Tudományos közhelynek számít, hogy a szlovákiai
magyar tájak népi kultúrája a 20. század elején nagymértékben tagolt
volt, és az egyes tájegységek (a Csallóköz, a Medvesalja vagy éppen
a Felső-Bodrogköz) kulturálisan közelebb álltak a velük
szomszédságban levő magyarországi tájak műveltségével, mint a többi
szlovákiai magyar tájegységével. A szlovákiai magyar nyelvterület
táji-történeti tagoltságáról, illetve a szlovákiai magyarok (népi)
kultúrájának integrációs folyamatáról Kósa László is írt több
alkalommal (főleg: Kósa 1979; 1987; 1998). Az alábbiakban - részben
az ő gondolatmenetét követve, részben azt újabb szempontokkal
kiegészítve - megkísérlem a szlovákiai magyarok népi kultúrájának
20. századi differenciáltságát bemutatni, illetve a fokozatosan
fellépő homogenizálódási tendenciákat, integrációs folyamatokat
számba venni. Hangsúlyozni szeretném, hogy a kutatásnak azok a
hiányai, amelyekre Kósa is figyelmeztet egy 1987-es előadásában
(Kósa 1987, 217), lényegében a mai napig fennmaradtak. Célirányos és
módszeres kutatások hiányában az alábbiak is inkább intuíciók,
illetve olyan megfigyelések, amelyek a térségben élve nem kerülhetik
el az ember figyelmét.
Az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák
Köztársasághoz került mintegy 650 000 fős magyarság akkori népi
kultúráját meglehetősen hézagosan ismerjük. Annyi azonban
egyértelmű, hogy a magyar falusi és kisvárosi népesség tradicionális
népi kultúrája legalább három nagyobb egységbe volt sorolható.
Nyugatról kelet felé haladva az első a Kisalföld Dunától északra
elterülő része (a mai Délnyugat-Szlovákia), amely elsősorban a
Dunántúl népi kultúrájával rokon, miközben az Alföld és a
"Palócföld" felé mutató jegyek is tarkítják. Főleg északi része a
szlováksággal, nyugati pedig a Pozsony környéki németekkel, illetve
horvátokkal élt szoros (gazdasági és kulturális) kölcsönhatásban.
Jelentősebb tájegységei a Csallóköz, a Mátyusföld, a Vág és Garam
köze, valamint a Zobor-vidék (utóbbi rendkívül erős szálakkal
kötődik azonban a felföldi jellegű "Palócföld" népi kultúrájához). A
térség középső részén (hozzávetőlegesen a mai Közép-Szlovákia déli
sávja), nagyjából a Garam és a Hernád vonala között élő
népcsoporto(ka)t szokás sommásan "palóc"-ként emlegetni. Az új
államhatár ezt a népességet kettévágta, déli része Magyarországon
maradt, míg az északi Szlovákiához került. Gazdasági kapcsolatai
egyaránt kötötték a szomszédos szlováksághoz és az alföldi
területekhez. A térségben szigetszerűen középkori eredetű német
településtömbök (elsősorban Selmecbánya és környéke, Rozsnyó és
térsége, valamint Mecenzéf és Stósz), valamint ruszin és lengyel
szórványok is találhatók. Mindamellett a "palóc"-ként jelzett
népesség kulturálisan, konfesszionálisan, társadalmilag is rendkívül
tagolt, s lényegében csak bizonyos nyelvjárási elemek tartják
egyben. A harmadik egység a Kassa környéke, valamint a
Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék, amely 1945-ig lényegében a
kárpátalji területekkel az évszázados gyakorlatnak megfelelő
kapcsolatait ápolhatta. Emellett ruszin, lengyel és alföldi
kötődései is voltak. 1945 után, az újonnan meghúzott
csehszlovák-szovjet határ a térség korábbi kötődéseit nagyobbrészt
elvágta, és a külső kapcsolatok átszervezését segítette elő.
A mai szlovákiai magyar tájak népi kultúrája tehát
1918-at megelőzően tagolt volt, s az egyes nagy- és kistájak
szorosabb, észak-déli kapcsolatban álltak a később Magyarország
fennhatósága alatt maradt szomszédos területekkel, mint -
kelet-nyugati irányban - egymással (Lukács 1996 /1/). Ez a
természetföldrajzi adottságok és az úthálózat (s az ezekből is
fakadó kereskedelmi kapcsolatok) mellett annak tudható be, hogy ezek
a régiók amolyan félhold alakban Budapest vonzáskörzetéhez
tartoztak. Darkó István Losonc példáján ezt a helyzetet érzékletesen
szemlélteti: "A nagy test szívéhez, Budapesthez akkora távolságra
volt, hogy jól hallhatta a dobbanásait. Délután öt órakor szokott
volt berobogni a losonci állomásra Körmöcbánya és Zólyom hegyeiből,
Középeurópa legszebb vasútvonalán a 'ruttkai gyors'. A losonci
polgár kis kézitáskával szállott fel rá, hogy este már valamelyik
pesti színház nézőterén üljön, vagy üzleti ügyeit intézhesse..."
(In: Tamás [szerk.] 1938, 197). Összegzésében Balassa Iván is
rámutatott az észak-déli kapcsolatokat meghatározó
természetföldrajzi adottságokra, illetve a későbbi, mesterséges
nyugat-keleti kapcsolatok szorgalmazásának fontosságára a szlovákiai
magyarok népi kultúrája kapcsán: "Az észak-déli irányú
folyóvölgyeket, hegyvonulatokat merőlegesen szelő határvonal
egymástól is elzárta a magyar falvak csoportjait, melyek nagyobb
összefüggő tömböt így csak a sík területeken: a Csallóközben,
Mátyusföldön, Gömörben (sic!), Bodrogközben alkotnak. Nehézséget
jelent az is, hogy a közlekedési útvonalak is nagyobbrészt
észak-déli irányúak, de a csehszlovák kormányzat a múltban és a
jelenben nagy erőfeszítéseket tesz a nyugat-keleti kapcsolatok
kiépítésére, ami a magyar nemzetiségre is kedvező hatást
gyakorolhat" (Balassa 1989, 319). Az említettek mellett a szlovákiai
magyarok népi kultúráját erősen meghatározta az általuk lakott
térség erősen differenciált természetföldrajzi képe is. Gondoljunk
csak bele: ugyanúgy magyarok lakták az évszázadokon keresztül erősen
vízjárta, mocsaras Csallóközt, Ung-vidéket és Felső-Bodrogközt, mint
a lankás, kis erdőfoltokkal tarkított Mátyusföldet, a Vág és Garam
közét vagy akár a honti tájak egy részét, továbbá az erősen
dombvidéki jellegű Zoboralját vagy Torna egy részét, illetve a
magashegyi jellegű Gömört. Egyértelmű, hogy az imént vázolt
természetföldrajzi különbözőségek más-más megélhetési forrásokat,
gazdálkodási rendszert teremtettek, meghatározták az építkezés
nyersanyagát, sőt talán az ott lakók mentalitását is.
A 20. század általában véve is a népi kultúra
gyökeres átalakulásának a korszaka, tehát ezek a modernizációs erők
és az egyre gyorsabb ütemű polgárosodás erősen uniformizálta a
szlovákiai magyarok népi kultúráját. Ehhez társultak az
impériumváltásból adódó külső hatások, a korábbi piacközpontoktól
való leszakadás, a "központi" szituációból peremhelyzetbe való
kerülés, továbbá az iskolarendszer, a hadsereg, a csehszlovák ipar
stb. egységesítő hatása (lásd részletesebben: Liszka 2000a; 2000b).
Legyen szabad itt Komárom példáját felhoznom. Köztudomású, hogy a
18-19. században a város virágzásának egyik legfontosabb pillérét a
fakereskedelem jelentette. A szlovák hegyekből alapvetően (bár nem
kizárólag) szlovák tutajosok által leúsztatott szálfát egyrészt a
komáromi faipar dolgozta fel, másrészt továbbszállították dél felé,
elsősorban Pestre és Budára. Ily módon a városnak igen élénk
észak-déli kapcsolatai voltak, a rendszeresen a városba érkező
szlovák tutajosok már szinte hozzátartoztak a városképhez, a jómódú
komáromi fakereskedők gyerekeiket szlovák szóra küldték tanulni a
szlovák hegyekbe stb. (lásd részletesebben: Liszka 1995). Miután a
trianoni egyezmény nyomán Magyarország és Csehszlovákia határát
ebben a térségben a Duna alkotta, megszűnt a szálfa
továbbszállításának a lehetősége, és a fafeldolgozó ipar is
hanyatlásnak indult, hiszen annak termékeit elsősorban szintén dél
felé, egész le a Balkánig értékesítették korábban. Egészen paradox
módon azáltal, hogy Komáromnál délről meghúzták a határt, szinte az
egyik napról a másikra megszűnt a város észak felé mutató
kapcsolatainak jelentős része is.
Az 1938-as államfordulat magával hozott ugyan
bizonyos új hatásokat, ám ezek az idő rövidsége és az egyébként is
háborús viszonyok következtében nem mutatkoztak különösebben
erősnek. Az 1945 utáni korszak az impériumváltás mellett, az 1948-as
kommunista hatalomátvételből adódó társadalmi átalakulás miatt is
erősen rányomta bélyegét a szlovákiai magyarok népi kultúrájára. A
magánbirtokon alapuló gazdálkodást felváltotta az egységes
szempontok szerint kialakított és egységes szervezeti keretek között
működő kollektivizált mezőgazdasági termelés, az 1918 után amúgy is
alaposan legyengül magyar kis- és kézművesipar ekkortól
gyakorlatilag teljesen megszűnt, a térségbe telepített gyárak adtak
munkalehetőséget a volt agrárproletariátus egy részének, illetve a
korábbi kisiparosoknak. Ezzel egyszersmind egy új életforma, az
ingázók életformája alakult ki (Gyurgyík 1990). A probléma néprajzi
szempontú kutatása mind a mai napig nem történt meg. Az úthálózat
nyugat-keleti irányú kiépítése (a
Pozsony-Komárom-Királyhelmec-Tőketerebes között közlekedő, a déli
területeket egymással összekötő autóbuszjáratok), a Közép-Szlovákia
déli részén kiépített vasútvonal szintén a térség magyar
lakosságának egymással való kapcsolattartását könnyítette meg. Az
ünnep- és hétköznapokat is áthatotta az új ideológia: központilag
szervezett aratási ünnepségek, szüreti felvonulások, az államilag
előírt névadó ünnepségek, esküvők és temetések ceremóniái (L. Juhász
2002) mind-mind homogenizálták a szlovákiai magyarságot, s ezeken
keresztül a szlováksághoz közelítették, míg a határ túloldalán
maradt, korábban azonos kulturális értékrend szerint élő
magyarországi településektől fokozatosan eltávolították őket.
Mindezekhez még az olyan természeti katasztrófák is hozzásegítettek,
mint amilyen az 1965-os csallóközi árvíz volt. Ekkor az áradás több
mint félszáz csallóközi magyar települést tett gyakorlatilag a föld
színével egyenlővé. Az újjáépítés során az akkor
Csehszlovákia-szerte dívó, modern kockaházak kerültek a régi,
sárfalú és nádtetős csallóközi parasztházak helyére, s amint azt
Soňa Kovačevičová is megjegyezte, ezt követően az ember csupán a
településkép alapján nem tudta eldönteni, hogy egy csallóközi magyar
faluban vagy egy szlovák településen jár-e (Kovačevičová 1975, 46).
Azáltal, hogy az ország(rész) központja Pozsony
lett, az emberek ügyes-bajos dolgaikat a Csallóköztől a Bodrogközig
a fővárosban voltak kénytelenek intézni. Ugyanitt, illetve Nyitrán
összpontosult a magyar nyelvű felsőoktatás (alapvetően
tanítóképzés), ami azt is jelenti, hogy ide jöttek tanulni, illetve
innen kerültek vissza az ország legtávolabbi zugából érkezett
fiatalok is. Az ismeretségeken, barátságokon túlmenően számtalan
házasság szövődött, s ennek köszönhetően jobbára a keleti végekből
telepedtek le a Csallóközben, a Mátyusföldön a fiatalok, bár
szórványosan ugyan, de a fordított irányú belső migráció is
előfordul. /2/ Az 1960-as évek végén néhány esztendeig, majd az
1970-es évek végétől rendszeresen szervezték meg a különféle nyári
ifjúsági művelődési táborokat, amelyeken elsősorban a leendő magyar
értelmiségi fiatalok vettek részt. Az először a Komárom melletti
Örsújfalu, majd fokozatosan kibővítve a Zobor-vidéki Ghymes, a Fülek
melletti Abroncsos, a Szepsi közeli Somodi stb. kempingtábora adott
otthont ezeknek a rendezvényeknek. Ezek kezdetben központilag
szervezett országos (szlovákiai) rendezvények voltak, majd a
nyolcvanas évek második felétől egyre inkább a kisebb régiók számára
rendezték meg őket. Ezek a jelenségek (tehát a felsőoktatás és a
művelődési táborok) természetesen csak a társadalom egy viszonylag
szűk rétegét érintették, az értelmiséget. Véleményformáló és
-közvetítő szerepük miatt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni
őket, viszont szerepüket túl sem szabad becsülni. A nyolcvanas
években végzett néprajzi kutatásaim során a Csallóközben vagy a
Mátyusföldön fel szoktam tenni idős paraszt adatközlőimnek olyan
kérdéseket is, hogy tudja-e, hol található Nagykapos vagy Szepsi?
Gömörben vagy az Ung-vidéken viszont azt kérdeztem meg, hogy
szerinte hol van Nagymegyer vagy Szenc? A legtöbb esetben, mindkét
országrészben a válasz az volt, hogy Magyarországon. Tudomásom
szerint a kérdést (tehát a "szlovákiai magyar önismeret" kérdését)
soha nem vizsgálták egzakt módszerekkel, de a fenti eredmény valamit
mégis jelez. S ez az önismerethiány mindazok ellenére kitapintható,
hogy a szlovákiai magyar napi és kulturális sajtó, valamint a
pozsonyi rádió magyar adása már általános tevékenységével - ha nem
is mindig tudatosan - éppen e szlovákiai magyar nemzetiségi öntudat,
önismeret kialakításán fáradozott. Néhány kulturális folyóirat
(főleg a Nő, a Hét, a Barátnő) évtizedeken keresztül néprajzi
ismeretterjesztő cikksorozatok keretében mutatta be az egyes
szlovákiai magyar tájegységek népviseletét, textilművészetét,
építészetét, népdalait, gyermekjátékait, hagyományos ételeit stb.
Miközben ezek a cikkek látszólag a regionalizmust erősítették
(hiszen mindig egy-egy adott tájegység, település kérdéses
jelenségét mutatták be), egyszersmind a homogenizálódást is
segítették azzal, hogy közismertté tették azokat.
Kissé részletesebben kell szólni az ún. színpadi
folklór szerepéről a szlovákiai magyarok népi kultúrájának
homogenizálódási folyamatában. Ahogy azt már Kósa László is
felvetette, a két világháború közötti időszakban a szlovákiai
magyarok körében jelentősebb népművészeti mozgalom nem bontakozott
ki. 1938 után a Gyöngyösbokréta hatására néhány település ugyan
bekapcsolódott e mozgalomba, ám tömegmozgalomról még korántsem
beszélhetünk. A második világháború után részben szovjet mintájú
népművészeti tömegmozgalom bontakozott ki az akkori
Csehszlovákiában, ami kiválóan illeszkedett a szlovák kultúrának a
magyarénál jóval erőteljesebb folklórbeágyazottságához (©ípka 2000;
Záleąák 1982). Ez utóbbi gyökereit (legalábbis azok egy részét) Soňa
Kovačevičová az egykori felső-magyarországi fürdőéletben véli
megtalálni. Az egyes gyógyfürdőket üzemeltetők ugyanis a
századforduló környékén vendégeik szórakoztatására egyrészt
kirándulásokat szerveztek a környékre, ahol azok a néprajzi
nevezetességekkel (viselet, építészet) ismerkedhettek meg, illetve a
fürdők pódiumaira énekeseket, táncosokat hoztak, akik falujuk
folklórjából mutattak be az ott unatkozó vendégeknek (Kovačevičová
1975, 91). S itt nem az az érdekes, hogy a messziről jött
fürdővendégek (úgy, ahogy) megismerkedtek az adott térség
népművészetével, hanem az, hogy érdeklődésükkel a helyieket
ráébresztették hagyományos kultúrájuk (akár piaci értelemben is
mérhető) értékeire. Később, a második világháború után éppen azokon
a településeken virágzott fel a leggyorsabban a népművészeti
mozgalom, a színpadi folklór, ahonnan már korábban is el-elkerültek
kisebb-nagyobb csoportok a közeli gyógyfürdőkbe fellépni. A
Monarchia-beli fürdőéletről szóló monográfiájában Kósa is említi,
hogy az egyes felföldi és erdély gyógyfürdők üzemeltetői a 19.
század végén fellángoló népművészeti divat hatására kirándulásokat
szerveztek vendégeik részére a környék népművészeti nevezetességeit
megtekintendő. Viszont ezen kirándulások célja többnyire - e
fürdőhelyek földrajzi fekvéséből adódóan - szlovák vagy román
települések meglátogatása volt (Kósa 1999, 252). Így, teljesen
paradox módon, a szlovákiai magyarok körében kialakult népművészeti
tömegmozgalom, amely a szlovákiai magyarok identitásának is egyik
fontos alakítója lett, szovjet, illetve szlovák mintára (mondhatni:
utasításra) jött létre, miközben azon településeken, amelyek
korábban bekapcsolódtak a Gyöngyösbokrétába, jóval gyorsabban
gyökeret tudott ereszteni (pl. Bény, Kéménd). A nagyszabású országos
rendezvények (pl. Tavaszi szél vizet áraszt népdalverseny, a zselizi
Népművészeti Fesztivál vagy a gombaszögi Országos Kulturális
Ünnepély) aztán rendszeresen, évtizedeken keresztül közel hozták
egymáshoz a csallóközi vagy Zobor-vidéki, illetve rozsnyói vagy
bodrogközi táncosokat, népdalcsoportokat vagy hagyományőrző
együtteseket. Méry Margit egy előadásában a szlovákiai magyar
folklórfesztiváloknak a népi kultúrára gyakorolt hatásait vizsgálta.
Ezeket pozitív és negatív hatásokra osztotta, s nagyobbik részük nem
tartozik jelen témám tárgykörébe. A negatív jelenségek sorában
kapott viszont helyet többek között az a tény, hogy az egyes
rendezvényeken fellépő csoportok eltanulták egymás repertoárjának
bizonyos darabjait is (Méry 1987, 134). Bár a jelenséget én nem
merném minősíteni, annyi bizonyos, hogy ezeken a rendezvényeken
nemcsak egymással ismerkedtek meg a szereplők (az sem
elhanyagolható!), hanem elsajátították egymás dalait, táncait is.
Bizonyos fokon, ha felszínesen is, hozzájárulva ezzel a szlovákiai
magyarok népi kultúrájának homogenizálódásához.
A fentiek mellett az sem hagyható figyelmen kívül,
hogy ezeken a rendezvényeken általában vendég szlovák csoportok is
felléptek, miközben a szlovákiai magyar együttesek is szinte állandó
szereplői voltak a szlovák népművészeti fesztiváloknak (pl.
Východná). 1989 előtt csak szórványosan léptek fel ezeken a
rendezvényeken magyarországi folklórcsoportok, illetve a szlovákiai
magyar népművészeti és hagyományőrző csoportok is csak elvétve
jutottak el Magyarországra. Begyűrűzött viszont, ha meglehetősen
erőtlenül is a magyarországi táncházmozgalom, amely viszont (mivel
alapvetően erdélyi táncokat jártak ott a fiatalok) szintén inkább a
szlovákiai magyarok homogenizálódását, semmint differenciálódását
segítette elő.
A század vége felé a modernizációs hatások mellett
egyre erőteljesebben érvényesülnek bizonyos globalizációs
jelenségek, amelyek - bár az egyes régiók népi kultúrájára gyakorolt
hatásait azért nem szabad túlbecsülni (Bausinger 2001, 124-125) -
már nemcsak egymáshoz közelítik a szlovákiai magyar tájak népi
kultúráját, hanem egy "világkultúrába" is bekapcsolják azokat.
Példaként említhetem a legkisebb falvakban is felbukkanó graffitikat
vagy a táplálkozáskultúrában egyre jelentősebb szerepet játszó
pizza, hamburger, gyros, illetve Coca Cola, Fanta, Algida-termékek
stb. gyors térhódítását. A globalizációs folyamatok ellenhatásaként
viszont térségünkben is megerősödnek a helyi (gyakran egyetemes
magyar) folklór ápolását szorgalmazó törekvések. Ilyen például a
Martoson immár hét alkalommal megrendezett Pünkösdi Fesztivál
(Katona 2002. A kérdéshez elméletileg lásd: Bausinger 2001; Petzoldt
1999). Több mint elgondolkodtató viszont, hogy az egyik, többek
között éppen a globalizációs folyamatok ellen létrehozott
dél-szlovákiai népművészeti seregszemlén 2002-ben a többé-kevésbé
elzárt kis falvakból érkező vendégek a szemem láttára ismerkedtek
meg (mivel a sokadalomban más kínálat nem is igen volt!) a
gyrosszal, döbbentek rá, hogy a hamburgeres zsemlében "hús is van"
stb. Mindez természetesen elsősorban nem a konkrét étrend
megváltozása miatt érdekes (bár ez sem mellékes), hanem az ezzel
együtt járó változások miatt az étkezési szokások, illetve tágabban
az egész életmód területén (Stoličná 2000).
Mindezek a hatások is hozzájárulhattak ahhoz, hogy
ma a magyar-szlovák államhatár két oldalán fekvő, egyaránt magyar
lakosságú, korábban kulturálisan egyértelműen összetartozó
települések külső képe már korántsem azonos, illetve az, hogy a
határ két oldalán lakó magyarok mentalitása is más lett. Ez persze
nem jelenti azt, hogy a szlovákiai magyarok népi kultúrája teljesen
homogén lett. A korábbi nagytáji jellegzetességek töredékei a mai
napig jelen vannak ebben a kultúrában, amelyeknek köszönhetően ezek,
körvonalaikban ma is kitapinthatók.
A fentebb vázolt homogenizálódási folyamat
mindamellett 1989 után megtörni, de legalábbis lelassulni látszik.
Mivel a szlovákiai magyarok kulturális életében fokozatosan megszűnt
a Pozsony-centrikus központi irányítás, kisebb helyi és regionális
társaságok, egyesületek jöttek létre, amelyek helyi, illetve
regionális szintű rendezvények megvalósításában érdekeltek, és a
helyi identitást is erősítik, miközben megszűntek a nagy, országos
rendezvények, ismét a regionalizmus lépett előtérbe. A határ menti
régiók sokkal inkább a szomszédos magyarországi területekkel
törekednek partnerkapcsolatok kialakítására, semmint az egyes,
egymástól földrajzilag távol eső szlovákiai magyar tájegységek
egymással.
Jegyzetek
- A tanulmányhoz kapcsolódó irodalmi hivatkozásoknak csupán
tájékoztató jellegük van, s a dolog természetéből adódóan nem
terjedhetnek ki a téma egész könyvészetére.
- Nem tudok róla, hogy erre vonatkozólag lennének statisztikai
kimutatások, de érezhetően sok gömöri, bodrogközi, Ung-vidéki
fiatal került házastársként az ország nyugati részébe.
Irodalom
Balassa Iván 1989. A határainkon túli
magyarok néprajza. Budapest. Bausinger, Hermann 2001.
Heimat und Globalisierung. Österreichische Zeitschrift
für Volkskunde, 104. évf. 121-135. p. Burszta, Józef 1974.
Kultura ludowa - kultura narodowa. Skice i rozprawy.
H. n. Gyurgyík László 1990. Ingázás Szlovákiában -
adalékok egy társadalmi-gazdasági jelenség megközelítéséhez.
In: Új Mindenes Gyűjtemény. 9 köt. Pozsony, 139-156.
p. Juhász Ilona, L. 2002. Rudna I. Temetkezési szokások és
a temetőkultúra változásai a 20. században.
Komárom-Dunaszerdahely. Katona István 2002. Álom
született. Feszty Árpád Művelődési Park. Martos. Kósa
László 1979. Néprajzi tájak - néprajzi csoportok. In:
uő: Rozmaringkoszorú. Szlovákiai magyar tájak
népköltészete. Bratislava, 10-20. p. Kósa László 1987.
Integrálódás és differenciálódás. Etnokulturális folyamatok a
szlovákiai magyarok legújabb történetében. In: Tátrai
Zsuzsanna (szerk.): A hagyományos kultúra a szocialista
társadalomban. Szlovák-magyar bilaterális konferencia.
219-227. p. /Folklór és Tradíció, IV./ A dolgozat újraközölve: Uő:
Nemesek, parasztok, polgárok. Néprajzi tanulmányok.
Debrecen, 1996, 34-40. p. /Folklór és Etnográfia,
94./ Kósa László 1998. Paraszti polgárosulás és a népi
kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Harmadik,
bővített kiadás. Budapest /Jelenlévő múlt./ Kósa László
1999. Fürdőélet a Monarchiában.
Budapest. Kovačevičová, Soňa 1975. Vkus a kultúra
µudu. Bratislava. Kovačevičová, Soňa 1981. A
szlovákiai magyar népi kultúra differenciálódása a Szlovákia
Néprajzi Atlasza kutatásainak tükrében. In: Botík, Ján-Méry
Margit (szerk.): A csehszlovákiai magyar nemzetiség néprajzi
kutatása. Bratislava, 85-91. p. Liszka József 1995.
A folyók szerepe az árucsere-kapcsolatok
lebonyolításában. Új Forrás, 27. évf. 8. sz. 43-51.
p. Liszka József 2000a. A szlovákiai magyarok populáris
kultúrája a 20. században. Korszakok és az impériumváltásokból
fakadó változások. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. évf.
3. sz. 67-80. p. Liszka József 2000b. Újabb szempontok és
közelítések az 1920 utáni magyarság néprajzi kutatásában.
Néprajzi Látóhatár, 9. évf. 1-2. sz. 89-95. p. Liszka József
2002. A szlovákiai magyarok néprajza.
Budapest-Dunaszerdahely. Lukács László 1996. Észak-déli
kapcsolatok. In: Katona Judit-Viga Gyula (szerk.): Az
interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei.
Miskolc, 79-89. p. Méry Margit 1987. A folklórfesztiválok
hatása a szlovákiai magyarok mai népi kultúrájára. In: Tátrai
Zsuzsanna (szerk.): A hagyományos kultúra a szocialista
társadalomban. Szlovák-magyar bilaterális konferencia.
133-140. p. /Folklór és Tradíció, IV./ Petzoldt, Leander 1999.
Folklore zwischen Globalisierung und Kommerz. Lares,
65. évf. 1-2. sz. 5-12. p. ©ípka, Miloą 2000. Od
autenticity k folklórnemu festivalu. In: Zuzana Profantová
(Red.): Na prahu miléna. Folklór a folkloristika na
Slovensku. Bratislava, 210-217. p. Stoličná, Rastislava
2000. Fast Fodd: globálny fenomén súčasného stravovania a
ľivota. Slovenský národopis, 48. évf. 305-313. p. Tamás
Mihály (szerk.) 1938. Tátra-almanach. Szlovenszkói
városképek. Bratislava-Pozsony. Záleąák, Cyril 1982.
Folklórne hnutie na Slovensku. Bratislava.
|