos
figyelem, ahogyan Makarenkóval foglalkoznak Nyugaton és Keleten;
a kötet tanúsága szerint az Amerikai Egyesült Államoktól Spanyolországon
keresztül Kínáig, beleértve ebbe a FÁK-államokat, a volt szocialista
országokat. Talán ebből az utóbbi kategóriából kevesebb új nevet találunk,
viszont a Szovjetunió utódállamaiban sokszor egymással ellentétes
nézeteket vallva nem mondtak le a Makarenko-örökség feltárásáról,
értelmezéséről.
A Források, viták, adatok 2. számának tanulmányozását megkönnyíti,
hogy a benne közöltek három nagy tömbben helyezkednek el, így fogadhatók
be. Az első tömb a Nemzetközi Makarenko Társaság Makarenko in Ost
und West című kiadvány-sorozatának három kötetéről szóló ismertetés,
természetesen fordításban, hiszen a sorozat német és orosz nyelven
jelenik meg. Ez a tömb kiegészülve a Makarenko hagyatéka és a jelenkor
címen 1993 márciusában, Moszkvában tartott nemzetközi konferencia
záródokumentumával, határozatával a gyűjtemény terjedelmének nagyjából
a felét foglalja el.3 A második
tömb egy francia kiadásban megjelenő sorozat egyik kötetéből való;
a sorozat Tizenöt pedagógus és mai hatásuk címet viseli.4 Ebben a keretben publikálták Octavi Fullat barcelonai
professzor írását a Szovjetunió pedagógiájáról, ennek fejezeteként
A. Sz. Makarenkóról és hatásáról.5 Végül
a harmadik tömb fontos, már a 90-es években született tanulmányokat
tartalmaz teljes kifejtettségükben. Ezek között található Petrikás
Árpád előadása is, amely 1996 márciusában hangzott el Volgográdban,
a Nemzetközi Makarenko Szemináriumon.
Megkísérlem e nagy tömböket részleteiben is ismertetni, hiszen
éppen ez nyújthat némi tájékozódási lehetőséget.
Élő nemzetköziség
A Források, viták, adatok 2. számában közölt ismertetések a Makarenko
in Ost und West I., II., III. kötetéről némi betekintést nyújtanak
a nemzetközi méretű Makarenko-kutatási folyamat tartalmába. Ez önmagában
is nagyon méltánylandó tény. Feltétlen elismerés és köszönet jár a
fordítóknak és a szerkesztőnek mindazok nevében, akik a Makarenko-tematikát
ma is vállalják, fontosnak vallják.
Az I. és II. kötet ismertetési módja eltér a III.-étól. Az első
kettőben nem minden tanulmányról kapunk tájékoztatást. A több mint
húsz anyagból nyolc kivonat olvasható fordításban, szerencsénkre azonban
a kötetek teljes tartalomjegyzékét is közzé teszik. Sajnálkozhatunk
persze ezen a szelekción, de inkább örüljünk annak, amit kapunk! A
III. kötet fordítója, Daróczi Mária teljes képet ad a kötet
anyagáról, ha csak néhány sorban is, de ismerteti valamennyi tanulmány
fő gondolatait.
Az alábbiakban természetesen magam is csak felvillantani leszek
képes néhány gondolatot az I. és II. kötet ismertetett anyagából.
Az I. kötet Előszavában S. C. Weith (Marburg)
és A. A. Frolov (Nyizsnyij Novgorod) szerkesztők örömmel állapítják
meg, hogy a megjelenés előtt álló kötetek élő nemzetköziséget hoztak
létre, és ez jelképe a makarenkológia területén az eredményes hídverésnek.6
Az I. kötet élén L. Froese Makarenko nemzetköziségét
tárgyalja. Abból indul ki, milyen szellemi hatások érhették az ifjú
Makarenkót családi és tágabb környezetében, vizsgálja az utódokra
hagyott könyvtárának összetételét. Megállapítja, hogy Makarenko a
pedagógiai gyakorlat technikájából indult ki, de nem vetette el a
pedagógiát mint tudományt, csupán az általa megismert szerzők műveit
tartotta elégtelennek a rá váró feladatokhoz. Végül Froese néhány
újabban feltárt adatot mutat be arról, hogy Makarenko tevékenységének
híre már életében is eljutott külföldre ha szórványosan is.
A. A. Frolov a diákok és tanárok hatalommegosztásának
sajátos vonásait elemzi Makarenko működésének különböző korszakaiban,
a gyermekközösségek nevelésének keretei között. Kulcskérdésnek a primer
közösségek funkcióját tartja. Makarenko jelentős felfedezésének minősíti
a váltott hatalomgyakorlás sémáját az ügyeletesi rendszerben, a
mindennapi élet folyamatában.
Rose Edwards Makarenko egyetemes hatását vizsgálva arról
értekezik, hogy miben hagyott nyomot Anton Szemjonovics. A recenzens
nagyon egyetért R. Edwardsszal abban, hogy Makarenko a nevelés
értelmezésének legmélyebb rétegeiben hagyott nyomot az egyetemes nevelés
történetében. Kiemeli Makarenko intuitív gondolkodását, ahogyan képes
konvencionális ötleteket újjá és izgalmassá tenni. Nagyságát R.
Edwards abban látja, hogy bebizonyította a közösségek nevelési
hatékonyságát rendkívüli társadalmi-politikai körülmények között.
W. Lindner írását önkritikus reflexiónak nevezi a Makarenkóval
való kapcsolatáról. Ellentmondást lát Makarenkónak a növendékek körében
tanúsított humanista bánásmódja, valamint saját magának a hatalomhoz
való szolgai viszonya között. Szerinte Makarenko hitt egy ősszocialista
állapotban, amely biztosítja a gyermekek jövőjét, másrészről volt
benne pedagógiai ethosz és civil kurázsi. Bízott az emberek jóságában,
abban, hogy a gyerekek botlásai nem nyomhatják rá bélyegüket egész
jövőjükre. Elveit nem íróasztal mellett alakította, hanem valóságos
pedagógiai folyamatban. Így hite mellett realista is volt.
A II. kötetben F. A. Fradkin Makarenko eszméit a 20-as,
30-as évek tükrében vizsgálja. Elhatárolja magát néhány elterjedt
állítástól. Makarenko nem volt korát megelőző zseni, de nem volt sztálinista
sem; fő érdeme írja , hogy kialakította a kollektív nevelés koncepcióját,
utat nyitott a nevelő és nevelt viszonyának korszerű kutatásához.
Érdeme továbbá, hogy gondolatait induktív úton fejtette ki, a gyakorlat
tapasztalatai alapján.
Bi Shu-Zi és Wang Yi-Gao Makarenko dialektikáját
és egységességét tárják fel. Érdemes itt a fordító szövegezésében
a következő aforisztikus mondatokat idézni: ...a jelenlegi pedagógiáknak
két fajtája van: az egyik sokat követel, de nem figyel a tanítványokra,
a másik figyel rájuk, de nem követel. Makarenko talált utat mindkettő
egyidejű megvalósítására, ez adja rendszerének dialektikáját.
G. Hillig tevékenységét Magyarországon is sokan ismerik.
Sajátos igényű kutató, szívós szorgalommal jár utána minden pici
dokumentumnak, ami tárgyához kapcsolódhat, közmondásos német precizitással
boncolgat apró filológiai kérdéseket. E kötetben megjelent tanulmányában
azt mutatja be, hogy Makarenko két felettese hogyan segítette vagy
gátolta tevékenységét. Nem is mindig lehet egyértelműen eldönteni
szándékukat. A feletteseknek is voltak feletteseik, nem mondhatták
meg mindig véleményüket, vagy ezeket a véleményeket változtatni kényszerültek.
Szomorú a felettesek további sorsa: börtön, kivégzés. Hillig úgy
véli, hogy e személyek megnyilvánulásai által pontosabban feltárható,
hogy Makarenko műveiben mi a valóság és mi a költészet...
Egészen különleges helyzet és álláspont jelentik meg D.
Lauter írásában. Címe: Hogy nincs perspektívája Makarenkónak, önmagában
is provokatív. Szerzője katolikus pap, aki korábban liberális pedagógiai
nézeteivel tűnt fel. Úgy véli: jelenleg nincsen jövőképünk, nem tudjuk,
milyen lesz a világ. Ez a perspektíva nélküliség válsággal fenyegeti
az ifjúság nevelésének ügyét. A Makarenko által képviselt értékek
is háttérbe szorultak, alkalmazásuk nehéznek bizonyul, ő D.
Lauter mégis szellemi társának tekinti Makarenkót a pedagógia
területén. Csodálja e nagy pedagógus optimizmusát, emberszeretetét.
A pedagógia kutatóit arra kéri, segítsenek a makarenkói pedagógiai
elvek alkalmazásában, segítsenek a sokszor megoldhatatlan gondok között
dolgozó pedagógusoknak. (D. Lauter itt leírt gondolatai részben
a III. kötetben megjelent tanulmányából valók.)7
A III. kötet mint említettem folyamatos
szövegben mind a 16 közzétett tanulmány alapvető gondolatait rögzíti.
A fordító megállapítja, hogy a nemzetközi szerzőgárdát az a közös
törekvés köti össze, hogy megmentsék a makarenkói örökséget. Majd
a következő tanulmánytípusokat említi: egyes tanulmányok elemzik Makarenko
tevékenységét, mások egész rendszerét új megvilágításba helyezik,
több írás a mai alkalmazás lehetőségeit taglalja, ismét mások új információkat
közölnek az életműről, fogadtatásáról. Nos, ez a tipizálás nemcsak
a III. kötetet jellemzi, hanem nagyjából igaz a Források, viták,
adatok 2. számának egészére is. Ebből a kötetből magam ragadok ki
néhányat az ismertetés ismertetése céljából.8
Örömmel láttam meg elsőként Rókusfalvy Pál nevét, aki
arra keres választ, miként tudott az ifjú Makarenko voltaképpen rendszeres
pedagógiai felkészültség nélkül sikeres pedagógussá, majd pedagógiai
kutatások forrásává válni. Többek között ez lehet a válasz: Makarenko
nem tankönyvekbe közölhető recepteket akart kitalálni, hanem a reális
nevelés folyamatosságára, illetve annak dinamikus fejlesztésére koncentrált,
és magának a nevelőnek állandó önfejlesztését tartotta szem előtt.
Jó ismerősünk a lengyel A. Levin, többször hallgathattuk
őt Magyarországon. Azt kérdezi írásában: mi az oka annak, hogy Makarenko
elismertsége hol igen magas volt, hol egészen mélyre süllyedt. Ma
Lengyelországban hallgatás övezi Makarenko műveit, hangos csupán a
pedagógus negatív megítélése. (A recenzens kérdése: csak Lengyelországban?)
A hullámhegyek, majd a hullámvölgyek éppen a makarenkói mű lényegéről
vonták el a figyelmet.
I. Svarcova A. Sz. Makarenko és E. Fromm személyiségkoncepciójának
összehasonlítására vállalkozott. A szerző szerint Fromm szemléletében
az ember életcélja az egyéni boldogság. Makarenko pedig az egyén és
a társadalom érdekeit harmonikus egységben tételezi. Az egyén önmegvalósítása
Makarenko nézeteiben csak közösségi keretben képzelhető el.
R. Edwards ebben a kötetben is szerepel. Úgy gondolja,
hogy Makarenko rendszerének valósághű másolata nem létezhet, mert
Anton Szemjonovics elsősorban gyakorlati kísérletező volt, aki nem
kész formulákkal dolgozott, hanem tapasztalatait fejlesztette rendszerré.
Nem is másolni kell, inkább tanuljunk tőle.
V. I. Zsuravljov határozottan tagadja, hogy Makarenko
kiváló gyakorló, ám gyenge rendszeralkotó lett volna. A szerző a
céltudatosságban (!) látja ezt az ellenszert, ami feloldhatja az elmélet
és gyakorlat hagyományos ellentmondásait, ez határozza meg a megfelelő
metodológiát, ez a pedagógia logikájának kiindulópontja.
G. Hillig is szerepel a III. kötetben, ismét két portrét
mutat be Makarenko környezetéből.
Makarenko nevelésfilozófiája a nyugati pedagógiában
Octavi Fullat, Barcelonában működő professzor nevét már említettem,
sajnos tevékenységét nem ismerem, de nevét érdemes megjegyezni. Az
a körülbelül egyívnyi tájékoztató, amit olvashattam, mintája lehet
annak, hogyan kellene nekünk Makarenkóról szólnunk ma, egy olyan pedagógusnemzedék
számára, amely semmit vagy sommás, torz ítéletet hallott csak róla.
(Erről a Makarenko Munkabizottságban sokszor beszélgettünk.) Nem tudom,
hogy a professzor mit ismer és ma mit ismer el a marxizmusból.
(Ez az írása a hatvanas években született.) Maga az a tény, hogy mondanivalóját
a makarenkói pedagógia és a marxizmus egymáshoz való viszonyából fejti
ki, hogy ennek a keretében szól a szovjet állam és Makarenko kapcsolatáról:
rendkívül figyelemreméltó közelítés. A tájékoztató életrajzi adatokból
indul ki, amelyek között szerepet játszanak a nagy politika eseményei
az oroszjapán háborútól a harmincas évek pereiig. Így helyezi el
Makarenko munkahelyeit és ezek változásait. Szakmai jellemzésében
első helyre teszi a realizmust; olyan ember, amilyent Makarenko nevelni
kívánt, nem létezik sehol. Azt csak az új szocialista társadalommal
együtt, annak keretében lehet alakítani. Fullat rezignáltan
megjegyzi ehhez: Az új ember egy dehumanizált emberré vált mind Keleten,
mind Nyugaton. Ennek ellenére nagy tisztelettel tekint az ideál felé
törekvőkre. Ő is leszögezi, hogy Makarenko a pedagógiai tapasztalataiból
indult ki, hogy az elmélet bizonyos szempontból idegen volt számára.
Realizmusa abból mutatható ki, hogy mindenképpen elveti a fiatalok
kivonását a valóságos élet akár negatív hatásai alól. Csak a valóságos
cselekvés teremtheti meg az új embert értelmezi Makarenkót. A nevelés
sikere az önkorrekció képességétől függ. Hosszasan elemzi a szerző
azt a vita- és küzdőképességet, amellyel Makarenko szembeszállt felettesei
értetlenségével. E vitákban mondja Fullat Makarenko a legtisztább
dialektikát képviselte vitapartnerei vulgármaterializmusával szemben.
A továbbiakban részletesen ismerteti Makarenko hitét a kollektíva
nevelőerejében, pontosan értelmezi; a személyiség olyan mértékben
fejlődik, amilyen mértékben ténylegesen közösségre lép másokkal
írja. Azt is egészen pontosan érti, hogy a munka a marxizmusban nem
csupán javakat hoz létre, hanem antropogenetikus tényező, és ezt alkalmazza
Makarenko is a munka megszervezésében. Persze Fullat a marxizmust
romantikus optimizmusnak véli, de mégis megállapítja, hogy sok érdekes
dolog van Makarenko pedagógiai gondolatában. Nevelésfilozófiája marxista,
pedagógiája szubjektív. Ezért annak exportálhatóságát kétségesnek
tartja, úgy gondolja, hogy csak szűk körben alkalmazható. Mégis
írja A posztmodernség értelem és történelmi irányzat nélkül hagyta
az embert... Ebben a szituációban Makarenko pedagógiája talán egyrészt
a kollektivizmus értéke, másrészt a történelmi szituáltság szempontjából
lehetne fontos. (Cs. Nagy Miklós fordítása élvezetes olvasmány!)
Makarenko hagyatéka és a jelenkor
L. I. Gricenko A. Sz. Makarenko maradandó értékéről szóló tanulmánya
egyike a legérdekesebb közleményeknek.9 Ezen értékek között elsőként
említi a nevelés egységes, tevékenység-központú megközelítését. Makarenko
közösségei humán társulások, ezekben szerveződik a különböző tevékenységek
rendszere. Az ember nem részletenként, hanem szintetikusan fejlődik
idézi a szerző Makarenkót , a közösség tagjaként kapcsolódik a
szociális viszonyok és kommunikáció rendszeréhez. A gyerekek fejlődése
nem a világhoz való alkalmazkodás révén történik, hanem a világ interiorizációja
útján. Így reprodukálja minden új nemzedék a történetileg kialakult
emberi képességeket, viszonyulásokat, kultúrát. Különösen élesen vitatkozik
a szerző azokkal, akik a személyiség-központú nevelést tartják humanisztikusnak,
szemben a közösségi neveléssel. Ehhez rögtön hozzáteszi, hogy a személyiség
egészének egységes fejlesztése emberi közösségen kívül nem is lehetséges,
bizonyos tulajdonságok közösség nélkül nem fejleszthetőek. Gricenko
azt is látja (örömmel olvastam, B. P.), hogy a közösségi
neveléssel szembeni ellenszenv azért (is) jöhetett létre és hathatott,
mert a szovjet társadalom valóságos életében egy hamis, torz kollektívatípus
funkcionált. Ezt a torzulást tudva, elismerve sem fogadható el mondja
Gricenko a személyiség abszolutizálása: az ember fejlődése
ugyanis az individualizáció és a szocializáció egységében realizálódik.
Ez a koncepció határozhatja meg a jövő pedagógiáját, még hozzávéve
azt is, hogy a pedagógiai célú kollektíva nem szakítható el a társadalom
valóságos lététől, nem helyezhető búra alá.... Gricenko a makarenkói
pedagógiát olyan fejlesztő nevelésnek minősíti, amely megfelel a növekvő
gyermek pszichológiai sajátosságainak, igényeinek. A fejlesztő
nevelés a nevelhetőségben vetett hiten nyugszik. Ez jellemzi Makarenko
egész tevékenységét, és ebben az értelemben tekinthetjük azt humanista
megalapozottságúnak, szögezi le a szerző, és ez a humanizmus hat ki
a nevelés technikájára is.
Gricenko okfejtéséhez kapcsolódnak A. A. Frolov tézisei10, amelyekben nagyon keményen száll
szembe azzal a nézettel, amely szerint a nevelés csak az egyén önfejlesztésének
feltételeit biztosíthatja. Valójában antipedagógiának nevezhető
az a vélemény, amely szerint minden egyéb beavatkozás a személyiség
fejlesztésére: erőszak, ezért antihumánusnak minősül. Ezzel szembeállítja
Makarenko valóságos humanizmusát, amely a társadalom-közösség-egyén
bázisára épül. (A tézisek fordítója Petrikásné Kiss Éva kiemelkedő
pontossággal használja a pedagógia terminológiáját.)
Izgalmas olvasmány Petrikás Árpád előadása is.11 Nemzetközi Szemináriumon hangzott el,
de rólunk, Magyarországról szól, a mi sajátos pedagógiai problematikánkat
tárja a nemzetközi fórum elé. Megállapítja, hogy nem ment végbe az
oktatásügy modernizációja, miközben számolnunk kell a pluralista értékrendszer
kiépülésével. A kiadvány egy más helyén közölt (fent tárgyalt III.
kötet) Petrikás-anyagban olvashatjuk12, hogy
mai nevelésünk valahogy nem ér el a gyerekig; alternatív iskolák,
programok léteznek viszonylag nagy számban, de a Makarenko-rendszer
alkotó alkalmazása távoli jövőnek tűnik... Tért hódít a világnézetileg
semleges iskola gondolata; erősödött az egyoldalú teljesítménycentrikus
szemlélet, és gyengült a teljes nevelési rendszert építő iskola eszménye.
Előadásában tájékoztatta Petrikás Árpád a nemzetközi mezőnyt
a NAT belépéséről is. Síkraszállt az integratív, autonóm, önfejlesztő
személyiség neveléséért, az ennek megfelelő stratégia kialakításáért.
Nagyon figyelemre méltó, hogy az előadó egyrészt elhatárolódik a centralizált
oktatásirányítástól, a nevelést az oktatás útján megoldani vélő herbarti
pedagógiától, ám másrészt elhatárolódik a reformpedagógiáktól is,
amelyek a céltudatos nevelést külső kényszerként fogják fel, minősítik.
Mindezekkel szembeállítja a makarenkói örökséget, amelynek érvényre
juttatása megkívánja azt is, hogy felszámoljuk a torzításokat, az
illúziókat, a voluntarizmust; így tudunk csak szembenézni a ma igényeivel.
A makarenkói örökség számára az emberi kapcsolatok és viszonyok teljes
szövevénye jelenti a pedagógiai folyamat alapját. Végül Petrikás
Árpád Makarenko pedagógiai logikáját elemzi. Tapasztalatai szerint
azokban az iskolákban, ahol átgondolt pedagógiai program készül: ez
a logika érvényesül. Súlyos ellentmondások jönnek elő ugyanakkor,
mert az iskola szerepe általában beszűkült, a nevelés rendszerének
kialakítása háttérbe szorult. Befejezésképpen az előadás összefoglalja
azokat a tennivalókat, amelyek biztosítanák az iskolai nevelési rendszerek
hatékony működését. Különös fontosságot tulajdonít annak, hogy az
egyes iskoláknak legyen sajátos arculata. Idézem az előadás záró gondolatát.
Összevetve a mai rendszerelemekkel a makarenkói hagyaték lényegét,
számos tartalmi megoldás adaptálhatónak tűnik. Számos tartalmi összetevő
ma más megoldásokat igényel. Utánozni, átvenni vagy egy-egy eljárást
kiszakítani a rendszerből ma sem lehetséges.
Elolvasva ezt az előadást azon tűnődtem, hogyan lehetne ezeket
a gondolatokat egy hazai fórumon vitaalapként elmondani?!
*Visszatérve az idézett zárógondolatra, összefoglalásként is rögzíthetem:
az ismertetett dokumentum egészét áthatja az az igény, hogy ne vitatkozzunk
részleteken, részmegállapításokon, egyes eljárásokon, ne ragadjunk
ki szimpatikus ötleteket, ne átkozzunk ki nem rokonszenves metodikai
megoldásokat. Szinte minden szerző azt hangsúlyozza, hogy Makarenko
pedagógiáról vallott gondolatainak, a pedagógiai folyamat lényegéről
mondott felfogásának kell igazi jelentőséget tulajdonítani! A szerzők
azt is jól látják, hogy különböző időszakokban más és más elemeket
propagáltak munkásságából, így voltaképpen visszaéltek Makarenko gyakorlati
és elméleti tevékenységének felhasználásában a teljes életmű mondanivalójával.
A. Sz. Makarenko életútja, egész tevékenysége a maga teljességében
beleértve annak történetiségét válhat csak igazán értelmezhetővé.
Makarenko szükségszerűen át kellett, hogy élje annak a történelemnek
a végzetesen súlyos ellentmondásait, amelybe beleszületett, amelyben
dolgozott. Az az örvendetes tény, hogy megindult, sőt folyamatban
van a párbeszéd a nyugati és keleti, a különböző világnézetű, a különböző
politikai nyomás alatt élő kutatók között, talán lehetővé teszi, hogy
az említett életútból, életműből, már sehol ne ragadhasson ki
senki olyan elemeket, amelyek csupán rövid lejáratú érdekeket szolgálnak,
esetleg távol a pedagógiától.
Publicisztikánkból, sőt szakirodalmunkból sajnálatosan eltűnt
a dialektika kifejezés, az igény a dialektikus látásmód iránt.
(Talán, mert Sztálin, helyenként Makarenko is használta ezt a fogalmat?)
Persze ettől még létezik dialektikus gondolkodás! Meggyőződéssel állítom:
attól, hogy Makarenko azt mondta, hogy közösségi nevelés, ez nem jelenti
azt, hogy tagadta az individuum jelentőségét; attól, hogy az adott
pedagógiai szakirodalom nem segítette munkáját, nem jelenti azt, hogy
eleve tagadott volna minden lehetséges szakirodalmat; egy adott időszak
pszichológiaellenes mondatai nem jelentik azt, hogy ne alkalmazta
volna gyakorlatában ragyogóan a pszichológiát. Folytathatnánk
ezt a sort az induktív és deduktív közelítés, az autonómia és tekintély,
a spontán cselekvés és tervszerűség, a nevelés és oktatás ellentétpárjainak
dialektikus felfogásával. Ezeket hangsúlyozom, saját álláspontomként
azért írom le, mert a Makarenko-ellenes megnyilvánulások, sőt esetenként
az őt védő deklarációk is, éppen a dialektikátlan, történelmietlen
közelítésen alapulnak. Ez teszi lehetővé sok szerző ezt pontosan
látja , hogy Makarenkót politikai rendszerek, irányzatok a maguk
szájíze szerint értelmezzék, propagálják vagy rágalmazzák.
Enyhe mosollyal olvastam az egyik szerzőtől azt a mondatot,
hogy Makarenko személyes tragédiája, hogy belekeveredik a politikába,
amit nem tud átlátni.13 Kilépve a recenzens
illően mértéktartó szerepéből, megkérdezném őt: ki nem keveredett
(volna) a politikába a 20-as, 30-as évek Szovjetuniójában, aki csavargó
gyerekekkel foglalkozik a polgárháború és éhínség éveiben, szükségszerűen
kapcsolatban a belügyi hatóságokkal; és ki látta át a politikát?!
Abban igazat adok e szerzőnek, hogy a hatalom és a hatalomra törők
felhasználta és felhasználja Makarenko kiragadott gondolatait humánus
és nem humánus célokra egyaránt.
Hogy is van ez? Említettem a Lauter nevű
katolikus papot, aki felfedezte a maga számára Makarenkót a közelmúltban.
Azt vallja, ha elvetjük a közösségi nevelés direkt politikai célú
alkalmazását, sok jó lehetőség rejlik benne. Sőt tovább is megy: Nem
ítéli el Makarenko nyílt politikai állásfoglalását sem... felelős
pedagógus, pedagógia nem lehet politikailag semleges. Lauter
nem lát ellentétet a keresztény és a makarenkói alapelvek között.
Makarenkónak nem a politikai nézetei vagy ateizmusa az érdekesek,
hanem a személyisége, tevékenysége, optimizmusa, emberszeretete. Sajnálja,
hogy Makarenkót dogmatizálták, mert ez megfosztja nézeteit humanista
tartalmuktól...14 Ezzel szemben
bizonyos A. I. Popov akit Hillig idéz a III. kötetben úgy
vélte, hogy a nevelés célja csak a proletárdiktatúra harcosainak kiképzése
lehet. A makarenkói kategóriákat becsület, jog, tisztesség Popov
egyházhoz, valláshoz köthetőnek, ideológiailag veszélyesnek tartotta.
Feltételezésként olyan gondolat is felbukkan, hogy némely ukrán nacionalisták
azért nem szimpatizáltak Makarenkóval, mert ő szovjet származásúnak
vallotta magát. És ezek nem csak a múlt árnyai. Az ismertetett Gricenko-tanulmány
arról tesz említést, hogy egyes nyugati és orosz kutatók azt vallják:
a közösségi nevelés eltörli az individualitást, ezért Makarenko koncepciója
antihumánus...15
Nos teszem én hozzá , valahogy így keveredett
bele Makarenko a politikába...
A Források, viták, adatok 2. száma nagyszerű, kimagaslóan
fontos információgyűjtemény. És sok-sok egyéb mellett ez az egyik
legizgalmasabb tanulsága. Csak legyen erőnk kikeverni Makarenkót e
politikai hínárból, mégpedig úgy, hogy közben ne fosszuk meg vállalt,
valóságos tartalmától, mert csak ezzel együtt érthető meg igazán tévedéseivel,
felfedezéseivel együtt.