Fórum Kisebbségkut. Int. -> Publikációk -> Fórum Társadalomtudományi Szemle -> IV.évfolyam, 2002/2. szám

Liszka József:
Differenciáltság és homogenizálódás a szlovákiai magyarok
20. századi népi kultúrájában

Tudományos közhelynek számít, hogy a szlovákiai magyar tájak népi kultúrája a 20. század elején nagymértékben tagolt volt, és az egyes tájegységek (a Csallóköz, a Medvesalja vagy éppen a Felső-Bodrogköz) kulturálisan közelebb álltak a velük szomszédságban levő magyarországi tájak műveltségével, mint a többi szlovákiai magyar tájegységével. A szlovákiai magyar nyelvterület táji-történeti tagoltságáról, illetve a szlovákiai magyarok (népi) kultúrájának integrációs folyamatáról Kósa László is írt több alkalommal (főleg: Kósa 1979; 1987; 1998). Az alábbiakban - részben az ő gondolatmenetét követve, részben azt újabb szempontokkal kiegészítve - megkísérlem a szlovákiai magyarok népi kultúrájának 20. századi differenciáltságát bemutatni, illetve a fokozatosan fellépő homogenizálódási tendenciákat, integrációs folyamatokat számba venni. Hangsúlyozni szeretném, hogy a kutatásnak azok a hiányai, amelyekre Kósa is figyelmeztet egy 1987-es előadásában (Kósa 1987, 217), lényegében a mai napig fennmaradtak. Célirányos és módszeres kutatások hiányában az alábbiak is inkább intuíciók, illetve olyan megfigyelések, amelyek a térségben élve nem kerülhetik el az ember figyelmét.

Az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák Köztársasághoz került mintegy 650 000 fős magyarság akkori népi kultúráját meglehetősen hézagosan ismerjük. Annyi azonban egyértelmű, hogy a magyar falusi és kisvárosi népesség tradicionális népi kultúrája legalább három nagyobb egységbe volt sorolható. Nyugatról kelet felé haladva az első a Kisalföld Dunától északra elterülő része (a mai Délnyugat-Szlovákia), amely elsősorban a Dunántúl népi kultúrájával rokon, miközben az Alföld és a "Palócföld" felé mutató jegyek is tarkítják. Főleg északi része a szlováksággal, nyugati pedig a Pozsony környéki németekkel, illetve horvátokkal élt szoros (gazdasági és kulturális) kölcsönhatásban. Jelentősebb tájegységei a Csallóköz, a Mátyusföld, a Vág és Garam köze, valamint a Zobor-vidék (utóbbi rendkívül erős szálakkal kötődik azonban a felföldi jellegű "Palócföld" népi kultúrájához). A térség középső részén (hozzávetőlegesen a mai Közép-Szlovákia déli sávja), nagyjából a Garam és a Hernád vonala között élő népcsoporto(ka)t szokás sommásan "palóc"-ként emlegetni. Az új államhatár ezt a népességet kettévágta, déli része Magyarországon maradt, míg az északi Szlovákiához került. Gazdasági kapcsolatai egyaránt kötötték a szomszédos szlováksághoz és az alföldi területekhez. A térségben szigetszerűen középkori eredetű német településtömbök (elsősorban Selmecbánya és környéke, Rozsnyó és térsége, valamint Mecenzéf és Stósz), valamint ruszin és lengyel szórványok is találhatók. Mindamellett a "palóc"-ként jelzett népesség kulturálisan, konfesszionálisan, társadalmilag is rendkívül tagolt, s lényegében csak bizonyos nyelvjárási elemek tartják egyben. A harmadik egység a Kassa környéke, valamint a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék, amely 1945-ig lényegében a kárpátalji területekkel az évszázados gyakorlatnak megfelelő kapcsolatait ápolhatta. Emellett ruszin, lengyel és alföldi kötődései is voltak. 1945 után, az újonnan meghúzott csehszlovák-szovjet határ a térség korábbi kötődéseit nagyobbrészt elvágta, és a külső kapcsolatok átszervezését segítette elő.

A mai szlovákiai magyar tájak népi kultúrája tehát 1918-at megelőzően tagolt volt, s az egyes nagy- és kistájak szorosabb, észak-déli kapcsolatban álltak a később Magyarország fennhatósága alatt maradt szomszédos területekkel, mint - kelet-nyugati irányban - egymással (Lukács 1996 /1/). Ez a természetföldrajzi adottságok és az úthálózat (s az ezekből is fakadó kereskedelmi kapcsolatok) mellett annak tudható be, hogy ezek a régiók amolyan félhold alakban Budapest vonzáskörzetéhez tartoztak. Darkó István Losonc példáján ezt a helyzetet érzékletesen szemlélteti: "A nagy test szívéhez, Budapesthez akkora távolságra volt, hogy jól hallhatta a dobbanásait. Délután öt órakor szokott volt berobogni a losonci állomásra Körmöcbánya és Zólyom hegyeiből, Középeurópa legszebb vasútvonalán a 'ruttkai gyors'. A losonci polgár kis kézitáskával szállott fel rá, hogy este már valamelyik pesti színház nézőterén üljön, vagy üzleti ügyeit intézhesse..." (In: Tamás [szerk.] 1938, 197). Összegzésében Balassa Iván is rámutatott az észak-déli kapcsolatokat meghatározó természetföldrajzi adottságokra, illetve a későbbi, mesterséges nyugat-keleti kapcsolatok szorgalmazásának fontosságára a szlovákiai magyarok népi kultúrája kapcsán: "Az észak-déli irányú folyóvölgyeket, hegyvonulatokat merőlegesen szelő határvonal egymástól is elzárta a magyar falvak csoportjait, melyek nagyobb összefüggő tömböt így csak a sík területeken: a Csallóközben, Mátyusföldön, Gömörben (sic!), Bodrogközben alkotnak. Nehézséget jelent az is, hogy a közlekedési útvonalak is nagyobbrészt észak-déli irányúak, de a csehszlovák kormányzat a múltban és a jelenben nagy erőfeszítéseket tesz a nyugat-keleti kapcsolatok kiépítésére, ami a magyar nemzetiségre is kedvező hatást gyakorolhat" (Balassa 1989, 319). Az említettek mellett a szlovákiai magyarok népi kultúráját erősen meghatározta az általuk lakott térség erősen differenciált természetföldrajzi képe is. Gondoljunk csak bele: ugyanúgy magyarok lakták az évszázadokon keresztül erősen vízjárta, mocsaras Csallóközt, Ung-vidéket és Felső-Bodrogközt, mint a lankás, kis erdőfoltokkal tarkított Mátyusföldet, a Vág és Garam közét vagy akár a honti tájak egy részét, továbbá az erősen dombvidéki jellegű Zoboralját vagy Torna egy részét, illetve a magashegyi jellegű Gömört. Egyértelmű, hogy az imént vázolt természetföldrajzi különbözőségek más-más megélhetési forrásokat, gazdálkodási rendszert teremtettek, meghatározták az építkezés nyersanyagát, sőt talán az ott lakók mentalitását is.

A 20. század általában véve is a népi kultúra gyökeres átalakulásának a korszaka, tehát ezek a modernizációs erők és az egyre gyorsabb ütemű polgárosodás erősen uniformizálta a szlovákiai magyarok népi kultúráját. Ehhez társultak az impériumváltásból adódó külső hatások, a korábbi piacközpontoktól való leszakadás, a "központi" szituációból peremhelyzetbe való kerülés, továbbá az iskolarendszer, a hadsereg, a csehszlovák ipar stb. egységesítő hatása (lásd részletesebben: Liszka 2000a; 2000b). Legyen szabad itt Komárom példáját felhoznom. Köztudomású, hogy a 18-19. században a város virágzásának egyik legfontosabb pillérét a fakereskedelem jelentette. A szlovák hegyekből alapvetően (bár nem kizárólag) szlovák tutajosok által leúsztatott szálfát egyrészt a komáromi faipar dolgozta fel, másrészt továbbszállították dél felé, elsősorban Pestre és Budára. Ily módon a városnak igen élénk észak-déli kapcsolatai voltak, a rendszeresen a városba érkező szlovák tutajosok már szinte hozzátartoztak a városképhez, a jómódú komáromi fakereskedők gyerekeiket szlovák szóra küldték tanulni a szlovák hegyekbe stb. (lásd részletesebben: Liszka 1995). Miután a trianoni egyezmény nyomán Magyarország és Csehszlovákia határát ebben a térségben a Duna alkotta, megszűnt a szálfa továbbszállításának a lehetősége, és a fafeldolgozó ipar is hanyatlásnak indult, hiszen annak termékeit elsősorban szintén dél felé, egész le a Balkánig értékesítették korábban. Egészen paradox módon azáltal, hogy Komáromnál délről meghúzták a határt, szinte az egyik napról a másikra megszűnt a város észak felé mutató kapcsolatainak jelentős része is.

Az 1938-as államfordulat magával hozott ugyan bizonyos új hatásokat, ám ezek az idő rövidsége és az egyébként is háborús viszonyok következtében nem mutatkoztak különösebben erősnek. Az 1945 utáni korszak az impériumváltás mellett, az 1948-as kommunista hatalomátvételből adódó társadalmi átalakulás miatt is erősen rányomta bélyegét a szlovákiai magyarok népi kultúrájára. A magánbirtokon alapuló gazdálkodást felváltotta az egységes szempontok szerint kialakított és egységes szervezeti keretek között működő kollektivizált mezőgazdasági termelés, az 1918 után amúgy is alaposan legyengül magyar kis- és kézművesipar ekkortól gyakorlatilag teljesen megszűnt, a térségbe telepített gyárak adtak munkalehetőséget a volt agrárproletariátus egy részének, illetve a korábbi kisiparosoknak. Ezzel egyszersmind egy új életforma, az ingázók életformája alakult ki (Gyurgyík 1990). A probléma néprajzi szempontú kutatása mind a mai napig nem történt meg. Az úthálózat nyugat-keleti irányú kiépítése (a Pozsony-Komárom-Királyhelmec-Tőketerebes között közlekedő, a déli területeket egymással összekötő autóbuszjáratok), a Közép-Szlovákia déli részén kiépített vasútvonal szintén a térség magyar lakosságának egymással való kapcsolattartását könnyítette meg. Az ünnep- és hétköznapokat is áthatotta az új ideológia: központilag szervezett aratási ünnepségek, szüreti felvonulások, az államilag előírt névadó ünnepségek, esküvők és temetések ceremóniái (L. Juhász 2002) mind-mind homogenizálták a szlovákiai magyarságot, s ezeken keresztül a szlováksághoz közelítették, míg a határ túloldalán maradt, korábban azonos kulturális értékrend szerint élő magyarországi településektől fokozatosan eltávolították őket. Mindezekhez még az olyan természeti katasztrófák is hozzásegítettek, mint amilyen az 1965-os csallóközi árvíz volt. Ekkor az áradás több mint félszáz csallóközi magyar települést tett gyakorlatilag a föld színével egyenlővé. Az újjáépítés során az akkor Csehszlovákia-szerte dívó, modern kockaházak kerültek a régi, sárfalú és nádtetős csallóközi parasztházak helyére, s amint azt Soňa Kovačevičová is megjegyezte, ezt követően az ember csupán a településkép alapján nem tudta eldönteni, hogy egy csallóközi magyar faluban vagy egy szlovák településen jár-e (Kovačevičová 1975, 46).

Azáltal, hogy az ország(rész) központja Pozsony lett, az emberek ügyes-bajos dolgaikat a Csallóköztől a Bodrogközig a fővárosban voltak kénytelenek intézni. Ugyanitt, illetve Nyitrán összpontosult a magyar nyelvű felsőoktatás (alapvetően tanítóképzés), ami azt is jelenti, hogy ide jöttek tanulni, illetve innen kerültek vissza az ország legtávolabbi zugából érkezett fiatalok is. Az ismeretségeken, barátságokon túlmenően számtalan házasság szövődött, s ennek köszönhetően jobbára a keleti végekből telepedtek le a Csallóközben, a Mátyusföldön a fiatalok, bár szórványosan ugyan, de a fordított irányú belső migráció is előfordul. /2/ Az 1960-as évek végén néhány esztendeig, majd az 1970-es évek végétől rendszeresen szervezték meg a különféle nyári ifjúsági művelődési táborokat, amelyeken elsősorban a leendő magyar értelmiségi fiatalok vettek részt. Az először a Komárom melletti Örsújfalu, majd fokozatosan kibővítve a Zobor-vidéki Ghymes, a Fülek melletti Abroncsos, a Szepsi közeli Somodi stb. kempingtábora adott otthont ezeknek a rendezvényeknek. Ezek kezdetben központilag szervezett országos (szlovákiai) rendezvények voltak, majd a nyolcvanas évek második felétől egyre inkább a kisebb régiók számára rendezték meg őket. Ezek a jelenségek (tehát a felsőoktatás és a művelődési táborok) természetesen csak a társadalom egy viszonylag szűk rétegét érintették, az értelmiséget. Véleményformáló és -közvetítő szerepük miatt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni őket, viszont szerepüket túl sem szabad becsülni. A nyolcvanas években végzett néprajzi kutatásaim során a Csallóközben vagy a Mátyusföldön fel szoktam tenni idős paraszt adatközlőimnek olyan kérdéseket is, hogy tudja-e, hol található Nagykapos vagy Szepsi? Gömörben vagy az Ung-vidéken viszont azt kérdeztem meg, hogy szerinte hol van Nagymegyer vagy Szenc? A legtöbb esetben, mindkét országrészben a válasz az volt, hogy Magyarországon. Tudomásom szerint a kérdést (tehát a "szlovákiai magyar önismeret" kérdését) soha nem vizsgálták egzakt módszerekkel, de a fenti eredmény valamit mégis jelez. S ez az önismerethiány mindazok ellenére kitapintható, hogy a szlovákiai magyar napi és kulturális sajtó, valamint a pozsonyi rádió magyar adása már általános tevékenységével - ha nem is mindig tudatosan - éppen e szlovákiai magyar nemzetiségi öntudat, önismeret kialakításán fáradozott. Néhány kulturális folyóirat (főleg a Nő, a Hét, a Barátnő) évtizedeken keresztül néprajzi ismeretterjesztő cikksorozatok keretében mutatta be az egyes szlovákiai magyar tájegységek népviseletét, textilművészetét, építészetét, népdalait, gyermekjátékait, hagyományos ételeit stb. Miközben ezek a cikkek látszólag a regionalizmust erősítették (hiszen mindig egy-egy adott tájegység, település kérdéses jelenségét mutatták be), egyszersmind a homogenizálódást is segítették azzal, hogy közismertté tették azokat.

Kissé részletesebben kell szólni az ún. színpadi folklór szerepéről a szlovákiai magyarok népi kultúrájának homogenizálódási folyamatában. Ahogy azt már Kósa László is felvetette, a két világháború közötti időszakban a szlovákiai magyarok körében jelentősebb népművészeti mozgalom nem bontakozott ki. 1938 után a Gyöngyösbokréta hatására néhány település ugyan bekapcsolódott e mozgalomba, ám tömegmozgalomról még korántsem beszélhetünk. A második világháború után részben szovjet mintájú népművészeti tömegmozgalom bontakozott ki az akkori Csehszlovákiában, ami kiválóan illeszkedett a szlovák kultúrának a magyarénál jóval erőteljesebb folklórbeágyazottságához (©ípka 2000; Záleąák 1982). Ez utóbbi gyökereit (legalábbis azok egy részét) Soňa Kovačevičová az egykori felső-magyarországi fürdőéletben véli megtalálni. Az egyes gyógyfürdőket üzemeltetők ugyanis a századforduló környékén vendégeik szórakoztatására egyrészt kirándulásokat szerveztek a környékre, ahol azok a néprajzi nevezetességekkel (viselet, építészet) ismerkedhettek meg, illetve a fürdők pódiumaira énekeseket, táncosokat hoztak, akik falujuk folklórjából mutattak be az ott unatkozó vendégeknek (Kovačevičová 1975, 91). S itt nem az az érdekes, hogy a messziről jött fürdővendégek (úgy, ahogy) megismerkedtek az adott térség népművészetével, hanem az, hogy érdeklődésükkel a helyieket ráébresztették hagyományos kultúrájuk (akár piaci értelemben is mérhető) értékeire. Később, a második világháború után éppen azokon a településeken virágzott fel a leggyorsabban a népművészeti mozgalom, a színpadi folklór, ahonnan már korábban is el-elkerültek kisebb-nagyobb csoportok a közeli gyógyfürdőkbe fellépni. A Monarchia-beli fürdőéletről szóló monográfiájában Kósa is említi, hogy az egyes felföldi és erdély gyógyfürdők üzemeltetői a 19. század végén fellángoló népművészeti divat hatására kirándulásokat szerveztek vendégeik részére a környék népművészeti nevezetességeit megtekintendő. Viszont ezen kirándulások célja többnyire - e fürdőhelyek földrajzi fekvéséből adódóan - szlovák vagy román települések meglátogatása volt (Kósa 1999, 252). Így, teljesen paradox módon, a szlovákiai magyarok körében kialakult népművészeti tömegmozgalom, amely a szlovákiai magyarok identitásának is egyik fontos alakítója lett, szovjet, illetve szlovák mintára (mondhatni: utasításra) jött létre, miközben azon településeken, amelyek korábban bekapcsolódtak a Gyöngyösbokrétába, jóval gyorsabban gyökeret tudott ereszteni (pl. Bény, Kéménd). A nagyszabású országos rendezvények (pl. Tavaszi szél vizet áraszt népdalverseny, a zselizi Népművészeti Fesztivál vagy a gombaszögi Országos Kulturális Ünnepély) aztán rendszeresen, évtizedeken keresztül közel hozták egymáshoz a csallóközi vagy Zobor-vidéki, illetve rozsnyói vagy bodrogközi táncosokat, népdalcsoportokat vagy hagyományőrző együtteseket. Méry Margit egy előadásában a szlovákiai magyar folklórfesztiváloknak a népi kultúrára gyakorolt hatásait vizsgálta. Ezeket pozitív és negatív hatásokra osztotta, s nagyobbik részük nem tartozik jelen témám tárgykörébe. A negatív jelenségek sorában kapott viszont helyet többek között az a tény, hogy az egyes rendezvényeken fellépő csoportok eltanulták egymás repertoárjának bizonyos darabjait is (Méry 1987, 134). Bár a jelenséget én nem merném minősíteni, annyi bizonyos, hogy ezeken a rendezvényeken nemcsak egymással ismerkedtek meg a szereplők (az sem elhanyagolható!), hanem elsajátították egymás dalait, táncait is. Bizonyos fokon, ha felszínesen is, hozzájárulva ezzel a szlovákiai magyarok népi kultúrájának homogenizálódásához.

A fentiek mellett az sem hagyható figyelmen kívül, hogy ezeken a rendezvényeken általában vendég szlovák csoportok is felléptek, miközben a szlovákiai magyar együttesek is szinte állandó szereplői voltak a szlovák népművészeti fesztiváloknak (pl. Východná). 1989 előtt csak szórványosan léptek fel ezeken a rendezvényeken magyarországi folklórcsoportok, illetve a szlovákiai magyar népművészeti és hagyományőrző csoportok is csak elvétve jutottak el Magyarországra. Begyűrűzött viszont, ha meglehetősen erőtlenül is a magyarországi táncházmozgalom, amely viszont (mivel alapvetően erdélyi táncokat jártak ott a fiatalok) szintén inkább a szlovákiai magyarok homogenizálódását, semmint differenciálódását segítette elő.

A század vége felé a modernizációs hatások mellett egyre erőteljesebben érvényesülnek bizonyos globalizációs jelenségek, amelyek - bár az egyes régiók népi kultúrájára gyakorolt hatásait azért nem szabad túlbecsülni (Bausinger 2001, 124-125) - már nemcsak egymáshoz közelítik a szlovákiai magyar tájak népi kultúráját, hanem egy "világkultúrába" is bekapcsolják azokat. Példaként említhetem a legkisebb falvakban is felbukkanó graffitikat vagy a táplálkozáskultúrában egyre jelentősebb szerepet játszó pizza, hamburger, gyros, illetve Coca Cola, Fanta, Algida-termékek stb. gyors térhódítását. A globalizációs folyamatok ellenhatásaként viszont térségünkben is megerősödnek a helyi (gyakran egyetemes magyar) folklór ápolását szorgalmazó törekvések. Ilyen például a Martoson immár hét alkalommal megrendezett Pünkösdi Fesztivál (Katona 2002. A kérdéshez elméletileg lásd: Bausinger 2001; Petzoldt 1999). Több mint elgondolkodtató viszont, hogy az egyik, többek között éppen a globalizációs folyamatok ellen létrehozott dél-szlovákiai népművészeti seregszemlén 2002-ben a többé-kevésbé elzárt kis falvakból érkező vendégek a szemem láttára ismerkedtek meg (mivel a sokadalomban más kínálat nem is igen volt!) a gyrosszal, döbbentek rá, hogy a hamburgeres zsemlében "hús is van" stb. Mindez természetesen elsősorban nem a konkrét étrend megváltozása miatt érdekes (bár ez sem mellékes), hanem az ezzel együtt járó változások miatt az étkezési szokások, illetve tágabban az egész életmód területén (Stoličná 2000).

Mindezek a hatások is hozzájárulhattak ahhoz, hogy ma a magyar-szlovák államhatár két oldalán fekvő, egyaránt magyar lakosságú, korábban kulturálisan egyértelműen összetartozó települések külső képe már korántsem azonos, illetve az, hogy a határ két oldalán lakó magyarok mentalitása is más lett. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szlovákiai magyarok népi kultúrája teljesen homogén lett. A korábbi nagytáji jellegzetességek töredékei a mai napig jelen vannak ebben a kultúrában, amelyeknek köszönhetően ezek, körvonalaikban ma is kitapinthatók.

A fentebb vázolt homogenizálódási folyamat mindamellett 1989 után megtörni, de legalábbis lelassulni látszik. Mivel a szlovákiai magyarok kulturális életében fokozatosan megszűnt a Pozsony-centrikus központi irányítás, kisebb helyi és regionális társaságok, egyesületek jöttek létre, amelyek helyi, illetve regionális szintű rendezvények megvalósításában érdekeltek, és a helyi identitást is erősítik, miközben megszűntek a nagy, országos rendezvények, ismét a regionalizmus lépett előtérbe. A határ menti régiók sokkal inkább a szomszédos magyarországi területekkel törekednek partnerkapcsolatok kialakítására, semmint az egyes, egymástól földrajzilag távol eső szlovákiai magyar tájegységek egymással.

Jegyzetek

  1. A tanulmányhoz kapcsolódó irodalmi hivatkozásoknak csupán tájékoztató jellegük van, s a dolog természetéből adódóan nem terjedhetnek ki a téma egész könyvészetére.
  2. Nem tudok róla, hogy erre vonatkozólag lennének statisztikai kimutatások, de érezhetően sok gömöri, bodrogközi, Ung-vidéki fiatal került házastársként az ország nyugati részébe.

Irodalom

Balassa Iván 1989. A határainkon túli magyarok néprajza. Budapest.
Bausinger, Hermann 2001.
Heimat und Globalisierung. Österreichische Zeitschrift für Volkskunde, 104. évf. 121-135. p.
Burszta, Józef 1974.
Kultura ludowa - kultura narodowa. Skice i rozprawy. H. n.
Gyurgyík László 1990.
Ingázás Szlovákiában - adalékok egy társadalmi-gazdasági jelenség megközelítéséhez. In: Új Mindenes Gyűjtemény. 9 köt. Pozsony, 139-156. p.
Juhász Ilona, L. 2002.
Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században. Komárom-Dunaszerdahely.
Katona István 2002.
Álom született. Feszty Árpád Művelődési Park. Martos.
Kósa László 1979.
Néprajzi tájak - néprajzi csoportok. In: uő: Rozmaringkoszorú. Szlovákiai magyar tájak népköltészete. Bratislava, 10-20. p.
Kósa László 1987.
Integrálódás és differenciálódás. Etnokulturális folyamatok a szlovákiai magyarok legújabb történetében. In: Tátrai Zsuzsanna (szerk.): A hagyományos kultúra a szocialista társadalomban. Szlovák-magyar bilaterális konferencia. 219-227. p. /Folklór és Tradíció, IV./ A dolgozat újraközölve: Uő: Nemesek, parasztok, polgárok. Néprajzi tanulmányok. Debrecen, 1996, 34-40. p. /Folklór és Etnográfia, 94./
Kósa László 1998.
Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Harmadik, bővített kiadás. Budapest /Jelenlévő múlt./
Kósa László 1999.
Fürdőélet a Monarchiában. Budapest.
Kovačevičová, Soňa 1975.
Vkus a kultúra µudu. Bratislava.
Kovačevičová, Soňa 1981.
A szlovákiai magyar népi kultúra differenciálódása a Szlovákia Néprajzi Atlasza kutatásainak tükrében. In: Botík, Ján-Méry Margit (szerk.): A csehszlovákiai magyar nemzetiség néprajzi kutatása. Bratislava, 85-91. p.
Liszka József 1995.
A folyók szerepe az árucsere-kapcsolatok lebonyolításában. Új Forrás, 27. évf. 8. sz. 43-51. p.
Liszka József 2000a.
A szlovákiai magyarok populáris kultúrája a 20. században. Korszakok és az impériumváltásokból fakadó változások. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. évf. 3. sz. 67-80. p.
Liszka József 2000b.
Újabb szempontok és közelítések az 1920 utáni magyarság néprajzi kutatásában. Néprajzi Látóhatár, 9. évf. 1-2. sz. 89-95. p.
Liszka József 2002.
A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest-Dunaszerdahely.
Lukács László 1996.
Észak-déli kapcsolatok. In: Katona Judit-Viga Gyula (szerk.): Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Miskolc, 79-89. p.
Méry Margit 1987.
A folklórfesztiválok hatása a szlovákiai magyarok mai népi kultúrájára. In: Tátrai Zsuzsanna (szerk.): A hagyományos kultúra a szocialista társadalomban. Szlovák-magyar bilaterális konferencia. 133-140. p. /Folklór és Tradíció, IV./
Petzoldt, Leander 1999.
Folklore zwischen Globalisierung und Kommerz. Lares, 65. évf. 1-2. sz. 5-12. p.
©ípka, Miloą 2000.
Od autenticity k folklórnemu festivalu. In: Zuzana Profantová (Red.): Na prahu miléna. Folklór a folkloristika na Slovensku. Bratislava, 210-217. p.
Stoličná, Rastislava 2000.
Fast Fodd: globálny fenomén súčasného stravovania a ľivota. Slovenský národopis, 48. évf. 305-313. p.
Tamás Mihály (szerk.) 1938.
Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek. Bratislava-Pozsony.
Záleąák, Cyril 1982.
Folklórne hnutie na Slovensku. Bratislava.