Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1998 március > Gyerekek, óvók, szülők helyzete Magyarországon a XXI. század küszöbén

Bakonyi Anna

Gyerekek, óvók, szülők helyzete Magyarországon a XXI. század küszöbén

A szerző azt vizsgálja, milyen új problémákat vet fel az óvodákban is természetessé váló pluralizmus. A programok sokszínűsége csak akkor viselhető el, ha egyrészt azok szellemisége szinkrónban van az alapprogram szellemiségével, gyermekképével, másrészt ha azok valóságos szükségleteket elégítenek ki, ha valóban a gyermekek érdekeit szolgálják.

Sokunknak nagy szerencséje volt. Létezett egy személy, akinek hatása néhány évig, a nap nagyobbik hányadában majdnem olyan jelentős volt, mint anyának, apának. Ő volt az óvó néni. Lehet, hogy ez az óvó néni még csak „huszonéves” volt, mégis így szólította őt mindenki, még az idős nagymama vagy nagypapa is.

Ez az idillinek mondható állapot jellemezte – vagy talán jellemzi még ma is – az óvónők, végső soron pedig az óvodás gyerekek helyzetét. Társadalmi berendezkedéstől függetlenül van egy olyan intézmény, amelyben olyan emberek dolgoznak, akikre rá lehet bízni a gyereket, mert vigyáznak rá, féltik, gondozzák őt, sőt a rájuk bízott gyermek még okosodik is, mert megtanul szépen énekelni, verset mondani, ügyesen számolni és nem utolsósorban: viselkedni.

A kissé érzelmes és leegyszerűsítetten megfogalmazott bevezető sok igazságot rejt magában. Hosszú évekig egyfajta mozdulatlanság jellemezte az óvodákról és az óvónőkről való elképzelést. A 20-as, 30-as évek óta működik az az elvárás – és bizonyos mértékben az a megvalósulás –, hogy az óvónő egyfajta „pótanyai” szerepkört töltsön be a kisgyermek életében. Miközben ápolja a gyereket, természetesen hatással is van rá, neveli őt. Személyes vonzása által akarva-akaratlanul modellt nyújt a kicsinek. Mintát ad a szokások elsajátítására, és nem utolsósorban megmutatja az utat az interperszonális kapcsolatok kezelésének módjára is – a hétköznapi érintkezési formáktól a konfliktusok megoldásáig. Az óvó nénit utánozva tanul meg a gyerek úgy viselkedni, hogy a szülők bátran viszik őt 6-7 évesen az iskolába, joggal bízva abban, hogy ott is jól megállja majd a helyét. Lehetett és lehet bízni ebben. Az anyapótló szerepkör szükségessége és jelentősége egyetlen pszichológiai irányzat számára sem vitatott kérdés, és ami a legfontosabb, minden anya vágya, hogy gyermekét olyan emberre bízza, aki megértéssel, szeretettel figyel rá.

Ha ez a helyzetkép ilyen idillikus, ilyen szép, nem áll-e ezzel ellentétben az a tény, hogy az óvoda sokáig nem vált az oktatási rendszer szerves részévé, s mint ilyen, nem vált igazán társadalmilag elismert intézménnyé. Hányszor hallhattunk olyan kijelentéseket, amelyek arra utalnak, hogy az óvónő nem is igazi pedagógus. (Volt idő, amikor pedagógusnapon köszöntötték a pedagógusokat és az óvónőket a rádióban.) Egészen az ötvenes évek közepéig a képzés is csak középfokú volt, majd amikor felsőfokúvá vált, a képzési idő egy évvel elmaradt a tanítóképzési időhöz képest. (Néhány évig a két képzési idő azonos volt, ma újra egy évvel kevesebb időt szánunk óvónőink felkészítésére.) Sőt! Sokáig működött a középfokú óvóképzés is párhuzamosan a felsőfokúval. A kismértékű anyagi különbséget leszámítva a két képzési típusból kikerült óvónők lényegében egyenértékűnek számítottak. (Mindössze a vezetői munkakör igényelte feltétlenül a főiskolai végzettséget.)

Újabb ellentmondás látszik felbukkanni, ha tovább elemezgetjük az óvodáknak immár a tartalmi változásait. Miközben a társadalmi elvárás és a valóság e két pólusa egyszerre, egy időben volt jelen a magyar óvodaügy megítélését illetően, aközben egyre intenzívebben hatott az óvodák pedagógiai-pszichológiai életére az úgynevezett „Budapesti Iskola”, illetve az ezen az iskolán nevelkedett utódok tevékenysége. Elindult egy valódi tartalmi megújulás. Az ellentmondás ott van, hogy a magyar közoktatás egészét tekintve éppen az óvodák voltak képesek olyan színvonalra emelkedni, amelyet egyrészt elismertek a szakemberek mind idehaza, mind külföldön, másrészt, amelyet elismertek maguk a szülők, mert azt tapasztalták, hogy a gyermeküknek jó. Igaz volt ez akkor is, ha a 60-as, 70-es évek óvodapedagógiája sem volt mentes a kor ideológiájának hatásaitól.

Ma, a rendszerváltás után közel tíz évvel megint csak ellentmondásokkal teli helyzetkép jellemzi az óvodák ügyét. Először is: az óvónő presztízsének emelkedését saját nevének hirtelen átalakulása jelképezi. Ez a presztízs azonban pusztán formális. Az új név: óvodapedagógus. Komoly logikai bukfencnek tűnik, hogy ezzel párhuzamosan nem alakult ki az iskolapedagógus szóhasználat, eltűnt viszont az óvó néni, sőt az addig hivatalos óvónő szó is, nem beszélve az óvó kifejezésről. Pedig a képzőkben már természetes az óvó bácsik megjelenése. (Más kérdés persze tanulmányozni az óvók pályamotivációit, különösen összevetve az óvónőkével.)

Az 1989-ben bevezetett program, amely a régebbi, 1971-es program továbbfejlesztett változataként vált ismertté, szinte születése pillanatától kezdve jogilag képviselte ugyan a központi programot, a gyakorlatban azonban „már csak” lehetőséggé vált, hiszen bekövetkezett a szabad választás a rendszerváltás következtében. Sokan dolgoztak és dolgoznak ma is e program szellemében. Ugyanakkor egyre inkább deklarálttá váltak azok a kezdeményezések is, amelyek már 1989 előtt is elkezdődtek csendesen, bent az óvodák zárt falai mögött. Sőt, a kép még tovább differenciálódott azzal, hogy beáramlott Magyarországra is az a néhány reformpedagógia, amelyeket mi újként, szinte kísérletként éltünk meg, noha ezek a pedagógiák már a múlt században is léteztek.

Mindez a kissé zűrzavarosnak tűnő állapot számos kérdést vet fel, amely kérdésekre nem egyszerűen elméletileg kell válaszolni, hanem éppen a válaszokon, a döntéseken múlik a mai óvodapedagógiai gyakorlat.

Kérdés, hogy lehet-e dolgozni ma egy óvodában úgy, hogy több, ismert pedagógiai eljárás elemeit vegyítve áll össze a helyi program. Nyilvánvaló, hogy többféle válasz adható, attól függően, hogy kinek mi a meggyőződése az eklektika létjogosultságáról. Az azonban biztos, hogy csak egymással összeegyeztethető elemeket lehet összerakni, ha nem akarunk rendetlenséget, káoszt. Természetesen nemcsak a program tartalma a döntő a megvalósítás folyamatában, hanem az óvónő személyisége is: mi az, amivel azonosulni képes.

Némileg ezzel függ össze a következő felvetés is, amely a múlt században gyökerező reformpedagógiák alkalmazóinak lehet problémája. Az igen határozott ideológiával és pedagógiai gyakorlattal rendelkező koncepciók megtartsák-e teljesen eredeti gyakorlatukat, vagy „önfeladás” árán alkalmazkodjanak-e a kor és a mindenkori társadalom követelményeihez. Többen foglalnak állást ma Magyarországon mindkét nézet mellett, ami azzal jár, hogy mindkettő megvalósítására van a gyakorlatban példa. (Pl. szerepjáték a Montessori-óvodában, egész napos bentlét lehetősége a Waldorf-óvodában stb.) Összefoglalva: egyrészt felmerül, hogy a változtatás nem szünteti-e meg a koncepció lényegét, másrészt az a tény, hogy 50-100 év telt el e pedagógiák születése óta, nem rejti-e magában a változtatás igényét és lehetőségét. Ezt a vitát nem lehet és nem is szabad kívülről eldönteni. Mindkét véleménynek megvan a maga létjogosultsága.

Ezek mellett léteznek frissen született közkedvelt irányzatok, amelyeket valóban a jelenkor vélt vagy valós igénye teremtett meg. A környezetvédelem vagy a néphagyományok ápolása például számos óvoda nevelési programjának vezérelve. A kérdés pusztán csak az, hogy valóban azok az óvónők dolgoznak-e ezekkel a programokkal, akik számára saját életükben ténylegesen jelentősége van akár a környezet, akár a hagyományok ápolásának. Valódi kompetencia nélkül is megvalósítható sok minden. Ám, amikor van választási lehetősége az intézménynek és a benne dolgozóknak, akkor tudnak-e választani autentikusan, van-e erre ténylegesen módjuk?

A hétköznapok további irányzatokat is „kitermeltek” még, amelyek olyan társadalmi problémákat hordoznak, amelyek végre felszínre kerültek, ugyanakkor ez persze további problémákat szül. Ilyen például az óvodai nevelésben megvalósítható integráció. Az integrációs neveléssel való azonosulás azonban nem pusztán elvi kérdés. Megvalósításához komoly felkészülés és jelentős anyagi háttér kell. Nem kevésbé érvényes ez a nemzeti-etnikai kisebbségek óvodai nevelési programjára, amelynek kapcsán ugyancsak felvetődik a kompetencia, a valódi vállalás és a szakértelem kérdése.

Látható tehát, hogy mind az intézménynek, mind az óvónőnek óriási a felelőssége, egyre nagyobb és egyre szerteágazóbb a feladata. Ez persze jó, hiszen tudjuk – mert vannak történelmi tapasztalataink –, hogy igazán hatékonyan csak tényleges felelősséggel lehet dolgozni. A saját programírás olyan felelősség és olyan feladat, amely valamilyen szinten megérint minden óvodát és minden óvónőt. Megszokni azonban azt, hogy nincs igazodás egy központi programhoz, nem olyan egyszerű. Könyvek, tanfolyamok segítenek a felkészülésben, de a későbbi, gyakorlati nehézségek fogják igazán megtanítani az óvónőket erre a feladatra. Saját sikereik és saját tévedéseik által kristályosodik majd ki, hogy ki és mennyit bír, hogy melyik programra van igazán igény, melyik program válik időtállóvá.

Az óvodák közötti versenyhelyzet nagyon egészséges, ám az intézmény dolgozói saját bőrükön érezhetik, hogy ki és mely program által bírja tovább. Folyamatos munkára és folyamatos önkontrollra késztet ez az állapot, mint minden versenyszituáció. Az óvodák nemcsak egymással versenyeznek, hanem versenyhelyzetbe kényszeríti őket a NAT megléte is, azaz az iskolák elvárása az óvodákkal szemben, a szaporodó 6 és 8 osztályos gimnáziumok, az egyre többet és többet nyújtó-követelő iskolák, ahová a 6-7 éves gyerek már csak jól felkészítetten, felvételi után kerülhet be. A teljesítménycentrikus világ, amelyben a hajsza és ennek következtében a pénz a valódi érték, végül is kényszerhelyzetbe hozza az óvodákat is. Ekkor már hiába „óvó néni” még valaki. Hiába a magyar progresszív óvodapedagógia múltja, ha a kor diktátuma hatására újra elkezdődik az óvodák kisiskolásítása. Ha a gyerekek tanóraszerűen nyelv(ek)et tanulnak, ha a játékidőben tömegesen ülnek a számítógép előtt, ha hetente többször (néha a nagyobbak az alvás helyett!) sportolnak. Tényleg ezt követeli a mai magyar társadalom? Az embernek déj… vu érzése van! Egyszer már mintha lezártuk volna ezt a kérdést. Muszáj elölről kezdenünk?! Jó értelemben véve: divat az individualizmus, az egyéni érdekeket közvetítő értékrend. Végre eljött az az idő, amikor az egyén szerepe jelentősebb, mint valaha. Végre nem ülnek a gyerekek az óvodában egyszerre együtt, félkörben a székeken, hallgatva az óvónő magyarázatát. Végre tanulhatnak saját képességeik és saját tempójuk szerint, érdeklődésüktől vezérelve. Ám a teljesítményhajsza nem jó értelemben véve individualizál, nem tesz jót a gyerek lelki és fizikai állapotának, hanem túlzottan önérvényesítővé, énkiterjesztővé változtat – elég hamar.

Miközben szülők és gyermekeik egy olyan dilemma előtt állnak, amely a pragmatista értékeket szembeállítja a gyermek lelki és fizikai érdekeivel, miközben ezt a dilemmát átéli az óvónő-társadalom minden egyes tagja, aközben kell megtanulni a toleranciának azt a szintjét, amelyet eddig még nem kellett gyakorolni. Hiszen el kell viselni, sőt lehetőleg el kell fogadni azt, hogy egy-egy óvodán belül más és más módon dolgoznak, és hogy az egyes óvodák között majd egyre nő a különbség. Az elkövetkezendő néhány év feladata tehát nemcsak az lesz, hogy meg kell írni és meg kell valósítani egy programot, hanem az is, hogy meg kell tanulni az igazi toleranciát.

Még egy kicsit fokozva a feszültséget: ha egy óvoda nevelőtestülete döntött, kialakult a koncepciójuk, az óvodai nevelésről való újabb elképzelésük, még mindig „ott lebeg a fejük felett” a helyi önkormányzat véleménye, aminek az elfogadásától és anyagi támogatásától függ, hogy bevezetésre kerülhet-e egy program. Ez önmagában sem jó. De végképp lehetetlen helyzetbe kerülhetnek majd az óvodák, ha esetleg négyévente egy-egy önkormányzati váltás után „át kell programozniuk” magukat az intézményeknek, igazodván a pillanatnyi kívánalmakhoz. A szülő a városban (főleg nagyobb városokban) még átviheti gyermekét az „utca másik oldalára”, de kistelepüléseken ez megoldhatatlan probléma lehet.

Nagyszerű, hogy elmúlt az az idő, amikor az intézmények, így az óvodák sem helyezik egységes ideológiai alapokra a nevelést. Jó, hogy végre az óvodák fenntartója sem pusztán az állam, hanem szövetkezhetnek szülők, működtethet intézményt az egyház stb. Jó, hogy érvényesülhet valóban a sokféle szakmai elképzelés. A baj csak akkor kezdődik, amikor az intézményi önállóság jogi megléte mellett a valódi döntés lehetősége már nem áll fenn. Bármiféle elképzelésnek, helyi programnak van létjogosultsága, ha az tényleges igényt elégít ki, és ha az szinkrónban van az Óvodai nevelés országos alapprogramjának szellemiségével, gyerekképével és óvodaképével. De nem mindegy, hogy ez az igény a gyerek tényleges fejlődését szolgálja-e, és az sem mindegy, hogy hosszú távon elviseljük-e a sokszínűséget egymás mellett és nem egymás ellenére. A gyermek érdekeit nem feltétlenül szolgáló társadalmi elvárások dacára, az eddig elkészült és közzétett minősített programok gyerekcentrikusak, remélhetőleg elterjedésük ezt a szemléletet tovább sugározza. Optimizmusra ad okot, hogy éppen ezek a programok váltak minősítetté.

A mai óvónőket terheli az elvárásoknak való megfelelés, így nehéz helyzetüket látva, ennek tudatában kell segítenünk a pályára készülőket. Ezért kiemelten fontos az óvóképzők szemléletformáló munkája is. Tömegével képezzük óvónőinket, hiszen ma már minden óvóképzőben működnek a levelező tagozatok is, ahol a találkozás, a kontaktusteremtés még nehezebb-távolibb, mint a nappali tagozatos hallgatók körében. Pedig egyre inkább érett embereket, döntésképes személyiségeket kellene nevelnünk.

Mindezen gondok ellenére azt remélem: sokaknak nagy szerencséje lesz. Létezik majd egy személy a jövőben is (mert volt és van), akinek a hatása néhány évig, a nap nagyobbik hányadában, majdnem olyan jelentős lesz, mint az anyának, apának. Ő lesz az óvó néni.