I. Az 1990-es évek első felében - kezdetben
a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének támogatásával - a
Bodrogköz északi, Szlovákiához tartozó falvaiban végeztem
kutatásokat, melynek eredményeit 1996-ban egy tanulmánykötetben
összegeztem (Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi
kultúrájáról. Miskolc). A címbe került kulcsszó, a változó népi
kultúra - túl a fogalom evidenciáján - előre vetítette a kutatás
továbbvitelét, melyhez négy éven át az OTKA támogatását élvezhettem.
A vizsgálatok alapját néhány - a korábbi kutatásból
leszűrt - tanulság s előzetes elképzelés jelentette. 1. A Bodrogköz
- ellentétben több kutató véleményével s számos korábbi tanulmány
kicsengésével - nem reliktum terület. Ha őriz is a tradicionális
műveltségében archaikus vonásokat, azok megmaradása és eltűnése a
történeti táj egészének hagyományos kultúrájában jelez
elmozdulásokat, változásokat, így indokolt a kérdésfeltevés: milyen
tényezők hatnak a tradíció megőrzésének, s milyenek a változásának,
átalakulásának irányába. 2. A Trianonban létrehozott új helyzet,
hogy a történeti táj egyik fele Magyarország része maradt, másik
fele - a mai Ukrajna kárpátaljai részét is magában foglaló -
Csehszlovákia része lett, a 20. századi változásokat illetően két
ország zömében magyar népességének gazdasági, társadalmi és
kulturális folyamatait körvonalazza. A határon túli területek a
korábbi néprajzi vizsgálatokban többnyire úgy jelentek meg, mint a
magyar népi kultúra régies zónái, s csak az elmúlt évek világítottak
rá, hogy a hagyományos népi műveltség átalakulása ezekben a
térségekben - esetünkben a Felső-Bodrogközben - is lezajlottak. 3.
Figyelembe véve a 18-20. század gazdasági, társadalmi és kulturális
folyamatait, már az indulásnál megállapítható volt, hogy e három -
történetileg változó - összefüggésrendszerben értelmezhető a
hagyományos műveltség állapota. A) A vallási-etnikai folyamatok a
19. század 70-es éveire gyakorlatilag lezajlottak, a polgárosodás
időszakában ez a képlet lényegében változatlan feltételrendszert
jelent. B) A 19. század 70-es éveitől a kivándorlás és az időszaki
munkásvándorlás jelent kitörési pontot. C) A Bodrogköz vízrendezése
újjáformálja mind a területhasznosítás, mind a társadalmi struktúra
(birtokviszonyok) kereteit, így a lassú modernizáció keretei mindkét
összefüggésben táji differenciákat mutatnak.
Ezek a - nem kis részben saját kutatásaim révén
rendelkezésre álló - vizsgálati elvek jelentették tehát munkám
alapját. Mivel közben több új kutatási összegzés is megjelent,
munkám egyre erőteljesebben a polgárosodás, modernizáció
folyamatára, annak eltérő táji variánsaira, az átalakulást gyorsító
és azt akadályozó tényezők szerepére és hatására összpontosított.
II. Mind a terepmunka adatai (összesen
mintegy 40 nap), mind a Zempléni Levéltár - jobbára lokális -
forrásai, mind a Bodrogköz rendkívül szerteágazó történeti-néprajzi
irodalma végtelenül szétdarabolta a vizsgálat célkitűzéseit.
Valamennyi település kutatására természetesen nem lehetett mód, így
a lezárt és publikált - részben sajtó alatt levő - eredményekben
részben esettanulmányok közlésére, részben pedig olyan
általánosításra nyílott lehetőség, amely az alapproblematika
gerincét jelenti, s legfőbb rendező elveit jelöli ki, de a témakör
rendkívül sok részletében nyitott, további vizsgálatokat és
tanulmányokat igényel.
1. Esettanulmányok
A) Kisgéres
Kezdeményezője, szervezője és szerkesztője voltam
annak a tanulmánykötetnek, amelyik egy reprezentatív szlovákiai
magyar település, Kisgéres hagyományos kultúrájának változását
mutatja be (Dunaszerdahely, Lilium Aurum Kiadó, 2000). A település
kiválasztásában meghatározó volt, hogy azt a környező falvak
korábban az elmaradottság, a paraszti hagyományokhoz való
ragaszkodás, a tradicionális paraszti habitus mintájának tartották.
A kötet s abban - Viszóczky Ilonával - a hagyományos gazdálkodásról
írott tanulmányom érzékelteti azokat az összefüggéseket, amelyek a
18. század derekától, de legfőképpen a polgárosodás folyamatában a
földrajzi feltételek és az emberi tevékenység egymásra hatásában, a
gazdálkodás lehetőségeinek, feltételrendszerének átalakulásában, az
1920 után megváltozott geopolitikai-értékesítési folyamatokban
megnyilvánultak, ezáltal kimozdították korábbi keretéből a paraszti
üzemszervezetet. Ugyanakkor hatással voltak a lokális társadalom
hierarchiájára, az új eszközök és ismeretek átvételének folyamatára,
s nem utolsósorban a táj környező településeihez való viszonyra is.
Átalakították a falu megtartó erejét, külső kapcsolatrendszerét. A
kötet és az említett tanulmány végigköveti a változás folyamatát a
közös gazdálkodás folyamatában, de az 1990-es években is, rámutatva
a közelmúlt és a mai falu gazdasági-társadalmi ellentmondásaira,
gondjaira is.
A Kisgéres-tanulmány tanulságai számos
vonatkozásban igazak az egész táj népéletének 19-20. századi
átalakulására. Közös adottság, s az életmód és a műveltség
vonatkozásában is meghatározó tényező, a bodrogközi táj, pontosabban
azok az ökológiai feltételek, amelyek a történeti tájon belül az ún.
Karcsa-mellék jellemzői. A 18. századi források által még
egyértelműen gyenge mezőgazdasági adottságúnak tartott Kisgéres népe
- hasonlóan a Bodrogköz vízjárta településeihez - a 19. század
második felében a vízrendezéssel, kisebb mértékben az erdőirtással
tágítja ki, egyben szelídíti meg, fogja termőre a határát, terjeszti
ki élettevékenységének kereteit. Az életmód dominanciája
egyértelműen a kétnyomásos határhasználatra, különösen a
szemtermelésre, valamint a - részben más falu legelőin hizlalt -
szarvasmarhatartásra került. A 20. század első felében a lakosság a
legelőterület kiterjesztésére törekszik - ez vásárlással valamelyest
sikerül is -, de szerepet kap a hízóállatok nevelésében a sajátos
adottságot jelentő Keresztúrpuszta szénatermése is. Maga
Keresztúrpuszta használata, az ott folyó gazdálkodás sajátos
kettősséget ad a település gazdasági működésének. A gazdálkodás
jellege lényegében hasonló a 19-20. században a környező bodrogközi
és északkelet-magyarországi falvakéhoz: a növénytermesztés
intenzívebbé tétele fokozatosan alakítja át a legeltető állattartás
szerkezetét, ill. teszi lehetővé a takarmánytermesztés révén nagyobb
állatállomány tartását. A Bodrogköz falvaiban nem arról van szó,
hogy a legeltető állattartás elveszítené korábbi takarmánybázisát a
földművelés struktúrájának átalakításával, hanem a vízrendezés, a
korábban hasznavehetetlen területek nagy részének felszámolása
teremti meg mind a legelőterület, mind a szántók kiterjesztésének
lehetőségét. A korszak azonban - mind a jobbágyfelszabadítással,
mind a nagyon lassú polgárosodással - egyszerre indít extenzív és
intenzív gazdasági folyamatokat. Az állattenyésztés és a földművelés
egyensúlya a határhasználatban meglehetősen kimért, a nagy gazdasági
hasznot jelentő hízóállat-nevelés így jórészt kiszorul a falu
határából: hasonlóan más bodrogközi falvakhoz, más települések
legelőire hajtják azokat tavasztól őszig.
Jellemző volt Kisgéresre a korai burgonya
termesztése, ami nem csupán az állattartás takarmányozása felé hat,
de jelentős piaci bevételhez is juttatja a paraszti üzemeket. A
szarvasmarhatartás szerkezetéből fakadóan a fogatolásban egészen a
második világháborúig megmarad a szarvasmarha dominanciája, amely -
az értékesítési lehetőségekkel együtt - konzerválja a nagyszarvú
magyar ökrök tenyésztését.
Sajátos adottsága viszont a település népének a
királyhelmeci hegy, ahol jobbára saját fogyasztásra termelnek bort a
20. század első felében. A szőlészkedés a 20. század dereka óta
fokozatosan intenzív ágazattá alakult, melyben - többféle módon -
szerepe volt a közös gazdálkodásnak is. Extenzív technikája és
fajtaösszetétele ellenére jelentős hasznot adott a lakosságnak a
szőlőhegyeken termő cseresznye is, melynek az igényesebb művelése
már nem volt érdemes befektetés a kisgéresi parasztemberek számára.
A bor és a karakteres pincesor ma már jelképe a falunak és az ott
élőknek.
Lényegében kedvezőnek nevezhető a falu
közlekedés-földrajzi helyzete. Mind országúton, mind - Nagygéres
vasútállomása révén - jó lehetősége volt a lakosságnak a javak
cseréjére. A kereskedésnek annak ellenére nagy jelentősége volt a
falu gazdasági életében, hogy a parasztüzemek döntő többsége
kisbirtokon gazdálkodott, s a 20. század első felében igazából nem
is volt nagygazda a faluban. Az önellátás mellett, olykor a saját
fogyasztás rovására, számottevő hasznot hozott a szőlő és a
gyümölcs. A valódi mobilizálható tőkét azonban a szarvasmarha, főleg
az ökör hizlalása és értékesítése jelentette. A kereskedelembe döntő
módon avatkoztak bele a 20. század politikai történései. A trianoni
döntés megfosztotta a tájat organikus egységétől: a Bodrogköz északi
része Csehszlovákia, a déli pedig Magyarország végvidéke lett. A
bécsi döntést követő pár év után tovább súlyosbította a helyzetet a
közép-európai államok területének újabb módosítása: a Szovjetunió új
határa elvágta a Felső-Bodrogközt a Kárpátaljától is. Így nem csupán
az anyaországi piacok vesztek el, hanem a - különösen az
állatkereskedelemben fontos - kárpátaljai vásárok is. Valódi
vákuumba, gazdasági zsákba került Kisgéres, hasonlóan a Bodrogköz
határ menti településeihez. Mindezt csak részben enyhítette, hogy -
éppen a regionális változások következtében - Királyhelmec helyi
centrummá vált, s részben felszívta a környező falvak, köztük
Kisgéres nem túl jelentős élelmiszerfeleslegét.
Aligha tévedünk, ha a helyi társadalmi struktúra
mellett ezzel a gazdasági helyzettel is magyarázzuk azt, hogy a
közös gazdálkodás igen hamar elfogadást nyert, s ma is olyan
adottság, melyet már nemcsak a kisgéresiek, hanem a környező
bodrogközi falvak is szinte alternatíva nélkülinek mondanak. A nehéz
szociális helyzet valójában soha nem hagyott sok kitörési
lehetőséget, s konzervált bizonyos elvárásokat is. Kétségtelen tény
azonban, hogy Kisgéres népe többségében összehasonlíthatatlanul
magasabb életnívót mondhat magának, mint a második világháború
előtti elei, s ez nem egyszerűen a 20. század második felének
"haladásával" magyarázható. A munkaközpontú paraszti társadalom
átalakulása itt is sok vonatkozásban megfigyelhető, de az sem
kérdéses, hogy a kisgéresiek a föld és a munka szeretetét -
különösen az idősebb generáció tagjai - a közös gazdálkodás
időszakában is megőrizték. Ez segítette hozzá őket ahhoz, hogy a
falu ma nem egyszerűen elfogadott, hanem sok tekintetben minta is a
környező települések számára, jóllehet azok népe korábban
megmosolyogta, finoman kigúnyolta a kisgéresiek ezen tulajdonságát.
A kisgéresiek kényszerű, ám a korábbi birtokstuktúra szélsőséges
ellentmondásait részben "feloldó" közös gazdálkodása, az oda is
átmentett föld- és munkaszeretete tehát előnyös helyzetet teremtett
a megváltozott körülmények között, egyszersmind át is törte a
konzervatív paraszti hagyományokat: a polgárosodásban a kisgéresiek
utolérték a táj gyorsabban modernizálódó falvait.
B) Karcsa és Pácin viszonya
Ha Kisgéres megítélésében, viszonyrendszerében
egyértelműen tükröződött a tradicionális kultúra átalakulása, az
ahhoz való mentális és közösségi viszony, nem utolsósorban ennek a
kívülállók részéről való megítélése, akkor kézenfekvő volt együtt
megvizsgálni és összevetni két szomszédos települést, amelyekről már
az előzetes vizsgálatok is sejtették, hogy eltérő a polgárosodáshoz,
modernizációhoz való viszonyuk. Karcsa és Pácin - két szomszédos
település - kapcsolata abban is sajátos, hogy két évtizeden
keresztül közös tanács irányításával működtek, a népesség jelentős
része közös termelőszövetkezetben dolgozott, de a mindennapi élet
számos találkozási alkalmánál is tükröződött az egymásról alkotott -
megörökölt - kép, benne a saját elődeik öröksége. (Viga Gyula: A
tradíció és a változás néhány jellemzője a Bodrogköz népi
műveltségében. [Karcsa és Pácin példája]. A Herman Ottó Múzeum
Évkönyve XXXVIII. (1999) 1127-1155. p., Miskolc.)
A két, földrajzilag hasonló adottságú település
népének életstratégiája lényegében a vízrendezést követően, a 19.
század utolsó két évtizedében kezdett erőteljesebben elágazni: a
birtokstruktúra és a társadalmi mobilitás volt e folyamat tükrözője.
A vízrendezéssel kiterjedt karcsai határ művelése - a széles
zsellér-, ill. mezőgazdasági cseléd réteg ellenére - hozzákötötte a
földhöz a karcsaiakat, s a munkaközpontú paraszti mentalitásuk a
közös gazdálkodás időszakáig megmaradt. Pácin nincstelenjei közül
számosan az Amerikába való kivándorlással reagáltak a kialakult
helyzetre, ahonnan pénzt hozva/küldve igyekeztek földhöz jutni. Itt
gyorsabban alakult a pénzgazdálkodás, a faluban a 20. század
elejétől nagyobb számban - főleg zsidó - üzletek nyíltak, s a
népesség egész mentalitása sokkal polgárosultabb volt, mint a
kaparkodó, a paraszti munkában magát megnyomorító karcsaiaké.
Szerepet játszott a páciniak szemléletének és habitusának
átakulásában a helyi Senyei-kastély és annak népe: a ruházkodásban
és a hajviselet alakulásában számos alkalommal közvetlen hatás is
kimutatható Lényegesebb ennél, hogy a páciniaknak a helyi bárói
birtokon mindig volt lehetőségük részes-, ill. bérmunkára, emiatt
nem kellett elmenni a faluból. Aki elment, az ki is szakadt a falu
paraszti közösségéből. Erőteljesen befolyásolta Pácin népének 20.
századi sorsát az, hogy a trianoni határ szélén fekszik, a helybeli
katonaság, határőrség jelenléte erősen befolyásolta a helybeliek
szokásait, viselkedését, beleértve a házasodás körét is. Másfajta
minták voltak számukra, mint a karcsaiaknak. A közösségi normák és
azok kontrollja is gyorsabban változott, a karcsaiak lényegesen
tradicionálisabbak, konzervatívabbak maradtak.
Különösen tanulságos eredménnyel járt az egymásról
alkotott kép, egymás megítélésének vizsgálata. A páciniak büszkék a
mozgékonyságukra, a társadalmi mobilitásukra: például a falujukból
nagyobb számban kikerült értelmiségire. A páciniak jártak elöl a
másikról alkotott értékítéletben: a karcsaiakat - finoman szólva -
elmaradottnak, butábbaknak tartják. Amíg a páciniak lenézték a
munkába beleszakadó karcsaiakat, addig a karcsaiak lustának, a
közösségi normákat be nem tartónak mondják a páciniakat, s számukra
a faluhoz és a közösséghez, annak közös hagyományához való
ragaszkodás jelent értéket.
A mai generációk jószerével megörökölték az
egymásról alkotott véleményt, ami ma már barátságosabb, sokszor
tréfás formában jelenik meg, de az eltérések ma is tapinthatók.
Kutatásom során például a közös iskola sportversenyein s főleg a két
falu futballcsapatának egymás elleni mérkőzésein tudtam kimutatni az
értékítéletek/előítéletek konfrontációját, megnyilatkozását.
Az egymásról alkotott értékítéletnek - a
falucsúfolótól a közös munka során tett észrevételekig - különféle
szintjei vannak, s mindezek maguk is alakulnak, változnak. A
szomszédos parasztfalvak jobbára azonos társadalmi státusban
léteznek, s az egymásról kialakított képük nem utolsósorban éppen a
polgárosodás, modernizáció folyamatában formálódik, egyben tükrözi
is az ahhoz való viszonyt: a tradíció és a változás (urbanizáció,
modernizáció) kapcsolatrendszerét. A változással és változtatással
párhuzamosan a közösségek kialakítanak egy társadalmi önképet, s
egyfajta képet a más, őket körülvevő, hozzájuk kapcsolódó
közösségekről. Az újabb generációk tudásának egy része öröklött
vélekedés, kvázi előítélet, másik része folyamatosan újra termelődik
a gazdaság, a társadalom és a kultúra - hol konvergáló, hol
divergáló - folyamataiban. Újabb elemei ma is születnek: részben
empirikus úton az egyes közösségek tagjaiban, ami csak akkor válik a
közösség vélekedésévé, tudásává, ha nem áll egészében szemben a
korábban megörökölt/tanult képpel.
Vizsgálataim s a konkrét esettanulmány azt
igazolja, hogy a vizsgált példa az egész történeti táj
vonatkozásában tükrözi a tradicionális műveltség és a modernizáció
viszonyát. Az egyes falvak, falucsoportok mozgástere, lehetősége
más-más volt gazdaságuk, társadalmuk átalakítására, az eltérő
helyzet ma is esélyegyenlőtlenségeket hordoz. Az eltérő adottságok
egy része öröklött, s meg nem változtatható, más részük azonban a
20. század politikai, gazdasági, társadalmi átalakulásának,
ellentmondásos és területileg egyenlőtlen változásának
következménye. A vizsgált történeti táj műveltségi tömbjei s a
reprezentáns falvak eltérő jegyeit tehát magam az eltérő lokális
adottságokból eredően eltérő modernizációban keresem.
2. Összegező tanulmányok
Több előadásban és tanulmányban igyekeztem
összegezni a vizsgálat tanulságait, ennek megfelelően az elmúlt évek
alatt - mind a regionális adatokkal, mind teoretikus vonatkozással -
bővült a problematika értelmezése.
A hagyomány és a változás fogalmai, amelyek
valójában nem ellentétes jelentésűek, a kutató számára az azokat
összekapcsoló - időben és térben behatárolt - szakaszok miatt
érdekesek: a változás mikéntjéért és időrendjéért, ill. a változást
megelőző állapot rekonstruálásáért. A változás tényét, folyamatát,
annak periódusait, a tempója által (is) eredményezett táji
variánsait, ill. a paraszti műveltség így létrejött regionális
típusait a magyar parasztok életmódjának és kultúrájának vélhetően
minden korábbinál mélyrehatóbb átalakulása óta tünteti ki
megkülönböztetett figyelemmel a néprajz a második világháborút
követő fél évszázad során. A változások mibenlétének és mikéntjének
értelmezése azonban messze nem csupán szaktudományi kérdés. Az adott
kultúrában és társadalomban élő egyén esetében is döntő az egyéni
hajlam, habitus abban, hogy inkább a megszokotthoz, a megörökölthöz
ragaszkodik-e, a lehető legkevesebb változtatással viszi-e tovább az
előző generációtól szerzett örökséget, avagy - könnyebben-nehezebben
- alakít annak részletein. Az előzőekhez hasonlóan meghatározott
személyiségében a kutatói hajlam, habitus is, csöppet sem
függetlenül attól a társadalmi közegtől, melyben az illető él.
Európában a társadalmi haladásról, a fejlődésről folytatott
értelmiségi gondolkodás az elmúlt századokban vagy a távoli
kontinensek alacsony fejlődési fokon álló népeit, vagy az európai
parasztokat jelölte meg - saját társadalmának kritikájaként -
mintául. A magyar nemzeti kultúra megkonstruálásának időszakában a
hagyományában is erősen megosztott magyar társadalom különböző
rétegei alapvetően más jelentőséget tulajdonítottak saját
identitástudatukban az egyes társadalmi rétegek tradíciójának,
köztük a korábbi századokban domináns parasztok kulturális
örökségének.
A hagyomány értelmezése a néprajz tudománnyá válása
és intézményesülése óta sokat változott, de tartalma ma is vitatott.
A 19. században még jobbára a folklór egészével azonosították,
hasonlóan Györffy István 1939-ben még az elődeinkről ránk maradt
szellemi javakat érti alatta, szemben a hagyaték és az örökség
kifejezésekkel jelzett, objektiválódott tárgyi javakkal, amelyek
ugyancsak az előző generáció(k)ról maradtak fent. Az újabb kutatások
a tradíciót igyekeznek leválasztani magáról a kultúráról, s olyan
törvényszerűségnek tartják, amely maga nem része a kultúrának.
Ha a hagyomány fogalmát a generációk között
átörökített kulturális örökség értelmében használjuk, akkor a
műveltség nagy tömbjeit lényegében kiemelhetjük a tradíció köréből.
A táji feltételekhez való alkalmazkodás rendje, annak eszközei, a
mezőgazdálkodás technikái és szerszámai, a kézműves technológiák
önmagukban nem tartoznak a tradíció körébe. Különösen nem, ha
figyelembe vesszük, hogy a paraszti tevékenységet az európai
feudalizmus tulajdonlási és birtoklási rendje, a szolgáltatások
rögzített formái, a rögzült településhatárok s még számos más
tényező szervezett struktúrában működteti. A termőtájak
kialakításának lehetősége a feudális keretek között éppen úgy nem
volt spontán folyamat, ahogyan nem volt az a 19. század második
felében sem.
Mindezek persze egészen nem függetlenek a
hagyománytól és a hagyományozódástól. A termelés technikájának és
eszközeinek, eljárásmódjainak működtetése mentén az átörökítés - hol
vékonyabb, hol erősebb - szálaival generációkat kapcsol össze. A
termőterületek adottságait éppúgy nem kell újratanulniuk a
parasztemberek fiainak, ahogyan a társadalmi viszonyokat és
viszonylatokat, a közösségen belüli hierarchiát s azokat az eszméket
sem, amelyek azok átalakítására, megreformálására jönnek létre.
Ennyiben a tradíció valóban nem közvetlen része a kultúrának, hanem
értelmezhető annak grammatikájaként, csakhogy azonnal értelmét
veszíti, ha nem nevezzük meg konkrétan a helyét, működési területét.
Nincs általában "hagyomány", ilyen módon az mégis elválaszthatatlan
a kultúra szövetétől.
Ha a kultúra bonyolultan összetett szerkezetét
tekintjük, akkor egyértelmű, hogy annak összetevői más-más
jelentőséggel bírnak az egész struktúrájában, s szerepüknek
megfelelően eltérő megváltozásuk/megváltoztatásuk lehetősége,
valamint a változásuknak a műveltség egészének állapotára gyakorolt
befolyása. A fentiek összefüggésében különös jelentősége van a
műveltség korszakhatárainak, s a változások értelmezhetetlenek a
hosszabb történeti metszetek nélküli kutatások számára. Az európai
kontinens históriájában a - főleg történeti-agrártörténeti -
kutatások mind térben, mind időben markáns határokat húztak, amelyek
egyszersmind korszakhatárok: kifejezik, hogy a térbeli
különbözőségek az időbeliekkel mennyire adekvátak, s miként
változnak az évszázadok során. Értelmezik, hogy gyorsul-e vagy
lassul a változások tempója, s azt is, hogy milyen feltételek
gyorsítják vagy lassítják az átalakulás ütemét.
Markánsabban megragadható ezekben a folyamatokban a
jobbágyfelszabadítás társadalmi-gazdasági következménye, a paraszti
műveltség átalakulására és táji differenciálódására gyakorolt
hatása. Amennyire egyértelműen korszakhatár a paraszti
polgárosodásban a jobbágyfelszabadítás, olyan nyilvánvaló az is,
hogy egy-egy táj népi (paraszti) műveltségének alakulásában van
folytonosság az e fontos cezúra előtti és utáni állapotok között.
Magam meghatározó változásnak tekintem a Magyar Alföld nagy
tájátalakító munkáját, a vízrendezést is, melyet - mind a
gazdaságra, mind a paraszti társadalomra gyakorolt hatása miatt is -
valóban nem alaptalan második honfoglalásnak nevezni. Századunkban
nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk - az ugyancsak nem belső
fejlődés révén - létrejött trianoni határok hatásának, a második
világháborút követő földosztásnak, majd az azt rendkívül gyorsan
követő kollektivizálásnak, s úgy tűnik - bár tanulságai ma még nem
beláthatók -, hogy ilyen hatás az 1989 utáni változás is a hazai
agrártársadalomban.
Ha a Bodrogközben a paraszti életmód és műveltség
20. századi átalakulását kívánjuk röviden számba venni, akkor a ható
tényezőknek éppen olyan hierarchikus sora rajzolódik ki, mint
amilyen a műveltség egész struktúrája. Az egyes hatások az
életmódban, a kultúrában alapvető, azok egész állapotára kiható
változásokat idéznek elő, mások csak annak részleteit formálják, s
nem járnak strukturális módosulással, sem a társadalom szerkezetének
átformálódásával. Ahogyan a paraszti műveltség egyaránt tartalmaz
nagy területeket és kiterjedt csoportokat jellemző általános
vonásokat és regionális, ill. lokális elemeket, ugyanolyan módon
hierarchizáltak a változtató hatások is. Vannak folyamatosan ható s
lassú változást előidéző tényezők akár a műveltség természeti
környezetében is, s vannak gyors folyamatok, amelyeknek tempós
lefutásúak a társadalmi, kulturális következményei is. Az
alábbiakban elsősorban az általam vizsgált tájat ért hatásokat, ill.
az azok következtében létrejövő átalakulásokat veszem számba,
különös figyelmet szentelve természetesen annak, hogy azok egyformán
érvényesülnek-e a terület egészén, vagy maguk is előidéznek további
regionális hatásokat. Tisztában vagyunk azzal, hogy a szóba jöhető
ható tényezőknek és az általuk indukált változásoknak csak egy
részét sorolhatjuk fel ebben az írásban, további vizsgálatok
szolgálják majd a problematika kiszélesítését és megoldását.
A létfenntartás rendszere nem értelmezhető a
környezeti tényezők nélkül, az abban végbemenő változás jobbára az
adott környezetben élők generációinak tájátalakító tevékenysége
révén valósul meg. Az ember és a földrajzi környezet alakítható
része leginkább abban a folyamatban érintkezik, amely során az
emberi tevékenység a kultúrtájat kialakítja. Ahogyan az európai
parasztok mindenhol az erdő és a víz rovására tudják kitágítani
élettevékenységük kereteit, úgy a Bodrogköz területén is ezek a
gazdálkodás extenzív kiterjesztésének lehetőségei. A Bodrogköz
területén a 13. századtól folyamatosan zajlott az erdők irtása,
hasonlóan a honfoglalás korában egyetlen összefüggő erdőséghez
hasonlítható Kárpát-medence más tájaihoz. Először a települések
környékén, magasabban fekvő tölgyesek lesznek a fejszék áldozatai, s
a kiemelkedő térszíneken, főleg a Zempléni-szigethegység belsejében
fekvő magaslatokon húzódó tölgyesek jelentősége egészen a 19. század
derekáig megmarad a sertéskondák makkoltatásában. A települési
folyamat és a gazdálkodás kiterjesztése évszázadokon át párhuzamos
az erdők és a vizek visszaszorításával. Az erdő és a vízjárás, ill.
ártér egymással is szoros kapcsolatban van, s a vízrendezés és az
erdőirtás folyamata számos vonatkozásban egymásba kapcsolódik. A
legkisebb kárt a 19. század elejéig az ártéri és síksági
galériaerdők szenvedték el, azok kivágásának feltétele volt a
vízrendezés is: az erdőállomány kiirtásának utolsó nagy szakasza
egybeesett a Bodrogköz vízszabályozásával.
A Bodrogköz kiterjedt legeltető állattartásának
takarmánybázisát a 19. század derekáig éppen az erdők és az ártéri
legelők, ill. a vízjárta rétek szénatermése képezte. Az erdők
kiirtása visszavetette a gazdálkodás ezen ágazatát, majd amikor az
1880-as évekre egészében átalakult a földhasznosítás szerkezete, s a
reliktumszerűen megmaradt külterjes legelők és a falvak közös
legelői mellett egyre inkább a téli istállózás vált jellemzővé. A
szarvasmarhák száma 1895-1911 között növekedett. Az állattartás,
főleg a szarvasmarha gazdasági dominanciája azonban vidékünkön
egészen a közös gazdálkodás kezdetéig kimutatható, jóllehet a tájon
belül erőteljesen differenciálódott ezen ágazat jelentősége.
A tájátalakító tevékenység hatására a
szántóterületek aránya megnőtt (a domborzati tényezők miatt a
Bodrogköz felső-, ill. alsó területein nem egyenlő mértékben). Amíg
- Frisnyák Sándor számításai szerint - 1865-ben az összes
földalapból a Felső-Bodrogközben a szántók 37,4%-kal, az
Alsó-Bodrogközben mindössze 19,6%-kal részesedtek, addig a
folyószabályozási, árvízmentesítő és lecsapolási munkák
eredményeként 1897-re ez az arány már 57,1%, ill. 49,2% volt. A gyep
területe a Felső-Bodrogközben 31,0%-ról 21,6%-ra, az
Alsó-Bodrogközben pedig - a mocsarak lecsapolása révén - 24,7%-ról
34,7%-ra növekedett. Leginkább kifejező azonban a hasznavehetetlen
területek változása: 17,2%-ról, ill. 42,9%-ról 7,5%-ra, ill. 9,9%-ra
zsugorodott a művelésbe nem fogható részek aránya. Megnőtt a
mikrotáj népességeltartó képessége, s az ártéri gazdálkodás elemei
egyre inkább reliktumként mutathatók ki a termelő gazdálkodás
mellett. A természeti táj átalakításának az egész paraszti
társadalmat és kultúrát átformáló hatása volt: ezeknek egy része
közvetlenül, másik része közvetve hatott vissza a műveltség
állapotára. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy ezt a nagy munkát
éppen a paraszti társadalom alsó rétege végezte el. A nagy
tájátalakító tevékenység mögött azonban - s ez a műveltség
históriájában az előzőhöz hasonlóan fontos - napi küzdelem zajlott a
táj, a közösség és az egyén természeti környezetének formálásában, a
termesztés és a tenyésztés napi sikereinek érdekében.
A fentiek együttesen a gazdálkodás strukturális
változását jelzik, ami azonban annak ellenére ellentmondásos
folyamat - elsősorban a helyi társadalom szerkezete, a
népesedéstörténet és birtoklástörténet sajátosságai miatt -, hogy a
tájátalakítás és a lassú paraszti polgárosodás közötti párhuzam a
Bodrogköz műveltségének alakulásában kitapintható. Az ármentesítés,
a vízrendezés sok tekintetben átformálta a települések
létfenntartási szisztémáját, vele együtt átalakította a korábbi
településhierarchiát is. Mindez azonban elsősorban a mezőgazdálkodás
extenzív növelése, s nem jelenti azt, hogy a parasztüzemek termelési
szerkezetében is lezajlott volna a változás. Továbbra is megmarad az
eladásra nevelt/hizlalt szarvasmarha tartásának túlsúlya, valamint a
gabonatermelés prioritása. Az utóbbi azonban - az ármentes térszínek
és az árterek hasznosítása közötti differenciák másodlagossá
válásával - a búzatermelés szerepének növekedését is jelenti a
homokhátak tradicionális rozstermesztésével szemben. Az ugar
fokozatos elhagyásával a kapás takarmánynövények és a vetett
takarmányok is terjednek a századfordulótól, ezek azonban sokfelé -
a kétnyomásos határhasználat keretei között - a homokos
fordulóföldekben a rozzsal felváltva kapnak helyet. Egészében
növekszik az istállózás jelentősége, az állattartás azonban nagyon
sokféle üzemszervezetbe illeszkedik, s a nagy, jobbára víz menti
legelőkkel rendelkező falvak gazdasági előnye megnő a szűk határú,
kis legelőterületű településekkel szemben.
Az értékesítés nehézségét elsősorban az okozza,
hogy a Bodrogközt jobbára hasonló adottságú tájak veszik körül. A
belső piacok gyengék voltak, a társadalmi munkamegosztás kezdetleges
fokon állt, hiányoztak a városok, így jószerével az önellátás
lehetőségei voltak biztosítva. Kivételt a már jelzett
állatkereskedelem képezett (az állatokat elsősorban Kárpátalja
területe felé hajtották eladni). Az értékesítés lehetőségeivel is
összefüggött, hogy - leszámítva a Tisza mente néhány települését -
megmaradt a szarvasmarha igázásának domináns szerepe is, s nagyon
későn, a második világháború előtt kezdtek csak elterjedni a
mezőgazdaságban a másutt már közkeletű technikai újítások (vetőgép,
ekekapa stb.).
A bécsi döntés hét esztendőre 630 négyzetkilométer
területet és 45 734 főt csatolt vissza Magyarországhoz Zemplén
vármegye középső területén. A lakosságnak csaknem 70%-a őstermelő
volt, 12,7%-át foglalkoztatta az ipar, 2%-át a közlekedés és 3,2%-át
a kereskedelem. Hasonlóan azonban Csehszlovákiához, a magyar
Felvidék keleti része lényegesen fejletlenebb volt a nyugatinál,
beleértve a térkapcsolatok szervezettségét is.
Tovább rontotta a térség esélyeit a második
világháború utáni határmegvonás, amely keletre is lezárta a
Felső-Bodrogköz falvainak gazdasági életterét. Ekkor már nem csupán
a természetes észak-déli irányú kereskedelmi utak zárulnak le, s a
Kárpát-medence centrumához való intakt kapcsolódás lehetősége vész
el a Felső-Bodrogköz települései számára, hanem megszűnik Kárpátalja
vásárainak vonzása is. Megszakadt a Tisza-völgy természetes
közvetítő szerepe is a szomszédos nagytájak között. Ez a
Felső-Bodrogköz településeinek egy részét azért is visszavetette,
mert a hagyományos mezőgazdálkodásból előre mutató kitörési pontokat
éppen néhány növény termesztésében és ezek Ungvár, Munkács, Csap
piacán való értékesítésében vélték megtalálni (korai burgonya,
dinnye, káposzta, zöldségfélék stb.). Ágcsernyőnél véget ért a
Bodrogköz szlovákiai oldalán levő falvak számára is nagy jelentőségű
vasútvonal. Igaz, nyugati irányban - Bodrogszerdahely,
Legenyemihályi s főleg Kassa céllal - továbbra is folyt a szállítás,
mindez azonban nem oldotta meg falvaink értékesítési gondját. A
Bodrogköz falvainak egy része valóságos gazdasági vákuumba, "zsákba"
került, a határmegvonás megakasztotta az amúgy is nagyon lassú és
ellentmondásos fejlődésüket. A csehszlovák államban olcsóbb
iparcikkek a Felső-Bodrogköz népét segítették, a magyarországi
oldalon az élelmiszer és az élőállat volt olcsóbb. A két oldal
gazdasága között a csempészet nem elhanyagolható tényezőként volt
jelen.
A mezőgazdálkodás táji feltételeinek átalakulását a
Bodrogközben rendkívül ellentmondásos társadalmi folyamat kíséri és
követi, ami számos vonatkozásban rányomta a bélyegét magára a
hagyományos paraszti kultúra átalakulására is. Nem csupán a
jobbágyfelszabadítás jogi aktusa, de az újonnan művelésbe vett
területek sem oldottak a bodrogközi parasztok földéhségén, s a táj
népességének igen jelentős része nem kapott esélyt az önálló
paraszti gazdálkodásra. Annak ellenére, hogy a Bodrogköz népessége
lassabban nőtt, mint a művelésbe vett területek, a vidék - hasonlóan
Zemplén vármegye más részeihez - a kivándorlás egyik legnagyobb
kibocsátója maradt, s az életképtelen töredékparcellán élők, ill.
zsellérek jelentős része az egyházi és világi nagybirtokokon, ill. a
20. században a különböző bérlők által használt mezőgazdasági
nagyüzemekben kapott időszaki munkát. A 19. század utolsó éveiben a
Bodrogköz területének 43%-át a nagybirtokok foglalták el, a táj
munkaerő egyenlegét nem lehet megvonni az időszakos vándormunkások
mozgalmai nélkül. A vándoraratók, a summásmunka, a szőlővidékekre
való napszámosvándorlás (Tokaj-Hegyalja, Szőllőske, Kis- és
Nagytoronya, Királyhelmec) csak igen csekély, a mezőgazdaságon
kívüli tevékenységgel egészült ki a 20. század elejéig
(slipperfaragás, kőbányászat, kendertörés stb.). Ezzel együtt a
népesség jelentős része sokféle tevékenységgel igyekezett megkeresni
a kenyerét, s a saját földjét művelő kis- és középparaszti réteg
műveltségéhez a különböző vándorlások hatására számos új elem is
társult.
Ha nem is meghatározó a szerepe a táj
mezőgazdálkodásában, de nem hagyható figyelmen kívül az idegen ajkú
vándormunkások szerepe. Bár a kepés aratás a bodrogközi szegénység
számára közönségesen a megélhetés egyik formája, különösen a
Felső-Bodrogközben él a ruszin vándoraratók emléke. Fel-felbukkan
nyomuk a táj délebbi részének uradalmai kapcsán is. A
Felső-Bodrogköz falvaiban kimutatható a ruszin szolgalegények nyoma,
akik nem csupán munkát vállaltak, hanem olykor le is telepedtek
falvainkban.
A második világháborút közvetlenül megelőző években
s a háború elején a bodrogközi falvakból is vonzott munkaerőt a
németországi summásmunka. A hagyomány szerint Németországból hozták
haza az időszaki munkások a modern, szögletes kormányú kerékpárokat
az 1940-es évek elején.
A gazdálkodás modernizációja szempontjából is meg
kell említenünk az amerikás kivándorlók problematikáját. Zemplén
vármegye korábbi munkaerőmérlegét a 19. század utolsó harmadában
alaposan átalakította az Újvilágba áramló kivándorlás. A vármegyéből
- jobbára annak felső területeiről - mintegy 50 000 ember vándorolt
ki. Ezek többsége zsellér volt, akik korábban az időszaki
mezőgazdasági munkásság derékhadát alkották. Távozásukkal
munkaerőhiány alakult ki, ami nagy számban hozta Zemplén középső és
alsó részeinek uradalmaiba Galícia, a kárpáti peremterületek, nem
ritkán a Magyar Alföld munkavállalóit. Az Amerikában munkát vállalók
közül számosan hazatértek néhány év után. A szerencsésebbek némi
pénzt hoztak, melyből megvehettek egy-egy darabot a korábban áhított
földből, módosítva valamelyest falujuk népének birtokstruktúráját. A
bodrogköziek szerint az amerikások kezdték el - kinti minta alapján
- a háztetők bádoggal való befedését. Voltak, akik cséplőgépet
vásároltak, többen béreltek, s kisvállalkozóként csépelték a
parasztok gabonáját.
Az egészségtelen birtokstruktúra, a faluhatár
gyenge megtartó ereje, a kezdetben kényszerből vállalt vándormunka,
az időszakos elvándorlás mind olyan tényező, amely bontja a
tradicionális paraszti társadalmat és kultúrát. Ezek révén olyan új
ismeretek, javak kerülnek a közösség birtokába, amelyek -
kisebb-nagyobb területen - segítik a modernizációt, urbanizálódást.
Ugyanakkor a paraszti mentalitás, a földéhség konzerválja a
hagyományokat: a földhöz jutás vágya, az elődöktől tanult
munkaeszközök és technikák jobbára a reprodukciót segítik, s
nehezebben változtathatók. A konzervatív parasztfalvak működése és
kultúrája, az ott élők műveltsége és habitusa a 20. század elejétől
egyre inkább elüt a gazdálkodásában, társadalmában tagoltabb
településektől. Ennek regionális részletei és a táji tagoltságra
gyakorolt hatása további vizsgálatok tárgyát képezi.
Mind a gazdálkodás, mind a társadalom, de hasonlóan
a paraszti kultúra változásának is döntő állomása a közös
gazdálkodás létrejötte. Mindez messze nem természetes fejleménye a
paraszti gazdálkodás üzemszervezetének s az egész paraszti
életmódnak, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert hozzá foghatóan
gyors és mélyreható változást más módon nem tanulmányozhatunk. A
kollektivizálást követő folyamatok - éppen a paraszti társadalom
rendkívüli differenciáltsága miatt - ellentmondásosak, s "felülről"
érkező gazdasági, társadalmi és politikai hatásokkal terhesek. Ebben
a vonatkozásban igen sok hasonlóság van a határ két oldalán fekvő
bodrogközi falvak históriájában: a kollektív gazdálkodás hasonló
elveken nyugodott. Ugyanakkor aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy a
bodrogközi falvak marginális helyzete, az alternatívák hiánya is
hozzájárult a kollektivizálás viszonylag gyors elfogadásához.
Egészében nem vitatható, hogy a kollektív gazdálkodás modernizálta a
bodrogközi falvakat, megnyitotta azokat a nagyvilág felé, s
felgyorsította a polgárosodás tendenciáit. Egészében természetesen
nem lettek jobbak a Bodrogköz táji adottságai, és gazdasági
térkapcsolatainak rendje sem alakult pozitívan, kezdetben a
szövetkezetek is tovább viszik a magángazdálkodás helyi
hagyományait. A szocialista tervgazdálkodás azonban gyakran
figyelmen kívül hagyja a regionális adottságokat, s ez megterheli a
saját paraszti hagyományaikat, a közösbe magukkal vitt parasztok,
társadalmi rétegek viszonyát. A módosabb paraszti réteg a
szövetkezetet a bajok forrásaként emlegeti, a földnélküli szegénység
könnyebben idomul ahhoz. Gyorsan lebontják az új viszonyok a
hagyományos paraszti társadalom szerkezetét, a társadalmi
munkamegosztás átalakulása pedig jószerével uniformizálja a
települések műveltségi arculatát. A mikrovizsgálatok ugyanakkor
alkalmasak részben az előzményekből fakadó, részben az új
feltételekhez igazodó sajátos vonások megragadására. A magyarországi
falvakban intézményesült a szövetkezet mellett a háztáji gazdaság,
amely - önálló gazdasági tevékenységként - igen jól jövedelmezett.
Rengeteg munkával igaz, de némi készpénzhez jutott a falusi
népesség, s ebben az egyes települések táji adottságai, termelési
hagyományai és - az értékesítésben megjelenő - helyzeti energiái is
tükröződtek. Mindezek a települések esélyegyenlőtlenségét
hangsúlyozták. A magyarországi oldalon főleg a jószághizlalás és a
zöldség-, gyümölcstermesztés, a vasúthoz közel fekvő szlovákiai
falvak számára főleg a zöldségtermesztés a jövedelmező. A
csehszlovák állam a mezőgazdasági termelvényeket jó áron vásárolta
fel, s szállította az ország északi-északnyugati, hegyesebb
vidékeire és a városokba. Nagy felvásárlás zajlott például Perbenyik
vasútállomásán, amely a kisgéresiek vagyonosodásának fő
letéteményese volt az 1970-es, 1980-as években.
A két ország szociálpolitikája és az olcsó hitelek
mellett az előzőek is szerepet játszottak abban, hogy az 1960-as
évek végén, de főleg az 1970-es években épül az új lakóházak zöme,
az 1950-es évektől általánossá váló elektrifikáció korszerűsíti a
háztartásokat és a gazdaságokat is. A rádió, a televízió, az 1980-as
évek végétől általánosan elterjedő telefonhálózat egészen más
dimenziókat ad a műveltség kiterjedésének és szerkezetének is.
A közös gazdálkodás időszaka a társadalmi mobilitás
megerősödését is jelenti. Igen sokan elhagyják falvainkat, s megnő
az ingázás jelentősége is. (Az 1980-as évek második felében
Csehszlovákiában minden harmadik dolgozó a lakóhelyén kívül
dolgozott. A Bodrogköz szlovákiai oldalán jelentős munkaerőt
akkumulál az ágcsernyői vasúti átrakodóállomás.) Közelben kevés a
munkahely, a nagy távolság gyakran végérvényesen kiszakítja a
népesség egy részét falujából. A falun élő, de a faluközösség
életében már kevéssé részt vevő, nagyobb jövedelemmel rendelkező, de
a falusi infrastruktúra hiányait szenvedő sajátos réteg tovább
bontja a tradicionális paraszti társadalmat.
Hasonlóan ellentmondásos hatású az 1989 utáni
állapot: a privatizáció nem mindenütt sikeres, a vizsgált falvak
tovább viszik öröklött hátrányukat. Kevés a tőke, gond az
értékesítés, a modernizációnak ismét komoly gátjai vannak. A
munkaerő ma is olcsóbb, mint a korszerű eszközök. Az újjászülető
magángazdaságokban jobbára nem is a fiatalok dolgoznak, hanem a
közép- és idősebb generáció, s nagyobb részben eleik hagyományos
gazdálkodásának elemeit rekonstruálják. Nem véletlen, hogy a
szlovákiai oldalon az egyben maradt kisgéresi szövetkezet az
átalakulás - szinte egyetlen - pozitív példája.
Amint arra fentebb utaltunk, a földrajzi környezet,
ill. annak átalakulása, az ahhoz is alkalmazkodó termelő
gazdálkodás, a gazdasági kapcsolatok térszerkezete közvetlenül vagy
közvetve hatott a hagyományos társadalomra, egészében pedig a
tradicionális kultúra állapotára. A tradicionalitás amúgy sem
jelenti a kultúra állapotának változatlanságát, sokkal inkább a
társadalom konzervatív jellegét, ami természetesen rávetül a
műveltség jellegére és állapotára, de nem akadályozza meg annak
átalakulását. Egészében nem áll ellent a fölbontó-átalakító
hatásoknak, sokkal inkább arról van szó, hogy az egyes régiók, ill.
műveltségi csoportok változásának tempója s a társadalom
szerkezetének átalakítására gyakorolt hatása különbözik egymástól.
Mindez elsősorban a társadalmi haladás kérdéskörében jelenik meg, s
csak közvetve a kultúráéban. Minden társadalmi változás magával
hozza a néprajzi jelenségek átalakulásának, változásának folyamatát
is, ám ez igen eltérő sebességgel zajlik mind a társadalom, mind a
kultúra szerkezetében.
A tradíció és a változás egyik kimetszésében a
vizsgált terület etnikai és vallási viszonyai, ill. azok történeti
alakulása jelenik meg. Annak ellenére, hogy a történeti Magyarország
északkeleti részében a 20. századi viszonyok alapján nem lehet
egyértelműen összekapcsolni egymással az etnikumokat és a vallási
felekezeteket, nem kétséges, hogy a vallásnak, a felekezeteknek
döntő szerepük van az egyes népek identitástudatának megőrzésében.
Különösen így van ez a Bodrogköz reformátusságával, ami egészében
magyar ma is a táj mindkét oldalán. A vidéknek az északkeleti magyar
tömb műveltségéhez való illeszkedése, a Bodrogköz szlovákiai
oldalának is döntően magyar nyelvű népessége ellenére ezen a tájon
az elmúlt századokban intenzív migráció zajlott, s a műveltség mai
arculatának megformálásában többféle náció is szerepet játszott. A
nyugati és a keleti kereszténység találkozott ezen a tájon, s a
történeti Zemplén területén a 18. század derekától négy vallási és
három nyelvi körzet mutatható ki. A Bodrogköz ma Magyarországhoz
tartozó falvai mellett már a 18. században is színmagyar volt
Ladmóc, Battyán, Kaponya, Ágcsernyő, Királyhelmec, Kisgéres és
Bodrogszentes. Bár a mai határt övező sávban a szlovák oldalon is
erős volt Sárospatak hatása, mégis, a települések többségén - a
magyar mellett - ruszin és szlovák népesség is kimutatható, s
alapvetően a kevert görög katolikus, római katolikus és református
vallás a jellemző. A többségi reformátusság homogén magyar tömbjéhez
képest a Felső-Bodrogköz településeinek története római katolikus
magyar és szlovák, görög katolikus magyar és ruszin csoportokat
körvonalaz, melyhez képest elenyésző a térségben a kis létszámú
evangélikus szlovákság jelentősége. Az elmúlt század
határmódosításai, közigazgatási és egyházi átszervezései arányaiban
módosították a felekezeti viszonyokat, de érdemben nem változtattak
a Bodrogköz etnikai arculatán. A 19. század végén a Bodrogközi járás
területén a reformátusság létszáma kétszerese volt a római
katolikusságnak, és háromszorosa a görög katolikusságnak. 1938-ban,
a bécsi döntés után a három nagy felekezet megközelítőleg egy-egy
harmaddal rendelkezett a terület népességéből - a római katolikusság
kevéssel előzte meg a reformátusságot, s mindkét felekezet pár ezer
fővel a görög katolikusokat. A Felső-Bodrogközben a három nagy
vallás integráló ereje formálta a műveltséget, nem befolyásolva
azonban a magyarság létszámbeli dominanciáját, ugyanakkor színezve
azt a szlovák és ruszin csoportok - leginkább a hitéletben és a
jeles napi szokásokban megnyilatkozó - kulturális specifikumaival.
Ebben érdemi változás annak ellenére nem történt az elmúlt fél
évszázadban, hogy a nemzetközi politikai helyzet rendre kiélezte a
szomszéd országok viszonyát, s ez erősen visszahatott a - főleg
magyar, kisebb részben ruszin - nemzeti kisebbségre is. Amíg azonban
a magyarság létszámbeli fölénye Szlovákia délkeleti sávjában
egyértelműen érvényesült, addig a ruszinok önálló kisebbségként sem
igen jelenhettek meg.
A nyelvében egységes, vallási összetételében is
kevéssé tagolt magyarországi Bodrogköz kulturális arculata ebben a
vonatkozásban sok tekintetben mást mutat, s a kultúra vizsgálata
számára is más feladatokat ad, mint a többnyelvű, vallásában pedig
alapvetően tagolt szlovákiai Felső-Bodrogköz. A nyelvi folyamatok a
szlovák oldalon éppúgy feltárásra várnak ma még, mint a kisebbségi
lét számos kérdése, ill. annak a tradícióra gyakorolt specifikus
hatása. Vagyis semmiképp nem tartható ma már az a kutatói gyakorlat,
hogy a Bodrogköz a vizsgálatokban a magyar népi kultúra archaikus
elemeinek gyűjtőmedreként, olykor kifejezetten reliktumterületeként
jelenik meg.
A Bodrogköz adminisztratív központjai, az uradalmak
gazdasági centrumai nem elsősorban központképző funkcióik miatt
érdekesek számunkra, hanem annak illusztrálására, hogy jelenlétük
miként befolyásolta a hagyományos műveltség arculatát. A trianoni
határmódosítás egészében átszabta a közigazgatás szerkezetét, s az
új szolgabírói székhelyek és a körjegyzőségek székhelyei érezhetően
előnyt élveztek a polgárosodás, az urbanizáció folyamatában. Mindez
éppúgy belső ellentétekhez, rivalizáláshoz vezetett, mint a második
világháború után a járási székhelyek kijelölése, az adminisztráció
hálózatának kiépítése, az összevont termelőszövetkezeti központok,
közös tanácsú községek központjai, körzetesített iskolák székhelyei
s számos más, lokális centrum kijelölése.
A vasút fontos szervezője a gazdasági
kapcsolatoknak. A Bodrogköz - különösen annak magyarországi területe
- ebben a vonatkozásban sem volt szerencsés helyzetben. A helyi
vasútállomás nagyban segíti az értékesítést, abban közvetlen
szervező erőként jelenik meg (pl. Perbenyik). Az autóbusz-közlekedés
nem volt képes átvenni a vasúttól annak a piacozásban betöltött
szerepét. A Felső-Bodrogköz közlekedési érrendszerének
középpontjában álló vasút nem egyszerűen
közlekedésföldrajzi-gazdasági stratégiai adottság, de a műveltség
terjedésének fontos tényezője: a polgárosodás számos összefüggésében
a vasúton jár térségünkben.
Sajátos adottságként, de a hagyományos paraszti
műveltség szempontjából sem elhanyagolható tényezőként kell
számolnunk a földesúr, a kastély jelenlétével (Pácin, Perbenyik).
Ennek csupán egyik összetevője a gazdasági-társadalmi kapcsolat,
viszony: a Bodrogköz egészségtelen birtokstruktúrájában persze ez
sem elhanyagolható tényező. A táj világi és egyházi földesurai, 20.
századi nagy bérlői igen sok családnak és számos cselédnek adtak
rendszeres - nehéz munkával megszerzett - kenyeret. A kastély a
helybelieknek általában munkát adott, nem kellett elvándorolniuk a
szegényeknek, nincsteleneknek a falujukból. Azokban a falvakban
azonban, ahol a földesúr - az év hosszabb-rövidebb szakaszában -
lakott, a kastély és személyzete, az uraság és családja, a
meg-megjelenő vendégek mintaként is hatottak a paraszti
társadalomra, s befolyásolták annak kulturális változását,
polgárosodását. Miközben a nagybirtok gazdálkodása térségünkben
jobbára az olcsó munkaerőn nyugodott, s a parasztok dicsérően
emlegetik a földesurat, aki nem veszi el a kenyerüket mezőgazdasági
gépek üzembeállításával, az érintkezések más színterén a változások
gyorsítójaként formálja a tradicionális paraszti kultúrát a kastély
és lakói. A környező parasztfalvak népe azt mondja a földesúri
központokról, hogy az ott élők általában "többet láttak" náluk: nem
csupán papjukat, tanítójukat meg a jegyzőt, hanem másfajta urakat,
városi embereket, s megtapasztalhatták azt, hogy van másfajta illem
is. A ruházkodásra, a viselet alakulására a kastélybeliek
közvetlenül is hatottak: az ott dolgozó cselédek is elkülönültek
öltözetükben a falubeliektől, s mintaként szolgáltak a többieknek.
A fentieken kívül számos külső és belső tényező
alakítja a tradicionalitást és a változás/változtatás készségét. Ma
még mindezek sem általánosságban, sem a konkrét területen nem kellő
mélységben feltártak. Megítélésünk szerint a közösség belső
jellemzőinek, tulajdonságainak vélt vonások is jobbára a külső
adottságokra, feltételekre vezethetők vissza, legfeljebb nem könnyen
ismerjük fel abban a koherens tényezőket.
Bizonyos, hogy a vallásnak - mind az egyén számára,
mind a hitélet közösségi gyakorlásában -, de az egyházszervezés
adminisztratív, területi vonatkozásainak is van szerepe a
tradicionalitásban. Falvainkban nem ritka, hogy - különösen a
századelőn - két vagy több felekezet egyetlen templomba járt, s
rendszeresen látogatták egymás istentiszteletét is. Amennyire
toleránssá tette ez az ott élőket más vallásúak felé, egy-egy
markánsabb személyiségű, konzervatívabb lelkipásztor olykor éppen
úgy szembe tudta állítani egymással a falu felekezeteit, ill. a
közeli, szomszédos falvak népét. Mindezek számos, objektív módon
talán meg sem ragadható összefüggésben hatottak ki a hagyományőrzés
és az új befogadásának készségére, a hitélet területén túl is.
Összefüggés látszik a tradicionalizmus és az egyes
közösségek identitástudata között is. Ezt számos tényező motiválja.
Egyik legfontosabb a kisnemesi tudat, amely olykor annak ellenére
konzervál hagyományokat és különít el társadalmi rétegeket, hogy a
létfeltételekben, az életmódban és a műveltség egészében jószerével
azonos hagyományokat követnek (pl. Nagygéres). Mint korábbi
vizsgálatunk igazolja, nem csupán a társadalmi viszonyokat, hanem a
változások befogadásának készségét is befolyásolhatja az endogámia
(pl. Kisgéres).
A tradícióval szoros összefüggést mutat a tanulás,
oktatás. Könnyebben megragadhatók azok a vonatkozásai, amelyek - pl.
a két háború között divatos gazdasági iskolák, gazdatanfolyamok stb.
révén - magára a mezőgazdasági termelés technikájára,
eszközkészletére hatottak, vagy amelyek, elsősorban nők számára,
kiegészítő foglalkozásokat/jövedelmeket népszerűsítettek
(csuhéfonás, kosárfonás stb). Árnyaltabb problémákat vet fel az
iskolázás az identitástudat, az azzal is összefüggő tradíció
vonatkozásában. Falvaink idősebb nemzedéke számon tartja, hogy az
adott település mennyi tanult embert adott: ki lett orvos, ügyvéd,
katonatiszt, esetleg pap, később termelőszövetkezeti vezető stb.
Igyekeznek erősíteni is ezen személyiségek kötődését a faluhoz: ez
nem csupán az elmúlt évtizedek "kijáró" politikai szisztémájában
volt fontos. A közeli oktatási intézmények - s itt elsősorban a
sárospataki kollégiumra és a teológiára kell gondolnunk -
kifejezetten erősíteni igyekeztek a diákjaik, hallgatóik kötődését a
szülőföldhöz, sőt igyekeztek körükben megszervezni a lokális
hagyomány kutatását.
Nagyban függött a falubeli tanító/tanár
személyiségétől, hogy milyen súlyt fektetett a helyi hagyomány
megismertetésére és megőrzésére, magára a magyarságtudat
kialakítására, melynek formálása sokszor táplálkozott a lokális
tradíció elemeiből. De befolyásolta azt a lelkész kötődése is a
tájhoz, településhez: akár elszármazott volt, akár megismerni akarta
a lokális hagyományt, kapcsolatot talált ebben a híveivel. Mind az
iskola, mind az istentisztelet alkalmas lehetett különféle
műveltségi elemek megtartására, megerősítésére, de újakkal való
kicserélésére, leváltására is. A pap és a tanító státusa az adott
településen kifejezte ezen szerepüket.
A polgárosodás folyamatában átalakulnak a
társadalmi normák, értékek is. Kifejezetten szembetűnő ez például a
munkaszeretet, a munkához való viszony vonatkozásában. A
munkaközpontú paraszti társadalomban a munkabírás, a produktív
hasznosság, az ahhoz szükséges fizikai kondíció és mentális készség
előkelő helyet foglalt el az egyén társadalmi helyének
kijelölésében.
Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a hagyományos
paraszti műveltség szerkezetét a polgárosodás folyamata minden
korábbinál erőteljesebben megváltoztatta. A tulajdonlás új formája
éppúgy, mint a modernizáció, az urbanizálódás eltérő tempóban s
regionálisan is különböző módon hatott a hagyományos kultúrára és
társadalomra. A sok összetevőben hasonló, részleteiben azonban
eltérő táji-ökológiai adottságok, az azokhoz való alkalmazkodás
formái, az összefüggésükben változtatható gazdasági-technikai
tapasztalatok, a helyi közösségek öröklött normái és azok
átalakulásának módja a 20. századi paraszti műveltség állapotában is
lokális változatokat eredményezett. Az egyes települések sok
tekintetben hasonló, számos részletében viszont specifikus
életmódja, az ott élők eltérő habitusa, az öröklött tudás és annak
átalakulása/átalakítása ugyancsak sajátos kulturális arculatú
falvakat, ill. falucsoportokat hozott létre. A változás folyamata,
annak mikéntje egészében nem ad választ arra, hogy az egyes
közösségek miért és miben különböznek egymástól, ugyanakkor ennek
vizsgálata, akár a műveltség legapróbb elemeinek szintjéig indokolt.
Beleértendő ebbe az egyes falvak egymásról kialakított - jórészt
ugyancsak öröklött - vélekedése is, hasonlóan az egyes falvak
önképének alakulásához. Ez véleményünk szerint szorosan összefügg a
változás, a polgárosodás fokával és az arra való hajlandósággal is.
Annak ellenére, hogy a modernizáció nem elsősorban a közösség
hajlamának kérdése, de nem is független attól. Az eltérő adottságok
egy része öröklött, s nem változtatható, más részük azonban - éppen
a vizsgált Bodrogköz esetében - a 20. századi politikai, gazdasági,
társadalmi hatások következménye, s mint ilyen meglehetősen
ellentmondásos és esélyegyenlőtlenségeket is teremt.
A vizsgálat eredményei azt igazolják, hogy a
regionális kutatások tanulságos öszszefüggéseket tárhatnak fel a
műveltség különféle korszakai és szintjei között. A történeti táj
népe akkor is örököse elődei életmódjának, műveltségének, ha azt
maga különösebben nem ismeri és nem vállalja. A modernizáció, a
polgárosodás folyamata nem számolja fel egészében a tradicionális
műveltséget: annak mélyén ott kristályosodik mindaz, amiben az
utódok jószerével azonosak alig ismert elődeikkel. A történeti
előzmények, a jelenben kristályosodó régi összefüggésrendszerek
megismerése elengedhetetlen a régiók Európájának megformálásához, az
együtt élő népek és népcsoportok harmonikus viszonyának
kialakításához. A történeti Magyarország északkeleti térsége mind az
összetett kulturális képletével, mind a megkésett polgárosodásával
különösen alkalmas a vizsgált folyamatok feltárására és elemzésére.
Az elmúlt évtizedek is igazolják, hogy ez a hátrányos helyzetű
térség igen sok gazdasági és társadalmi feszültséggel terhelt, s a
kultúrához való hozzájutás esélyeit tekintve is elmaradott. Mind
szakmai-metodikai, mind praktikus megfontolásokból érdemes tehát a
hasonló vizsgálatok folytatására.
|