Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1998 július--augusztus > „Míg össze nem rogysz...” – Emlékbeszéd Gáspár László temetésén

„Míg össze nem rogysz...”

Emlékbeszéd Gáspár László temetésén

A tragédia bekövetkezett, kedves, fogyatkozóban lévő barátaim! Gáspár László szíve sem bírta hát tovább. Nem marad más hátra: kereshetjük a felelősségünket: ki, mikor, hol követett el hibát, mulasztást, egy elharapott jó szót, egy elszalasztott köszönést, elmulasztott jótanácsot, elhamarkodott intézkedést, rosszkor gyakorolt kritikát. Ezek apró dolgok. De ugyanúgy lerakódtak Gáspár László barátunk ereiben, mint a mész, mely a szív koszorúereit végzetesen összeroppantotta. A súlyosabban veszélyeztetők, akarva-akaratlan halálos szorítást okozók bizonyára nincsenek itt körünkben, nem tanúskodnak akkor, amikor Gáspár László földi maradványait visszafogadja az anyaföld.

Most mi itt állunk, zavartan nézünk egymásra, buta szavakat keresünk.

Ha meg kell szólalnom, barátaim, akkor először mégis azt kérdezem: vajon, akkor szolgáltatunk-e igazságot Gáspár Lászlónak, ha – magunk és az ő mentségére – felsoroljuk az életút azon mozzanatait, melyek a végzetes pillanathoz vezettek?

A szándékos vagy szándéktalan önpusztításban hamar találunk sorstársakat. Soós Imre alakja képződik meg bennem, a szegényparaszti-falusi proletársorsból üstökösként az égre szökkenő emberi-szellemi teljesítmény drámai kockázatának jelképes példája. (Lám, még a népi kollégium befogadó közösségében töltött hónapok idillje is a hasonlóság mellett szól.)

Vagy Váci Mihály sorsához hasonlítható a Gáspár Lászlóé. Mintha Vácinak saját magáról írt sorai a 15 évvel fiatalabb kortárs sorsát is megrajzolták volna:

hol nem számítnak rád soha,

ott vagy a legjobb sorkatona;

lóhátról gúnyolt szuronyos

taposó szívű gyalogos;

a homokzsáknak szánt baka,

aki hadjárat egymaga...

De még az egykor annyira közismert vers néhány részletmotívuma is kísértetiesen ideillik. Gáspár sajátos életútját, benne a hatalomhoz fűződő hasonló viszonyát formálja a nyírségi költő versének néhány másik sora:

Eszpresszók és tanyák között

bujkáló, mindig körözött,

népszerűsített lázadó

Elkerülhetetlen, hogy erre a viszonyra még, itt, most is visszatérjünk, de hát kísérteties a vers utolsó sorának borzasztó jóslata is:

míg össze nem rogysz – te bolond!

Ugyanezt az érzést szegezte kérdéssé formálva más szavakkal a szegénysorról érkező – s szintén korai halálban összeroppant – modern klasszikus költőnk, Nagy László is a XX. századi, népből jött értelmiségi sors paradigmatikus mintaképéhez, József Attilához, s hát ezt kérdezhetjük mi is itt, kedves barátaim.

Mért játszott a szíved, te szerencsétlen

rombolva magad szüntelen télben,...

s te a Mindenség summáslegénye,

részt se kaptál, pedig az egészre

futotta érdemed...

Érdemes volt-e ázni fázni

csak a jövő kövén csírázni,

vérszagú szörnyekkel vitázni,

ha ráment életed?

Újra csak milyen kísérteties hasonlóságok! Hiszen vagy hat faluval innét, Öcsödön szerezte az életét meghatározó, megannyi nem gyógyuló gyerekkori sebet a Mindenség „idősebbik” summáslegénye, itt fosztották meg nevétől is, s nevezték Pistának.

Ha tehát a végzetes, korai halálhoz vezető sebeket, sérelmeket keressük – igazán megkésett igazságszolgáltatásul Gáspár Lászlónak –, akkor bőven találunk ilyet a Körös-parti gátőrház környékén. 1990-ben megjelent önéletrajzi jellegű vallomásából tudjuk e történeteket. A folyóparton elbitangolt tehéncsorda, míg ifjú őrizőjük a könyveket bújja..., aztán a dobozi iskolában a tanyasi gyereknek kijáró kortársi ütlegek, a békéscsabai iskolában a tájszólásért „járó” folyamatos csúfolás, aztán az otthon kapott feddés azért, mert nagy igyekezettel elhagyta a közösséget jelentő tájszólást, a NÉKOSZ-vizsgán elszenvedett (testi és lelki) sérelem, majd a kollégium feloszlatása...

Ne tartsuk véletlennek, hogy a gyermekévek rettenetes – csakugyan József Attilához mérhető élményei között – a „csiszoltabb” Makarenko-regény olvasmányélménye szolgál – egy életre meghatározó kárpótlásul. S ahogyan – ezt Götz Hillig kutatásaiból tudjuk – az Igor és társai írója a Harkov környéki bőgatyás helyi uraktól lélekben menekülvén egy valóban szép új világ kritikátlan képét hitte, vélte létezni a messzi, soktornyú fővárosban, Moszkvában, úgy tartozott hozzá Gáspár László biztos jövőképéhez a Dzerzsinszkij-kommuna kulturált s a magára maradó egyénnek a biztonságot nyújtó közösségképe.

De a kálváriának nincs vége. (Megrendítő, ahogyan Gáspár László ebben az írásában gyermekkori emlékeit idézve beavat bennünket ebbe, a nem egyetlen emberre mért szenvedés- és sérelemsorozatba. Mintha itt kereste volna a stigmák eredetét?) 1949-ben nem kaphat vörös selyemnyakkendőt, mert kitűnőről jelesre rontott. Aztán egy tisztességtelen eszközöket használó versenytárs miatt elmarad az úttörőcsapatnak szánt Rákosi-zászló elnyerése. Betegség és sikertelen kezdés a gyulai tanítóképzőben. Ugyanitt szabályos konstrukciós per áldozata, mert szót emel a kollégisták érdekében – az „iskola munkásosztályának” nevezvén őket –, szemben az otthon lakó bejárókkal.

1955-ben „hiába” nyerte meg az országos tanulmányi versenyt a híres Budai Tanítóképző tanulójaként, nem indult abban az évben az egyetemen pedagógia szak. Pályakezdő évek a Pajtás újság szerkesztőségében, majd egy csepeli iskolában: apró, de soha nem lebomló bántások, „betartások” az 1956 őszén megbolydult munkahelyi világban.

S csak a mindezt követő évekről írja először, hogy a „tanulás és a nyomor évei következtek”. Családalapítás a cselédszobában, vagonkirakás, hólapátolás. S a következő történet pedig egyenesen akár Petőfi „apostolával”, Szilveszterrel is megtörténhetett volna. A szűk szobában a kályha mellett kiégett a zakója, s emiatt – kellő öltözék híján – hetekig nem hallgathatta az előadásokat az egyetemen. Ki is marad az egyetemről. A „tanszéken” – Gáspár egyetemének is van „fura ura” – megakadályozzák, hogy levelező tagozaton folytathassa tanulmányait.

Ezután az írott modern hazai neveléstörténetből már ismert fejezet következik: Mezőhék-Karasemlyék. A tanyai iskola, melynek pedagógiai folyamatait első könyvében írta le Gáspár László. A 30 év utáni visszaemlékezésből a drámai végkifejletet is megismerjük: az iskolaépítés körüli helyi hatalmi harcokból vesztesen kell visszavonulnia 1963-ban Budapestre. Az ellenfél – most éppen a termelőszövetkezet kisurai – fegyverei hagyományosak: intrika, fenyegetés, a levegő elzárása hősünk elől.

A fővárosban újabb perpatvar az egyetemmel, elmaradt vizsgák miatt.

Aztán – ezen évekről derűsebb hangon emlékezett Gáspár László – aspirantúra. De itt is egy teljes évet veszít azért, mert a bizottság „sokallja” a téma nagyságát: „A marxi társadalom- és nevelésfelfogás egysége”.

Ezután már 1969, Szentlőrinc következik! A keservesen megszerzett-kialkudott kísérleti státus (melyről én hallottam saját fülemmel mondani: „azért kapta meg, hogy végre belebukjon”). Hát nem bukott bele. Csak több mint tíz esztendő után – mint az ismert Köznevelés-beli interjúban mondta – „elfogyott a lélegzete”.

Pécsi egyetem. Nagydoktori disszertáció, mely a védés után 3 évvel jelenik csak meg, 1987-ben. S ekkor már ki volt kíváncsi a „marxi életmű pedagógiai üzenetére”? Gáspár ezt írja emlékezéseiben: „egyetlen szakmai folyóirat sem vállalkozott a könyv elemző bírálatára. Eltűnt a süllyesztőben”. Ezzel párhuzamosan újabb vereségek. Konfliktus a „létező Szentlőrinccel”, a középiskolai kiterjesztés kutatásának zátonyrafutása. S konfliktus a pécsi egyetemmel a kísérleti-kísérletező iskolák pedagógusainak szervezett, ún. B-tagozatos képzés ügyében.

Szakítás Pannóniával és anteuszi próbálkozás a békési hazatérésre. 1987-ben megindul a sarkadi iskolakísérlet. S tart egészen addig – a kísérlet krónikájából, ugyancsak Gáspár tanulmányából tudjuk –, amíg az „egyébként sikeres” kísérletre a helyi hatalom s az országos együtt rá nem veti a hurkot.

Az újabb „szép új világ” kihívásaihoz igazodva Gáspár László ekkor magánegyetem, ama bizonyos Neumann János Innovációs Intézet alapításába fog. Újabb miniszterekkel és miniszterelnökkel levelez – az akkreditáció elmarad. Gáspár László nem „privatizálhat”. Érzékelhetően kivonul a szakmai közéletből, lemondja bizottsági feladatait, alig látni konferenciákon, fővárosi rendezvényeken. Egy ideig követhettük zörgő Trabantját a Sarkad–Pécs országúton munkahelye és otthona között. Majd ezek az utak is elmaradtak...

Békéscsaba, a Kőrösi Csoma Főiskola ugyan befogadó intézménynek mutatkozik, lám, alig egy éve, hogy méltó 60. születésnapot rendezett professzorának. Ám legutóbb a hírek a főiskolai átszervezés után újra csak arról szóltak, hogy „Gáspár László nem találja helyét”. E nyugtalanságot tükröző és nyugtalanító információk után már az utolsó előtti – meg nem erősített – hírek és rémtörténetek érkeztek róla: egy racionálisan alig magyarázható – eleve kudarccal fenyegető – pécsi visszatérési kísérletről.

S a „többi néma csend”... egy júniusi vasárnap hajnalban a sarkadkeresztúri sorstárs zörgeti rám a hírrel a telefont.

Azt kérdeztem az imént, kedves barátaim: igazságot szolgáltatunk-e Gáspár Lászlónak azzal, ha az életrajz szomorú soraiból, az életút ütközőpontjainál kimutatjuk az utólag immár jól látható stigmákat, a vereségre ítéltetést.

Nos, mindezek után az a válaszom, hogy nem!

Gáspár László utókorának az lehet feladata és kötelessége, hogy ne az örök vesztest, hanem a teremtő személyiséget mutassuk fel.

Az imént felsorolt életrajzi adalékoknak is van másik olvasata. Egészen a halálos szívrohamig Gáspárban az örök talpra álló embert kell tisztelnünk. A már-már csodálatos mandarini céltudatos konokságot. S nem is akármilyen talpra állások! Kérem, figyeljék meg vagy olvassák el az önéletrajzi jegyzetet újra: sosem az elveszített „hadállásba” kapaszkodott vissza. Mindig legalább egy fokkal magasabbra. Még a gyerekkori történetekben is kimutatható ez a törekvés. A rettenetes bántásokból és megkísértésekből mindig egyre kimagaslóbb tanulási eredményekkel, példa nélkül álló olvasottsággal kísérelt meg kitörni. A szakmai életút embert próbáló kalandjaiban végképp igaz a megfigyelés. Korlátozzák abban, hogy a „marxi elmélet összefüggéseit” leírja – hozzálát, hogy gyakorlatban kipróbálja. Hogy a nevelőtevékenységek (munka, gazdálkodás, közélet) hatását kétségbevonják? Átfogó tantervi konstrukciót alkot! Zátonyra fut az általános iskolai kísérlet? Középiskolai kiterjesztés! Sőt a Neumann János innovátorképző egyetem olyik írásában úgy jelenik meg, mint a „szentlőrinci típusú iskola” felsőoktatási inkarnációja. Az iskolafenntartó kétségbe vonja az iskolára fordítható összegek jogosultságát? Hát elméletileg bebizonyítja, hogy a nevelés ontológiai értelemben szerves része a társadalmi termelési folyamatnak. Elakad az innováció? Nagydoktori disszertációval kell meggyőzni az értelmiséget – és a politikai hatalmat – igazáról. Arról, hogy neki van igaza! Hogy övé a juss az igazság megfogalmazásához. Azt mondja a „tudós bizottság”, hogy „Szentlőrinc nem pluralizáló tényező”, sőt magát az anyaintézményt is bezárás fenyegeti? Hát munkacsoport élére állva elkészíti a „NAT-konform szentlőrinci” tantervet az országos adatbank számára.

Talán mégsem. Még nem is ezzel az életrajzi újraértelmezéssel szolgáltathatunk megkésett igazságot Gáspár Lászlónak.

Azt hiszem, hogy azzal, ha felmutatjuk – és nem engedjük a felejtés ármányaival beszőni, betakarni – a történeti tényt: Gáspár László nevéhez és munkásságához fontos elsőségek fűződnek. Szentlőrinc elmélete és praxisa vagy praxisa és teóriája – talán mindegy a sorrend – először volt egy egész világrendszerben és egy egész eszmerendszerben más, mint az uralkodó, mint a hivatalos, mint az előírásos. És ez akkor is igaz, ha a gáspári teóriában ez a másság valójában (megvallott szándékai szerint) visszatérés az „elveszett aranykorhoz”, a gyerekkori olvasmányban megismert és megszeretett makarenkói kommuna pedagógiai és társadalmi rajzához. Ez a gondolati folyamat mindazonáltal nem csupán emberi, hanem szakmai teljesítménynek sem volt utolsó!

A nevelésről vallott folyamatos alternatív – egyben mindvégig fenntartás nélkül humanista – gondolkodás úttörőjeként kell megőriznünk és utódainkra hagynunk a gáspári életművet.

Ha korábban – tudom, hogy nem méltatlanul – József Attilával mértem össze korán elhunyt barátunk és kollégánk sorsát (az öcsödi és a dobozi mezítlábasokét), akkor ez az analógia a vég értelmezésében sem jogtalan.

Radnóti Miklós írta 1937-ben:

A tiszta és mindig világosságot áhító lelken törvényszerűen teljesedett be a sors. Megalázó szegénységben élt, folytonos és egyre szaporodó csalódások között. Ilyen természetes halált csak egy költő halt még a magyar irodalomban, Petőfi Sándor, a magyar szabadságharc költője a segesvári csatatéren. Nem bírta volna elviselni azt, ami utána következett. Attila sem.

Immár a felelősség rajtunk, barátaim, hogy ez a jóslat be ne teljesedjék.