Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1998 március > Virtuális korongozás, avagy vizuális nevelés – Kerekasztal-beszélgetés

Virtuális korongozás, avagy vizuális nevelés

– Kerekasztal-beszélgetés –

A kerekasztal-vita résztvevői arról cseréltek eszmét, mennyiben jelent újat, mást a NAT a vizuális nevelés számára. A beszélgetés központi kérdése, hogy mi a vizuális nevelés értelmezési kerete, miben mutat túl a hagyományos rajztanításon, milyen új elemekkel bővíti ki azt. A vita érintette azt is, mennyire építhető be a vizuális nevelésbe a kortárs képzőművészet, mennyire lehet célja az iskolai vizuális oktatásnak a befogadóvá, művészetértő személyiséggé nevelés.

A beszélgetés résztvevői: Baranyai Zoltánné, a győri Kovács Margit művészeti iskola igazgatóhelyettese, megyei szaktanácsadó, rajztanár, Deszpot Gabriella rajztanár, tankönyvszerző, Pázmány Ágnes rajztanár, országos szakértő, a Vizuális Kultúra című módszertani lap szerkesztője, az OKSZI munkatársa, tankönyvszerző, Sinkó István rajztanár, képzőművész, művészeti író, a GYIK-Műhely vezetője, Szabics Ágnes képzőművész, a GYIK-Műhely tanára, Trencsényi László egyetemi docens.

Sinkó István: Mai beszélgetésünkre egy idézettel érkeztem, amelyről azt gondolom, hogy aktuális és a témába vágó is, Baudrillart A rossz transzparenciája című könyvéből való: „Ha jellemeznem kellene a mai helyzetet, azt mondanám, hogy az az orgia utáni állapot. Az orgia a modernitás kirobbantásának, a minden téren való felszabadulásnak a pillanata, politikai felszabadulás, szexuális felszabadulás, a termelőerők felszabadulása, a pusztító erők felszabadulása, a nő felszabadulása, a gyereké, a tudattalan ösztönöké, a művészeté. Az összes ábrázolási modell és az összes antiábrázolási modell elfogadása. A valósnak, racionalitásnak, szexualitásnak, kritikának és antikritikának, növekedésnek és növekedési válságnak. Végigjártuk a tárgyak, jelek, üzenetek, ideológiai gyönyörök termelésének és virtuális túltermelésének minden ösvényét, mára mindent felszabadítottunk, minden játszmát lejátszottunk, s itt állunk mindannyian a nagy kérdés előtt: Mit tegyünk az orgia után?”

Azt kérdezném a beszélgetés résztvevőitől, vajon a vizuális nevelésben érezheti-e magát egy pedagógus úgy, hogy már túl van az orgián, vagyis, hogy minden megtörtént, minden felszabadult és minden játszma lejátszódott. Nézzük meg, megtörtént-e ez a jelentős előrelépés a tantárgyban az elmúlt években, évtizedekben, és ez vajon tényleg kiteljesítette-e magát annyira, hogy már akár egy ilyen kiüresedési probléma előtt álljunk?

Trencsényi László: Én az OKI hivatalnokaként „az orgiához szükséges tömjénfüstölő”, azaz a tantervi kínálat előállításáért voltam felelős, de mégis megszólalok először. Az alapkérdés az: a Nemzeti alaptantervnek az-e a küldetése, hogy az előrelépést konstatálja, illetve azt előmozdítsa, vagy pedig olyan forgatókönyve legyen különböző „orgiáknak”, amelyben mindenki otthonosan, komfortosan érezheti magát, eligazodhat. Hogy mindenki úgy érezze, ez az övé is. Magyarán, a Nemzeti alaptanterv tartalma modernizációs tartalom-e vagy a funkciója modernizál-e. Úgy érzem, hogy a vizuális kultúra alaptantervi megfogalmazása teljesíti a legklasszikusabban az alaptantervi normákat. Sikerült olyan konszenzust teremteni, olyan önmérséklettel a vizuális kultúra tartalmait megfogalmazni a NAT-ban, hogy alapvetően mindenki úgy érezheti, hogy ő is belefér a NAT-ba, és én ezt jónak tartom.

Pázmány Ágnes: A NAT-hoz hosszú út vezetett el, és a NAT sok olyan dolgot szentesített, legalizált, ami már benne volt a szakmánkban, helyi műhelyekben, helyi törekvésekben, akár kísérleti jelleggel vagy fakultáció keretében. Gondolok például a kézművességre. A tárgykultúra kiemelt figyelmet kapott. Ugyan eddig is benne volt a tantervben, csak nem ennyire rendszerezve, nem ennyire tudatosan. Ez nagyon sok helyen összefüggött azzal, hogy a 70-es években nekilendült a táncházmozgalom, és amikor a néprajzi ismeretek előtérbe kerültek, mindenütt elindult valamiféle kis műhely. Kristályosodási folyamat kezdődött. Ha visszatekintünk a legutóbbi tantervre, már az nagyon sok olyat magában foglalt, ami most kiteljesedhetett. Ilyen volt a fotó, a video, a számítógép is, amely, ha minimális szinten is, kötelező jellegű lett az iskolákban, míg eddig legfeljebb egy-egy tanár a saját hobbijaként foglalkozott ilyesmivel a gyerekekkel.

Jómagam bábáskodhattam a NAT születésénél, az első lépésektől szinte végig, aztán az érettségi követelményrendszerének kidolgozásában is részt vettem, és úgy látom, hogy sok olyan dolog, ami a gyakorlatban már bevált, és szinte a szakma kérte, az mára hivatalosan is teret kap.

Baranyai Zoltánné: Az volt a kérdés, van-e kiüresedési veszély. Megyei szaktanácsadóként, országos szakértőként sokfelé járok, sok helyen tartok előadásokat, tréningeket. Óriási különbséget látok egyes iskolák rajztanítása és vizuális nevelése között. Én nem a kiüresedést érzem, hanem a kiteljesedés lehetőségét. Visszaemlékszem arra, amikor 30 évvel ezelőtt a tanári pályámat kezdtem, az akkori tanári kézikönyv szerint vödröt, szemétlapátot, fedőket kellett rajzoltatni. Akkor azt kérdeztem, mi ezen szép, mi ezen az izgalmas, a kifejezésre alkalmas, és mást tanítottam. Később jött a formaelemzések (alma, paprika, citrom) időszaka. Nem az a baj, hogy ezt csináltuk, hanem az, hogy nem tudatosítottuk, miért. A megyén belül mikor elkezdődtek a NAT-tal kapcsolatos felkészítések, több mint kétszáz rajztanár, tanító jelentkezett a továbbképzéseimre. Idén ugyanezt tapasztalom. Óriási a rámozdulás. A pedagógusok fel akarnak készülni a korszerű tartalmakra. Mindenki hasznos, értelmes, a gyerek érdeklődési köréhez, életkorához illeszkedő tananyagot kíván tanítani.

Sinkó István: Ezek szerint a posztmodernitás nem lép elő. Mi még a vizuális nevelés magyarországi viszonyait tekintve egy rácsodálkozásos, avantgárd állapotban vagyunk, most indul meg valami, most kezd kiteljesedni a dolog?

Trencsényi László: Most kezd kiteljesedni? Ezt mondod? De hát immár 30 esztendeje beszélünk „vizuális nevelés” címén modernizációról! 30 év alatt egy eszme normális viszonyok között kiég, lejár. Mi meg azt mondjuk, hogy csak már eljönne az ideje.

Baranyai Zoltánné: Aki mást csinált, az úgy érezte, hogy ő renitens, mert nem az előírt hagyományos módon végezte a munkát, de csinálta. Voltak sokan, csak mégsem az volt az általános. Most rácsodálkozás és kiteljesedés együtt létezése a jellemző. Amit én most tapasztalok, az elsősorban egy korszerűsödési igény.

Pázmány Ágnes: Véleményem szerint nincs éles határ. A 70-es évek második felében keletkezett tanterv, meg a 86-os korrekciója már ezt az utat mutatja. Nehogy úgy lássuk, hogy nem volt semmi, ám most, hirtelen lett valami.

Szabics Ágnes: Úgy érzem, hogy ezek elvi lehetőségek. Nekem nagyon szomorú tapasztalataim vannak. Nem akarok ünneprontó lenni, mert a lehetőségek szerintem is megvannak, sőt nagyok, de mégis úgy érzem, hogy nagyon sok rajztanár nem használja ki, sőt nem is tud róluk. Vagy nem találkozott bizonyos problémákkal, vagy a rossz körülményekre fogja a tehetetlenségét. Úgy gondolom, nemcsak a szellemi részét nem tették magukévá, hanem még a technikai lehetőségeket sem ismerik.

Deszpot Gabriella: Helyi műhelyek voltak, és azoknak egy kimazsolázott, jó lehetőséget adó sűrítménye, „demója” a NAT. Valaki egyénileg sok mindent kipróbált, ha volt elég energiája, de azt hiszem, hogy mindenki inkább részterületeket, a saját mániáját próbálta ki a tanításban. S ha sikere volt, szerencsés volt, akkor eljutott egy olyan körbe, amely be tudta építeni az ő eredményeit is a Nemzeti alaptantervbe. Vannak hiányosságok, persze, miért ne lennének. Nem tanultunk mi sem fotózást a főiskolán, és ha az ember maga nem csinálta, akkor nem tanulta meg. De az érdeklődés tényleg megvan, és a művészeti nevelés iránt amúgy is nagyobb az igény, mint volt. Talán ellenhatásaként a kötelezően szükségesnek vélt számítástechnikának és idegen nyelvnek.

Trencsényi László: Mi lesz, ha a rajztanár majd így reagál: „Én a jobb lábammal fotózok, a bal lábammal korongolok, a füleimmel számítógépes grafikát csinálok. Nem fogadom el azt, amit az Új Pedagógiai Szemlében a Deszpot Gabriella mond, hogy a rajztanítás a posztmodern vagy premodern ellenhatás lenne a számítástechnikai modernizációra.”

Deszpot Gabriella: Attól függ, hogy érzi magát ebben a helyzetben a pedagógus. Ha nem frusztrált, akkor neki az jó. Van egy követelményrendszer, ha ő arra „rá tudja tenni” az ő saját programját, és hitelesen tudja csinálni, akkor a gyereknek is jó.

Trencsényi László: Maradjunk Gabi példájánál. Ha valaki egy posztmodern nosztalgiával veszi elő a kézművességet, lázadó magatartással az informatikai forradalom ellen, egy gépromboló attitűddel, s ugyanakkor a másik kezével számítógépes grafikát kell csinálnia, mert hiszen a NAT-ban benne van, akkor abból gond lesz.

Sinkó István: Egy nemzetközi konferencia volt nyáron Glasgow-ban, ahol számomra úgy tűnt, hogy nemzetközi szinten ez a fajta távolságtartás az összes eddig megtörtént szemléletváltástól függetlenül bekövetkezett a nemzetközi vizuális nevelési frontokon. Az volt az érzésem az előadásokat hallgatva, hogy a 2000. évre készülve mindenki megriadt ettől a nagy szabadságtól, és általában szűkíteni szeretnék azokat a területeket, amelyeket a vizuális nevelés eddig világszerte a tanárok és a gyerekek felé tálalt. Ennek kapcsán kérdezem tőletek, hogyan látjátok, nálunk mennyire ágaznak szerte az utak, mennyire érvényesül a sokféleség a vizuális nevelésben?

Pázmány Ágnes: Nekem a sok út a szemléletformálást és egy eszköztudás átadását jelenti. Ez komplexebb dolog, mint a rajztanítás. Ez egy látásmód, egy gondolkodásmód megtanítása. A helyi tanterv készítésekor óraszámproblémák merülnek fel. A szemléletformálás, az eszköztudás átadása a tantárgy keretében elég jó fegyver lehet a rajztanárok, a vizuális kultúrát tanítók számára az óraszámért folyó harcban, amennyiben „alásegít” vagy „mellétesz” más tantárgyaknak.

Deszpot Gabriella: Ha csak a NAT közös követelményeit nézem, akkor a vizuális nevelés nagyon sok mindenre használható. Egyrészt van a hon- és népismeret, a népművészet és a néprajz, amely a vizuális nevelésnek ugyanúgy tartalma lehet, mint eddig. Van a kapcsolódás Európához és a nagyvilághoz, van természetesen művészettörténet, technikatörténet, a környezeti nevelésben tárgy- és környezetkultúra (ez utóbbi számomra nemcsak a kézművesség, hanem az ipari formatervezés is, amely erősebb szerepet kell hogy kapjon). Aztán elgondolkodtató, hogy a testi és lelki egészség közös követelményt hogyan szolgálhatja mondjuk a vizuális nevelés: a művészetterápia is egy vonulata a vizuális nevelésnek, amely rejtetten benne van az óráinkban. A tanulás tanítását pedig ilyenekkel tudja segíteni, mint a reproduktív képzelet, a vizuális emlékezet. S ha aprópénzre akarjuk váltani a vizuális nevelést, akkor itt a pályaorientáció. Ma számos olyan szakma vagy szakterület van, ahol azokra az emberekre van szükség, akik vizuális eszközökkel tudnak élni. A vizuális kommunikációkészség fejlesztése azért időszerű, mert elsősorban képpel dolgozik a mai világ, amelyben élünk. Tehát van szerepe a vizuális nevelésnek. A jó ízlés ugyanolyan értékes, mint eddig, továbbra is kell arra nevelnünk a tanítványainkat a rajzolás mellett. És ami még nagyon fontos és korszerűnek mondható, az a szempontváltásra való készség.

Pázmány Ágnes: Erre gondoltam: eszköztudás, vizuális kommunikáció, kreativitás, rugalmasság és a pályaorientáció. Megjelent egy kiadvány a NAT-hoz, NAT-TAN címmel, külön a művészetekről is. Abban összegyűjtöttük ezeket az érintkezési pontokat. Még a matematika is benne van, az anyanyelv és irodalom stb. Pontosan azért írtuk meg, hogy a szaktanár odatehesse az igazgató elé, bizonyítandó, hogy nem melléktantárgyat tanít.

– Sinkó István: Úgy érzem a szavaitokból, hogy itt egyszerre megjelenik ezer út. Ezen az ezer úton lehet haladni, lehet ezekre az utakra átkerülni, erre lehetőséget ad a NAT, másrészről kérdés, hogy ezeken az utakon kik járnak, ki melyiket választja belőlük. Mennyire világosak ezek az utak azok számára, akik most kerülnek ki a főiskolákról?

Szabics Ágnes: Félek, hogy nem nagyon választanak. Nem tudom, mi az oka, kényelmesség, megszokottság vagy esetleg az, hogy nálunk még a művészképzésben is a legnagyobb szerepet a modellrajz, a hagyományos rajztanítás kapja, illetve a felvételik szinte csak ebből vannak. Úgy érzem, hogy ezek a lehetőségek hiába jelennek meg a rajztanítás mellett, mégsem ismertek eléggé.

– Sinkó István: Az adott intézmények mennyire tudják ezeket az utakat bemutatni? A rajztanár magától ritkán indul el egyéni úton. Valamilyen képzést kap abból az intézményből, ahol tanult. Maga az intézmény hogyan képes erre a szélesebb terítésre?

Szabics Ágnes: Attól tartok, hogy azok, akik kikerülnek a felsőoktatási intézményből, nem feltétlenül kapnak meg mindent ahhoz, hogy választhassanak utakat, és félek, hogy a képzésük alapja, a fő magja még mindig a modellrajztanításhoz kapcsolódik. A modellrajztanítás mellett megmutatnak nagyon sok mindent, de a fő része mégis ez. Pedig egy felsőoktatási intézményben ezen túl kell hogy legyenek a hallgatók.

Trencsényi László: Nem véletlenül kerültek szóba az előbb az újfolklorizmus kézműves mozgalmai. Ezek alternatív kultúrák voltak, de nemcsak ez, hanem mindegyik avantgárd, alternatív műhely. Nem a pedagógiához képest voltak alternatívak, hanem a kultúrához képest. Időközben persze az a nomád nemzedék is konszolidálódott. Két útjuk van. Az egyik, hogy megőrzik az alternatív életérzésüket, alternatív viszonyukat a kultúrához, és akkor nem integrálódnak a képzőintézmények futószalagjába vagy rosszul teljesítő gyárába. A másik út, hogy esetleg a képzőintézményekben megkapják a maguk alternatívnak kijáró kalitkáját, amely aranyból van, jól csinálhatják a magukét, ha találnak 4-5 őrült hallgatót, akik szintén azt akarják csinálni. Vagy kiteszik a vödröt és a rongyot – modellként – a foglalkozáson, elveszítik saját alternatív gondolataikat, azok alternatív karakterét. Azonban, ha egyetlen egy járható útként mutatják föl azt, így az eredeti gondolat, a progresszió elveszíti az alternatív kultúra ifjúságra gyakorolt vonzó hatását.

Baranyai Zoltánné: Tapasztalatom szerint a gyakorló rajztanár, tanító többnyire nem a képző intézményektől kapja meg azt a segítséget, amely a munkája folyamatos korszerűsítéséhez szükséges. Harminc évvel ezelőtt minket még a plasztikai alakításra sem készítettek fel. Mindenkinek a későbbiek során kellett megtalálnia azokat a lehetőségeket, ahol a hiányzó ismereteit megszerezte. Sajnos ma is nagy szakmai hiányosság tapasztalható a frissen végzett pedagógusoknál. Ezért fontosnak tartom, hogy megyénként, városonként legyenek olyan műhelyek, bázisintézmények, ahová a pedagógus elemehet a gondjait megbeszélni, ahol tapasztalatot gyűjthet, amely vállalja a hiánypotlást, a segítségnyújtást, az új irányzatokra, szemléletmódokra való felkészítést.

Visszatérve a Nemzeti alaptanterv által megfogalmazott társadalmi elvárásokra, a vizuális kultúra feladata úgy fogalmazódott meg a NAT-ban – ezen a mondaton nagyon sokat töprengtem –, hogy a teljes látható világ és a nem látható, de láthatóvá tehető világ használatára és alakítására való felkészítés a feladatunk. Az első kérdésem az volt, van-e olyan, ami nem tehető láthatóvá – én nem tudok ilyet. Akkor marad az a probléma, hogy mennyit markoljunk. A töprengések után fogalmazódott meg bennem, hogy feladatunk a műveltségterületekre, tantárgyakra tagolt ismeretek egységbe szervezése, olyan tanítási gyakorlat kialakítása, mely elősegíti a természet, a mesterséges környezet, a társadalom és a szellemi szféra kapcsolatának megértését. Rendkívül sok integrációs lehetőség van, mindenbe bele tudok segíteni, mindent más oldalról, a vizualitás oldaláról tudok megtanítani, megvilágítani. Tehát igazából mindazt, amit a többi tantárgyból tanul a gyerek, én más szemszögből taníthatom meg neki, vizuálisan tanítom meg tapasztalni, megismerni és kifejezni. Ettől a pillanattól kezdve nem öncélú a rajztanítás, hanem hihetetlen lehetőség arra, hogy a gyereket vizuális gondolkodásra, kommunikációra, kifejezésre tanítsa. Azt hiszem, ez a fajta szemlélet jobban mederben tartja a dolgokat, és kiküszöböli az öncélú elágazásokat. A győri Vizuális Pedagógiai Műhely e szerint a szemlélet szerint alakította ki tantervi programját.

Trencsényi László: Én egy kicsit keserűbb vagyok, mert amit Valika mondott, az egy sarokba szorított szakma utolsó szó jogán elmondott vallomása volt, hiszen iskoláinkban ezalatt lezajlott az óratervi vita a helyi tantervekről. Nincsenek végleges információim a frontokról, de félek attól, hogy nagyon sok rajz szakos kolléga hagyta el elvérezve a csatateret. Ha azt, amit maga mondott, a kémikus vagy a földrajzos vagy a magyaros mondja, ő áll föl ezzel a nevelési értekezleten, akkor jó, de ha mi mondjuk – a meccsen a 92. percben, amikor szaladunk a kapuhoz, de tudjuk, hogy abból gól már nem lesz –, akkor nem áll elő a kívánt helyzet. Halálhörgés, jajkiáltás lesz a szakma részéről, ha majd ezt olvassa a tavaszi Új Pedagógiai Szemlében, hogy emberek, ez lehetett volna, ha a magyaros, a fizikus, a kémikus mindezt elhiszi nekünk.

Baranyai Zoltánné: Nekünk meg kell értetni a társadalommal a vizuális kultúra fontosságát. Más a feladat, más a tartalom. Alma rajzolása nélkül létezik az élet, de igényes vizuális nevelés nélkül nem működik oktatási rendszerünk, nem lehet teljes a személyiségfejlesztés. Az esztétikum igényére, a gyakorlati tapasztalatszerzésre, a kézügyességre, az alkotási folyamatra tárgyunkon keresztül tudjuk a gyerekeket leghatékonyabban felkészíteni. Higgyünk abban, hogy változik a tantárgy megítélése. Amikor mi elkezdtük a rajztagozatot, akkor mindenki rácsodálkozott és azt mondta, hogy matematika- és nyelvi tagozatot szokás indítani, nem rajztagozatot. Eltelt 2-3 év, és már mindenki a rajztagozatban kívánt tanítani, mert hihetetlen eredményeket értünk el a válogatás nélküli gyerekekből verbuválódott osztályban. A mi pedagógusaink már nem kérdőjelezik meg a vizuális nevelés fejlsztő hatását.

Sinkó István: Az előbb említett glasgow-i konferencián a leköszönő amerikai elnök arról beszélt: a rajztanításnak az a problémája, hogy az iskolaigazgatók elhessegetik a rajztanárokat azzal, hogy ez nem a kognitív szféra irányába ható tárgy. Magam sem gondoltam volna, hogy egy olyan országban is, mint az Egyesült Államok, ott is ez a probléma. Az elnök arról beszélt és tételesen bizonyította ebben az előadásában, hogy éppen a kognitív szféra irányába tett legpozitívabb lépésekben: a gondolkodás fejlesztésében, az asszociációs képességek fejlesztésében hogyan és miként tud a rajztanítás ideálisnak, korszerűnek mondható, gondolkodtató és kreatív, ugyanakkor nagyon tervszerűen felépített struktúraként működni, és mit segít a rajztanár és a rajztanítás a többi tantárgynak. Azt a képet, amit ti festettek a magyarországi helyzetről, egy kiüresedés előtti és viszonylag gazdag helyzetnek látjátok, amelyben sok lehetőség van. Hogyha ebből a gazdag választékból mindenki meríthet, van-e létjogosultságuk a különböző, eddig progresszívnak tűnt, eddig rendkívül előremutató és viszonylag kisszámú pedagógus által működtetett iskolán kívüli rajzszakköröknek, alapfokú művészeti iskoláknak, egyebeknek, amikor itt van a lehetőség, hogy ha nem is nagy óraszámban, de az iskolában folyjon ilyen fajta képzés?

Szabics Ágnes: Természetesen van. Sőt, ezeknek a szakköröknek az lenne a feladatuk, hogy továbblépjenek, tehát, hogy ők ezt az utat folytassák, újabb és újabb példákat mutassanak. Megtörténik, hogy a hagyományos oktatásba valahogy belekerül az, amit eddig az alternatív iskolák csináltak, ilyen többek között a GYIK-Műhely is, de azért van még kiaknázatlan terület szerintem így is. Ilyen a múzeumpedagógia, a múzeumkommunikáció. Ezt is lehetne egy kicsit frissebben, újszerűbben, példamutató módon csinálni ezeken az alternatív helyeken, szakkörökön.

Deszpot Gabriella: Biztos, hogy mindig hiányozni fog valami valahol, úgyhogy szakkörökre, pluszfoglalkozásokra, más jellegű, karakterű emberekre mindig lesz szükség, nem hiszem, hogy ez kioltódik.

Trencsényi László: Úgy látom, hogy ahol a helyi tervezés során a vizuális kultúra javára dőlt el az időcsata a helyi tantervben, ott a kompromisszumba biztos belejátszott az, hogy „jól van, ha megadjátok nekünk az elegendő óraszámot, akkor költsétek csoportbontásra a differenciáló órákat az idegen nyelvnél vagy a számítástechnikánál”. Az iskolai tanórán kívüli életben lesz egy jelentős szürkülés, nem feltétlenül a művészeti extracurriculumok lesznek a nyerők azokban az iskolákban, ahol sikerült nyerni. Ahol nem sikerült nyerni, ott nyilván a pedagógus kiharcolja magának azt, hogy ingyen, a saját pénzéért, a saját felszereléseivel benn maradhasson az iskolában, fizethesse a takarító nénit, csak ott lehessen a tanítványaival, mert „önmegvalósítani” akar, és ott nyilván a saját helyi viszonyaihoz képest megőrizheti alternativitását és avantgardizmusát. A másik dolog, ami azért vitathatatlanul diadalút, az alapfokú művészetoktatás. Ez persze egérút volt, menekülési útvonal. Megérezte a szakma, hogy a kötelező oktatás tantervi rendszerében kemény kompromisszumok árán tud bennmaradni, de művészeti alapfokú intézményt lehet csinálni. Ide azonban csak a fizetőképes középosztály küldi a gyerekeit. És nagy kérdés, hogy az ún. közművelődés a kulturális törvény után talpon marad-e? És az alternatív, vizuális, kulturális műhelyeknek bázisává tud-e maradni? Mert azért tényleg ne feledkezzünk meg arról, hogy a korszerű minőségi vizuális nevelés drágább képzés. De még Gabival le kell folytatnunk azt a vitát, hogy a számítógépes grafika ellenében kell-e korongolni vagy a számítógépes grafikával együtt kell-e korongolni.

Pázmány Ágnes: Mindannyian tudjuk, hogy a tehetséggondozás érdekében vannak ezek a műhelyek. Kaptam visszajelzést több helyről, hogy a rajztagozatot megszüntette az önkormányzat. A problémát abban látom, hogy a tehetséggondozás általános keretei az iskolában szűkülnek.

Trencsényi László: Azért tegyük hozzá, hogy az önkormányzat ma nem tud rajztagozatot megszüntetni, el tudja vonni a többletfinanszírozást, és a tanárok maguk döntenek, hogy az iskola rendelkezésére álló extraszázalékokból mire költenek. Nyilván az iskola rákeni az önkormányzatra, de a balhét a tantestület fogja elvinni.

Baranyai Zoltánné: Nekem az az érzésem, hogy sokkal nagyobb a szétszakadás. Csak ott fog működni továbbra is a dolog, ahol megszállottan csinálja a pedagógus. Ezért fog esetleg az újabb műhelyeknek a tevékenysége is beépülni a köznapi gyakorlatba.

Trencsényi László: A pszichológusok még most is úgy gondolják, hogy éppen a vizuális kreativitás az, amelyik viszonylag kevéssé függ szociális származástól.

Sinkó István: Megjelent egy újabb eszmeiség a vizuális kultúrában, amelyről itt már szó volt. Hogyan látjátok, mennyire meghatározó a gyerekeknek és tanároknak a gondolkodásában ez az új, amit Flusser az „információs társadalom mint földigiliszta” hasonlattal jellemzett? Hogy az információs társadalomnak ez az újfajta médiakultúrája és ennek a rettentő erős hatása mennyire épül be a közgondolkodásba, kell-e ez ellen harcolni vagy ennek mentén kell-e dolgozni? Ez azóta probléma, amióta a televízió megjelent a szocializáció egén. Hogyan látjátok ezt a kérdés? Mennyire lehet ezt használni, kihasználni?

Szabics Ágnes: Nem tudom, mennyire használják ezt egyáltalán, vagy szándékukban áll-e a tanároknak ezt használni. Biztosan nehéz ezt először egészségesen kezelni. Szerintem ellene sem kell dolgozni, meg kizárólag ezen a vonalon sem kell haladni. Technikaként lehet fölhasználni. Valószínűleg ez ma nagyon fölfuttatott probléma, majd nyilván egy kicsit elcsendesedik. Jó, hogy használják, jó, hogy nagyon sok helyen ott van, ismerjék meg a gyerekek az új lehetőségeket. Ma a gyerekek jobban ismerik a technikai eszközöket vagy a számítógépet, mint tanáraik, akik nem biztos, hogy lépést tudnak tartani a fejlődéssel.

Pázmány Ágnes: Nagyon nagy a probléma, például az Internettel kapcsolatban is. A legtöbb középiskolát bekapcsolták az Internetbe. A gyerekeket fel kell készíteni arra, hogyan éljenek jól ezzel. Ne üljön ott egész nap előtte, mert manapság már a tévé, video, számítógép előtt több időt tölt a gyermek, mint egy könyv, egy jó regény mellett. Ezt nem lehet struccpolitikával tiltani, hanem a gyereket el kell látni olyan segítséggel, hogy felismerje, mi az érték, mi az értéktelen, aztán ő maga tudja, hogy mikor kell használnia, hogyan használja, milyen értékeket keressen.

Sinkó István: Vannak erre módszereink, feladataink?

Pázmány Ágnes: Nem biztos, hogy mindenkinek értenie kell a számítógéphez vagy az Internethez, hanem ez egy módja a szemléletformálásnak. Aki vizuális kommunikációs nevelésben részesül, az talán nem ül le mindenféle szennyfilmet megnézni. A technikai dolog más. A másik oldal a tanári oldal. Itt a képzést is kellene valahogy segíteni önképzéssel vagy a lehetőségek megteremtésével, mert a piac tör előre. Ehhez külön módszertani anyag kellene, amelynek segítségével a tanár nem tartana konzervórát, hanem az órán, a témához illeszkedve alkalmazná a programot.

Trencsényi László: Az szinte lehetetlen, hogy erkölcsi nevelési oldalról megközelítve késztessem tanítványainkat értékválasztásra. Szerintem a mesterségbeli tudás, a technika, az a bizonyos feladatadás az, ami ebben eljuttathatja őket a megfelelő irányba. Hogyha a diák rájön arra, mert megtanulja, hogy ehhez a mesterséghez ő is ért, és az azért silány, mert ezt már ő is jobban tudja, a „gyarló, csekély értelmű medvebocs”, akkor ez az érzés tudja kikezdeni az értékét annak, amit mi nem tartunk értéknek, és attól nő meg az értéke valaminek, mert fogja tudni csodálni, mert rájön arra, hogy a mesterségből bizonyos dolgokat a feladatok során ugyan elsajátított, ám valami meghatározatlan titok mégis marad az értékes műben. A jó feladatadás alapvető stratégiai kérdés ebben, vagyis magyarán nemcsak az Internetet kell megtanulniuk kezelni a gyerekeknek, hanem bizonyos számítógépes grafikát és animációs filmet, hogy aktívan elő tudjanak állítani saját munkákat, és azt össze tudják hasonlítani azzal, amit készen kapnak.

Sinkó István: Örök problémája volt a rajztanításnak általában, de a magyar rajztanításnak különösen, hogy egy heroikus alapállásból kezelte az egész művészeti nevelést. Volt egy magas mérce, a nagy művészet. Ez mint szemléltetés megjelent a konkrét rajztanítási anyagban, és voltak lejjebb sorolt, már a szubkultúra szintjére tett mindenféle más vonulatok, ezek voltak azok a területek, amihez a rajztanár nem értett vagy nem ismerte. Azért nem foglalkozott a művészettörténetben a kortárs művészettel, mert nem ismerte, nem értette vagy nem szerette, vagy azért nem szerette, mert nem ismerte, nem értette. A szubkultúrát, például a graffitit, pedig eleve olyan területnek ítélte, amelyik valahol bepiszkol, és ezért nem emelhető be a rajzoktatásba. Most elkövetkezett az a helyzet, ahol a graffititól a kortárs művészet mindenféle tevékenységéig minden ott van, tanítható, sőt tanítani kell. Vállalja-e ezt a tanár, van-e esély arra, hogy a háttérbe szorított problémák most valamilyen módon a művészeti nevelés előterébe kerüljenek?

Deszpot Gabriella: Mindent nem lehet felvállalni. De szerintem nagy dolog, hogyha maga a tanítvány kap arra lehetőséget, hogy azzal foglalkozzék, amivel ő szeretne. Az előbbire visszatérve, hogy az információs társadalmat meg a médiát hogyan kezeljük: „beleállva”, avagy kívülről nézve, esetleg ellene dolgozva. Úgy vélem, hogy ha „beülök a gépbe”, akkor lehet, hogy ott is ragadok és elsodródom. Ha valaki meg akarja érteni, hogyan kell számítógéppel animációs filmet csinálni, ahhoz kemény órák szükségesek, barátságok mehetnek rá stb.

Trencsényi László: Hagyományos feladatokra nem mennek rá barátságok?

Deszpot Gabriella: Nem, az ugyanis egyszerűbb, adott. Ha az új technikát meg akarom érteni, nagyon keményen bele kell mélyülnöm, mert tanárként csak akkor tudok alkotó feladatot adni, ha egy gyerekkel meg tudom értetni, mi az érték a médiában vagy az információs hálózatban, ehhez viszont neki is kell valamilyen szinten csinálnia. Nem mindegy, hogy mikor küldöm a gyereket a számítógéphez. Itt van szerintem a legnagyobb tévedés. Túl korán adják a gyerek kezébe, fejébe, az agyába ezt a fajta gondolkodásmódot. Én egyébként is csak érett személyiséget engednék számítógép elé! Az, hogy felkészüljünk erre vizuális nevelőként, ez komoly dolog. A tömegkommunikáció személytelen és minőségileg igen változó, mennyiségileg viszont sok. Amivel én mint vizuális nevelő fölvehetem a versenyt, ha akarom – egyáltalán nem biztos, hogy akarom, vagy helyére tudom tenni a dolgokat –, az szerintem csak a személyes kapcsolatnak a minősége lehet, nekem mint embernek a kapcsolatom a diákkal.

Sinkó István: Új helyzet állt elő, bekerült a teljes nevelés területére az aktualitás, ennyire soha nem volt aktuális a világ a pedagógia számára, mint ma, abból adódóan, hogy mindenki néz mindent, az Internettől a televízióig. Korábban az aktualitás volt a szubkultúra a művészeti nevelésben. Az aktualitás elítélendő volt, mert az nem lehetett értékítélet tárgya, nem volt definiálható. Most egymással szembekerül az agyondefiniált „grand art” és a teljesen definiálhatatlan napi élet, az aktualitás. Ezzel szembesül a tanár, és felvállalja vagy nem vállalja fel az aktualitást. Például: akar-e Diana hercegnő haláláról rajzórát tartani vagy nem akar. Ezzel gyakorlatilag egy XX. század végi helyzetbe kerül. A kérdés lényege az, hogy van egy alapérték, én az értékeket tökéletesen képviselni akarom, és én mondom meg, hogy mik az értékek, avagy van egy olyan helyzet, hogy lépést tartok és beállva a sorba, csak Diana hercegnő haláláról és mindennap valami más halálról vagy születésről beszélünk.

Szabics Ágnes: Az aktualitások között is vannak különbözőek. A hangsúly a vizuális tanár személyén van. Itt van a kortárs képzőművészet, az is aktuális dolog, és avval sem foglalkoznak a rajztanárok! Visszatérve Deszpot Gabi felvetéséhez: tudom, hogy nagyon nehéz felvállalni azt, ami számunkra is idegen, de mégis kellene vele foglalkozni, mert sok van belőle, és szükség van arra, hogy a későbbiekben a gyermek vagy a felnőtt tudjon választani, tudja, hogy mi a minőség. Emiatt kellene vele foglalkozni, akármennyire is nehéz.

Baranyai Zoltánné: Ha a tanár jó pedagógiai érzékkel rendelkezik, akkor meg tudja találni az összhangot az aktuális és érték viszonyában. Ha érdeklődik a gyerek a képregény, a graffiti iránt, akkor csinálhatunk mi graffitit, csinálhatunk mi képregényt, az én dolgom azt észrevétlen úgy irányítani, hogy átadhassam azokat az értékeket, amit szeretnék. Ha olyat akarok megtanítani, ami nem érdekli, akkor szinte halálraítélt az én próbálkozásom. Arra kell nagyon érzékenyen reagálni, hogy észrevegyem, mi foglalkoztatja, és utána próbálom megtalálni abban a körben azt a feladatot, amellyel értéket adok át. Hadd mondjak egy példát: az egyik tanítványunk egy nemzetközi graffitiversenyen először egy 2x5 méteres felületen készíthetett graffitit, majd lehetőséget kapott egy működő városi villamos sprayvel való megfestésére. Ez a villamos Drezdában közlekedik, mert a fiú ebben a műfajban egy újfajta értéket tudott teremteni. A tetoválás is bevonulhat a rajztanításba. Tudom én azt úgy irányítani, hogy utánanézzen, tanulmányozza, hogy a tetoválás kultúrtörténeti jelentőségét fedezze fel.

Sinkó István: A média által terjesztett hihetetlen zűrzavarban a választás a gyerek számára ugyanolyan nehéz, mint a felnőtt számára, ebből a szempontból egy cipőben jár gyerek és felnőtt, szülő és iskola. Az iskolának ma nincsenek jól meghatározott és jól körülhatárolható, jól definiálható értékrendjei, mint amikor azt mondták, hogy x iskolába azért íratom be a gyerekemet, mert annak nagyon pontosan körülhatárolható és nagyon jól képviselt értékrendszere van, ellentétben a másikkal. Ma ezt nem mondhatnám el egyetlen gimnáziumról, általános iskoláról vagy felsőoktatási intézményről sem. Egyéniségek vannak benne, szempontok is vannak, de ezek a fajta értékrendek nem működnek. Ebben a rendszerben hogyan tud eligazodni a tanár?

Trencsényi László: Helyi orgiák, akarom mondani műhelyek vannak, hogy a kezdő szavaidra visszautaljak. Én is a híradót nézem, de valamelyiket szívesebben, mint a másikat, és lehet, hogy a gyerek megint egy másikat néz, de akkor ezek azonos értékűekké tudnak válni, ha nincsen hierarchia a médiapiac különböző kínálatainak rangsorában, hanem ez működik a maga esélyegyenlőségében. Akkor nekem van esélyem, hogy a saját értékem szerint választok a média kínálatából és mint önálló személy kiállhatok, és dialógust folytathatok a gyerekkel.

Baranyai Zoltánné: Elhangzott, hogy már nincs az iskoláknak jól meghatározható értékrendjük. Kell hogy legyen. Ezt kellene meghatározni a pedagógiai programban is. Nem egy merev rendre gondolok. Nekem is van értékrendem és a tanuló is igényel valamiféle kapaszkodót. A gyerekek között élünk, tudjuk mi érdekli őket. Nem az én értékeimet akarom velük elfogadtatni, hanem egyfajta egyensúly kialakítására törekszem. Bármennyire is furcsa, de igazodunk egymáshoz. Igyekszem figyelni minden rezdülésüket, igyekszem ahhoz alkalmazkodni. Mindent lehet úgy irányítani, hogy ismereteket, tapasztalatokat szerezzenek a tanítványaink, hogy kapaszkodót nyújtsunk, hogy értékeket adjunk át.

Deszpot Gabriella: Nem tudom, hogy van-e arany középút. Én próbálom elérni azt a gyerekkel, hogy ő saját maga döntse el, hogy számára mi az érték, és azt meg is tudja védeni. Az én értékeimet én képviselem hitelesen. Ha ez neki jó, akkor azt ő követi. Ha nem, akkor megadom neki azt a lehetőséget is, hogy mást válasszon magának.