Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1998 március > Művészet és természeti nevelés

Orgoványi Anikó

Művészet és természeti nevelés

„Az ökológiai kultúra legjelentősebb alfája:
a kíváncsi rácsodálkozás a természetre. Minden más
– így akár a tudományos, akár a művészi kibontás –
már ebből az alapérzésből következik.”
Juhász-Nagy Pál

A természeti és a művészeti nevelés kölcsönhatásának megvalósítása létünk teljességének két alkotóelemét fogja egységbe, holisztikus szemléletmódot alakít ki, gazdagítja az érzelmeket. A szerző tanulmányában e nevelés iskolai megvalósításának lehetőségeit tárja fel.

A világ szépsége és logikus felépítésű rendje évezredek óta foglalkoztatja az embert. Tudósok és művészek keresik arra a kérdésre a választ, miként képes az ember megtalálni helyét e bonyolult felépítésű rendszerben. Földünk környezeti állapotát tekintve ez a kérdés napjainkban különösen időszerűvé vált. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy lényegi változás – a rendszer fennmaradása, a romlás megállítása – csakis a szemléletformálás terén elért fordulat következtében várható, és a nevelés terén kell a kezdő lépéseket megtenni. Sokan úgy gondolják, hogy a környezeti nevelés a természettudományokhoz áll a legközelebb, ezért ez a természettudományok oktatóinak a feladata. Ez azonban csak félmegoldás lenne. A környezeti nevelésnek át kell hatnia az egész személyiséget, s ez csak úgy érhető el, ha az valamennyi műveltségterületen, sőt az élet bármely nevelési helyzetében jelen van.

A művészetek területén is számtalan lehetőség nyílik arra, hogy a holisztikus szemlélet kialakulását segítsük, s hogy a művészeti és a környezeti/természeti nevelés kölcsönhatásával lassan-lassan újfajta világszemlélet és attitűd váljék általánossá.

A szép egész

A világ, amelybe születtünk, szépséges, összetett rendszer. Lenyűgöző a természet élettelen és élő létezőinek változatossága, egymásra épülő kapcsolatainak hálózata. Földünk egyike csupán azoknak a megszámlálhatatlan égitesteknek, amelyek a világegyetemet képezik. A kozmosz: ez az „arányos-szép rendezett egész”, a működő rendszer logikus felépítése mellett esztétikai értéket is hordoz. Az antik görögség eszményében, a kalokagathiában a szép és a jó még harmonikus egységben tükröződik. Platónnak köszönhetjük a szépség ideájának megalkotását, mely szerint a szépség ontológiai jelentést hordoz. Ez nem más, mint a lét különböző fokozatainak megnyilvánulása, amely az érzékitől és szemmel láthatótól a szellemi szféráig terjed. A szép metafizikai értéke időtlen és örök. Az anyag megjelenési formáját meghaladva, az őslétező tulajdonsága fejeződik ki benne. A művészet képes arra, hogy megragadja ezt az anyag-független szépséget. Arisztotelész a zene lélekformáló erejének tulajdonított nagy jelentőséget, mivel az képes az indulatok, szenvedélyek levezetésére, és segítségével a katarzis átélése lehetővé válik: megtisztulnak általa az erkölcsök. Egy szép dallam hallatán, egy fűszál nagyszerűségének felfedezésekor vagy a csillagok fénye láttán átélt boldogság által válik érthetővé a művészet, a szellemiség és a kozmikus lét kapcsolata.

A civilizáció felgyorsult életritmusa egyre kevésbé teszi lehetővé, hogy az ember átélje a szép természeti rendet s alkalmazkodjon törvényeihez. Durkheim rávilágított arra, hogy az időérzék nem velünk születik, az ember szociális időélményét a visszatérő ritmikus időszakokban és a megismételhetetlen időmúlásban éli meg. A kettő között ível azonban az örökkévalóság metafizikája, az időtlenség, a térbeli végtelen. Erre nincsenek tapasztalataink, csupán képzeteink, intuícióink, látomásaink, álmaink lehetnek. Egyre kevésbé adódik azonban alkalom a végtelen tér és időérzékelés megélésére. A hétköznapi feladatok áradata beszűkíti a tudatot, elszürkíti a világképet. A homo sapiens a maga törvényei és saját, önző érdekei szerint strukturálja a folyamatokat. Ez a kapzsiság által vezérelt öngerjesztő tendencia egyaránt rombolóan hat a környezetre és az életminőségre is. Ebbe a rendszerbe születnek bele és ebben nevelkednek a következő generációk.

A nyugati típusú társadalom felépítése a racionális, célratörő, érdekeit határozottan érvényesíteni tudó személyiségnek kedvez. Descartes mechanikus természetfilozófiája óta – amely szerint az anyagi világ sokfélesége a kiterjedtségre vezethető vissza, s a természet leírható a három térbeli dimenzió és az időparaméter segítségével, így például az állatok óraműhöz hasonlatos gépezetek – a hangsúly a mérhetőségre, a kognitív módszerekre, az egzakt adatokra alapozott definíciókra helyeződik.

Rousseau már a tizennyolcadik században felismerte, hogy a gyermekre elsősorban az érzelmein, a képzeletén keresztül kell hatni, nem pedig racionális érveken keresztül. „A szellem hangja a szíven keresztül szóljon, mert csak így talál meghallgatásra” – mondja. A „Vissza a természethez” jelszót számos reformpedagógiai törekvés zászlajára tűzi: gondoljunk csak Ellen Key, Montessori, Freinet pedagógiájára vagy a „New School” természetközeli iskolamodelljére. A századfordulón kibontakozó művészetfilozófia és az ebből kinövő „Új iskola” irányzat az enciklopedikus ismeretfelhalmozás helyett az alkotóképesség fejlesztését szorgalmazza. Az ember számára mindkét világmegismerési forma egyaránt fontos: az absztrakt gondolkodás éppúgy, mint a szemléletes, konkrét megismerés. Tehát a tudománnyal egyenrangú a művészet, mely a valóság megismerésének sajátos formája. Elősegíti a világ értékeinek, szépségeinek felfedezését, feleletet keres az élet nagy kérdéseire, s teszi mindezt érzéki benyomások, élmények alapján.

Ma a társadalmi elvárásoknak megfelelően az iskolában az értelmi nevelés hangsúlyossága, az ismerettúlsúlyos, teljesítményorientált oktatás a jellemző. Mindez az embercentrikus ismeretanyagra építve felerősíti hatását, s meghozza eredményét: az öntelt, csak a jelennek élő, azonnali megvalósulást igénylő, természeti környezetét pusztító embertípust. Pedig elgondolkodtató Seattle indián törzsfőnökének üzenete, miszerint: „Nem az ember szövi az élet hálóját, ő csak egy a sok fonal közül. Bármit tesz a hálóval, azt saját magával teszi.”

A kognitív elemekre építő, ismeretcentrikus oktatás eredményeképpen ma túlspecializálódott, beszűkült diszciplínák alakultak ki. A természet fogalma az „emberi környezet” kategóriájává zsugorodott, az élettelen és élő létezők kísérleti tárggyá degradálódtak. A Jung-féle pszichikus tájékozódás funkciói közül csak a gondolkodást illeti prioritás, az érzés, az intuíció, az érzékelés háttérbe szorul, pedig ezek nélkül lehetetlenné válik a külső és belső világból érkező benyomások kezelése.

Ez az elérzéketlenedési folyamat az emberi kapcsolatokat sem kíméli: általánossá vált az elidegenedés, a hagyományos kultúrák szertefoszlása, az élet értelmét zsákutcában keresők tömege. Konrad Lorenz szerint: „A fiatal emberekben kell újjáélesztenünk a tudományközpontú és a technomorf gondolkodás által elnyomott fogékonyságot a Szép és a Jó értékei iránt.” Új etikára, új szemléletre, új morálra van szükség, mely a természet sokféleségét mint különösen kitüntetett értékkategóriát szemléli. „A nagy a sok kicsiből épül fel. Mindez a magatartásformákra is igaz, különösen igaz a kultúra egészére.” – mondotta Juhász Nagy Pál. Nélkülözhetetlen tehát a felelősségtudat újraértelmezése és az értéktisztelet új metafizikájának kialakítása.

Szükséges egy új környezettudományos paradigmaváltás, mely képes a természetszemléletű tudományos világkép kialakítására, a holisztikus, rendszerszemléletű szintézisre, befolyással van az ember attitűdjére, gondolkodására, cselekvésére. Ennek érdekében fontos a természet szubjektív, érzelmi megközelítése, a létteljességet hordozó természeti szépség és harmónia értéknormatívaként történő átörökítése.

Környezeti nevelés

A környezeti nevelés: kultúrára, világképre és életmódra nevelés. Olyan pedagógiai folyamat, amelynek során formálódik az ember természet- és környezetszemlélete, környezeti attitűdje és gondolkodása, kialakul környezettudatos magatartása, a környezetért felelős életvitele. Célja a természet- és környezetvédő gondolkodásmód és környezetbarát életmód kialakítása és terjesztése. Ez komplex cél, ezért számos területet érint: vannak tudományos, művészi, szociológiai, világnézeti vetületei is. A természeti és környezeti értékek közvetítője. Feladata a természetközpontú szemlélet, a készségek, jártasságok, pozitív attitűdök kialakítása. Az iskolán belüli és iskolán kívüli környezeti nevelésnek kiegészítő szerepe van. Tartalmát tekintve interdiszciplináris, vagyis nem köthető egyetlen hagyományos tantárgyhoz sem. A természettudományos tárgyak anyagába éppúgy beépíthető, mint a humán tárgyakéba. A környezeti nevelés akkor eredményes, ha az egész személyiséget áthatja. Ha a kognitív elemek – ismeretek, tapasztalatok – megszerzésén túl az attitűdök, érzelmi viszonyulások, magatartási módok terén is kifejti hatását. Ha felkelti az érdeklődést, a kíváncsiságot, kibontakoztatja a képzeletet. Időt enged az örömteli rácsodálkozásra, a gyönyörködésre, a szépség élvezetére. Ha teret hagy a hit, a szeretet, a boldogság megélésének.

Ezen célok eléréséhez új pedagógiai paradigma bevezetése szükséges az idő és a tér viszonylatában: jelen idejű megvalósulás helyett a jövőre figyelés, valamint a részről az egészre történő átállás a figyelem, a törődés tekintetében. Mindez jelenős változtatást kíván a hagyományos értékrend, szemlélet, beidegződések, magatartás terén. Az egészre és a jövőre figyelés felelősségre szoktat, mivel megláttatja cselekedeteink következményeit. A paradigmaváltás megvalósításához új ismeretekre, látásmódra és módszerekre is szükség van. Az élménygazdag – lehetőleg természetes környezet – tág lehetőséget teremt a felfedezésre, a beleélő képesség fejlesztésére, a változatos tevékenykedtetésre. A játékhelyzetek, a szenzitív környezetpedagógia alkalmazása segíti a ráeszmélés, befogadás, feldolgozás folyamatát, melynek során finomítja az érzékszerveket, segíti a környezetempátia fejlődését. A holisztikus szemléletmód kialakítása során fejlődik a lényeglátás, gazdagodnak az érzelmek. A közösségben megélt személyes élmény a környezetérzékenység kialakulásában segít. A tapasztalatok feldolgozása egyéni világnézet, filozófia formálódását hozza magával.

A környezeti nevelés integráns része kell legyen a természet szeretetére és védelmére nevelés, ezért az iskolán kívüli, szabad természetben végzett tevékenység elengedhetetlen. Hatása az egész személyiséget érinti; az érzelmi, értelmi és a mozgásos szféra egyaránt fontos. Megközelítési módjait tekintve lehet tudományos-analitikus kiindulópontú, mely a részletek megismerésén keresztül közelíti meg az egészet, és lehet holisztikus, mely a maga teljességében próbálja a természetet „megérezni” és megérteni. Ez utóbbi felhasználja az alternatív művészi módszereket: vizuális, mozgásos, zenei elemekkel, a drámapedagógia eszközeinek segítségével igyekszik érthetővé tenni a környezeti változásokat, s törekszik a környező világgal való jobb kapcsolat elmélyítésére. A természettisztelő szokásrend érzelmi, esztétikai, erkölcsi megalapozásának eredményeként remény adódhat környezetpusztító folyamatok megállítására. A legfontosabb filozófiai-etikai kérdés az, hogy a materiális javak korlátlan birtoklása, fogyasztása helyett képes-e az ember a természet önmagában vett értékeit elismerni és tiszteletben tartani.

A Nemzeti alaptanterv bevezetésével megteremtődtek az intézményes környezeti nevelés törvényi garanciái. A műveltségi területek oktatásának közös követelményei lehetővé teszik, hogy e korszerű szemlélet áthassa az iskolai oktatás szinte valamennyi elemét. Témakörei minden követelményszinten megjelennek, mind a tananyag, mind a fejlesztési követelmények tartományában. Ezek megvalósítása minden pedagógus feladata, valamennyi műveltségi területen és a tantárgyak anyagában. Mindemellett szükség van a szintetizáló, rendszerszerű összefoglalásra is, hiszen a kognitív gondolkodás csak olyan természeti, művészeti látás- és gondolkodásmóddal kiegészítve lehet teljes, amely az értékek megjelölésekor képes az emberi önző célokat alárendelni egy magasabb, egyetemes értékrendszernek.

Az érték

Az érték a szociálpszichológiai megközelítés szerint olyan produktum, amely kettős funkciót tölt be: egyrészt közösségfejlesztő, másrészt individuális fejlesztő szerepe van. Ezáltal hozzájárul az emberi közösségek gazdagításához, ugyanakkor az egyén fejlődését is segíti. A nevelési vagy pedagógiai érték tehát az egyén konstruktív, eredményes életvezetése, amely a közösség számára is értékes. A kultúra lényege az értékek készletében rejlik, segítségével az élet értelméről feltett kérdésekre kereshetjük a választ. Az egyén és a társadalom szociálpszichológiai kontaktusában az érték határozott viszonyulási pontot jelent. Az értékek körét meghatározzák az ember szükségletei, de hatnak rájuk a társadalmilag kialakított, közegyetértésen nyugvó értéktételezések is. Egyre erőteljesebbé válik azonban az a tendencia is, amikor a sugallt értékek hatnak az ember szükségleteire, mesterségesen felkeltve a birtoklási vágyat. Ennek alapján működik a fogyasztói társadalom jól bevált eszköze, a reklámpszichológia is.

Max Weber célértékeket és eszközértékeket különböztet meg. A célértékek jelölik ki az egyén számára a követendő viselkedésmintákat, az eszközértékek a cselekvések mikéntjét minősítik. Az érték a belé vetett hit folytán adódó motivációs ereje révén jelentésekkel teli cselekvési teret képes teremteni a társadalom tagjai számára. A környezeti/természeti nevelés területén különösen fontos, hogy valódi értékként egyetemes célértékek legyenek feltüntetve, s az eszközértékek természeti értékeket tisztelő, környezetet kímélő cselekvésmintákat közvetítsenek, s mindezek az értéktudat szintjén interiorizálódjanak.

Az egyén által fenntartott értéktudat az értékelésben érhető tetten, mely során a kultúra által létrehozott értékek szerint rendezi a világot. A személyiség által vallott értékek erőteljesen meghatározzák az attitűdöket, melyek az etikai, esztétikai irányultságot befolyásolják, és sajátos szellemi látásmódot hoznak létre.

Clyde Kluckhohn három értékdimenziót állít fel: a modalitás, a tartalom és a szándék dimenzióit. Ezekben az értékek taszító-vonzó hatásait, az érvényesülési közegét, valamint a cselekvő szándék meglétét vagy hiányát jelöli. Az érvényesülési közegbe tartoznak a művészetek, a tudomány, az erkölcs vagy a mindennapi élet cselekvési zónái.

Az értéktisztelet új metafizikájának felállítására van tehát szükség, mely a természet sokféleségét mint különösen kitüntetett értékkategóriát tiszteli. Időszerű egy természet- és környezettudományos paradigmaváltás, mely képes a természetszemléletű tudományos világkép kialakítására és szubjektív, érzelmi megközelítéssel egészül ki.

Természeti nevelés

„A legjobb iskola, amelyben egy ifjú ember megtanulhatja, hogy a világnak van értelme, a természettel való közvetlen kapcsolat” – idézzük Konrad Lorenztől.

A környezeti nevelés definíciója még nem egységesen elfogadott. Egyes nézetek szerint a környezeti nevelés olyan gyűjtőfogalom, amely magában foglalja az összes, ezzel a témával kapcsolatos, természeti és környezeti témakörbe tartozó ismeretet. Mások véleménye szerint a környezeti nevelés emberközpontú, a környezet fogalmán az emberi környezetet kell érteni, és ennek része a természeti környezet is. Szükség van tehát egy megkülönböztető fogalom bevezetésére, mely kifejezésre juttatja a célérték más úton történő megközelítését, szemléletbeli különbözőségét. A természeti nevelés természetközpontú. Figyelmének középpontjában a világegyetem egésze áll, amelynek része minden élettelen és élő létező, így természetesen az ember is, de nem mint a világ középpontja, hanem mint a rendszerbe önmagát belehelyezni képes, tudatra ébredt lény.

Újabb gyökeres szemléletváltásra van szükség, melyben az ember önmagát reálisan értékeli, ehhez azonban szembesülnie kell saját magával. Jung szerint az emberiséget három nagy trauma ingatta meg identitásában: Kopernikusz világképe, Darwin evolúciós elmélete és Freud a tudattalan létezését bizonyító elmélete. A XXI. század küszöbén újabb kopernikuszi fordulatra van szükség: az emberközpontú gondolkodásmódot fel kell hogy váltsa egy egyetemes, természetközpontú gondolkodás, és természetempatikus attitűd által meghatározott magatartás- és tevékenységforma.

Az embernek meg kell találnia valódi helyét a rendszerben. A középpontból a részterületre kell áthelyeződnie. El kell fogadnia a természet törvényeit, be kell illeszkednie annak rendszerébe. El kell ismernie minden létező önmagában vett értékét, létezéshez való jogát, s ennek megfelelően kell alakítania gondolkodását, cselekedeteit. Át kell értékelnie az idő és tér viszonylatát is: jelen idejű megvalósulás helyett a jövőre figyelés, valamint a részről az egészre történő átállás tekintetében. Mindez felelősségre szoktat, mivel megláttatja cselekedeteink következményeit. Ez csak akkor lehetséges, ha az ember képes a meglévő értékei átértékelésére, új, egyetemes értékek elfogadására, tiszteletére.

A természeti nevelés elsősorban a természetben szerzett élményekre épít. A közvetlen tapasztalás, érzelmi kötődés, megismerés útját járja. E felfogás szerint, képes lehet az ember megszeretni azt is, amit még nem ismer, mert egyszerűen csak szép, vagy valami miatt felkeltette az érdeklődését, esetleg csak úgy, önmagáért. Szerethetünk egy vadvirágot anélkül is, hogy tudnánk a nevét. Ezzel nem zárjuk ki a lehetőségét annak, hogy ha jobban érdekel bennünket, megtanulhatjuk akár a latin nevét is, utánanézhetünk tudományos rendszertani besorolásának, de ez önmagában még nem biztosíték arra, hogy ezáltal jobban fogjuk szeretni.

A természeti nevelés világszemlélete természetközpontú. Topocentrikus szemlélet helyett, kozmocentrikus világfelfogással rendelkezik. Figyelmének középpontjában a világegyetem áll, amelynek része minden élettelen és élő létező, így az ember is. Értékként az ontológiai értelemben vett létet nevezi meg, így tehát valamennyi létező: élettelen és élő értéket képvisel. Eszerint az elemeknek ősvalójuk révén joguk van a tisztaság állapotának fenntartásához. Tervezésében jövőorientált, vagyis a jelen cselekedetek következményeit a távoli jövőben szemléli. Érvényes tehát József Attila figyelmeztetése: „A mindenséggel mérd magad!”

Fontos eleme a természeti nevelésnek az empátia, a másik létező, élő- vagy élettelen lény helyzetébe való beleélés képessége. A dolgok szemlélése a másik szemszögéből. A másik élőlény viszonyulássémáinak felfogása, megértése, metakommunikációjának értelmezése. Az affektív közelítés révén tárul fel a dolgok igazi mélysége, s megértésükhöz is ezúton juthatunk legközelebb. A jövőben a környezeti nevelés kifejezés mellett javaslom a természeti nevelés fogalom bevezetését.

Művészeti nevelés

„Az élményminőségek nem definiálhatóak, a kimondhatatlan azonban kifejezhető: a művész képes rá.” Konrad Lorenztől idézzük ismét a művészeti nevelés kiindulópontjaként. A művészet a valóság megismerésének sajátos formája: érzékenység az élet szépségeinek, értékeinek felfedezésére. A művész képes a kimondhatatlan kifejezésére, a megszokottól eltérő világszemléletre. A vizuális művészet, a zene, az irodalom s a művészet megannyi ága alkalmas arra, hogy képet adjon arról az érzéki és szellemi háttérről, amely a természet és lélek, a tudat és tudattalan közötti szakadék áthidalására alkalmas.

A művészeti nevelés során formálódik az ember művészetszemlélete, nyitottá válik a nemzeti és egyetemes kultúra és annak környezetesztétikai értékei elfogadására, képes lesz a művészeti alkotások megértésére, aktív befogadására, átélésére. A művészeti nevelés akkor eredményes, ha a befogadáson és a kognitív ismeretek megszerzésén túl felkelti az alkotás, teremtés, létrehozás iránti érdeklődést és vágyat. Akkor éri el célját, ha a szenzitív pedagógiai módszerek következtében a befogadó is érzékennyé, fogékonnyá, a művészi élményekre fokozottan visszahatóvá válik valamennyi művészeti ág: irodalom, zene, vizuális kultúra stb. területén. Erre a nevelési területre különösen érvényes az empatikus készség, az átlényegülés megérzése, a katarzis megélése képességének magasabb szintre történő fejlesztése. A művészi alkotást létrehozó lelki folyamatok megértése segít a befogadási folyamatban.

A művészet történetét lehet oktatni „zöld szemüvegen” át, hiszen az őskori ember barlangrajzaitól a modern művészetekig, az európai képzőművészettől a keleti, a kínai, a japán vagy a természeti népek művészetéig mindenütt követhető az embernek azon ősi vágya, hogy megörökítse a természet gazdag szín- és formavilágát. A műalkotások esztétikai és művészeti értékükön túl sokat mondanak a környezeti, természeti nevelés szempontjából is.

A természeti és a művészeti nevelés kölcsönhatása

„A nevelés első lépéseit annak az alakfelismerésnek a gyakorlása jelenti, amely egyedül képes a harmónia iránti fogékonyság közvetítésére... Sokat ígérő módszer, ha valaki a lehető legfiatalabb korától a lehető legszorosabb kapcsolatban van az élő természettel.” Konrad Lorenz gondolata elvezet minket a nevelés e két dimenziójának természetes összekapcsolódásához. A tudományos megismerés módszerei mellett szükség van az „egész” befogadására orientált, holisztikus szemléletű, tevékenységen-játékon keresztül elsajátított tanulás módszereinek alkalmazására is, különös tekintettel az affektív-érzelmi megközelítésre, a „Szép” és a „Jó” befogadására, a természetempátiára. Ezt a törekvést segíti a természeti-művészeti nevelés. E két nevelési terület szoros rokonságban áll egymással. Mindkettő érzékeny lelkületet feltételez, a szép átélésének képességét, a harmóniára való törekvést. A természet- és művészetérzékeny személyiség nyitott a világ befogadására, érdeklődését a kíváncsiság, a megismerés vágya motiválja. Világszemléletét a holisztikus megközelítés jellemzi, de képes a „kicsi szépből” fakadó öröm megélésére is. Érzékeny befogadója a természet változatos információinak, képes a könnyed, játékos bekapcsolódásra. Schiller szerint „az ember csak akkor igazán ember, ha játszik”. Játék közben az ember gyakorolhatja empátiás képességét, és személyisége gazdagodik általa.

A természeti-művészeti látásmód valóra válthatja a kognitív ismeretek és a transzcendens gondolatvilág szintézisét. A művészet, a természet szépségével és annak bámulatos sokféleségével kiegészülve képes a katarzis élményének előidézésére. Konrad Lorenz jegyezte meg a fiatalok eszképizmusával és drogfüggőségével kapcsolatban: „A valóságos nemcsak szép, hanem titokkal teljes is, így felesleges misztikussá lennünk, hogy csodálatos dolgokat élhessünk át.” A természeti-művészeti látásmód kitágítja a világképet, fejleszti az empátiakészséget, rugalmasan átlépi a különböző szakterületek határát. Segítségével lehetővé válik rendszerszerűen gondolkodva, nyitott szemmel és nyitott szívvel járni a világban.

E két nevelési terület kölcsönhatása méltán reprezentálhatja a természet és kultúra szoros összefonódását. Valósággá válhat a környezettel kapcsolatos életérzés művészi megfogalmazása. Megvalósulhat a mítoszok, jelképek által rögzített ökológiai tudás közvetítése. Szintézisük révén és kölcsönhatásuk következtében hatékonyabban hívhatják fel a figyelmet az értékvesztésre, uniformizálódásra, kulturális örökségünk megőrzésének fontosságára. A képzőművészet, a mozgásművészet, a film- és fotóművészet, a népművészet, a zene, az irodalom s a művészet megannyi ága alkalmas arra, hogy képet adjon a világ minden oldaláról, arról az érzéki és szellemi háttérről, amely az ösztönös gyökerek megtalálását, a természet és lélek, a tudat és tudattalan közötti szakadék áthidalását teszi lehetővé.

Irodalom

Aronson: A társas lény. Budapest, 1996, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Atkinson – Smith – Bem: Pszichológia. Budapest, 1996, Osiris.

Buda: Empátia ... A beleélés lélektana. Budapest, 1993, Ego school Bt.

Forgács: A társas érintkezés pszichológiája. Budapest, 1996, Gondolat.

Goffman: A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Budapest, 1981, Gondolat.

Gore: Mérlegen a Föld. 1993, Föld Napja Alapítvány.

Hall: Rejtett dimenziók. Háttér Kiadó.

Halász László: Művészetpszichológia. In: Alkalmazott pszichológia. Budapest, 1973, Gondolat.

Hunyadi – Halász: Az attitűd kutatásának pszichológiai kérdései. Budapest, 1978, Akadémiai.

Juhász-Nagy Pál: Természet és ember. Kis változatok egy nagy témára. PSZM Project. Budapest, 1993, Gondolat.

Jung: Mélységeink ösvényein. Budapest, 1995, Gondolat.

Kelemen László: A pedagógiai pszichológia alapkérdései. Budapest, 1973, Tankönyvkiadó.

Lasch: Az önimádat társadalma. Budapest, 1996, Európa.

Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. Budapest, 1988, IKVA.

Lorenz: Ember voltunk hanyatlása. Budapest, 1997, Cartafilus.

Lorenz: Mentsétek meg a reményt. Budapest, 1991, Európa.

Nietzsche: Az értékek átértékelése. Budapest, 1994, Holnap Kiadó.

Pataki Ferenc: Pedagógiai szociálpszichológia. Budapest, 1976, Gondolat.

Spengler: A nyugat alkonya. Budapest, 1995, Európa.