Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1997 október > Az európai integráció és a szakképzés

Benedek András

Az európai integráció és a szakképzés

A szerző bemutatja az Európai Unió keretei között megvalósuló szakképzési integráció fő tendenciáit. Elemzi az integrációnak a magyar munkaerőpiacra gyakorolt várható hatásait. Álláspontja szerint az Unión belüli és a magyar munkaerőpiac alapvető különbsége abból adódik, hogy amíg Nyugat-Európában lassú fejlődés eredményeként jött létre a piacgazdaság, addig Magyarországon alig néhány év alatt. Ezért jelent az EU-tagországok gyakorlatához képest eltérő feladatot nálunk a fiatalok felkészítése a munka világára. A szerző úgy látja, hogy a magyar szakképzésben eddig végbement fejlődés szinkrónban van az Unió fejlődési tendenciáival. A szükséges korrekciók megtétele jó esélyeket biztosít az integrációra és a felzárkózásra.

Verseny és globalizáció

Európa és a modern piacgazdaság viszonyát s ezen belül Magyarországnak az integrációs folyamatban betöltött szerepét vizsgálva a sok-sok fogalom közül az alábbi tanulmány csupán kettőt emel ki: a verseny és a globalizáció fogalmát.

A verseny, amely világméretű, s melyben technológiák, értékek, ideológiák is versenyeznek, egyidejűleg magyarázza és el is különíti a folyamatokat. Ebből a szempontból nem csupán Magyarország és az Európai Unió viszonyát, hanem Európa és más nagy régiók viszonyát is vizsgálnunk kell. A verseny szempontjából mérhető és értékelhető mutatók – az életszínvonal, a kultúra, a munkakultúra fejlettsége, a nemzeti jövedelem, a közegészségügyi helyzet – általában ismertek. De figyelembe kell venni azon társadalmi betegségeket is, amelyek a világon jelen vannak: például az éhezést, a szegénységet. Mindezek lényegi módon meghatározzák, hogy a világ nagy régiói mennyire képesek egyre táguló rendszereket alkotni, illetve az adott országok számára biztos, tartós gazdasági fejlődést nyújtani, továbbá adott esetben a konfliktusokat oldani. A verseny a három nagy pólus mellett – Ázsia, Észak-Amerika, Európa – más, kisebb régiókra is kiterjed, de ez a három nagy régió az, amely az elmúlt évtizedben politikai, gazdasági, jogi értelemben komoly integrációs lépéseket tett meg.

A verseny ma már mind a termékek, mind a szolgáltatások, mind a munkaerő szabad áramlása vonatkozásában javában zajlik. Ezért ma számunkra már nem csupán az a kérdés, hogy fölszállunk-e a vonatra vagy sem, hanem az is, hogy mit és kit visznek, és hova érkeznek a vonatok.

A munkaerő „mozgása” sokszor nem jelent fizikai értelemben is mozgást. A tőke szabad áramlása ugyanis lehetővé teszi, hogy a technológiák, az erőforrások oda menjenek és koncentrálódjanak, ahol megtalálják a megfelelő munkaerőt, ahol fejlett a munkakultúra, ahol adott a biztonság, garantálható a minőség, vagyis oda, ahol együtt van mindaz, ami egy mai korszerű gazdasági versenyben a jó pozícióhoz elengedhetetlenül szükséges.

A globalizáció a másik olyan fogalomkör, amelyet az oktatás számára nem kell különösebben magyaráznunk. Évek óta nagy kérdés, mennyire vagyunk képesek globálisan gondolkodni és helyileg cselekedni. A magyar oktatásügynek a tartalmi fejlesztésében végbemenő innovációs folyamatai azt mutatják, hogy egyre tágul az a horizont, amelynek keretében a problémáinkat elhelyezzük. Általában nem helyi problémákat kívánunk szűklátókörűen megoldani, hanem tágabb kitekintésben kívánunk a sokakat foglalkoztató globális problémákkal is foglalkozni.

A verseny és globalizáció végigkíséri a piacgazdaság, különösen a modern piacgazdaság kialakulását. E két fogalom további két, az oktatás számára jobban értelmezhető fogalompárhoz kötődik: a minőséghez és az integrációhoz. A versenyben tudniillik nagyon sok olyan tényező is szerepet játszik, amelyben mi Magyarországon komoly forráshiánnyal küzdünk (tőkejavak, energiaforrások, nyersanyagok). Azonban miként azt évtizedek óta a modern közgazdasági irodalom folyamatosan tudatosítja is, viszonylag jelentős humán erőforrásokkal rendelkezünk, sőt ebben a vonatkozásban jól mérhető, összehasonlítható előnyünk is van. A minőség a világméretű versenyben ma már egyike a leglényegesebb elemeknek. Ugyanis termékmennyiségben, termékdömpingben szinte minden nagyobb regionális gazdasági integráció képes a piacon relatíve gyorsan megjelenni, ezzel szemben a minőség alapvetően meghatározza a piaci hatékonyságot, a piaci sikerességet. Ezért a minőség és az oktatás viszonyát ebben a vonatkozásban elsősorban az emberi tényező szempontjából célszerű vizsgálni.

Az integráció és a szakképzés

Az integráció az a fogalom, amelyet kicsit furcsán, fenntartásokkal fogadunk az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján. Az európai integráció története azonban egyértelműen azt jelzi, hogy a történelmi konfliktusok feloldása, egy újabb háború elkerülése, egy sikeresebb gazdasági és piaci rendszer felépítése összefügg és egyértelműen integrációt igényel. Az integráció története, sajátos intézményesülése kezdődött el 1952-től, amikor ténylegesen létrejött Európában a Szén- és Acélközösség, folytatódott a Római Szerződéssel (1957), amely létrehozta az Európai Gazdasági Közösséget, majd a jogalkotás szintjén 1979-ben létrejött az Európai Parlament. Számunkra különösen lényeges, sajátos történelmi szinkronitást ad, hogy 1992-ben a Maastrichti Szerződés jóvoltából gyorsuló ütemben kezdett kiépülni az az Európai Unió, amely már az acquis communautaire1 területén a közös jogalkotás, jogalkalmazás számos elemét bevitte a rendszerbe. Az Európai Unió közösségi szakképzés-politikát alakított ki és a tagországok szintjén ennek megfelelő szakképzés-fejlesztési programokat biztosított. Magyarország számára a 90-es évek közepére ez már nem csupán elméleti referencia, hanem olyan valós viszonyítási pont, amelyhez célszerű illeszteni hazai jogalkotásunkat, átfogó fejlesztési programjainkat is.

A szakképzéssel kapcsolatos hazai oktatáspolitika formálódásának főbb szakaszait célszerű a Maastrichti Szerződés előtti és az azt követő időszak mentén tárgyalni. Az integrációs folyamatban nyilvánvalóan a Maastrichti Szerződés utáni és az európai szakképzés-politika mai formálódásának fényében lehetséges számba venni mindazokat a kihívásokat, feladatokat, amelyeknek eleget kell tennünk. Célszerű ugyanakkor utalni arra is, hogy a Római Szerződés és a Maastrichti Szerződés közötti időszakban a szakképzés-politika európai szintű lépései fokozatos fejlődés eredményeként értékelhetők. Valójában ebben az időszakban is, de már a 70-es évek elejétől megfigyelhető az acquis communautaire szintje a szakképzésben, azonban kezdetben inkább az oktatáspolitika egy speciális szakterületeként, azt az elvet követve, hogy az oktatásügyet alapvetően nemzeti szinten szükséges meghatározni, és uniós szinten jelentősebb közösségi politikát ezen a területen nem szükséges gyakorolni.

Számos alkalommal felvetődött már kérdésként, hogy miként sikerült a 90-es években a szakképzésben Magyarországon viszonylag konszolidált és eurokonformnak ítélhető fejlődést megvalósítani. Az egyik lényeges ok, hogy a szakképzés alapjának az összeomlásakor, a vállalatok, gyakorlóhelyek megszűnésével (ami kétségtelenül jelentős válság volt, és nagyon komoly válságkezelést is igényelt) a Maastrichti Szerződés nyújtott valós orientációt s nyitási lehetőséget. 1991–92-ben az aktívan formálódó, majd hivatalos szakmai dokumentumokká váló orientációt viszonylag könnyebb volt adaptálni, s ennek megfelelő hazai szakképzési jogi szabályozást kialakítani. Sőt, megkezdődhetett a strukturális elemek kiépítése, továbbá a törvényekben a maastrichti kritériumok átvezetése. Mindez ma nagyon egyszerűnek tűnik, azonban az alkalmazás, a jogalkotás szintjén többéves szívós munkát igényelt.

Hazánkban például a külföldiek munkavállalásával kapcsolatos szabályozás fő vonulata szintén eurokonformnak tekinthető, bár az Unión belüli szabad munkavállalástól eltérően munkavállalási engedélyhez köti a külföldiek foglalkoztatását. Nyilvánvalóan ezt a szabályozást az EU belső szabályozása vonatkozásában át kell tekintenünk. Az EU-tagságot követően érvényesíteni kell az Unión kívülről érkező munkaerővel szembeni szigorúbb szabályozást, s oldani kell mindazokat a kötöttségeket, amelyek ma elvileg az Unióból érkező munkavállalók számára adminisztratív akadályt jelentenek. A probléma lényege ugyanakkor nem a magyar szabályozás megváltozása, hanem az a partnereink részéről feltételezhető tárgyalási magatartás, amely e vonatkozásban megpróbálja a csatlakozás folyamatát differenciálttá tenni és számos elemében további időpontokhoz, illetve különféle feltételek meglétéhez kötni a munkaerő szabad áramlása előtt álló akadályrendszer teljes feloldását. Hosszabb távra valószínűsíthető ugyanis, hogy a magyar munkaerőpiac feltételezhetően nem befogadóként viselkedik az európai belső munkaerőpiac egészét illetően, hanem kibocsátóként.

A relatíve jól felkészült magyar munkaerő, különösen ha nyelvi kommunikációs teljesítménye populációs méretekben javul, úgy nagyon jó adottságokkal rendelkezik a nyugat-európai munkaerőpiacon a tradicionális iparágakban. Ezzel ellentétes folyamatok csupán olyan területeken jelenhetnek meg, például információtechnika, pénzügytechnika, magasabb színvonalú szolgáltatások (idegenforgalom, telekommunikációs és számítógépes rendszerfejlesztés), amelyek arányait tekintve nem igazán összevethetők a potenciális kínálattal. Az Európai Unió részéről jelenleg lényegesen több aggály érzékelhető a teljes munkaerő-piaci illeszkedés szempontjából, mintsem a részünkről teljesítendő követelményekből adódó feladatok elvégzéséből.

Munkaerőpiac itthon és az Unió országaiban

Ha a modern piacgazdaságról beszélünk, s különösen akkor, ha az emberi tényezővel kívánunk foglalkozni, részletesen is szólni kell a munkaerőpiacról. Milyen az Európai Unió munkaerőpiaca és milyen ehhez képest a hazai helyzet? Nagy hiba lenne csupán statikus összehasonlításokra vállalkozni, azonban néhány adatra mindenképpen célszerű utalni.

Az Európai Unió közel 300 millió fős relatíve óriási piac. Ez azt jelenti, hogy ha bárki bármit termel, s ha bármilyen szolgáltatással az Unió keretében kíván megjelenni, figyelembe kell vennie azt, hogy ez egy fejlődő, jó teljesítményt nyújtó, keresletképes piac. Ehhez képest egy-egy ország munkaerőpiaca meglehetősen viszonylagos, bár kétségtelen, hogy például nagy belső piacnak tekinthető a francia gazdaság, s különösen nagynak a német gazdaság. A mi 10 milliós országunk és egy 300 milliós Unió viszonya nyilvánvalóan meglehetősen sajátos. A munkaerőpiac vonatkozásában utalni kell arra – leegyszerűsítve –, hogy az Európai Unióban mintegy 150 millió foglalkoztatott van. Ehhez képest a magyarországi munkaképes korú, munkára kész 4,1 millió fő, valójában 3,6 millió foglalkoztatott nyilvánvalóan kis értéknek tűnik.

A jelenlegi tendenciákat tekintve kiemelhető, hogy az Európai Unió munkaerőpiaca az elmúlt tíz évben egyike volt a világ legdinamikusabb munkaerőpiacának. A világon mindenütt szűnnek meg álláshelyek. Ez egyfelől az elavult, gazdaságtalan szervezetek leépülésének következménye, másfelől az új technológiáknak a foglalkoztatottak létszámára gyakorolt hatásával függ össze. Az Európai Unió az utóbbi tíz évben több mint 10 millió munkahelyet hozott létre. Ez azt jelenti, hogy a gazdasági teljesítmények növekedésével egy időben a foglalkoztatás is bővül. A magyarországi folyamatokban ugyanakkor az figyelhető meg – különösen a 90-es évek első felében volt drámai a helyzet –, hogy a foglalkoztatás szűkülésével párhuzamosan lényegesen nőtt a munka világába törekvőknek a száma.

Az Európai Unióban az elmúlt tíz évben mintegy 19 millió olyan fiatal lépett be a munkaerőpiacra, aki munkát szeretett volna vállalni, de nem tudott. A növekedés kifejeződik a munkaképes korú lakosság átlagéletkorának, továbbá létszámának a növekedésében, ami azt eredményezte, hogy Európában – különösen 1992 után – sajátos és igen súlyos foglalkoztatási helyzet jött létre. Ez a velünk szemben megfogalmazott fogadókészség egyik kritikus elemét is jelzi, s bár az összehasonlítás szerint az EU 10,7%-os munkanélküliségével szemben Magyarországon 10,8%-os a munkanélküliség, ebből semmiképpen sem indokolt azt a következtetést levonni, hogy lám, milyen gyorsan sikerült utolérni az Európai Uniót egy ilyen lényeges gazdasági mutató terén.

A két hasonló érték más-más fejlődés eredményeképpen alakult ki. Ugyanis benne van a több mint 20%-os spanyol, a valamikor 17%-os ír munkanélküliség (ez utóbbinál nagy siker, hogy sikerült 11%-osra „leszorítani”), továbbá a valamikor a szerkezetváltás csodaországaként említett Finnország, ahol szinte nem is volt munkanélküliség, de ahol az utóbbi években 17%-ra ugrott ez a mutató. És természetesen benne van az a Németország, ahol az egyesítés története lassan egy évtizednyi, kelet és nyugat között mégis óriási szakadék tátong (az ún. „új tartományokban” 17%-os munkanélküliség van, a nyugati tartományokban pedig 7–8%-os, de még ott is elég nagy regionális különbségek érzékelhetők).

Magyarországon a foglalkoztatási helyzet az európai munkaerő-piaci tendenciákkal összehasonlítva három vonatkozásban is sajátos képet tükröz. Az egyik sajátossága az, hogy rendkívül gyorsan alakult ki egy alapvonásait tekintve piacgazdaság-orientált munkaerőpiac. Ebben az időszakban mintegy 1,5 millióan veszítették el az állásukat. A másik sajátos elem, hogy Magyarországon a regisztrált munkanélküliek döntő hányada tartósan munkanélküli. Ez nem csupán a nemzetközi statisztika által elfogadott 12 hónapon túli munkanélküliséget jelent, hanem már viszonylag rövid idő alatt kialakult nálunk a két éven túli munkanélküliség is, melynek aránya megközelíti az 50%-ot, s azt jelenti, hogy a munkanélküliség tekintetében olyan leszakadás indult meg, amely Európában a hosszú évtizedek alatt kialakult foglalkoztatási válság idején sem jött létre ilyen mértékben. A munkanélküliség időtartama a fejlett munkaerő-piaci szolgáltatásokkal és ennek megfelelően megbízható munkaügyi statisztikával is rendelkező Magyarországon lényegesen nagyobb, mint az európai átlag. Mindez önmagában is jelzi, hogy más módon, más eszközökkel kell közelíteni ehhez a kérdéshez.

A harmadik nagyon lényeges paraméter, amely szintén a hazai fejlettséggel, az ország adottságaival függ össze, hogy az országon belül esetenként nagyobb különbségek alakultak ki a foglalkoztatás-munkanélküliség vonatkozásában, mint az Európai Unió nagy régiói között. Magyarországon van olyan régió és különösen vannak olyan vonzáskörzetek, kistérségek, ahol a munkanélküliség mértéke meghaladja a 30%-ot, ugyanakkor vannak olyan beruházások, s a tényleges munkahelyteremtés szempontjából kitüntetett térségek, elsősorban Nyugat-Magyarországon, pontosabban Székesfehérvár, Győr, Szombathely térségében, ahol szinte azt lehet mondani (s ez a legújabb értelmezés, melyet a Berlini Memorandum kapcsán fogadott el a Német Szövetségi Köztársaság), hogy reális foglalkoztatáspolitikai célként lehet megfogalmazni a 3% alá is leszorítható munkanélküliséget. Még a fejlett országokban is úgy tekintik az ilyen régiót, hogy ott már „teljes foglalkoztatás” valósul meg.

Magyarországon sajátos probléma a fiatalok bevezetése a munka világába. Ez egészen más kérdés, mint 1,5 millió a munka világából már kiszorult embernek az ismételt munkába állása. Az alapdilemma itt az, hogy kialakul-e a fiatalok körében olyan tartós munkanélküliség, amely egy-egy nemzedék számára azzal jár, hogy mielőtt tényleges munkatapasztalatokat szerezne, nem képes átlépni abba a világba, amelyben egzisztenciát építhetne és fejlődhetne, amelyben a felnőtté válás társadalmi feladatával valóban szembesülhetne. Míg a hazaihoz hasonló mértékű tartós munkanélküliség Európa számos országában nem általános gond (ebben a vonatkozásban inkább Európa déli részén találhatunk hasonló problémákat), a fiatalok munkába állítása egész Európában olyan kihívás, amelyre újabb és újabb eszközök mozgósításával igyekszik mind az össz-európai foglalkoztatáspolitika, mind a nemzeti foglalkoztatáspolitikák választ találni.

A magyar helyzet különös sajátossága az, hogy nagyon gyorsan alakult ki ez a foglalkoztatási helyzet, és azok az eszközök, technikák, amelyek számos esetben nyugat-európai, sőt világszerte bevált technikák adaptációjára épültek, együttesen sem voltak képesek az első időszakban megfordítani az elindult folyamatokat. Ebben nyilván nemcsak a foglalkoztatáspolitika értékelését kell önmagában látnunk, hanem azt is, hogy a gazdaság csökkenő teljesítményének, „mélyrepülésének” az időszakában nagyon nehéz ezeket a folyamatokat megfordíthatóvá tenni. Mivel nem kívánok a magyar foglalkoztatási helyzetnek az értékelésébe mélyebben belemenni, ezért hadd zárjam azzal a gondolattal, hogy az elmúlt hónapokban, az elmúlt évben már pozitív elmozdulás történt, érzékelhetően bővül a foglalkoztatás az ország számos térségében. Pozitív az a tény is, hogy azok a programok, amelyek éppen a tartós munkanélküliekre, az ifjúság, a pályakezdők munkába állítására irányulnak, kezdik éreztetni kedvező hatásukat. Bár nyilvánvalóan ez sem a foglalkoztatáspolitika sikere, hanem általában annak a komplex együttműködésnek az eredménye, amely bizonyos területeken és régiókban a gazdaság teljesítményének a javulásához kapcsolódik. Nagyon lényeges ugyanakkor számunkra, hogy milyen kötődése van mindennek ahhoz a magyarázó tényezősorhoz, amelyben az oktatás kitüntetett szereppel rendelkezik.

A munka világa és az oktatás

Kevésbé ismert az a tény, hogy az a magyar munkavállalói népesség veszítette el elsőként a munkáját, amely az iskoláztatási, szakképzési hiányosságok miatt nem rendelkezett szakképesítéssel, illetve nem rendelkezett kellően piacképes szaktudással. Ha az 1,5 millió regisztrált állástalannak a számítógépen rögzített adatait a kvalifikáció szempontjából nézzük, látható, hogy az egyik legkeményebb magyarázó faktor a szakképesítés hiánya. Ez a populáció 56%-ában jelenik meg okként. Mondhatni ugyanakkor azt is, hogy igen ám, de a többi 44%-nak szakképesítése volt és van. Bár ez már egy kicsit neveléstörténet is, mégis hadd utaljak arra, hogy az 50-es évek első felében olyan „gyorstalpaló” rendszer működött Magyarországon, amelyben a „szocialista iparosítás” idején 1-1,5 év alatt tömegek szereztek szakképesítést 17-18 éves korban. Ez az akkori populáció 3-4 évtizeden keresztül mindenféle szakmaváltás és továbbképzés nélkül általában egy vállalatnál volt foglalkoztatva. Az évtized elején pontosan ezek a vállalatok voltak azok, amelyek alól a leghamarabb futott ki a talaj. A vállalatok összeomlása után az életkori, kvalifikációs, mentalitásbeli problémák, és nem utolsósorban a vidéki népességhez való kötődés miatt ez a munkavállalói réteg talajt veszített, s noha önmagában az 1,5 milliós szám nem magyarázható mindezzel, az érintettek visszavezetése, újbóli foglalkoztatása, munkaerő-piaci reintegrációja nehéz feladat, melyet csak speciális, komplex eszközökkel lehet megoldani.

Ha vállalkozunk arra, hogy az európai integráció folyamatában az erős és a gyenge pontokat az oktatásügy szempontjából nézzük, akkor nyilvánvalóan nem az előbb említett közel négy évtizedre kell visszatekintenünk, hanem főként a jelenlegi helyzetet kell elemeznünk. Az oktatásüggyel való foglalkozás az Európai Unió szintjén a kezdeti évtizedekben meglehetősen formális volt. Elsősorban azon deklarációk mentén történt, amelyben kihirdették azt, hogy az oktatás, elsősorban az általános képzés ügye a nemzeti sajátosságok, a nemzeti autonómia szintjén kezelendő. Eme álláspont részleges átértékelése csak a 80-as években vetődött fel, s ebben kifejeződött annak a stratégiai összefüggésnek a felismerése, hogy megfelelő oktatás, megfelelő szakképzési rendszer működtetése előfeltétele az ifjúság munkaerőpiacra történő felkészítésének. Visszatérő probléma volt ugyanis az, hogy részben információk hiánya, részben értékzavarok miatt a fiatalok nem voltak elégedettek azzal a foglalkoztatási helyzettel, amellyel találkoztak, s nem állt módjukban tartós pozíciót elfoglalni a munkaerőpiacon. Ezt a folyamatot nem lehet utólag kezelni, hanem jóval előbb az oktatási rendszerben el kell kezdeni a felkészítést, a munkára történő szocializációt.

Figyelmesen elolvasva Edith Cressonnak, az EU oktatásügyi bizottsági biztosának közelmúltban megjelentetett jelentését – amely egy időben szól az oktatásról, a szakképzésről és a munka világáról, s amely dokumentum egy kicsit idézi nekünk a politechnikai oktatás szellemét – megállapítható, hogy a probléma életszerű, a valóságból indul ki. Ha az oktatás elkülönül a valós piaci viszonyoktól, akkor tartós szociális feszültségek fenyegetik azt az egyént, aki nem képes a munka világában valamilyen pozíciót elfoglalni. Az EU-tagországok oktatáspolitikusai között jelentős visszhangot kiváltó könyv valójában három igazgatóság, három EU bizottsági biztos együttműködésében valósult meg. Edith Cresson mellett, aki oktatással, kutatással, képzéssel foglalkozik, részt vettek a munkálatokban a foglalkoztatással, munkaüggyel, szociális ügyekkel foglalkozó biztosok is. Továbbá szerepel annak a Martin Bangemann-nak a neve is, aki kifejezetten az informatikai társadalom, az ipar, telekommunikáció, információs technika kérdésével foglalkozó európai biztos.

A csatlakozási tárgyalások során sajátos téma a szakképzés. Kérdés, hogy választható-e olyan stratégia, amely csupán ennek a területnek a problémamentességére ügyelve kerüli a részletesebb tárgyalást. Ez a megoldás kínálkozik az oktatás puhább, a vele szemben tételes követelményeket kevésbé megfogalmazó acquis communautaire jellegéből adódó alacsony konfliktusszintből. Emellett szól a hazai szakmarendszer folyamatos megújítása, a független vizsgáztatás kiépítése, a szociális partnerek aktív részvétele, az ISCED-szintek bevezetése. A távlati stratégia világos, s OECD-konform feladatainak közelmúltban történt, a szociális partnerekkel megvitatott és a kormány által elfogadott távlati fejlesztési program is. Az elkövetkező időszakban a csatlakozási tárgyalások során a szakmák egyenértékűsége, a kötött foglalkozások és a szakképzettségek EU-s intézkedései feltáró beszélgetést igényelhetnek. Alapvetően azonban – mai ismereteink szerint – csupán technikai adaptációs kérdések merülhetnek fel, s ezek kezelésére a hazai szakképzési szabályozás kellően rugalmas szabályozórendszerrel rendelkezik.

A valós probléma a szakképzés foglalkoztatáshoz való kötődéséből fakad, s éppen a magyar munkaerő szabad áramlásának az EU szempontjából jóval súlyosabb kérdésével függ össze. S ezen a ponton már nem az oktatás, annak rendszeréhez való szerves kötődés s a szabályozás színvonala a kérdés, hanem az, hogy az Unió jelenlegi munkanélküliségi aránya, a súlyos foglalkoztatási helyzet miatt a jól képzett magyar munkaerő potenciális fenyegetést jelent. Az elemzők hazai és nemzetközi szinten egyaránt arra hívják fel a figyelmet, hogy az EU az új tagok esetében e kérdés kezelésében átmeneti időszak bevezetésére tesz javaslatot, illetve olyan megszigorításokat kíván alkalmazni, melyek feltételekhez kötnék a munkavállalást. E különleges feltételek sorában jelenik meg a szakképzettség kölcsönös elismertsége, mely az eddigi tapasztalatok szerint elsősorban nem minőségi kritériumok, hanem az eljárás bürokratikus folyamatának függvénye.

Az elmúlt időszakban állandó és szívós magyar kezdeményezésre munkavállalási, gyakornoki foglalkoztatási egyezményt Németországgal, Írországgal, Luxemburggal és Ausztriával (Svájc megemlíthető, de nem EU-tag) sikerült csupán aláírni, összességében mintegy évi 15 ezer fős kontingens mértékében. A szakképzettségek elismerése ügyében – bár folyamatosan kezdeményezzük – érdemi megállapodásra csak Ausztria esetében került sor 19 szakmában (további hatról előzetes megállapodás született, de az egyezményt még nem sikerült módosítani).

A magyar oktatás az integráció folyamatában

Melyek a magyar közoktatásnak azon erős és gyenge pontjai, amelyeket az integráció folyamatában számba kell vennünk? Mindenekelőtt azt kell mondanom, hogy európai szintű és nagyon jelentős intézményrendszerrel rendelkezünk. Általában hajlamosak vagyunk a német és angol nyelvű országok gyakorlatát figyelni. Az Európai Unió azonban már jelenleg is 15 országot foglal magában, és ha a tervek szerint halad minden, akkor mintegy 18-20 országot magában foglaló együttes alakul ki a jövőben. Ennek az Európai Uniónak az oktatási rendszerei sorában, ha az intézményfejlődés folyamatát vizsgáljuk, hazánk komoly előnyökkel, számottevő alapokkal rendelkezik. Előnyt jelent az az új jogi környezet, szabályozás, amely a 90-es években jött létre és nagyon sok vitán keresztül épült ki. A törvényalkotás látszólag a felsőoktatás, a közoktatás és a szakképzés külön jogi szabályozását is szolgálta, azonban ez az új szabályozás, különösen Európa keleti országainak gyakorlatát szemlélve, mindenképpen korszerűnek tekinthető. Ez az előny az integráció szempontjából is figyelembe vehető.

Nagyon sokan sokszor felteszik azt a kérdést – elsősorban szakképző intézmények –, hogy voltaképpen a szakképzés része-e a közoktatásnak vagy nem. Ha valaki figyelmesen olvassa az európai uniós dokumentumokat, akkor egyértelműen kiderül, ahogy az alapozó szakképzést a közoktatás intézményrendszere determinálja. Ugyanakkor a szakképzés egésze sokkal inkább kötődik az egyénnek a munka világához kapcsolódó teljes életútjához, végig kell kísérje, sőt a munkaerő-piaci konfliktusok esetén lehetőségeket kell kínálnia az egyénnek. Nos, ezt a funkciót kezdetben a közoktatással, később részben, de nem mindig az intézményrendszeren keresztül valósítja meg a szakképzés. A kérdés tehát nem igennel vagy nemmel, hanem a kooperáció, az egymásra épülés kategóriáival válaszolható meg.

A magyar oktatási rendszer egyik lényeges előnye, hogy abban integráltan működik a szakképzés. Ez az integráció az intézményrendszerben is adott. Az sem véletlen, hogy hosszú távon a szakközépiskolát tekinthetjük stratégiai intézményrendszernek, mivel ez az iskolatípus képes szervesen összekötni az alapozó képzést a specializációval, továbbá képes a közoktatás záróaktusát intézményesen megjeleníteni. Ez az iskolatípus később is nyitott intézményként tud működni, s ha kell, a fiatalt 22-23 éves koráig képezi egészen az első piacképes szakképesítés megszerzéséig. Ez a felfelé nyitottság, valamint a végzettek későbbi visszafogadása rendkívül fontos integrációs követelmény is. Ezt tűzi ki célul a közelmúltban új képzési formaként létrejött, a felsőoktatáshoz szervesen kötődő akkreditált szakképzés.

1990 óta visszatérően feltett kérdés az iskolaszerkezet átalakulása. Természetesen vannak olyan intézmények is, ahol az iskolaszerkezeti, illetőleg a tartalmi szabályozás kérdései együtt, szervesen vetődnek fel. De vannak olyan intézmények, amelyek nem képesek ezt a szerves fejlődést követni. Ezekben az esetekben nem a fejlődés fő vonulatát kell megkérdőjelezni, inkább az intézményrendszer átalakulóképességét indokolt javítani különféle eszközökkel. Vagyis azok az integrált szakképzési megoldások, amelyek az oktatásban megjelentek, s amelyek nem formálisan kívánják a munka világára történő felkészítést megvalósítani, igenis progresszívak és jövőbe mutatóak. Az intézménytípusok közötti differenciálódást – lehet, hogy csak 10-15 év alatt – az integráció helyre fogja tenni, mivel sokfunkciós intézményei vannak. Az integrált megoldások valójában nagy-nagy előnyt jelentenek. Azon országokban, ahol élesen elkülönül a szakképzési rendszer és a közoktatás, ez az elkülönülés gyakran a kettő között igen tág szakadékot teremt, és nagyon sokan elvesznek ebben a szakadékban. Különösen igaz ez akkor, ha a közoktatási rendszerből kibocsátott fiatalok parttalanul őgyelegnek, képtelenek továbbhaladni, képtelenek egzisztenciájukat, karrierjüket építve a munka világába belépni.

Lényegesnek tartom, hogy a magyar közoktatási rendszerben az elmúlt évtizedek alatt, s különösen az utóbbi másfél évtizedben viszonylag magas kooperációs készség jött létre. A magyar közoktatás talán azért is, mert az elmúlt évtized számos vonatkozásában megzilálta, sokkal inkább nyitott Európa felé, képletesen és valóságosan is, mint akár a szomszédos országoké, vagy akár az EU-n belüli osztrák, a német vagy a francia közoktatási rendszer. A szakképzés esetében hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy 1988-tól átvettük azt a francia modellt, amely a bérből, a bérráfordításokból 1,5%-ot szakképzési célokra használ fel.

Ritkán szólunk arról a pozitív tényről, hogy a magyar közoktatásban és azon belül is különösen a szakképzésben – amint azt összehasonlítható elemzések mutatják – nagyon jól kvalifikált pedagógusokat alkalmaznak. Szoktuk kritizálni a szakoktatóinkat, szoktunk utalni arra, hogy a szakmunkásképzésben általános iskolai pedagógusok tanítanak, s bár kétségtelenül vannak gondjaink, de a magyar középfokú oktatásban, benne a szakképzésben a pedagógusok felkészültsége – elsősorban az elméleti tantárgyakat illetően – messze kimagaslik az európai átlagból. Európában számos országban még az intézményi hátterét sem sikerült megteremteni annak, hogy az iskolában a szakképzéssel foglalkozók ne csak technológiai ismeretekkel, hanem a pedagógia tudományával is fel legyenek vértezve.

Az elmúlt évtized oktatási törekvéseit tekintve meg kell említeni, hogy a decentralizált működéstől való félelem rendkívül erős Magyarországon. Ha a 80-as évek közepén működött kísérleti iskolákat vesszük számba, ha a különféle pályázati struktúrákat elemezzük, akkor megfigyelhetjük, hogy egy-egy intézmény hány pályázatot nyújt be, élve a különféle lehetőségekkel. Ekkor azonban azt is látni kell, hogy hányan nem vállalkoznak semmire, hány oktatási intézmény nem kapcsolódik semmiféle struktúrához. Ez utóbbiak többsége követeli azt, hogy a stabil működés keretei között egyértelműen, a források és a teendők meghatározásával adják meg azt a viszonylag konszolidált, nyugodt utat, amelyen konfliktusok nélkül el lehet navigálni az iskolát. Véleményem szerint azt az önállóságot, amely egyre inkább erősödik és amely európai igény mind a gazdaság, mind az intézményműködtetés szintjén, úgy teremthetjük meg, hogy a decentralizációt erősítjük.

Jogos a kérdés, miért félnek intézményeink a decentralizált működéstől. Nos, leegyszerűsítve azért, mert bizonytalan a finanszírozás. Amikor a relatív nyugalmat tapasztalom egy német, osztrák intézményi vezetővel való tapasztalatcsere során, és ezzel szemben a kényelmességből adódó zártságot említem meg, akkor nekünk előny a nyitottság, ami, ha úgy tetszik, állandó kereséssel, kutatással jár együtt. De arra is rá kell mutatni, hogy az ottani kiegyensúlyozott finanszírozás ellenére (amikor például a szakképzésben tiltják a külső kapcsolatokat, amikor nem lehet bérmunkára vállalkozni, nem lehet kooperálni egyszerűen azért, mert az érdekkonfliktusokat ezzel is szeretnék elhárítani) a mi iskoláink jóval kooperatívabbak. A decentralizált működéstől való félelemben mélyen benne van az, hogy gyakran változik a finanszírozás, sokszor lép fel forráshiány, s nagyon sokszor találkozik a fejlesztési folyamatban egy-egy újabb korláttal az intézmény, a pedagógus.

Gyenge pontjaink egyike, hogy egyenetlen a szerkezetváltás. A hosszú nekifutás után olykor kifulladunk. Kifullad az intézmény, a vezetés, ezért nagyon sok intézményünkre jellemző a kivárás. Sokan fölteszik a kérdést, hogy azok a dátumok, amelyek a NAT bevezetéséhez kötődnek, valóban tarthatók-e. A szakképzés esetében az az álláspontunk, hogy a piachoz való illeszkedés szempontjából a mainál sokkal gyorsabban kell alkalmazkodni. Nyilván nem lehet átugrani a saját árnyékunkat, azonban koncepcionálisan 1990 óta ismert tételekről van szó. Sőt, 1993 óta már jogszabályban is megfogalmazódott az ütemezés. Vagyis a felkészülés vonatkozásában egy időben van jelen a sürgetés – különösen ha a gazdaság, a munkaerő-piaci igények, illetve a hatékonyság szempontjából szemléljük –, ugyanakkor jelen van a kivárás azon elv alapján, hogy úgysem vittünk végig Magyarországon soha semmit, ezért biztosan lesz majd valamiféle korrekció, ezért jobb kivárni, mint a kockázatot vállalni.

Legfontosabb gyengeségünk az európai összehasonlítás szempontjából a minőségbiztosítás hiánya. Rendkívül egyenetlen ugyanis a képzési minőség Magyarországon. Jogrendszerünkben megerősítettük a külső vizsgáztatást, életre hívtunk számos kontrolltényezőt, létrehoztuk a gazdasági kamarákat. Ennek ellenére a minőségbiztosítás terén a kitűnő teljesítmények mellett jelen van a legrosszabb is, amit sokszor utólag legitimálnak egyszerűen azért, mert a végrehajtás pongyola, s a rendszer nem igazán képes standard minőségekkel dolgozni. Ha ezt gyengeségként megemlítem, akkor azt is meg kell mondanom, hogy türelemmel, a nyílt felismerés és kritika mellett mégis kell viselnünk ezt a terhet, mert mire ezek a minőségi rendszerek kiépülnek, mire a partnerek ténylegesen egymással képesek lesznek kooperálni, addig akár évek is eltelhetnek.

Kétségtelen, hogy a csatlakozó országok között komparatív előnyeink vannak a szakképzés esetében, elsősorban a szakképzés differenciáltabb finanszírozása, a szociális partnerek intézményes részvétele s a szakmastruktúra foglalkoztatási szempontból történő rugalmasabb kezelése miatt. Az EU-val megkezdődő tárgyalások során ezt nem csupán a tudomásul vett témakörök között kellene kezelni, hanem erre a tényre és folyamatra új programokat lenne célszerű alapozni. Amennyiben a hazai munkaerő szakmai képzettségéből és alacsonyabb béréből adódó komparatív előnyök foglalkoztatási feszültségek forrásai lehetnek az EU-n belül, úgy célszerű lenne az általuk kért átmeneti időszakban e munkaerő hazai foglalkoztatásához mind a magyarországi tőkeberuházásokat, mind a munkavállalók belső területi mobilitásának fejlesztését az EU sajátos eszközeivel fokozottabban támogatni.

Végül egy szemléltető hasonlattal szeretném előadásomat zárni. Képzeljük el az oktatást-képzést egy olyan hajónak, amely a közoktatás tradíciói által nagyon komoly tőkesúllyal rendelkezik. Szimbolikusan ez a tőkesúly a közoktatás. A hajó akkor lesz stabil, akkor lesz borulástól mentes mindenféle oldalszél, oldalhullám ellenében, ha valóban megfelelő tőkesúllyal rendelkezik. Nyilvánvaló, hogy a tőkesúlyt rossz helyre is lehet tervezni és tenni, de feltételezzük, hogy nálunk jó helyen van a tőkesúly. Ez a tőkesúly alapvetően meghatározza, hogy milyen módon vagyunk képesek hajózni. S a piacgazdaságban „navigare necesse est” – hajózni kell! A szakképzés pedig az a vitorla, amelyet nem mindegy, hogy tép-e a szél vagy pedig ténylegesen feszíti. Ha be tudunk állni azokba a fő vonulatokba, irányokba, melyek korszerűek, ha figyelembe vesszük a velünk szemben megfogalmazott követelményeket, akkor voltaképpen a hajónknak most már nemcsak a Balatonon kell tudni hajóznia, hanem az európai tengerre is ki kell vezetnünk. Oda, ahol komoly hullámok vannak, ahol nagyon kemény követelmények vannak. Oda, ahol befizetési kötelezettségek vannak, ahol szigorú pályázati struktúrák vannak. Nos, hogy ezzel a hajóval mi, mindnyájan miképpen haladunk mindenki örömére, épülésére, gazdagodására, ez nagymértékben függ attól, hogy rendben van-e a tőkesúly, illetve megfelelően kezeljük-e a vitorlát.