Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1998 július--augusztus > A pedagógusszerepek átalakulása napjainkban

Varga Miklósné

A pedagógusszerepek átalakulása napjainkban

A dolgozat bemutatja a különböző szerepfelfogásokat, amelyeket fontosnak tartunk a jelen, illetve a jövő pedagógusprofiljának kialakítása szempontjából. Rövid történeti áttekintést ad a változó idők változó szerepeiről, majd felteszi a kérdést: hány arca van ma a pedagógusnak. Mi indukálja a változást? A pluralista társadalom hatásait és igényeit vizsgálva kutatja az információrobbanás, az eltömegesedés, az értéknélküliség, az elnőiesedés jelenségének okait. Végül arra kíván választ adni, milyen irányba mutatnak a változások, különös tekintettel a pedagógus modellnyújtó szerepének fontosságára.

„Maszk” és személyiség

Szerepelméleti megközelítésben legfőbb kérdés a szerep és a személyiség közötti viszony. Egyes szerepértelmezések a személyiséget kizárólag szerepeinek összességével írják le.

Jung lélektanában azonban különbség van a „persona” és a belső személyiség között, ahol a „persona” képviseli a külső, felvett szerepet.

Figyelemre méltó Zrinszky László észrevétele, mely szerint míg a legtöbb foglalkozás műveléséhez elegendő a szakmai tudás, addig a pedagógus „egész lényével vesz részt” a munkában. Felvetődik a kérdés, vajon létezik-e egy nem tanári külön személyiség is, miközben a pedagógus a szakmai szerepelvárásoknak tesz eleget. A válaszadás nem könnyű, és nem volt egyértelmű a tanári szerep meghatározása a különböző történeti időszakokban sem. Egy új maszk felvételét azonban mindig a régi széttörése előzte meg.

Témánk a tanár mai, új szerepének jellemzése, ehhez azonban ismernünk kell a „tradicionális” tanári szerep kialakulásának körülményeit. Trencsényi László foglalkozik a hagyományos pedagógusszerepekkel, amelyek értelmében a pedagógus alapvető feladata, hogy előírja a gyermekek gondolkodási formáit, amelyek passzív befogadóvá teszik őket. Ennek történeti kialakulását írja le, mintegy alapproblémaként jelölve meg a szerep továbbélését, mely elavult maszk, és amelynek széttöredezését a reformpedagógia indította el.

Változó idők, változó szerepek

A humanizmus, a reformáció és az ellenreformáció korszakában az egyház és az iskola elválaszthatatlan volt egymástól. A pedagógus nemcsak a tudomány átadója volt, de a hitélet példamutató gyakorlása is hozzátartozott életéhez. Milyen volt ez a pedagógusszerep?

A nevelő feljebbvaló, vezető funkciót betöltő ember volt, akinek magasabbrendűségét nemcsak a tudás birtoklása adta, de „transzcendens forrású elhivatottsága is”. Ebben a sajátos közegben érlelődött a későbbi néptanító szerepe.

A klasszikus pedagógusszerep összetevőinek kialakulását a jezsuita rendházak, a protestáns kollégiumok nevelőinek jellemzői formálták. Míg a jezsuita nevelő a „növendék teljes személyisége feletti korlátlan hatalom” jegyében a lélek megtöretésének változatos büntetési rendszerét dolgozta ki, a protestáns kollégium egy másfajta pedagógusszerep kialakulását segítette elő. Nem volt éles határvonal felnőtt és gyerek között, a nagyobb diákok részt vettek a tanításban, együttműködtek a tanárral a kollégiumi élet irányításában, mintegy előrevetítve a mai diákönkormányzatokat.

Az újkori pedagógia a comeniusi pedagógusszerepet bontakoztatta ki. A pedagógus az ismeretek kegyes adományozója volt, de itt is megmaradt a „lélek fölött hatalmat gyakorló személy” státusa, jóllehet nyájas, atyáskodó barát maszkjába bújtatva. E megszelídült pedagóguskép nem veti el a pedagógus játékban való részvételét, célja megnyerni az „együgyű” tanítványok szívét.

A XVIII. században, „a rousseau-i” lázadás a testvér szerepét adja a nevelőnek, mely még az „atyai szerep súlyát is sokallja”.

A nevelésben előtérbe kerül a szeretetet, a derűt, bizalmat fenntartó és a szüntelen korholó, türelmetlen, zsarnoki hatalmával rendet tartó pedagógus magatartását elvető felfogás.

A XIX. század herbarti pedagógusfelfogása elfeledteti az atyai szerepet, helyette a „tanár felölti a rendőr szerepét”. Az erő, a felsőbbség fitogtatása, a szenvtelen rendteremtés, az embernyomorítás válik legitim pedagógusi magatartássá.

Léteztek emberbarát nevelői szerepértelmezések is, mint például Bosco Jánosé, a gyakorlatban azonban mégiscsak a pálcát suhogtató pedagógusból volt a legtöbb. Ebben az időszakban indult el a nevelői és oktatói szerepkör különválása.

A XX. században már jól kitapintható a tanítói és a tanári szerepkör különválása is. Árnyaltabbnak látszanak a középiskolai tanár szerepelvárásai: a tanítványok iránti tisztelet, a tudás fontossága, a személyiség megtagadása a felvett tanári szerep miatt. A személytelen, mássá lett ember arcai közül fontossá vált a tudós tanár szerepkör és ennek ellenpólusa a „parlagi úr” névvel illetett primitív tanártípus.

Az oktatás, a tantárgytanítás, a módszertani ismeretek hangsúlyozását felváltották a reformpedagógusok ellentétes gondolatai, amelyek a gyerekek megismerését, a személyiségnevelést hangsúlyozzák. Az elméleti tudás profilja mellett megjelenik a nevelés művésze szerepkör. A reformpedagógia új pedagógusszerepeket kezdett körvonalazni, melyek napjaink új szerepelvárásaivá váltak.

Pedagógusszerepek napjainkban

A fentiek ismeretében megállapíthatjuk, hogy a szerep, a maszkviselés állandó, csupán a szerep alakul át a kor igényei szerint. Milyen szerepet játszik ma a pedagógus?

A szerepátalakulást az a társadalomban zajló változás indukálja, amely az utóbbi időben a rendszerváltással végbement. A demokrácia beköszöntével megszűnt a centralizált irányítás, elkövetkezett a „kényszerkényelem” vége, amelyet a döntés szabadsága váltott fel. Azt is mondhatnánk, a tudatváltás korát éljük, a kollektív tudatú emberből egyedi individuum lett, ami magával hozta az autonómia, a kreativitás, az önálló tervezőmunka igényét. Korunk sajátossága, az intellektualizmus felé való eltolódás egyensúlytalanságot szült a pedagógiában. A „minél korábban, minél többet megtanítani” elv, a felgyorsult tempó – melyet a technika, a tudomány rohamos fejlődése indukál – veszélyes intellektuális fejlesztést indított el. Háttérbe szorult a kreativitás. A gyerek elszakadt a természettől, a természetes környezetben, természetes anyagokkal történő érzékletes tapasztalatszerzéstől. Az óvodai foglalkoztatás az iskolához hasonlóan a feladatlapok használata felé tolódott el. Eluralkodott a túlzott irányítottság, a gyerek idejének beosztása, természetes impulzusainak figyelmen kívül hagyása, a fejlesztés előtérbe állítása.

Ebbe a tarthatatlan helyzetbe lépnek be az alternatív pedagógiai törekvések, amelyek „az egyoldalú intellektualizmusból való kitörés útjait keresik”. Ez szerepmódosulással jár. Létrejönnek az alternatív pedagógusszerepek, amelyek megindítják a hagyományos pedagógusszerepek maszkjának széttöredezését.

A pluralista társadalom igénye az alternatív, a sokféle pedagógusszerep egyidejű létezése. Az alternatív pedagógia kreatív pedagógust igényel, aminek lényege a spontaneitás, amely a „személyiség nyomatékos jelenlétét kívánja”. Ez a felfogás magával hozta a természetbarát, a holisztikus világszemléletű, a sokoldalú nevelő kívánalmait is. A hajdani tudós tanár karaktert felváltja az alkotó pedagógus típusa, amely ugyancsak nem nélkülözheti a tudományokban való jártasságot. A kor kihívása kísérletező, kutató, klinikus szerepkörre inspirálja a pedagógust. Egyre-másra születnek az új pedagógiai programok, de ma már a közoktatási törvény kötelezővé is teszi a saját, helyi programokon való munkálkodást. Mindez tehát a pedagógus-szerepkör bővülése irányába mutat. Jellemzővé vált a „tanít, nevel, adminisztrál” sorrendisége, ahol a szakember, nevelő, tisztviselő szerepkörök jelzik a hangsúlyeltolódást az oktatás irányába.

A klasszikus nevelő, oktató szerepkör szétválási folyamata egyre mélyült az utóbbi időben. Az alternatív pedagógia a nevelés méltóságát hozza vissza, konfrontálódva a hagyományosan az oktatószerepet előnyben részesítő pedagógiai gyakorlattal. Új, egyre bővülő feladatok járulnak a tradicionális kompetenciához. Ezek közül jellegzetesen napjaink kihívása az oktatástechnikusi szerepkör.

A felgyorsult technikai fejlődés eredményeként mindennapi életünk részévé váltak és az oktató-nevelő intézményekben is elfoglalták helyüket. A pedagógus az igényekhez alkalmazkodva rákényszerül alkalmazásukra. A kommunikációs formák alapvető megváltozásával egyre fontosabb szerephez jutott a tömegkommunikáció. Eszközeink bővülése, az információrobbanás, a vizuális robbanás új szerepkörökbe kényszeríti a pedagógust. Az iskola nevelő hatása már eltörpül a tömegkommunikációs eszközök vonzó „értékközvetítő” hatása mellett. Az információáramlás magas foka önnön végleteként a verbális kommunikáció erős csökkenését produkálja. Magyarázó, közvetítő, ellensúlyozó szerepkört igényelne ez a jelenség, vagy inkább valódi értékek felmutatását. Ebben megint csak az alternatív pedagógiák cselekvő természetközelsége, értékei lehetnek segítségünkre.

A tesztkitöltő iskolát beszélő iskolává kellene alakítani, a személytelenség légkörét pedig személyes kontaktusteremtő pedagógusi magatartásnak kellene felváltania. Ennek viszont határt szab az eltömegesedés, a magas osztálylétszám, az összevont iskolák, osztályok gyakorisága. Ijesztő perspektívát tár elénk Kozma Tamás megállapítása: „A média a modern tömegtársadalomban más, közvetlenebb közösségek (család, szomszédság, kortárs vagy baráti csoportok, vallási gyülekezetek) helyettesítőjévé válik.” Ismerve a televízió, a video agresszivitást, szexualitást, a pénz hatalmát sugalló „értékeit”, ijesztő az a megállapítása is, hogy „a tömegtájékoztató eszközök kulturális normákat, értékeket, magatartásformákat mutatnak be”.

Az értékválság krízisállapotában összehasonlíthatatlanul nehezebb a mai pedagógus dolga, mint elődeié volt. A hajdani tekintélytisztelet rég szertefoszlott már, a diák függősége, kiszolgáltatottsága megszűnt, viszont új keletű jelenség a pedagógus kiszolgáltatottsága. Az egykor hatalmi pozíciójú pedagógus ma nemcsak a fenntartótól függ, akivel szemben meg kell védenie érdekeit, de a szülőkhöz való viszonyában is szerepváltás következett be, hiszen a szülőknek egyre több beleszólásuk van az iskola dolgaiba. A lokális környezet dominánssá vált, a pedagógus szolgáltató szerepe egyre erősödik. A változás a közszereplésben is nyilvánvaló, itt a pedagógus érdekérvényesítő szerepköre kerül előtérbe.

A pluralizmus nemcsak a szerepkörök bővülését, de a szerepbizonytalanságot is magával hozta. A funkcionális szerepekben történt változás, úgymint a szaktanácsadás, a felügyelet átalakulása, a korábban sosem gyakorolt menedzseri szerepkör megjelenése, az igazgatóválasztás megváltozása, az intézményi autonómia követelményei fokozzák a pedagógus elbizonytalanodását. Minden változás az eddigi munkát kérdőjelezi meg, és a bizonytalanság sötét színeivel festi át a pedagógus szereparcait.

Értékvesztett korunkban nincs jó és rossz. Nincs szép és jó. Nincs férfi és nő. A család szétzüllése megállíthatatlanul folyik. A szülők perspektívátlanságával, értéknélküliségével feltöltött gyerek frusztráltan érkezik az iskolába. A gyerekkel és a szülővel való kapcsolatban a pedagógus új szerepköre a terapeuta lenne, ha nem lenne maga is frusztrált. „Hiteles e szerepmegvalósítás?” – veti fel a kérdést Papp János. A válaszunk: jelenleg nem. Sokan mégis megpróbálják az új álarcot feltölteni, törekvésük a segítő, megértő magatartás.

Az újabb pedagógiai szakirodalom konstruktív, a hagyományostól eltérő konfliktuskezelési módszerekkel segíti a pedagógust ebben a szerepkörben. Többen a Gordon-módszert alkalmazzák, amely újrafogalmazza a szerepegyüttest.

A gyors fejlődés a szereptanulást egész életen át tartó folyamattá teszi, máris megvalósulóvá téve a pedagógusok professzionalizálódását. Az óvodapedagógusok is rohamosan professzionalizálódnak, és őrzik nevelői szerepüket az erőszakos iskolásítás, az oktatói szerepkényszer ellenére is, holott a pedagógusi titulust csak nemrég kapták meg, az óvónők és pedagógusok méltatlan nyelvi megkülönböztetése után.

A pedagógus értékközvetítő, modellnyújtó szerepére az értéknélküliség világában óriási szükség lenne. Míg hajdan a jó erkölcs fontos kívánalom volt a pedagóguspályán, addig ma a szakmaiság került előtérbe. Az alternativitás megjelenése igyekszik visszaadni a morál, a humánus értékek jogos helyét a pedagógiában.

A modellnyújtás egyoldalúsága tükröződik a feminizálódásban is. Mára már nyilvánvalóvá vált a pálya elnőiesedése. Joggal figyelmeztettek már a 60-as években a fejlett nyugati országokban a fiúk feminizálódásának veszélyére. Noha Buda Béla nem tartja ezt komoly problémának, számos érv szól jogossága mellett. A válások nagy száma miatt sok anya egyedül neveli a gyerekeket, az óvodában szintén nők a nevelők, az általános iskolában is ritkaság a férfi, csupán a középiskolában akad még néhány a másik nem képviselőiből. A gyerekek számára nyilvánvalóan a körülöttük élő felnőttek jelentik a modellt, mely teljesen akaratlan, természetes módon épül be személyiségükbe. A társadalomtudományok szerint a nemi szerepek teljes mértékben tanultak, a szocializáció révén alakulnak ki. A pszichoanalízis kutatásai bizonyítják, hogy a feloldatlan Ödipusz-komplexus és az ebből eredő túlzott kötődés hátráltatja a pszichoszociális fejlődést. A gyerekeket egyedül nevelő anyák inkább fenntartják a fiúgyerek kötődését mintegy kompenzáló módon is. Eszerint a fiúk inkább veszélyeztetettek, sőt a kutatók a homoszexualitás kialakulásának veszélyeit is összekapcsolják a nőies környezeti hatásokkal.

A nemek összemosódása látványos jegyekben is megmutatkozik. A külsődleges jegyeket figyelve, nehezen lehet ma megkülönböztetni a lányokat a fiúktól. Mindkét nem nadrágot visel, lábán bakancs. Hajviseletük sem sokban különbözik, nemtől függetlenül a hosszú vagy éppen a felnyírt a divat. A fiúk fülében fülbevalók díszelegnek, egy fülben több is, akár némelyik lánynak. A lányok nadrágviselete tükrözi az anya felvett „férfias” magatartásmintáit, aki nemét tekintve nő ugyan, de sokszor családfenntartó, pénzkereső, vezető szerepet tölt be, „kocsiját egyedül vezeti”, a szó minden értelmében. Az azonosulásos szereptanulás mintái tehát a férfiszerepet vállaló, magánéleti, megélhetési gondokkal, értékválsággal küzdő női nem. Ő a jövő nemzedék modellje.

A jövő lehetséges útjai

Miután áttekintettük a változó idők változó szerepeit, majd napjaink pedagógusarcait helyeztük nagyító alá, megpróbálunk választ adni az írás elején felvetett kérdésekre.

A változások természetére vonatkozóan megállapíthatjuk, hogy azok bonyolult társadalmi változások szükségszerű következményei. Minden kor kiérlelte sajátos pedagógusprofiljait, a kor történelme, uralkodó tendenciái szerint változtatva a pedagógiáról vallott nézeteit. A pedagógus mint értékközvetítő a kor tükre, hordozója az idő szükségleteinek.

A pedagógus most túlterhelt, keresi az értéket, keresi saját arcát. „És a nyomás nőttön nő” – olvasható Zrinszky jegyzetében. Nyilvánvaló a professzionalizmus jövőbeni erősödésének tendenciája.

Körvonalazódni látszik mégis egy minőségileg jobb, pozitív irányba mutató, ma még latens irányzat, amely gyökeresen átalakítja, megszilárdítja a most még kereső, bizonytalan pedagógus helyzetét. A személytelenség, a kiüresedő kapcsolatok, az agresszió tombolása, a normanélküliség állapota érlelte közös biztonságvágy vezet el a visszanyúláshoz a régi értékekhez. A modern vallásosság, az ősi hagyományok újjáéledése a XX. század színeivel átszőve, megszűrve, letisztulva jelenik meg. XX. századi jelenség a különböző vallások egyesítő törekvése, a humánus örök értékek mint közös alap hangsúlyozása. A pszichológia befolyása is egyre nő, különösen a humánpszichológia emberbaráti törekvése, holisztikus szemlélete hódít.

A terapeuta profilú tanár nem veszi ugyan át a pszichológus szerepét, de egyre fokozódó feszültsége, a „sérült” gyerekek tömegei arra késztetik, hogy személyes kapcsolatot alakítson ki diákjaival, a tradicionális retorziók elhagyásával értse meg őket, keresse az okokat. Az okok megfejtése közben pedig ne a környezetére mutogasson, hanem önmagába nézzen, tudván, a gyerek problémája mindig a pedagógus problémája is. Az új arcú pedagógus önismeretre törekszik, és tudja, hogy „nem kerülhető el a személyesség” (Galicza János).

Kirajzolódik a „jó erkölcsű” tanár képe is mint alapkövetelmény – amint az a régi időkben természetes volt –, a gyerekek követendő modellje. Megerősít ebben a pozitív jövővárásban Papp János gondolatmenete, amely szerint a pedagógusnak „egész életével kell bizonyítania növendékei előtt is, hogy dolgunk van az életben...”.

Hasonló a véleményem a tekintetben is, hogy a megbillent értékrend helyreállításában a pedagógusnak vitathatatlan szerepe van. Mindez azonban a hagyományos pedagógia eszközeivel elérhetetlen, „elszemélytelenedő világunkban leginkább a személyiség adhat alapvető tájékozódási pontokat” (Papp János) Az igazi változás akkor következik be, ha a pedagógusi maszk színes, érzelemgazdag személyiséggel egyesül.

Irodalom

Zrinszky László: Pedagógia szerepek és változásaik. Budapest, 1994, ELTE (Pedagógiai Közlemények) 66. p.

Buda Béla: A pedagóguspálya nőiesedésének pszichoszociális problémái. In: Educatio, 1996/3. 431–144. p.

Trencsényi László: Pedagógusszerepek az általános iskolában. Budapest, 1988, Akadémiai Kiadó, 39–62. p.

Galicza János–Schödl Lívia: Pedagógusok gubancai. A lelki egészség megőrzésének lehetőségei a pedagóguspályán. Budapest, 1993, Korona Kiadó.

Papp János: Kiindulópontok a holnap pedagógusának arcképvázlatához. In: Acta Paedagogica Debrecina, 1984, Debrecen, 75–103. p.

Kozma Tamás: Bevezetés a nevelésszociológiába. Budapest, 1994, Nemzeti Tankönyvkiadó.