Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1998 május > Médianevelés a rajzórán

Bodóczky István

Médianevelés a rajzórán

Úgy tűnik, a NAT bevezetése a rajztanártól követeli a legnagyobb erőfeszítést, szinte a semmiből kell megteremtenie azt a korszerű vizuális nevelést, amely képes lesz teljesíteni a „Vizuális kultúra” műveltségi terület követelményeit. Igaz ugyan, hogy az alaptanterv nem írja elő, ki és milyen óra keretében tanítsa az ott megfogalmazott tananyagot, de ez – amint várható is volt – a legtöbb iskolában a rajztanár feladata lett. A követelmények nem csupán óriási új ismeretanyagot tartalmaznak, de jelentős szemléletváltozást is követelnek. Ráadásul még hiányoznak a tárgyi, technikai feltételek is. De a legnagyobb problémát az okozza, hogy maguk az iskolák nem látják a jelentőségét a vizuális nevelés új törekvéseinek, nem érzik, milyen égető szükség van a komoly változtatásra, többek között a hatékony médianevelés bevezetésére. Legalábbis erre lehet következtetni az óraszámokból (tudjuk, az egyes műveltségi területek, ismeretek, készségek társadalmilag elismert fontosságát nem annyira a központi retorika, sokkal inkább az egyes tantárgyak óraszámai tükrözik). Pedig a korszerű vizuális nevelés (rajz vagy bármi legyen is a neve) hihetetlenül fontos az iskolai nevelésben, az egészséges személyiség kialakításában, mivel itt óriási lehetőség van az oly nagyon hiányzó teljesség megvalósítására, emellett pedig közvetlenül, gyakorlatias ismereteket nyújthat az emberi környezet alakításához és a kommunikáció fejlesztéséhez is. Félő, hogy a kis óraszámokban megnyilvánuló értetlenség, a mostoha körülmények és a megnövekedett feladatok a tanári leleményt túlélési stratégiák kidolgozására kényszerítik majd.

Van-e egyáltalán reális lehetősége annak, hogy a számos új feladat mellett még (és a többség ezt érzi a legsúlyosabbnak!) médianeveléssel is foglalkozzunk a rajzórán? Úgy gondolom, a komplex rajzóra megteremti ezt a lehetőséget. A NAT-ban felsorolt témák lineáris tanítása több szempontból is helytelen lenne. Egyrészt tovább folytatnánk vele a gyerekek figyelmének „feldarabolását”, még további darabokra szednénk szét velük a világot, ahelyett, hogy összeraknánk, másrészt a sok, látszólag eltérő téma egymás után fűzése (ami persze néha elkerülhetetlen) könnyen felületességhez vezethet. A tananyag komplex feldolgozása viszont olyan gyakorlati órai feladatokra ad lehetőséget, amelyek egyidejűleg minél több oktatási, nevelési cél megvalósítását is szolgálják. Így esetleg egyazon feladaton, feladatsoron vagy projekten belül foglalkozhatunk a vizuális nyelv, a képzőművészet, a tárgy- és környezetkultúra és a vizuális kommunikáció, a média témaköreivel.

Természetesen nem mindig lehetséges egyetlen feladatban minden témát érinteni, de ritka az a téma, amelyet ne lehetne tartalmilag vagy/és technikailag egy-két másik területtel összekapcsolni. Néha egészen kevés kell ahhoz, hogy lényeges legyen a változás. Ilyen például a rajzórákon gyakran előforduló hanglemez- (kazetta-, CD-) borító tervezése. Ez, a kisebb projektnek is felfogható munka (amelynek megoldásához a tanulóknak több, egymásra épülő feladatot kell elvégezniük) általában egy adott zenemű meghallgatásával kezdődik, ezután (vagy közben) megpróbálják kifejező szándékú festményekben visszaadni a zene hatását. Ezután legsikerültebb festményük felhasználásával készítenek terveket a hanglemezborítóhoz. Ezen persze szöveg is szerepel, és szó esik a figyelemkeltés eszközeiről is. Végül a feladatnak az is része lehet, hogy a tokot is készítsék el.

Bár a médianevelés jelentős része szorosan a vizuális kommunikációhoz tartozik, nem teljesen azonos azzal. Nem csupán azért, mert a legnagyobb hatású technikai médiumok: a tv, rádió nem szoríthatók be ebbe a keretbe, hanem azért is, mert a médianevelés a látványértelmezést mindig szélesebb társadalmi kontextusban vizsgálja, hogy segítse az eligazodást, hogy a néző-olvasó képes legyen a közvetített információkat pontosabban, színvonalasabban dekódolni, szelektívebb, kritikusabb, kevésbé manipulálható polgár és fogyasztó legyen. A médianevelés révén a rajztanítás a mai valósághoz közvetlenebbül kapcsolódhat majd, így „életszerűbbé”, hitelesebbé válhat. Az órán szerzett művészi és gyakorlati ismeretek segíthetik „okosan nézni” azt az óriási képözönt, ami körülvesz bennünket.

Az előbb említett feladat kevés változtatással bevonható a médianevelés körébe. Csupán a tervezés szempontjait kell tovább pontosítani: a hanglemezborító tervezésekor figyelemmel kell lenni arra, hogy kiknek készül, milyen hallgatókra, milyen piacra számíthat ez a lemez. A feladat úgy is kiadható, hogy a tanulók választják a zenét, és megjelölik azt a korosztályt vagy csoportot, amely részére terveznek. Ha pedig a tanár szabja meg ezt, például arra kéri a 14 éveseket, hogy 6-7 évesek számára válasszák a zenét és ahhoz tervezzék a borítót, amellett, hogy a tárgytervezésben és médianevelésben egyaránt fontos szempontra, a „felhasználói körre” irányítja a figyelmet, az empátia kialakulását is segítheti.

Bár a médianevelés nem szakképzés, nem „médiaalkotókat”, hanem befogadókat, közönséget nevel, a mélyebb megértést minden esetben az alkotás kínálja. Nem arról van szó persze, hogy a rajzórán interaktív videót, CD-ROM-ot vagy játékfilmet kellene készíteni. De a tanításnak olyan szellemben kell folynia, hogy bizonyos „eszköztelen” feladatokkal akár ezekre is előkészítse a tanulókat. A befogadás szintjén pedig egy sajtófotó vagy egy tv-műsor elemzése ugyanúgy része lehet a tanításnak, mint egy épület vagy festmény elemzése.

Ott pedig, ahol van hozzá megfelelő technika (fénymásoló, magnetofon, videokamera és monitor stb.), egy osztályújság, egy rádióriport vagy egy néhány perces videofelvétel készítése nem csupán a médianevelés nagy lehetősége, de óriási lehet az általános nevelő hatása is, nagyban segítheti a csoporton belüli kohézió kialakulását. A hagyományos rajzórai munka általában egyéni erőfeszítéseket igényel, csak ritkán fordul elő csoportmunka. Az előbb említett „médiás”, csoportos feladatok jó keretül szolgálhatnak az egyéni feladatokhoz is.

Ilyen keret lehet például az, ha egy egyéni alkotó feladat végeztével a tanulók rádió- vagy tv-riportokat készítenek. Az „öltözék” mint téma például jó alkalom erre. Az első feladat lehet tervezés. A terv készülhet saját vagy megadott személy részére, lehet szabadon választott, vagy adott funkcióra (munkaruha, egyenruha, szabadidőruha stb.). A feladat számos irányba bővíthető, sok kérdéskört felvető: az öltözék funkciói (védő, közlő, jelmez stb.); anyagai; az egyedi és az általános, mindkét értelemben: a méretre szabott és a konfekciós ruha (testméretek, amelyeket egy adott ruhadarab szabásánál figyelembe kell venni), egyéni ízlés és divat. De szó esik óhatatlanul a színek optikai és érzelmi hatásáról és a színkódokról is stb. Ha a tervezés első stádiumánál tovább akarunk lépni, vagyis a szabásterv és a tárgy elkészítését is tervezzük, akkor nyilván egyszerű ruhadarab vagy öltözékkiegészítő tervezése, készítése lesz a feladat (pl. sapka). Egy ilyen feladat egyszerre érinti a Vizuális nyelv, a Vizuális kommunikáció és a Tárgy- és környezetkultúra témaköreit. Ezután a feladat értékelését is szolgáló riportműsor elkészítése már csoportmunkában történik. Kiválasztják a riportalanyokat, a riportert, a szerkesztőt, a technikai személyzetet. Akinek nem jut szerep, az lesz a közönség (esetleg ők egy másik „stábot” alkotnak).

A riport készítése a tanár részéről igen komoly felkészülést igényel. Nem annyira technikai téren (ahhoz a gyerekek sokszor jobban értenek, mint a tanárok), inkább tartalmi vonatkozásokban. Tisztázni kell például, mi a célja a riportnak, mi várható tőle, kiknek szól stb. Arra kell törekedni, hogy ne maradjon családi video jellegű, ne csupán az osztály számára legyen érdekes. Jó próba lehet, ha egy másik osztályban is levetítik.

Egy gimnáziumban láttam egy nagy élményt nyújtó, kiváló órát, ahol a tanár azt kérte a gyerekektől, hogy a rajzórára olyan ruhában jöjjenek, esetleg legyen náluk olyan öltözékkiegészítő, amelyet különösen kedvelnek. A gyerekekből alakult tv-stáb ezek kapcsán készített interjúkat néhány osztálytárssal. A kész felvételeket az osztály visszanézte, és közösen elemezték a technikai és tartalmi hibákat. (Persze nagyon sok ilyen volt.) Ez volt a tanítás egyik legfontosabb mozzanata: a „tele hibával” felvételen a tanulók maguk sorolták fel a jó riport kritériumait (ami kiterjedt a képkivágástól, a világítástól, a háttér megválasztásától, a hangtechnikától, a kameramozgástól kezdve a riporter kérdezési technikáján át a kérdések tartalmi vonatkozásáig!). A következő órán a hibákból okulva újra elkészítették a riportokat.

A „fényfilm” készítése szakközépiskolások csoportfeladata volt. Arra kértem a tanulókat, készítsenek egy összetett beállítást (csendélet, térinstalláció, „élő szobrok” stb.). Erről a mozdulatlan beállításról készítsenek háromperces videofelvételt rögzített kameraállásból. A filmen csak a fényviszonyok változása keltheti a mozgás, változás képzetét. Ez a feladat jól összekapcsolható volt egy másik feladattal, amely így szólt: „Egy adott tér érzelmi, hangulati hatását változtassa meg minimális eszközökkel!” A világítással igen hatásosan lehet a tér hatásán változtatni, különösen, ha ez a világítás még mozog is!

A csoportmunka sikere jelentős részben a jó szervezésen múlik. Ehhez néha még a gimnazistáknak is komoly segítség kell. A legrövidebb videofilmhez is készítettek egy rövid ismertetőt (szinopszis), majd egy képes forgatókönyvet. Ezután megbeszélték a „szerepeket”, hogy kinek mi a feladata, az anyagszükségletet, majd elkészült a munkaterv, amolyan „visszaszámlálás”. Egy 14 tagú csoport, amelynek tagjai kedvet kaptak a videokamerához a rajzórán, nagyobb szabású vállalkozásba kezdett. Részben a rajzórán, de nagyobbrészt szabadidejükben közösen készítettek egy 12 perces videofilmet („Il re pastore”). A feladat több mint három hónapig tartó kemény munkát, izgalmat, vidámságot jelentett mindannyiuknak. Igazi kaland volt, amelynek legfőbb értéke nem a létrehozott (egyébként nagyon sikeres) alkotás volt, hanem a közös élmény és az, hogy közben sokkal érettebbé váltak.

Bemutatok néhány rajzórai mozzanatot a vizuális nevelés és a médiaoktatás köréből. Az itt következő feladatok nem feltétlenül önálló, nagy témaként jelennek meg. Néha csak az óra eleji „ráhangoló” rövid, játékos feladatok között, máskor pedig más feladatok részeként. Jellemzőjük, hogy viszonylag „eszköztelenek”.

Portrék: A négy-öt fős csoportok mindegyike kap egy portréfotót. Ezt néhány percig tanulmányozhatják, majd írják le közösen, hogy mit gondolnak: hány éves lehet az, akit ábrázol, mi lehet a foglalkozása, házas-e, mit szeret leginkább csinálni, mit csinál pillanatnyilag, milyen ember lehet. Ezután cseréljenek képet egy másik csoporttal. Válaszolják meg újra az előbbi kérdéseket. Végül hasonlítsák össze „jellemzéseiket”.

Lakásbelső-jellemzés: Kisebb csoportok mindegyike ugyanazt a képet kapja. Próbálják meg írásban jellemezni a lakás gazdáját (vagy lakóit). Írják le, hány éves lehet. Mi lehet a foglalkozása, milyen ember lehet? ... Hol lehet a lakás? A válaszokat végül hasonlítsák össze!

Arcok és helyek: Kapnak egy portréfotót és több különböző helyet, szituációt ábrázoló képet. Keressék ki azt a képet, amelyik a portréval leginkább kapcsolatba hozható! Válaszukat indokolják.

Történet portrékkal: A 4-5 fős csoportok találjanak ki egy történetet, amelynek a bemutatott képeken látható emberek a szereplői. Írják le röviden, hogy a szereplők milyen kapcsolatban állnak egymással, vagyis készítsenek szereposztást, és írják le vázlatosan a történetet. Adjanak címet is neki!

Más: A bemutatott reklámhoz készítsenek az eredetitől eltérő feliratot! A felirat legyen rövid és frappáns, tartalmában az eredetitől teljesen eltérő.

Hang nélkül: Egy filmből hang nélkül bejátszott részletet próbáljanak meg értelmezni. Különböző hangbejátszásokból válasszák ki, melyik tartozhat a filmrészlethez.

Hangjáték: Az egyik csoport készítsen hangfelvételt egy rövid, kitalált eseménysorozatról, amelyben csak zörejekkel, hangokkal (de szavak nélkül) „láttatják” a történteket. Ezután a másik csoport rajzoljon képregényt a történetről!

Oktatófilm: A csoportok készítsék el egy rövid oktatófilm képes forgatókönyvét. Pl. „Hogyan készül a monotípia”, „Hogyan készíthetünk papírbatikot”. A film meghatározott korosztály számára készüljön.

*

Mindeddig olyan feladatokat ismertettem, amelyek a vizuális nevelési céljainkat bármely óra keretében, más és más ismeretekkel együtt szolgálhatják. Befejezésül felvázolok néhány szempontot, amelyeknek segítségével kidolgozhatjuk kifejezetten médiával foglalkozó órák témáit.

Médiakategóriák: A különböző technikai médiumok (tv, rádió, film stb.); műfajok (dokumentumfilm, reklámfilm stb.); a média produkcióinak egyéb csoportosításai.

Médianyelv: Az üzenetek kódolásának módjai a különböző médiumokban; a dekódolás (hogyan érti, értelmezi a néző a produkciót).

Technológiák: A különböző médiumokkal kapcsolatos technikai ismeretek.

Intézmények: A média intézményei (kik készítik a produkciót, kik közvetítik); hogyan készül egy-egy produkció?

Közönség: Kiknek készül a produkció? Milyen csoportokat, rétegeket céloz meg? Hogyan válogat, hogyan „fogyaszt” a közönség? Ki hogyan reagál a produkcióra?

Nézőpont: A produkció nézőpontja, szándéka; az „üzenet” és egy adott hely, emberek, eszmék kapcsolata; a sztereotipizálás és következményei.