Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1998 július--augusztus > Gondolatok a felnőttképzés ezredvégi funkcióiról

Lada László

Gondolatok a felnőttképzés ezredvégi funkcióiról

„Napjainkban nem az a kérdés, hogy mennyi pénz
kell a kultúrához, hanem az,
hogy mennyi kultúra kell a pénzhez.”

Vitányi Iván

Az Európai Unióhoz való csatlakozás egyik nagy megoldásra váró gondja az európai munkakultúra tömeges méretű elterjesztése. A szerző szerint ebben jelentős szerepet kell vállalnia a felnőttoktatásnak. A szerző figyelmeztet arra, hogy éppen a gazdasági érdekek szólnak a szétesett felnőttoktatás újraélesztése mellett.

A hetvenes évek közepén volt Budapesten egy nyugatnémet lakberendezési kiállítás. A tíz nagy kiállítóteremben szobabelsőket alakítottak ki – tapétázva, parkettázva –, ezekben helyezték el a lakberendezési tárgyakat. Egy ekkora volumenű munkát a magyar kiállításrendezők, az akkori gyakorlatnak megfelelően, egy művészettörténész kiállításrendező irányításával, tíz-tizenkét segédmunkással körülbelül két hét alatt állítottak volna össze. Ezzel szemben a megnyitó előtt egy héttel megérkezett egy német mikrobusz, benne egy mérnök, egy technikus, egy szakmunkás és egy szakácsnő. A mérnök elővette a már kész tervrajzait, egyeztette a helyszínnel, és a rajzok alapján a technikus úgy irányította a sorra érkező kamionok kirakodását, hogy a rövidesen dolgozni kezdő szakmunkás az egyes építési fázisokhoz tartozó alkatrészeket és szerelvényeket folyamatosan a keze ügyében találta. Szépen, tempósan haladt a munkával. Reggel nyolc órakor pontosan kezdett és délután öt óráig – egy félóra ebédszünettel – egyfolytában dolgozott. A szakácsnő dolga volt, hogy az ebéd pontosan 12 órára kész legyen, mert csak így lehetett betartani a pontos ebédidőt. A mérnök és a technikus további munkája abból állt, hogy elhárítsanak minden akadályt a szakmunkás folyamatos munkavégzése elől. Öt nap alatt berendezték a teljes kiállítást. Az így megspórolt egy napjukat városnézéssel töltötték, majd hazautaztak.

A példa a hetvenes évekből való, de úgy gondolom, hogy tanulságai máig hatóak, sőt napjainkban – mikor a magyar gazdaság szereplői egyre sűrűbben találkoznak más munkakultúra képviselőivel – talán még érvényesebbek. (Nem véletlen, hogy nem „magasabb szintű” munkakultúrát említettem, hiszen ennek sok eleme Magyarországon is megtalálható, míg sok negatívan ható tényezőjét jó lenne kikerülni.)

Ez a másfajta munkakultúra lényegesen fegyelmezettebb munkavégzést követel meg a benne részt vevőktől. A munkamegosztásnak ez a már-már precíziós mértékű felosztása kikényszeríti a fegyelmezett kooperációt, a teammunkát. Ugyanakkor ebben a csapatmunkában, mivel mindenkinek pontosan körülhatárolt feladata van, az egyénnek teljes felelősséggel kell részt vennie. Ez a fajta munkaszervezés nem tűri az egyéni kezdeményezést, nem tolerál semmiféle devianciát, még a kreativitást sem.

A NATO-val napjainkban kapcsolatba került magyar katonatisztek meglepetéssel tapasztalják, hogy az amerikai hadseregben egy főtisztnek nem kell annyi mindent tudnia, annyi mindennel foglalkoznia, mint nekik. Hiszen minden feladatra megvan a felelős katona, aki jól kiképzetten még a legváratlanabb helyzetekben is megfelelő sémákkal felvértezve tud reagálni. A főtiszt feladata a nagyobb összefüggések figyelemmel kísérése, esetenként a végrehajtás ellenőrzése. Mindezekből következik, hogy a magyar katona előtt ott áll a következő évek nagy feladata: meg kell tanulnia együtt gondolkodni az amerikai és a nyugat-európai hadseregek katonáival.

Ugyanezzel a kihívással kell szembenéznie az európai uniós csatlakozás során a teljes magyar társadalomnak, az akadémikustól a segédmunkásig. A probléma megoldása nemcsak a csatlakozások közelgő időpontja miatt sürgető, hanem azért is, mert a világgazdaság cserekapcsolatainak egyre gyorsuló globalizációja során a magyar gazdaságot csak azzal lehet tartós növekedési pályára állítani, ha megtanuljuk ezt a másfajta munkakultúrát és ebben képesek vagyunk idegen nyelven kommunikálva együttműködni, azaz fejlesztjük emberi erőforrásainkat.

„A közgazdászok, amikor ismertetik elgondolásaikat, (...) hangsúlyozzák, hogy végső fokon a fejlődés »emberi probléma«. (...) S mikor ezzel eleget tettek annak a követelménynek, hogy szertartásosan meghajoljanak az előtt, amit napjainkban általában »nem gazdasági tényezőnek« neveznek, rendszerint úgy folytatják, mintha ezek a tényezők nem léteznének.1 Ezek a kritikai gondolatok már elég régen hangzottak el, közgazdászok ennek ellenére még ma is a gazdasági, infrastrukturális beruházások prioritását hangsúlyozzák.

Nehezen hihető, hogy nem ismerik azt az alapvető marketingtételt, hogy mielőtt egy korszerű terméket be akarunk vezetni valamely műveltségileg elmaradottabb ország piacára, akkor előbb az általános műveltség részévé kell tennünk az illető termékről szóló lehető legtöbb ismeretet, információt.

Hasonlóképpen segíthetjük a hatvanas-hetvenes évek első generációs magyar munkásait, akik miatt aratás idején egész gyárakat kellett leállítani, mert a zsigereikből a legszigorúbb adminisztratív intézkedésekkel sem lehetett kiirtani a betakarítás fontosságát; akik most a kárpótlásban visszavették őseik földjét, és a gazdaságot a világpiaci trendekhez igazítva kell a helyi feltételek között sikeressé tenniük. Számítógépes rendszerű állatellátással, Internetről kapott napi információs bázissal és tőzsdei árfolyamelemzésekkel készülhetnek fel az eredményesebb gazdálkodásra.

Még sok-sok példával lehetne bizonyítani az emberi tényező, az általános emberi és a munkakultúra fontosságát. Ismét előállt az a gazdaságpolitikai helyzet, amelyet egy gazdaságtörténészünk – bár a maitól eltérő rendszerre vonatkoztatva – 1978-ban a következőképen jellemzett: „... a gazdaság rugalmassága, az új körülményekhez és a lehetőségekhez való gyors alkalmazkodás – a történelmi vizsgálatok tanulsága alapján – döntően éppen az »emberi tényezőn« múlik. Egyik előfeltétele a társadalom megfelelő mobilitása, ami önmagában is szerteágazó összefüggésrendszer. Társadalom- és településszerkezeti összefüggéseiről (...) most aligha szólhatok. Hadd említsem azonban szerves kapcsolatát az oktatás és a szakmai képzés rendjével. A rugalmas gazdasági reagálás, a gyors ágazati és termékszerkezet-váltási képesség egyik meghatározó feltétele a kor színvonalán mért magas, általános képzettség és kulturális színvonal, ami megalapozza a szakmai szerkezet rugalmas változásainak lehetőségét.”2

Nem tartható sokáig az az álláspont, amelyet egy magyar politikus fejtett ki Paul Bélanger-nak, az UNESCO Hamburgi Intézete igazgatójának: „Kezdünk kilábalni a gazdasági válságból, talán most már több pénzt tudunk fordítani az oktatásra.” Paul Bélanger erre a következőket válaszolta: „Érdekes, más országokban gazdasági válság esetén az oktatásra szokták a legtöbb pénzt fordítani.”

Merre tart a magyar felnőttképzés?

A közoktatás rendszerének átalakulása, a törvények újrafogalmazása, a szabályozó dokumentumok kialakítása során elsősorban a felnövekvő generációk korszerű műveltségének megalapozását tartották szem előtt a törvényalkotók.

Ebben a folyamatban nem került sor a felnőttképzés átfogó, koncepcionális rendezésére. Többek közt ezért kerülhettek az érettségi vizsgaszabályzat és az érettségi követelményrendszer új rendeletébe olyan elemek, amelyek mintha gátolni akarnák az iskolarendszerű felnőttoktatás korrekciós, pótló funkcióinak érvényesülését.

Ugyanakkor a piaci viszonyok kibontakozása magával hozta a képzési költségek emelkedését. Nem is annyira a képzés közvetlen az állam által is támogatott költségei okoznak problémát, hanem a képzéshez közvetetten járuló tanulói és munkaadói magánkiadások növekedtek drámaian. A tanulói magánkiadások összege: a tankönyv- és taneszközbeszerzés, az utazási költség és az elmaradt kereset mintegy nyolcmilliárd forint 1998-ban, míg a munkaadók a helyettesítésre és az éves átlagkereset után fizetett tanulmányi szabadsággal kapcsolatos bérek és járulékaik növekedésével néztek szembe (18 milliárd forintnyi magánkiadás). E két tétellel áll szemben az állam által a közoktatás felnőttoktatási ágazata számára fizetett 1,5 milliárdnyi állami támogatás.3

Míg a korábbi állami vállalatok ezt a veszteséget „leírták”, addig a privatizált gazdaság magáncégei nem minden esetben hajlandók magukra vállalni ezt a „szociális” feladatot. E téren elsősorban a hosszabb képzési folyamatot igénylő és a több (a munkaidőből elvett) időt igénylő iskolarendszerű felnőttoktatás lett a legnagyobb vesztes.

A közgazdászok költség-haszon elemzése és az önkormányzatok racionalizálási kampányai pillanatok alatt elsöpörték a felnőttek általános iskoláit, és a középiskolák számát is drasztikusan csökkentették. Tették ezt annak ellenére, hogy 1990-ben a 15 évesnél idősebb népesség 57,5%-ának volt be nem fejezett általános iskolai vagy csak nyolcosztályos végzettsége. Ez a szám 1995-re 49,7%-ra csökkent, de ez még mindig közel 3,5 millió felnőttet jelent. Aluliskolázottságuk akadályozza munkaerő-piaci helyzetük – képzés útján történő – javítását. Ők azok, akik a leghamarabb lettek munkanélküliek, és tartós munkanélküliségük éveinek múlásával egyre kevesebb az esélyük a munka világába való visszatérésre.

Ha az önkormányzatok az ebben a helyzetben lévő emberek (és családjaik) miatti rendőrségi, szociális és egészségügyi problémák költségeit is felmérnék, akkor egy ésszerű, átgondolt szervezéssel az iskolarendszerű felnőttoktatás intézményi- és programrendszerének fejlesztését, megújítását határoznák el.

A megváltozott helyzetre a főiskolák, egyetemek reagáltak a leggyorsabban. Konzultációs napjaikat a munkaidőn kívülre tették (általában szombatra vagy vasárnapra), és sokszínű szakirányú programajánlatokkal kínálták meg leendő hallgatóikat. Ily módon csökkentettek a munkaadókra nehezedő nyomáson, és így ezek is szívesebben támogatták dolgozóik diplomaszerzési törekvéseit.

Összességében nagyjából ugyanannyian tanulnak az iskolarendszerű felnőttoktatás alap-, közép- és felsőfokán, mint 1985-ben, csak míg akkor az alap- és a középfokon tanultak sokan, addig 1995-ben közép- és felsőfokon (1985-ben 135 ezer fő, 1995-ben 131 ezer fő).4

A legnagyobb átalakulás a szakképzés területén történt. A szakmai képzés a szakiskolákban a tanköteles koron túlra, a szakközépiskolákban az érettségin túlra került, s ez megnövelte a felnövekvő ifjúság általánosan művelő tanulási idejét.

A felnőtt szakképzés és a munkaerő-piaci átképzés kialakuló rendszere a hatékony, költség- és időkímélő képzések lebonyolítására törekedett. A felnőttképzésben a munkaerő-piaci átképző központokban, illetve az oktatási magánvállalkozásokban szakmákra képzett hallgatók kerültek többségbe mind létszámukat, mind a képzés finanszírozásának forrásait tekintve. Ez az extenzív piac mintegy háromezer olyan magánvállalkozást hozott létre, amely képzéssel foglalkozik.

A felnőtt szakképzés átalakulása a magyar felnőttképzés egyik sikerágazata, annak ellenére, hogy a hetvenes évek végén megfogalmazódott: „...a szakmára orientált képzési formák előtérbe helyezése a szakmaszerkezet merevítése irányába hat.”5 Történik mindez egy olyan időszakban, amikor a foglalkoztatási struktúra drasztikus változásaival kell számolnunk és amikor az extenzív piaci térhódítás egyre inkább beleütközik a felnőtt társadalom nagy rétegének aluliskolázottságába. A rugalmas reagálás képességét nem a szűk specializációra törekvő szakmai képzés, átképzés-, hanem az általános műveltséget növelni tudó kommunikációképes tudást eredményező oktatás valósítja meg.

Mindezek alapján elmondható, hogy a magyar felnőttképzés – látványos eredményei ellenére – még mindig csak a „tűzoltás” állapotában van. Csak a munkaerőre fordítja figyelmét, közvetlen, gyorsan megvalósítható célokat tűz maga elé és nem a művelt, tájékozott polgár képzését. Nemigen találhatóak olyan hosszú távú, periodikusan ismétlődő programok, amelyek az általános műveltség korszerűsítésével alapoznák meg a rugalmasan továbbfejleszthető szakmai képzéseket, s amelyek így az egész életen át tartó tanulás alapjai lehetnének. Megjelentek költség- és időkímélő képzési törekvések – nyitott és távoktatás, számítógéppel segített tanulás –, de ezek is csak azok számára kínálnak lehetőséget, akik az általános műveltség korszerű képességeivel – tájékozódási, kommunikációs, információfeldolgozási, idegen nyelvi képességekkel – rendelkeznek. Csak nekik nyílik meg az élethosszig tartó tanulás lehetősége.

Ki kell alakítanunk azt a koherens felnőttképzési rendszert, amely programjaiban, finanszírozásában, intézményeiben meg tud felelni a XXI. század kulturális és gazdasági kihívásainak és annak a követelménynek, hogy az így beruházott pénzek a kiművelt emberfők révén valóban pozitív hatással legyenek a magyar gazdaság értéktermelő képességére.