Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1997 október > Például Ausztria

Kozma Tamás

Például Ausztria

A szerző kutatásában azt vizsgálta, hogyan készült fel az Európai Unióhoz való csatlakozásra az osztrák harmadfokú képzés. Írását a tapasztalatok hasznosítása érdekében adjuk közre.

1989–90 óta az európai csatlakozás nem vágy, hanem realitás. Éppen ez különböztet meg minket a reformkommunizmustól, amikor reformokat csak az adott „geopolitikai realitások” közt – vagyis a Szovjetunió fönnállását tételezve – merhettünk tervezni. Politikai és szakmapolitikai gondolkodásunkban azonban csak fokozatosan kerültünk közelebb az európai realitásokhoz. Hogy mit jelent például az OECD tagjának lenni, azt a statisztikusok csak most kezdik érzékelni. Hogy mit jelent társult tagországként az EU támogatási programjaiért versengeni – amelyek immár megnyíltak előttünk –, azt csak az elmúlt néhány évben kezdtük megtanulni. Hogy mit is jelent NATO-tagnak lenni, azt pedig a következő esztendőkben fogjuk elsajátítani. De a tanulság máris összefoglalható: mennyiségi eredményeink radikálisan leértékelődtek, minőségi erőfeszítésekre van (lesz, lenne) szükség.

Az oktatásügyet alapvetően az a folyamat befolyásolja, amit a közgazdászok globalizációnak szoktak nevezni. E folyamat ismeretében félrevezető a kulturális autonómia hangoztatása, még a kötelező oktatásban is – bár az EU oktatásügyi dokumentumai gyakran ezt teszik. A globalizáció ugyanis mindenekelőtt a szakképzésben következik be, mégpedig a szabványosuló technológiák hatására. Az egységesülő szabványok egységesülő szakképzést igényelnek világszerte, az EU-ban is, ez pedig a kötelező oktatást is az egységesülés felé nyomja. A különbség az EU és a világ ún. fejlődő része közt az oktatás hagyományaiban van. Az európai mintájú jóléti társadalmakban – ahol az iskolázás fokozatosan az életminőség részévé vált, és markáns ifjúsági szubkultúrák bontakoztak ki – a tömeges (kötelező) képzés lassan már 18-19 éves korig tart, a szakképzés pedig kitolódik a felsőoktatásba (harmadfokú képzés).

Mindez fölértékeli a nemzetközi összehasonlításokat. Ebben azonban sem a magyar, sem a környező országok szakirodalma nem erős. Pedig tapasztalatokban – jókban és rosszakban – sokkal gazdagabbak lehetnénk, ha nemcsak korábbi álmaink országaira figyelnénk (régebben Amerikára, újabban Hollandiára), hanem legalább ugyanennyit tudnánk, mondjuk, Ausztriáról. Amit ugyanis az uniós csatlakozás jelentett (nem jelentett) az osztrák társadalomnak, nagyjából az várható Magyarországon és a környező országokban is, egy-két évtizedes késéssel. Ezt még akkor is valószínűsíthetjük, ha hagyományosan többet beszélünk Ausztria és Magyarország különbségeiről, mint a hasonlóságokról. (Az előrejelzés persze még megbízhatóbb lehetne, ha megismerkednénk a balkáni és a mediterrán országok csatlakozási tapasztalataival is; amiből látható, mennyire fölértékelődnek, épp a csatlakozás előkészületeként, a célzott oktatásügyi összehasonlítások.)

Egy kutatásban a harmadfokú képzés átalakulását vizsgáltuk Ausztriában, amikor az ország az Európai Unióhoz csatlakozott. Azt kérdeztük, hogyan készültek föl a csatlakozásra a harmadfokú képzéssel kapcsolatban, milyen tapasztalatokat szereztek, hogyan hasznosítják tapasztalataikat (milyen további változtatásokat terveznek), és milyen tanulságokat szűrhetünk le mi az ő történetükből. Eredményeinket a következőkben foglaljuk össze.

1. Ausztria fölzárkózásának története mintegy négy évtizedes folyamat. 1955-ben kezdődött, amikor az oroszok kivonultak az országból. Ausztria 1955-ös társadalma – mutatis mutandis – jól összehasonlítható az 1989-es Közép-Európa társadalmaival. A kilábalás a háborús gazdaságból, a totális állam maradványai, a múlt reminiszcenciái és az osztrák–magyar birodalmi hagyományok hirtelen szembesültek Európa fejlettebb felével, mindenekelőtt Nyugat-Németország hatásaival. Egy hosszú fejlődési szakasz során még sokáig úgy látszott, hogy Ausztria nem találja meg azokat a sajátszerűségeit, amelyekkel kilábalhat a saját helyreállítási periódusának mélypontjáról. Az „osztrák csoda” – az osztrák jóléti állam kialakulása és megszilárdulása a hetvenes években – az olasz vagy német „csodát” követte, mintegy évtizednyi késéssel. Még e csoda alapján is mintegy két évtizedre volt szüksége, hogy a semlegességből az európai integrációhoz társuljon (Európai Gazdasági Közösség, 1992). Azok a feszültségek, amelyek az EU-csatlakozással jártak – akár Görögországban, akár Portugáliában –, Ausztriában a társulás során tetőztek. Ekkor játszódtak le a vonatkozó viták, alakultak ki és egyben váltak kiszámíthatókká, emelődtek be a hivatalos politikai színtérre – a csatlakozást ellenző erők és csoportok. A társulás igen fontosnak tűnik Ausztria csatlakozásának „levezénylésében”. Ennek következtében az EU-csatlakozás csak kisebb megrázkódtatásokat hozott – eltérően a felülről kikényszerített, a politikai elit által sürgetett Görögországtól. (Portugália csatlakozási története más. Itt Spanyolország mint jó és rossz modell jelentett nagy segítséget.)

2. Az iskolázás tömeges méretűvé válása Ausztriában a hatvanas évtizedben kezdődött meg (valamivel előbb, mint Magyarországon, ahol ezt statisztikailag a hetvenes évek első felében tudjuk kimutatni, észlelni pedig csupán a hetvenes és nyolcvanas évtized fordulóján kezdtük). Az iskolázásnak hagyományosan nagy társadalompolitikai jelentősége volt Ausztriában is, akárcsak Közép-Európában mindenütt. Mégis, a piacgazdaság helyreálltával és a nemzetközi gazdasági életbe való fokozatos visszakapcsolódással az iskolázás egy maradt (lett) a társadalmi érvényesülés csatornái között. Nem rakódott rá akkora ideológiai teher sem, mint a vasfüggöny mögötti országokban. Ezért az iskolarendszer „eltömegesedése” lassabban ment végbe, mint keleti szomszédainál az 1980-as évek második felében és az 1990-es évek elején. Mindennek következtében az osztrák oktatási rendszer egészen a csatlakozásig többet őrzött meg a második, sőt az első világháború előtti k. u. k.-hagyományokból, mint akár a magyar, a horvát vagy a cseh-szlovák iskolarendszer.

3. A csatlakozás tehát jóval konszolidáltabb, de sokkal konzervatívabb oktatási rendszerrel és sokkal centralizáltabb tanügyigazgatással történt, mint amilyen a magyarországi oktatási rendszer vizsgálatunk idején (1996–97). Az osztrák harmadfokú képzést különösen is jellemezték az alábbiak:

Az egyetemek domináltak benne, meghatározva az oktatás alapvetően „akadémiai” (vagyis tudomány- és elméletorientált) jellegét. Ennek eredményeképp Ausztriában is létrejöttek már az ún. szakegyetemek – követve a műszaki egyetemek önállóságát.

A felsőoktatás irányítása továbbra is centralizált maradt, a felsőoktatási autonómia valójában a felsőoktatók autonómiájában testesült meg. Az intézmények irányítását továbbra is jobbára a választott akadémiai testületek, nem pedig a hivatásos menedzsment végezte.

A nem egyetemi intézmények (pl. pedagógiai akadémiák) nem voltak szerves részei a felsőoktatás rendszerének. A regionalizálás politikai vitákat kavart, de lényegében elmaradt.

A felsőoktatás szelektív maradt annak ellenére, hogy érettségi nélkül is lehetséges volt bekerülni. A felsőoktatás intézményesen és jogilag is elkülönült a középfokú oktatástól, továbbra is szűrővizsgákat és többé-kevésbé zárt beiskolázásokat (numerus clausus) alkalmazott.

– Az egyetemi képzés nemzetközivé válása megkezdődött ugyan, de ez jobbára (nyugat)német hallgatókat jelentett. Külön színfolt és problémavilág a dél-tiroli felsőoktatás, ahol a nemzetközi oktatás, kétnyelvű oktatás, illetve német nyelvű felsőoktatás igénye egyaránt megfogalmazódott.

4. A csatlakozással hivatalossá váltak azok a kapcsolatok, amelyek már 1992 óta meglehetősen intenzívek voltak Brüsszel és Bécs között. Ez hivatkozási alappá vált és követelményként fogalmazódott meg a harmadfokú képzéssel szemben. Bár a vezérelv az, hogy nincs szükség az oktatás átfogó reformjára, a valóságban az alábbi folyamatok indultak el és játszódnak le 1995 óta.

A felsőoktatás szerkezete duálissá vált azáltal, hogy az ún. szakfőiskolákat megalapították. Ez részben azt jelentette, hogy a meglévő akadémiákat – többé-kevésbé – elfogadták felsőfokú intézményeknek (pl. a pedagógiai vagy szociális munkásképzőket). Főként azonban új főiskolák szervezését eredményezte, amelyekben egyértelműen szakmai képzés folyik. Bár a minta német, a kezdeményezés elsősorban Hollandiából származik (HBO-k).

A felsőoktatás finanszírozása fokozatosan többcsatornássá válik. A jelenlegi európai irányzat (divat) szerint megkezdődött az önköltséges képzés, illetve annak előkészítése, a tandíjak bevezetése, illetve visszaállítása, valamint a magánjellegű felsőoktatás engedélyezése/kialakítása.

Az egyetemi képzés eközben háromszintűvé fejlődik. Megkülönböztetik az alapképzést (baccalaureátusi szint) a magiszteri szinttől, valamint a doktori szintet (ami Ausztriában posztgraduálisnak számít). A viták központjába az új szakfőiskolák egyetemi illeszkedése került.

– A nemzetközivé válás során egyenértékűsítik a fölvételi és a záróvizsgákat. Kibontakozóban van a felsőoktatási teljesítménymérés (mind az intézmények, mind a hallgatók teljesítményeié), valamint az intézményi értékelés rendszere.

Átalakul a tanügyigazgatás. Az átalakulás egyik iránya a decentralizálás (deregulálás) és az intézményi autonómiák és felelősségek növelése. A másik irány a tanügyigazgatás professzionalizálása úgy, hogy fokozatosan EU-kompatibilissé váljék. (Az EU-igazgatás francia hagyományokra épül, ezek pedig eltérnek a közép-európai igazgatás tradícióitól.) A hatáskörök másként oszlanak meg, a távolságokból és a korlátozott állami autonómiából következőleg az ügyintézés nem politikák kivitelezése többé – amivé a közigazgatás a második világháború óta térségünkben átalakult –, hanem EU-jogszabályok alkalmazása. Leértékelődtek az eddigi államigazgatási ismeretek és kapcsolatok, viszont fölértékelődött a (modern) nyelvtudás, a nemzetközi szervezetekben való jártasság, valamint a kultúrdiplomáciára való készség.

– Az osztrák felsőoktatás színterén is megjelentek olyan szervezetek és személyek, akik ma a professzionalizálódó felsőoktatási kutatást és a nemzetközi menedzsmentet képviselik. Sokszor személy szerint is azonos szakemberekről van szó, akik előbb Ausztria, majd a közép-európai államok, később a Baltikum és a Balkán felsőoktatását, végül várhatóan a közép-ázsiai térséget is befolyásolják tanácsadásukkal. Mindez hozzájárul azoknak a köztes irányító szervezeteknek a kialakulásához, amelyek a nyolcvanas évek folyamán Európa-szerte kiépültek a minisztériumok és a felsőoktatási intézmények között.

*

De te fabula narratur: a történet rólunk is szól. Milyen tanulságokat vonhatunk le belőle? Röviden a következőket.

1. A csatlakozás egyik dilemmája várhatóan Magyarországon is az uniós tudás, képzettség, jártasság és kapcsolatrendszer. Az eredményes együttműködésekhez és a lehetséges érdekvédelemhez új képzettségű szakemberek, más szerkezetű közvélemény kellene. Ez hallatlanul fölértékeli az oktatást – különösen amikor az újonnan csatlakozó országoknak más hozzátennivalójuk a közösséghez nincsen is. A helyzetet sokszor tévesen azonosítják az oktatás tömegessé tételével. Ez csak az egyik föltétel. A másik, legalább ennyire fontos, az oktatás minősége. Tömegessé a jelenlegi oktatást is lehet tenni – a minőséghez azonban erőteljes fejlesztés kellene. Ezt az oktatás kiterjesztésének mai szószólói rendszerint elhallgatják. (Arról nem is beszélve, vajon lehet-e tömegessé tenni az oktatást gazdasági restrikciók idején.) A kettő – tömeges iskolázás és minőségi oktatás – egyszerre csak akkor teljesíthető, ha a következő esztendőkben az oktatás erőteljes és céltudatos fejlesztése kezdődik. Ez pedig csak állami feladatvállalással történhet – még akkor is, ha az ún. magánszférát és a piaci hatásokat is bekapcsoljuk a mindenkori gazdaságfilozófia divatja szerint.

2. Az európai oktatási rendszerekben már nem a kötelező oktatás a megoldandó probléma (ott a föladatokat teljesíteni kell, nem kitalálni). Napjaink problémájává a felsőoktatás vált. Az európai társadalmakban az iskolázás-iskoláztatás a jólét és civilizáció részévé vált, aminek eredményeképpen a felsőoktatás is tömeges méreteket ölt. Az elmúlt évtized dilemmája az volt, hogy a felsőoktatási rendszert integrálni kell-e (komprehenzív felsőoktatás), vagy pedig meg kell/lehet őrizni a duális felsőoktatást. Ez utóbbi közelebb áll a közép-európai hagyományokhoz. Az osztrák és a cseh példa azt mutatja, hogy az 1990-es évek közepén az európai felsőoktatás fokozatosan a duális rendszer felé fordul (szakfőiskolák és egyetemek). Ha ez a tendencia tartós, akkor a hazai oktatáspolitikának is föl kell hagynia az integrációs törekvésekkel. Ehelyett erőteljesen meg kell kezdeni a felsőoktatási intézmények rendszerbe szervezését.

3. Az elmondottakat a pedagógusképzés osztrák példáján lehet illusztrálni. Az a megoldás látszik kívánatosnak – amelyre az EU-n belül (Németország) és kívül (USA) is van példa –, hogy az egyetemek mintegy „előremenekülnek”. Ez azt jelenti, hogy a magiszteri és a doktori képzésre összpontosítanak, megőrizve autonómiájukat, a minőségi képzést szelektív fölvétellel és oktatásuk tudományos (nem professzionális) jellegét. A professzionális képzések kikerülnek az egyetemről, illetve visszakerülnek a szakfőiskolákra. A pedagógusképzéssel kapcsolatban ez azt jelenti, hogy az „egységes tanárképzés” jegyében óvodapedagógust, tanítót és tanárt szakmájára a pedagógusképző intézmények készítenek föl. Az irányítói munkakörökre való fölkészülés, valamint a tudományos képzés történik egyetemi szinten.

4. A csatlakozásra való fölkészülésben, még inkább a feltételek tárgyalása közben a közép-európai országok érdeke, hogy egymással folyamatosan egyeztessenek, és ahol lehet, közösen lépjenek föl. A kultúrdiplomáciában talán még nem ismeretes, egyébként közhely a horizontális szerveződések nyomásgyakorló hatása. Még akkor is szükség van a közép-európai szolidaritásra, ha ennek következtében egy-egy tárgyalási szakaszban kudarcot vallunk. A végeredmény várhatóan mégis pozitív lesz, ahogy az ún. fogolydilemmával kapcsolatos játékelemzések bizonyítják.

5. Magyarország esetében ez létérdek, mivel a magyar nyelvű oktatás és kultúra fogyasztói közül sokan az államhatárokon túl élnek. Ez tény, amit a magyarországi művelődéspolitikának szem előtt kell tartania, bárhogyan interpretálják is politikailag vagy ideológiailag. Az oktatásügyben csak olyan lépéseket lehet tenni, amelyek összeegyeztethetők a szomszédos országok lépéseivel, hogy így Magyarország ne szakadjon (nagyon) el a szomszédjaitól.

A KGST-ben és a Varsói Szerződésben arra szoktunk rá, hogy egymással versengjünk a szovjet vezetők kegyeiért (utóbb a nyugati elismerésért is). Az európai integráció során viszont abban válunk érdekeltté, hogy a környező államokkal együtt csatlakozzunk. Ez olyan oktatáspolitikai lépéseket igényel – diplomahonosítás, a fölvételi eljárás szabványosítása, tantervi változatok a kötelező oktatásban, tankönyvek elterjesztése, pedagógusképzés –, amelyek nemcsak eurokonformak. Közép-Európa-konformak is kell legyenek: azaz érthetők, kiszámíthatók és bizalomépítők a szomszéd művelődési kormányzatok számára.

Hivatkozások

A cikk az Euroharmonizáció (998/1996) c. OKTK-kutatás tanulmányaira utal, közelebbről az alábbiakra:

Halász G.: Integráció és közoktatás. Educatio, 1996. 5. sz. 4: 561–74. p.

Hidasi J.: Integrációs tapasztalatok: Németország. Educatio, 1996. 5. sz. 4: 627–32. p.

Koncz J.: Euroharmonizáció az osztrák oktatásügyben: szakirodalmi tanulmány. Kézirat (Oktatáskutató Intézet). Budapest, 1997.

Kozma T.: Universitas – tegnap, ma, holnap. Korunk, 1997. 8. sz. 4: 92–103. p.

Ladányi A.: Felsőoktatási intézményrendszerek. Educatio, 1996. 5. sz. 4: 575–84. p.

Martinkó J.: NATO-kompatibilis-e a magyar katonai felsőoktatás? Educatio, 1996. 5. sz. 4: 720–22. p.

Radácsi I.: Csehország harmadfokú képzése. Kézirat (Oktatáskutató Intézet). Budapest, 1997.

Simai M.: The globalisation process and the universities: Old problems and new challenges. Educatio, 1996. 5. sz. 4: 679–86. p.

Sz. Kálmán A.: Köztisztviselők képzésének tapasztalatai a PHARE-program keretében. Educatio, 1996. 5. sz. 4: 722–24. p.

Szabó L. T.: Európai dimenziók a tanárképzésben. Educatio, 1996. 5. sz. 4: 596–603. p.

Tomasz G.: A felsőoktatás és az EU-csatlakozás megjelenítése az osztrák napilapokban. Kézirat (Oktatáskutató Intézet). Budapest. 1997.