Míg össze nem rogysz...
A tragédia bekövetkezett, kedves, fogyatkozóban lévő barátaim! Gáspár László szíve sem bírta hát tovább. Nem marad más hátra: kereshetjük a felelősségünket: ki, mikor, hol követett el hibát, mulasztást, egy elharapott jó szót, egy elszalasztott köszönést, elmulasztott jótanácsot, elhamarkodott intézkedést, rosszkor gyakorolt kritikát. Ezek apró dolgok. De ugyanúgy lerakódtak Gáspár László barátunk ereiben, mint a mész, mely a szív koszorúereit végzetesen összeroppantotta. A súlyosabban veszélyeztetők, akarva-akaratlan halálos szorítást okozók bizonyára nincsenek itt körünkben, nem tanúskodnak akkor, amikor Gáspár László földi maradványait visszafogadja az anyaföld.
Most mi itt állunk, zavartan nézünk egymásra, buta szavakat keresünk.
Ha meg kell szólalnom, barátaim, akkor először mégis azt kérdezem: vajon, akkor szolgáltatunk-e igazságot Gáspár Lászlónak, ha magunk és az ő mentségére felsoroljuk az életút azon mozzanatait, melyek a végzetes pillanathoz vezettek?
A szándékos vagy szándéktalan önpusztításban hamar találunk sorstársakat. Soós Imre alakja képződik meg bennem, a szegényparaszti-falusi proletársorsból üstökösként az égre szökkenő emberi-szellemi teljesítmény drámai kockázatának jelképes példája. (Lám, még a népi kollégium befogadó közösségében töltött hónapok idillje is a hasonlóság mellett szól.)
Vagy Váci Mihály sorsához hasonlítható a Gáspár Lászlóé. Mintha Vácinak saját magáról írt sorai a 15 évvel fiatalabb kortárs sorsát is megrajzolták volna:
De még az egykor annyira közismert vers néhány részletmotívuma is kísértetiesen ideillik. Gáspár sajátos életútját, benne a hatalomhoz fűződő hasonló viszonyát formálja a nyírségi költő versének néhány másik sora:
Elkerülhetetlen, hogy erre a viszonyra még, itt, most is visszatérjünk, de hát kísérteties a vers utolsó sorának borzasztó jóslata is:
Ugyanezt az érzést szegezte kérdéssé formálva más szavakkal a szegénysorról érkező s szintén korai halálban összeroppant modern klasszikus költőnk, Nagy László is a XX. századi, népből jött értelmiségi sors paradigmatikus mintaképéhez, József Attilához, s hát ezt kérdezhetjük mi is itt, kedves barátaim.
Újra csak milyen kísérteties hasonlóságok! Hiszen vagy hat faluval innét, Öcsödön szerezte az életét meghatározó, megannyi nem gyógyuló gyerekkori sebet a Mindenség idősebbik summáslegénye, itt fosztották meg nevétől is, s nevezték Pistának.
Ha tehát a végzetes, korai halálhoz vezető sebeket, sérelmeket keressük igazán megkésett igazságszolgáltatásul Gáspár Lászlónak , akkor bőven találunk ilyet a Körös-parti gátőrház környékén. 1990-ben megjelent önéletrajzi jellegű vallomásából tudjuk e történeteket. A folyóparton elbitangolt tehéncsorda, míg ifjú őrizőjük a könyveket bújja..., aztán a dobozi iskolában a tanyasi gyereknek kijáró kortársi ütlegek, a békéscsabai iskolában a tájszólásért járó folyamatos csúfolás, aztán az otthon kapott feddés azért, mert nagy igyekezettel elhagyta a közösséget jelentő tájszólást, a NÉKOSZ-vizsgán elszenvedett (testi és lelki) sérelem, majd a kollégium feloszlatása...
Ne tartsuk véletlennek, hogy a gyermekévek rettenetes csakugyan
József Attilához mérhető élményei között a csiszoltabb Makarenko-regény
De a kálváriának nincs vége. (Megrendítő, ahogyan Gáspár László ebben az írásában gyermekkori emlékeit idézve beavat bennünket ebbe, a nem egyetlen emberre mért szenvedés- és sérelemsorozatba. Mintha itt kereste volna a stigmák eredetét?) 1949-ben nem kaphat vörös selyemnyakkendőt, mert kitűnőről jelesre rontott. Aztán egy tisztességtelen eszközöket használó versenytárs miatt elmarad az úttörőcsapatnak szánt Rákosi-zászló elnyerése. Betegség és sikertelen kezdés a gyulai tanítóképzőben. Ugyanitt szabályos konstrukciós per áldozata, mert szót emel a kollégisták érdekében az iskola munkásosztályának nevezvén őket , szemben az otthon lakó bejárókkal.
1955-ben hiába nyerte meg az országos tanulmányi versenyt a híres Budai Tanítóképző tanulójaként, nem indult abban az évben az egyetemen pedagógia szak. Pályakezdő évek a Pajtás újság szerkesztőségében, majd egy csepeli iskolában: apró, de soha nem lebomló bántások, betartások az 1956 őszén megbolydult munkahelyi világban.
S csak a mindezt követő évekről írja először, hogy a tanulás és a nyomor évei következtek. Családalapítás a cselédszobában, vagonkirakás, hólapátolás. S a következő történet pedig egyenesen akár Petőfi apostolával, Szilveszterrel is megtörténhetett volna. A szűk szobában a kályha mellett kiégett a zakója, s emiatt kellő öltözék híján hetekig nem hallgathatta az előadásokat az egyetemen. Ki is marad az egyetemről. A tanszéken Gáspár egyetemének is van fura ura megakadályozzák, hogy levelező tagozaton folytathassa tanulmányait.
Ezután az írott modern hazai neveléstörténetből már ismert fejezet következik: Mezőhék-Karasemlyék. A tanyai iskola, melynek pedagógiai folyamatait első könyvében írta le Gáspár László. A 30 év utáni visszaemlékezésből a drámai végkifejletet is megismerjük: az iskolaépítés körüli helyi hatalmi harcokból vesztesen kell visszavonulnia 1963-ban Budapestre. Az ellenfél most éppen a termelőszövetkezet kisurai fegyverei hagyományosak: intrika, fenyegetés, a levegő elzárása hősünk elől.
A fővárosban újabb perpatvar az egyetemmel, elmaradt vizsgák miatt.
Aztán ezen évekről derűsebb hangon emlékezett Gáspár László aspirantúra. De itt is egy teljes évet veszít azért, mert a bizottság sokallja a téma nagyságát: A marxi társadalom- és nevelésfelfogás egysége.
Ezután már 1969, Szentlőrinc következik! A keservesen megszerzett-kialkudott kísérleti státus (melyről én hallottam saját fülemmel mondani: azért kapta meg, hogy végre belebukjon). Hát nem bukott bele. Csak több mint tíz esztendő után mint az ismert Köznevelés-beli interjúban mondta elfogyott a lélegzete.
Pécsi egyetem. Nagydoktori disszertáció, mely a védés után 3
évvel jelenik csak meg, 1987-ben. S ekkor már ki volt kíváncsi a marxi
életmű pedagógiai üzenetére? Gáspár ezt írja emlékezéseiben: egyetlen
szakmai folyóirat sem vállalkozott a könyv elemző bírálatára. Eltűnt
a süllyesztőben. Ezzel párhuzamosan újabb vereségek. Konfliktus a
létező Szentlőrinccel, a középiskolai kiterjesztés kutatásának zátonyrafutása.
S konfliktus a pécsi egyetemmel a kísérleti-kísérletező iskolák pedagógusainak
szervezett, ún.
Szakítás Pannóniával és anteuszi próbálkozás a békési hazatérésre. 1987-ben megindul a sarkadi iskolakísérlet. S tart egészen addig a kísérlet krónikájából, ugyancsak Gáspár tanulmányából tudjuk , amíg az egyébként sikeres kísérletre a helyi hatalom s az országos együtt rá nem veti a hurkot.
Az újabb szép új világ kihívásaihoz igazodva Gáspár László
ekkor magánegyetem, ama bizonyos Neumann János Innovációs Intézet
alapításába fog. Újabb miniszterekkel és miniszterelnökkel levelez
az akkreditáció elmarad. Gáspár László nem privatizálhat. Érzékelhetően
kivonul a szakmai közéletből, lemondja bizottsági feladatait, alig
látni konferenciákon, fővárosi rendezvényeken. Egy ideig követhettük
zörgő
Békéscsaba, a Kőrösi Csoma Főiskola ugyan befogadó intézménynek mutatkozik, lám, alig egy éve, hogy méltó 60. születésnapot rendezett professzorának. Ám legutóbb a hírek a főiskolai átszervezés után újra csak arról szóltak, hogy Gáspár László nem találja helyét. E nyugtalanságot tükröző és nyugtalanító információk után már az utolsó előtti meg nem erősített hírek és rémtörténetek érkeztek róla: egy racionálisan alig magyarázható eleve kudarccal fenyegető pécsi visszatérési kísérletről.
S a többi néma csend... egy júniusi vasárnap hajnalban a sarkadkeresztúri sorstárs zörgeti rám a hírrel a telefont.
Azt kérdeztem az imént, kedves barátaim: igazságot szolgáltatunk-e Gáspár Lászlónak azzal, ha az életrajz szomorú soraiból, az életút ütközőpontjainál kimutatjuk az utólag immár jól látható stigmákat, a vereségre ítéltetést.
Nos, mindezek után az a válaszom, hogy nem!
Gáspár László utókorának az lehet feladata és kötelessége, hogy
ne az örök vesztest, hanem a
Az imént felsorolt életrajzi adalékoknak is van másik olvasata. Egészen a halálos szívrohamig Gáspárban az örök talpra álló embert kell tisztelnünk. A már-már csodálatos mandarini céltudatos konokságot. S nem is akármilyen talpra állások! Kérem, figyeljék meg vagy olvassák el az önéletrajzi jegyzetet újra: sosem az elveszített hadállásba kapaszkodott vissza. Mindig legalább egy fokkal magasabbra. Még a gyerekkori történetekben is kimutatható ez a törekvés. A rettenetes bántásokból és megkísértésekből mindig egyre kimagaslóbb tanulási eredményekkel, példa nélkül álló olvasottsággal kísérelt meg kitörni. A szakmai életút embert próbáló kalandjaiban végképp igaz a megfigyelés. Korlátozzák abban, hogy a marxi elmélet összefüggéseit leírja hozzálát, hogy gyakorlatban kipróbálja. Hogy a nevelőtevékenységek (munka, gazdálkodás, közélet) hatását kétségbevonják? Átfogó tantervi konstrukciót alkot! Zátonyra fut az általános iskolai kísérlet? Középiskolai kiterjesztés! Sőt a Neumann János innovátorképző egyetem olyik írásában úgy jelenik meg, mint a szentlőrinci típusú iskola felsőoktatási inkarnációja. Az iskolafenntartó kétségbe vonja az iskolára fordítható összegek jogosultságát? Hát elméletileg bebizonyítja, hogy a nevelés ontológiai értelemben szerves része a társadalmi termelési folyamatnak. Elakad az innováció? Nagydoktori disszertációval kell meggyőzni az értelmiséget és a politikai hatalmat igazáról. Arról, hogy neki van igaza! Hogy övé a juss az igazság megfogalmazásához. Azt mondja a tudós bizottság, hogy Szentlőrinc nem pluralizáló tényező, sőt magát az anyaintézményt is bezárás fenyegeti? Hát munkacsoport élére állva elkészíti a NAT-konform szentlőrinci tantervet az országos adatbank számára.
Talán mégsem. Még nem is ezzel az életrajzi újraértelmezéssel szolgáltathatunk megkésett igazságot Gáspár Lászlónak.
Azt hiszem, hogy azzal, ha felmutatjuk és nem engedjük a felejtés
ármányaival beszőni, betakarni a
A nevelésről vallott folyamatos alternatív egyben mindvégig fenntartás nélkül humanista gondolkodás úttörőjeként kell megőriznünk és utódainkra hagynunk a gáspári életművet.
Ha korábban tudom, hogy nem méltatlanul József Attilával
mértem össze korán elhunyt barátunk és kollégánk sorsát (az öcsödi
és a dobozi mezítlábasokét), akkor ez az analógia a
Radnóti Miklós írta 1937-ben:
A tiszta és mindig világosságot áhító lelken törvényszerűen
teljesedett be a sors. Megalázó szegénységben élt, folytonos és egyre
szaporodó csalódások között. Ilyen természetes halált csak egy költő
halt még a magyar irodalomban, Petőfi Sándor, a magyar szabadságharc
költője a segesvári csatatéren. Nem bírta volna elviselni azt, ami
utána következett. Attila sem.
Immár a felelősség rajtunk, barátaim, hogy