Népi vallásosság alatt a magyar és a
közép-európai kutatás általában a hivatalos egyházi
gyakorlattól kisebb-nagyobb mértékben eltérő, általában más
eredetű vallási képzetekkel, elemekkel is kiegészített vallási
tudatot és gyakorlatot, kultuszt érti. Ján Komorovský szlovák
vallásetnológus szellemes megfogalmazásában a népi vallásosság
a hivatalos egyházi gyakorlat folklorizálódott megnyilvánulási
formája. Ebben az értelemben lehet beszélni "népi
katolicizmusról", "népi protestantizmusról" stb. Ezzel szemben
vannak olyan nézetek is, amelyek egyrészt minden, a népi
közegben fellelhető vallási képzetet és gyakorlatot (a
hivatalos egyházi gyakorlatnak megfelelőt és a szűkebb
értelemben vett "népi vallásosságot egyaránt), tehát a "nép"
teljes vallásosságát, másrészt - az előbbieket tovább tágítva,
azokhoz kapcsolva - a kereszténység előtti, "pogány"
hiedelemrendszer(ek) maradványait, továbbá az újabb "vallási"
mozgalmak jelenségeit összességében a népi vallásosság körébe
sorolja. Utóbbi nem annyira a magyar, mint inkább a skandináv
néprajzra a jellemző. A svéd és norvég vallási néprajz népi
vallásosság alatt minden hiedelemképzet és az azokhoz
kapcsolódó praktikák, kultusz összességét érti. "Primitív
néphitelemek" ugyanúgy részei a népi vallásosságnak, mint a
keresztény egyházi kultusz. Azon túl erősek a vallás- és
egyháztörténeti kötődései, miközben az ún. kis- és
szabadegyházak, szekták kérdését is erőteljesebben vonják be
vizsgálódási körükbe. Foglalkoznak például a samanizmus és a
satanizmus kérdéseivel egyaránt.
A svéd népi vallásosság kutatási módszereibe,
eredményeibe nyújt bepillantást Nils-Arvid Bringéusnak, a svéd
etnológia élő klasszikusának legújabb, német nyelven megjelent
kötete. A néprajztudományban egyre fontosabb szerepet kapó
képek vizsgálati lehetőségeit összegző munkája (Volkstümliche
Bilderkunde. München, 1982), majd az európai etnológia
módszereit bemutató kötete (Der Mensch als Kulturwesen. Eine
Einführung in die europäische Ethnologie. Würzburg, 1990) után
jelentkezett a most szóban forgó kiadvánnyal. Benne a népi
vallásosság témakörébe tartozó tíz korábbi dolgozatát gyúrta
többé-kevésbé egységes egésszé. Az első hét fejezet
tulajdonképpen egy-egy esettanulmány, míg a maradék három a
svéd vallási néprajz történetét vázolja. A kötetet az egyes
tanulmányokhoz kapcsolódó tanulságos képanyag, valamint
irodalomjegyzék egészíti ki. Utóbbit kár, hogy nem dolgozta át
a kötet gondozója a német olvasó számára, hiszen belőle úgy
tűnhet, mintha például a szerzőnek, Nils-Arvid Bringéusnak
egyetlen sora sem jelent volna meg németül, pedig a most
bemutatásra kerülő gyűjtemény több tanulmánya is olvasható
volt már különféle német szaklapokban korábban is.
A kötetben olvasható írások tudománytörténeti
hátterének jobb megértése érdekében mi szemlénket az utolsó
három fejezet bemutatásával kezdjük.
A népi vallásosság kutatása a svéd néprajzban
nagy vonalakban hasonló pályát futott be, mint a magyarban,
csak bizonyos fáziseltolódással - a svédek javára. A 19-20.
század fordulóján a svéd néprajzkutatást a népi vallásosság
még csak addig érdekelte, amíg az bizonyos archaikus,
kereszténység előtti elemeket is tartalmazott, közvetített. A
20. század első évtizedeiben viszont már az egyháztörténetből
kisarjadva egyre inkább megerősödött a népi vallásosság
kutatása, viszont ez - például a magyar gyakorlattól eltérően
- alapvetően a különféle írásos dokumentumok elemzésén
nyugodott. "A népi vallásosságról teljes kép csak a
kikérdezéses módszer alkalmazásával rajzolható. Ebben az
időben viszont sem a teológusok, sem a történészek nem voltak
hajlandóak 'aggastyánokat és asszonynépeket' meghallgatni.
Csak miután Angliából az 'oral history' módszerét importálták,
terjedt el ez a módszer a skandináv térségben is. Ezt követően
nemcsak az írott, hanem az elmondott szónak is forrásértéket
tulajdonítottak már" - írja Bringéus. A harmincas években a
legjelentősebb szerepe ebben a tudományszak önállósodását
jelző folyamatban Hilding Pleijelnek (1893-1988) volt.
Munkássága kritikus (!) értékelésének a szerző a kötetben két
tanulmányt is szentelt. Módszertanilag, kutatásszervezési
szempontból is tanulságos a Pleijel által elindított
nagyszabású kérdőíves felmérés részletes ismertetése, továbbá
a beérkezett adatlapokra alapozott Egyháztörténeti Archívum
létrehozásának és szerkezetének a bemutatása (utóbbi - nevével
ellentétben - a népi vallásosság további kutatásának gazdag,
máig kiaknázatlan tárháza is egyben). A második világháború
után, az akkor tetőző szekularizáció hatására a népi
vallásosság kutatása lényegében stagnált, s csak az 1970-es és
1980-as években lendült föl ismét.
A szerző által közölt esettanulmányok szépen
példázzák, miként egységesítette a kereszténység az egyes
európai népek kultúráit. A svéd paraszt a gabona elvetése
előtt például ugyanúgy levette a kalapját, és egy fohászt
mondott el, mint ahogy azt magyar vagy szlovák társa tette. A
svéd és dán családok ugyanazt az - egyébként németből származó
- fohászt mondták el ebéd előtt, mint aminek közeli variánsait
a magyar reformátusok és római katolikusok: "Komm, Herr Jesu,
sei unser Gast, und segne das was uns bescheret hast" - "Édes
Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk."
Mindamellett persze bizonyos helyi sajátosságok is
megőrződtek, s ezek nem feltétlenül a reformáció utáni
szakadásból következtek. A svéd lutheránusok sok olyan
kultuszelemet őriztek meg, amelyek a római katolikusokra
jellemzőek. Közben a termésért bemutatott hálaadó
istentisztelet intézményét kezdetben nem ismerték például,
hanem a német lutheránusoktól vették át fokozatosan, s csak a
20. század elejére vált Svédországban általánossá. A
terjedésben a svéd egyház központilag nem avatkozott bele,
miközben azonban egyes papok hozzájárultak ezen
istentiszteletek népszerűsítéséhez.
|
Számomra az egyik legmegragadóbb eszszé az
Angyal vendégségben (Engel zu Gast) című volt, amelyben a több
mint hetven esztendős szerző az ún. kulturális önelemzés
módszerével kutatása objektumául saját magát választva a maga
angyal-képét vizsgálja. A módszer annál is inkább jól
illeszkedik Bringéus már korábban is gyakorolt módszeréhez,
mivel segítségével nem a néprajz hagyományos kutatási
objektumát, a - valljuk be - többé-kevésbé megfoghatatlan
"nép"-et, hanem az embert mint kultúrlényt (Mensch als
Kulturwesen) vizsgálja - önnön személyén keresztül.
Végiggondolja és -magyarázza az emlékeit a nagyanya, az anya,
az apa, majd a saját maga angyal-képéről, arról, hogy milyen
szerepet töltöttek be a különféle angyalábrázolások az egyes
vizsgált személyek életében és - fejében. Végül hangsúlyozza,
hogy az ő angyalképe nyilván más, mint leánytestvéreié, akik
pedig ugyanazon angyalkép-kulisszák és ráhatások között élték
le gyermekéveiket, mint ő. Azért - írja -, mivel "ki-ki saját
gyermekkorát élete későbbi tapasztalatainak szűrőjén keresztül
szemléli". E sorokat olvasva több dolog is óhatatlanul az
ember eszébe jut. Egyrészt az, hogy ugyanilyen relatív az idős
adatközlők visszaemlékezése is, holott a néprajztudománynak a
közelmúltig legfontosabb forrásaként tartjuk őket nyilván. Ami
igaz is, csakhogy kellő kritikával kezelendő forrásról van
szó, amiről gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni, s az
adatközlők nyújtotta információkat, információmorzsákat
megfellebbezhetetlen igazságként tálaljuk. Másrészt a
kulturális önanalízis mint kutatási módszer kapcsán az ember
eszébe jutnak azon kollégák sirámai, akik pénzhiányra
hivatkozva nem végzik munkájukat. Természetesen a legtöbb
néprajzi kutatáshoz valóban szükség van pénzre, ám azért annak
hiánya nem mentesít a munkától. Tudományszakunknak éppen az a
szépsége, hogy rengeteg kutatási módszer, hozzáállás
alkalmazható benne, s ezek egyike a kulturális önelemzés
(kulturelle Selbstanalyse) lehetősége.
A szerző az egyik tanulmány bevezetőjében
utal arra, hogy a néprajztudománynak, amennyiben történeti
diszciplínaként kívánja meghatározni önmagát, egy rendkívül
fontos, mondhatni meghatározó forráscsoportját, az adatközlők
visszaemlékezéseit hovatovább nélkülöznie kell. Más, mindmáig
kiaknázatlan forráscsoportokat kell tehát találnia és
értékelnie (ilyenek a különféle röplapok, ponyvanyomtatványok,
újsághírek stb.), illetve a már ismert forrásokat (például a
régebbi terepkutatások eredményeként az adattárakban található
paraszti visszaemlékezéseket) új, más kérdésföltevések
alapján, újraértékelve elemeznie. Nos Bringéus ezekhez az új
forráscsoportokhoz, újszerű elemzési módszerekhez is példákat
nyújt. Ilyen többek között az angyalképzetről írott, már
említett tanulmánya, továbbá a különféle házi áldások,
röplapok és ponyvanyomtatványok stb. elemzése. Tanulságos és
csábító lenne Bringéus tanulmányait széljegyzetelve hazai
példákkal kiegészíteni, hiszen nincs a könyvben egyetlen olyan
tárgyalt jelenség sem, amelynek ne lenne meg pandanja a
kelet-közép-európai népek populáris kultúrájában is (csak
néhány példa: az érintési mágia, a bő termést biztosító
körmenetek kérdése, a jutalmazott és büntetett szobrok
problematikája, az asztali ima széles kultúrtörténeti
kérdésköre stb.). E lehetősége(ke)t meghagyva későbbi, konkrét
jelenségeket tárgyaló tanulmányok számára, végezetül a szerző
által alkalmazott kutatási, elemzési és interpretálási
módszert szeretném kiemelni.
Bringéus egész munkásságát, szemléletmódját
meghatározta az a történet, amelyet gimnazista korában hallott
Hilding Pleijel előadásában. Egy dán falu templomában szokás
volt, hogy a fehérre meszelt fal egy bizonyos pontjánál az
arra elhaladó nők és férfiak térdet hajtottak, illetve
meghajoltak. A cselekmény okát azzal magyarázták, hogy ez itt
egy régi szokás. A templom rekonstrukciója során, miután
leverték a vakolatot, a fehér festék alól egy középkori
Mária-ábrázolás került a napvilágra. Az evangélikus dán falu
lakói tehát egy reformáció előtti cselekménysort őriztek meg a
20. századig. A történet másodlagos folklórjelenségként vonul
végig tudományszakunkon, s Paul Sartoritól (1910) kezdve
Hilding Pleijelen (1944) át Walter Hartingerrel (1992)
bezárólag sokan idézték már. Szimbolikus jelentőségű Bringéus
számára is, hiszen a most szóban forgó könyvében is általában
mai jelenségeket, illetve ma is gyakorolt szokásokat mutat be
történeti perspektívából. Miközben tehát az itt és most
érzékelhető jelenség pontos és részletes leírását adja,
megkísérli annak történeti gyökereit is feltárni. Gyakran
egészen a zsidó hagyományokig megy vissza, s nyomon követi az
adott jelenség változásait, a kereszténység s azon belül is a
római katolikus, illetve protestáns egyház és népi vallásosság
gyakorlatában. A tanulmányok mindegyike igen érzékeny a
változások érzékeltetésére is. Az asztali imádság funkció- és
jelentésváltozásait például a termékenységvarázslásból
kiindulva a közösségi és egyéni (családi) hitéleten keresztül
az NDK-beli "asztali imával" bezárólag - a "résztvevők"
szerepére, személyére, azok magatartására is kitérve - széles
kultúrtörténeti kontextusba helyezve ábrázolja. Tanulságosak
továbbá azok a példái is, amelyek egy-egy vallási képzet,
formula felekezeti és etnikai, nyelvi határokat is átlépő,
különféle röplapok, ponyvanyomtatványok segítségével
viszonylag nagy területen és gyorsan terjedő jelenségére
mutatnak rá. A szájhagyomány és a nyomtatott hagyomány
kölcsönhatásaira is szép példákat vonultat föl. Összegezve:
tudományszakunk legszebb hagyományai és figyelmet érdemlő
modernsége, s mindez élvezetes, jól követhető stílusban van
jelen Nils-Arvid Bringéus munkájában.
Liszka
József |