Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1997 július--augusztus > A fiatalok világa a posztmodern társadalomban

Ulf Preuss-Lausitz

A fiatalok világa a posztmodern társadalomban1

A posztmodern nevelés problémakörével már több ízben foglalkoztak folyóiratunk hasábjain megjelenő írások. A berlini Technische Universität professzora arra a kérdésre keresi a választ, hogy mire vállalkozhat a pedagógia a nagy elbeszélések megkérdőjelezése, a pluralizmus legitimmé válása, a tanár-diák kapcsolat gyökeres megváltozása idején. Abban a korban, amikor nem tűzhetők ki általános nevelési célok, és amikor valamennyi egyén saját felelősségére alakítja ki személyes életútját.

A gyermek évszázada és a posztmodern

Ellen Kay 1900-ban megjövendölte ugyan a „gyermek évszázadát”, a huszadik század azonban ilyen értelemben sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Századunkban is sok gyermeket sújtanak a háborúk és a szegénység, miközben viszonylag kevesen élvezhetik a teljes és szabad nevelődés, valamint az önálló hivatásválasztás jogát.

A nyugat-európai ipari országokban, közöttük Németországban a gyermekek higiénikus és egészséges körülmények között nőhetnek fel. Általában eleget kapnak enni, nem kell dolgozniuk, hosszú ideig járhatnak iskolába, képezhetik magukat. Közben azonban eljutottunk a posztmodern korába, ami azt jelenti, hogy megrendülnek megszokott bizonyosságok, régi utópiák, hagyományos identitások. A posztmodern időszakban hiányzik a haladásba és a jövőbe vetett hit, és – Zygmunt Baumann szerint – eltűnnek az illúziók. A kockázatok társadalmában élünk. A történelemben – egy emberöltő óta – most először van módunk elpusztítani önmagunkat, megszüntetni a földi életet. A korábbi nagy távlatok: a szocializmus, a kereszténység, a nacionalizmus mostanra elvesztették hitelüket. A szocialista rendszer nagy robajjal összeomlott, a kereszténység a lopakodó szekularizáció, a nacionalizmus pedig a piac és a kommunikáció globálissá válása miatt veszíti el bázisát. E folyamat visszafordítását célzó kísérletek szeparatizmushoz, hatalmi törekvésekhez vagy – mint ez Jugoszláviában is történt – terrorhoz és háborúhoz vezetnek.

Mire vállalkozhat ilyen körülmények között a pedagógia, amely természeténél fogva a jövőre irányul, és amely az iskolai nevelés céljait tekintve hagyományosan az adott társadalom célkitűzéseihez kötődött és kötődik. Hogyan ragadhatók meg e célok a pluralizmus idején? Lemondhat-e az iskola arról, hogy általános, mindenkire érvényes célkitűzéseket fogalmazzon meg? Beérheti-e a pedagógus annyival, hogy állandó beszélgetőpartnerként kísérje végig tanítványait egyéni fejlődésük útján? Meggyőződésem, hogy minden kockázati tényező és pluralizmus ellenére vagy talán éppen ezek miatt létezik három olyan elv, amelyhez a pedagógiának feltétlenül ragaszkodnia kell. Mégpedig a minden egyént megillető emberi jogokhoz, az élet teljességét garantáló ökológiai felelősségetikához2, valamint a szociális kohézióhoz3, azaz az esélyegyenlőtlenség állami és iskolai eszközökkel történő csökkentéséhez.

A kockázati társadalomra jellemző, hogy mindenki maga felel saját életéért. Ennek értelmében neki kell felépítenie saját magát, definiálnia személyes céljait és kialakítania kapcsolatrendszerét. Újra és újra meg kell találnia saját szakmai fejlődésének irányát annak valamennyi kerülő, mellék- és teljesen új útjával együtt. S végül mindenki maga hozza létre saját egyéni etikáját, csakis ő találhatja meg élete értelmét. Ezt a folyamatot – Ulrich Beckkel szólva – „barkácsolt életútnak”4 nevezem, szocializációelméleti értelemben pedig egyéni felépítésű szocializációnak. Ennek megvalósításához az egyénnek tudnia kell önállóan gondolkodni. Képessé kell válnia arra, hogy akár naponta újabb és újabb döntéseket hozzon. Ehhez pedig elengedhetetlen a benső stabilitás, a nyitottság az új, váratlan élethelyzetekre, az empátia más emberek iránt, valamint a képesség a szakmai tudás folyamatos megújítására. Más megfogalmazásban: a kezdődő huszonegyedik század rizikótársadalmában élő embernek magas színvonalú képzettséggel kell rendelkeznie, és nem csupán azért, hogy versenyben maradhasson, hanem azért is, hogy saját életét megfelelően alakíthassa. Ehhez viszonylag korán kell mind a fiúknak, mind a lányoknak önállóvá válniuk, s megtalálniuk a „jó élethez” vezető egyéni útjukat, miközben pszichikai értelemben autonóm lénnyé válnak.

Sokan vannak, akik megértették ezt a trendet. Az utolsó ötven évben Európában robbanásszerűen megnőtt a műveltség színvonala. Németországban, hasonlóan a többi európai országhoz, a lányok hátrányos megkülönböztetése hivatalosan megszűnt az iskolában (de még nem ez a helyzet a munkaerőpiacon), és csökkenőben vannak e tekintetben a regionális különbségek is. A mai szülők, s köztük az anyák, sokkal iskolázottabbak szüleiknél és nagyszüleiknél, s ezáltal jobban hajlanak a gyermekközpontú nevelésre, a liberalizmusra, inkább törekednek demokratikus partnerkapcsolatra gyermekeikkel. Egyidejűleg megnőtt az igény a képzés magasabb színvonalának kulturális, szakmai és szociális szempontból történő hatékonyabb kihasználására. Ez az igény azonban csak részben kielégíthető. Hiszen ahol több ember kénytelen szűkös forrásokért versengeni, ott az elosztás kegyetlen és bonyolult feladat. Ez a képzés kiterjedésének „felvonóeffektusa”: a fiatal emberek egy emelettel magasabbra jutottak ugyan, mint szüleik, de az élet kalácsában rejlő mazsolákért folyó harc is magasabb színvonalon és sokkal hevesebben folyik. Azon természetesen nincs miért bánkódni, hogy az iskolázottság szintje emelkedik, számolni kell azonban a szükségszerűen bekövetkező kedvezőtlen hatásokkal. (A felsőoktatás költségeinek állami szinten történő megtervezése, mint ez a hajdani NDK-ban is gyakorlat volt, nem csupán demokrácia- és egyéniségellenessége miatt elvetendő, hanem gazdasági szempontból is megvalósíthatatlan alternatíva.)

Ellentmondásos követelmények, kiegyensúlyozási törekvések

A gyermekek és a fiatalok a jelenlegi feltételek közepette Európa-szerte hasonló követelmények elé kerülnek. Ezek az elvárások rendkívül ellentmondásosak, de ha valaki nemcsak a hivatásában, hanem a magánéletében is „sikeres” szeretne lenni, aligha kerülheti meg őket. Döntsd el önállóan, mit akarsz! – szól rá manapság a mama már egészen kicsi gyerekére is, ha az evésről vagy az öltözködésről van szó. Indokold meg, miért akarod ezt! – mondja a papa, hiszen manapság már a család mindennapi dolgairól szóló beszélgetésekben is mindent meg kell indokolni. A modern szülő többé nem utasít, és nem hivatkozik olyan informális evidenciákra, mint például, hogy ezt vagy azt így vagy úgy szokás tenni, hanem hasonlóan a piaci alkudozásokhoz, megfogalmazza kívánságait, és figyeli, miként viszonyul ezekhez a gyermeke. Magát a folyamatot tárgyalásos nevelésnek5 nevezi a kutatás. Ehhez nem csupán beszédkészségre van szükség, hanem képessé kell válni az érzelmek kifejezésére, a másokra való odafigyelésre, mások érzékenységének tiszteletére, tehát a korszerű családi nevelés empátiát, toleranciát, kifejezőkészséget, önérvényesítő képességet, mérlegelésre való készséget igényel és eredményez is.

Már gyermekkorban szükség van arra, hogy az egyén tervezni tudjon. Egyrészt azért, hogy napirendjét önállóan alakíthassa ki: összehangolja a különféle időpontokat (edzés, megbeszélés, korrepetálás, különóra stb.). Másrészt pedig azért, hogy egyeztetni tudja, mikor elérhetőek a barátai, mikor mit lehet elintézni, hogyan kell szándékainak a megvalósítását előkészíteni. Lényeges, hogy programja egészét át tudja tekinteni, s összehangolja ezt barátai és szülei szándékaival. Napjainkban a gyerekek modern, „barkácsolt életútja” nem más, mint egy tervezett időpont- és viszonynaptár. A mai gyerekek pontos terminusokkal dolgoznak, programszerűen zajlik a barátaikkal való együttlét is. Már nem működik az a korábbi kapcsolattartási mód, hogy valaki ötletszerűen kimegy az utcára, és ott találja a társait. A találkozók időpontjának egyeztetését a mai gyerekek többsége telefonon intézi, és a megbeszélt időponthoz igazodva indul el otthonról.

A gyermekek és fiatalok világát az egymásnak ellentmondó törekvések folyamatos kiegyensúlyozásának szükségessége alakítja. Csak néhány példát sorolok fel e kiegyensúlyozást igénylő ellentmondások közül. A saját állásponthoz történő ragaszkodás, illetve a rugalmas gondolkodás; az idegenek iránti türelem, illetve a mások intoleranciájával, hatalmi törekvéseivel szembeni türelmetlenség; a közösség elismerése, sőt szeretete iránti igény, illetve a jog a többségtől való elkülönülésre, a többségi vélemény elutasítására; az élvezés képessége és a saját test igenlése, illetve az azonnal elvárt erőfeszítésre és lemondásra való képesség.

Ezek a „posztmodern” ifjak, sőt már a gyermekek iránt támasztott közös, mindenki számára érvényes követelmények, legyen szó akár fiúkról, akár lányokról, akár németekről, akár nem németekről, bármelyik társadalmi rétegből, bármely régióból érkező, bármilyen iskolázottsággal rendelkező fiatalokról. Ezért rendkívül nagy az országhatárokon túlterjedő nyomás a társadalmi viselkedési mód egységesítésére. A lányok és fiúk társadalmi viselkedése közötti különbségek már régóta megszűnőben vannak. A modern pluralista-demokratikus ipari társadalom elvárja és egyúttal létre is hozza a történelmi és területi eltéréseket kiegyenlítő egységet. Ebből a trendből következik, hogy a modern képzés során nem elegendő az anyanyelven történő kommunikáció képessége, meg kell követelni az idegen nyelven történő kommunikálni tudást is.

A posztmodern már említett közös követelményei azonban az egységesüléssel párhuzamosan serkentik a sokféleséget, a differenciálódást, a pluralizálódást és az individualizálódást is. Főként a gyermekekre és a fiatalokra jellemző, hogy az egyenlőségre törekvés, a többiekkel való azonosulás mellett az egyéni különbségeket is artikulálni kívánják. „Én elsősorban én vagyok”, és csak ezt követően német, fiú, Jackson-rajongó, technotáncos stb. Másként szólva: gyakran a csoportok sokfélesége – a fiúk és a lányok, a városi és a falusi gyerekek, a felső és az alsó rétegekbe tartozók, a németek és a külföldiek, a multikulturális társadalom sokféle etnikuma stb. – a posztmodernben az individuumok sokszínűségévé válik. A valamely csoporthoz tartozás az egyes ember számára rendkívül fontos lehet ugyan, az egyén azonban öntörvényű szocializációja során tudatosan választja meg a csoportot, amellyel azonosságot vállal. Ha én például türingiai voltomat kívánom hangsúlyozni, akkor magam döntök úgy, hogy ezt egyéni identitásom lényegi jellemzőjének választom, miközben más türingiaiak ennek a vonatkozásnak esetleg nem tulajdonítanak jelentőséget. A posztmodern szemléletben még az is választottnak tekinthető, hogy miként vállalja az egyén saját nemét. Elvileg ugyanis a nőiességnek vagy a férfiasságnak számtalan definíciója létezik, sőt választható valami harmadik megoldás is e kettő között, esetleg ezeken kívül. Ezek az öncímkézések a maguk egyéni kombinációjában hozzák létre azt a több darabból összerakott identitást6, alakítják a „barkácsolt életutat”. A szerelmet, a felhajtást, a technot kedvelő ifjú generációt számunkra, idősebbek számára az egyes konkrét fiatalok jelenítik meg, s így évről évre változó, egymástól is nagyon különböző egyéniségekkel találkozhatunk.

Természetesen vannak olyan társadalmi feltételek, amelyek megnehezítik, sőt egyenesen megakadályozzák azoknak a képességeknek a kialakulását, amelyek alkalmassá teszik az egyént saját életútjának önálló alakítására. A szociális szempontból erősen polarizálódó, a jóléti államot leépítő társadalmakban fennáll egyes családok elszegényedésének a veszélye, s ezek a családok, illetve az ő gyermekeik könnyen a perifériára szorulhatnak. Közülük sokan sikertelenek az iskolában és a szakmatanulásban, s ezáltal csökken az esélyük az erős énidentitás kialakítására. Ők azok, akik idegengyűlölővé (olykor önsorsrontóvá) válnak, és frusztrációjukat más stigmatizálható csoportok tagjain bosszulják meg: külföldieken, testileg gyengéken vagy fogyatékosokon, homoszexuálisokon, nőkön... De az ezekre a dezintegrált csoportokra fordított figyelem (jelenlegi arányuk kb. 10-15% lehet) nem akadályozhatja meg, hogy a pozitív többséggel foglalkozzunk, és helyesen értékeljük az össztársadalmi trendet.

Minden pluralizálódás és sajátos individualizálódási kísérlet ellenére a németországi, sőt egyes tanulmányok szerint az egész nyugat-európai ifjúságban igen hasonló értékorientációk figyelhetők meg. Az értékek erodálódásáról és a szétzüllő ifjúságról szóló vélekedések helytállóak lehettek talán a kelet-európai és a kelet-németországi rendszerváltás idején, esetleg jellemzők voltak és azok ma is egy-egy kisebb csoportra, de semmiképpen sem illenek a német és a nyugat-európai ifjúság többségére. Az ifjúságról szóló tanulmányok tanúsága szerint a magasan képzett lányok és fiúk elkötelezettek mindenekelőtt a béke, a belső harmónia, a barátság, a családi biztonság és az élménygazdag, tartalmas élet mellett. Erőteljesen elutasítják a hatalmat, az autoritást és az elnyomást, toleranciát várnak másoktól és ugyanezt tanúsítják mások iránt. Az egyenrangú kapcsolatok preferálását illetően teljes konszenzus van a fiatalok körében, ahogyan ez egy 1992-ben készült, ifjúságról szóló tanulmányban olvasható.7 Európai tanulmányok is hasonló értékorientációkról tanúskodnak.8 Egy ilyen ifjúsággal aligha lehetne ma háborút indítani, ezek a fiatalok szembeszegülnének minden ilyen szándékkal. Ötvenévnyi béke és demokrácia, az iskolázás kiterjesztése, az individuum felértékelődése érezteti ma a hatását. Ehhez járult hozzá Nyugat-Németországban a 68-as nemzedék kulturális lázadása, szabadelvű nevelési elveinek és pszichoanalitikai értelemben megalapozott gyermekközpontúságának érvényre juttatása, valamint a fogyasztói társadalom tartósnak bizonyuló hatása.

A tekintélymentes individualizmus megjelenik más területeken is, például a vallásos orientációban. A szekularizáció általánossá válása nem csupán a vallásos orientáció visszaszorulásához vezet, hanem a még mindig hívő fiatalok körében a vallásos magatartás szubjektivizálódásához és individualizálódásához. Mindenki saját egyéni istenét szeretné imádni vagy sajátos egyéni hitrendszerét kialakítani. Ehhez azonban nincsen szüksége az egyházra és a csalhatatlan pápára. A kvázi-vallásos szekták, az asztrológusok és más mítoszok ifjú híveinek növekvő száma éppen a vallások individualizálódásával magyarázható.

Bár a fiataloknak vannak közös értékeik, de napi döntési kényszereik nem vezetik őket azonos cselekvésekhez. Mindenki az adott szituációnak megfelelően ítélheti meg, hogy itt és most mit tart a maga számára helyesnek. Az általános normákat és erényeket mindig a konkrét helyzet függvényében értelmezhetik. A becsületesség kétségtelen erénye például manapság nem mindig hozható összhangba más személyes értékekkel (mint például a harmóniára törekvéssel és a toleranciával). Tehát a mindenkori helyzettől függ, hogy a becsületességet gyakorolhatjuk-e. Már az egészen fiatal gyermekek is tisztában vannak avval, hogy olykor erkölcsösebb és okosabb dolog nem becsületesnek lenni, de legalábbis elleplezni az igazságot. Ami ma igaz, az holnapra már könnyen lehet hamis. Itt nem arról van szó, hogy az értékek megszűnnének értékek lenni, hanem arról, hogy bizonyos öröknek tekintett elvárások, magatartási normák és erények megkérdőjeleződnek. Ezért gyakran sokkal értékesebb, hogy ki-ki pontosan átgondolja: saját személyes értékrendje alapján mikor, mi a helyes. Ezen elvárás teljesítéséhez a fiataloknak saját benső mércével, megfelelő helyzetértékelő és beleélő képességgel kell rendelkezniük. Ugyanakkor el kell fogadniuk, hogy mások az ő saját értékrendjüket, mércéjüket követve ugyanazon helyzet kapcsán az övékétől eltérő következtetésekhez juthatnak, tehát toleránsaknak kell lenniük.

Posztmodern képzés Európában

Mit jelentenek a fenn vázolt életfeltételek és szocializációs folyamatok egy nyitott, pluralista iskola számára? Válaszként nem vállalkozhatom többre, mint az általam fontosnak tartott következtetések tézisszerű felsorolására.

1. A pluralista iskola minden diák számára legyen élettér, másként a különböző fiataloknak nem lesz alkalmuk találkozni egymással. A magam részéről tehát nem csupán az alsóbb évfolyamokon tartom fontosnak az integrált iskolát, ahol fogyatékosok és épek, lassan és gyorsan haladók, lányok és fiúk, németek és nem németek, hívők és ateisták együtt tanulnak, és ahol egy multikulturális és integratív pedagógia egyaránt ápolja az azonosságot és a sokféleséget. Európai szomszédaink e téren esetenként már előbbre tartanak, mint mi.

2. A pluralista iskolának nyilvános iskolának kell maradnia, hogy az állam és a parlament megőrizhesse az ott folyó nevelés feletti ellenőrző funkcióját. Az iskola privatizálása a jómódúaknak a szegényebbek kárára történő elkülönüléséhez, egyes etnikumok, világnézeti csoportok elszigetelődéséhez vezethet. Ezeket a tendenciát pedig egy demokratikus állam nem támogathatja.

3. A pluralista iskolának didaktikai és tantervi szempontból, valamint a tantestület összetételét illetően reagálnia kell az erősödő multikulturális valóságra. Különböző országokból érkező tanárokra van tehát szükségünk, s szorgalmazni kell a különböző országokból, régiókból származó, különböző anyanyelvű diákok valódi kommunikációját (az új médiák közvetítésével éppen úgy, mint utazások és személyes találkozások révén). Ideje lenne szakítani a németcentrikus tantervekkel, legyen szó akár történelemről, akár irodalomról, akár földrajzról vagy művészetről. Ami a természettudományban magától értetődő: annak globális volta, az még korántsem mutatkozik meg más tanulási tartalmakban.

4. A pluralista iskolának ténylegesen helyet kell adnia a diákok növekvő önállóságának és ugyanakkor egyéni tanulási tempójuknak, érdeklődésüknek és tanulási módjuknak. A tanároknak be kell látniuk, hogy a rendelkezéseket és parancsokat mielőbb fel kell váltaniuk a diákokkal történő megállapodásoknak. Az iskolai oktatásban, amely egy társas csoportban folyó speciális elsajátítási folyamatként is értelmezhető, teret kell adni az egyéni tanulásnak éppen úgy, mint az együttes odafigyelésnek, a visszacsatolásnak csakúgy, mint az új tanulási tartalmakat és a közös szabályokat érintő megállapodásoknak. Ezt én a magam részéről „a sokszínűség közösségben történő megvalósítása pedagógiájának”9 nevezem, és hiszek abban, hogy ez nem csupán a posztmodern kor gyermekei számára fontos, hanem egyszersmind a jövendő kívánatos pedagógiája is.

5. A pluralista iskola a nyelvi (ide értve az idegen nyelvit is) kommunikáció intenzív ápolását, a testi, a szociális, érzelmi és esztétikai kifejezési készség fejlesztését igényli annak érdekében, hogy az olyannyira különböző gyermekek és fiatalok képesek legyenek azonos tantárgyakat együtt tanulni és egymással együtt élni.

6. Végül, de nem utolsósorban emlékeztetni szeretnék arra, hogy a mindenki számára biztosított magas szintű képzés a posztmodern korban előfeltétele az egyén szakmai, szociális, kulturális, pszichikai szempontból „jó”, sikeres és boldog életének, s hogy ez a bázisa a társadalom demokráciájának is. Ezért az oktatásba történő beruházás központi, össztársadalmi feladat, és ma fontosabb, mint korábban bármikor. Az oktatási rendszer meggyengítése nagy veszélyt jelent a jövőre nézve. Ezt már sok európai megértette, szükség van azonban arra, hogy mindezzel pénzügyi és közoktatás-politikusaink is tisztában legyenek. A pedagógusok kötelessége, hogy ne vonuljanak vissza szűk didaktikai-metodikai problémáik sáncai mögé, hanem a jövő nemzedékért rájuk háruló felelősséget felismerve bekapcsolódjanak az aktuális gazdasági, pénzügyi és közoktatás-politikai vitákba.

Fordította: Szekszárdi Júlia