Fórum Kisebbségkut. Int. -> Publikációk -> Fórum Társadalomtudományi Szemle -> III.évfolyam, 2001/3. szám

Zeman László:
Kitekintés az összehasonlító irodalomtudományra

Vannak könyvek, amelyeknek megjelentetése ismertetésüknek nem szab időbeli határt. Hugo Dyserincknek az összehasonlító irodalomtudomány fejlődéstörténetét bemutató Komparatistik. Eine Einführung (Bonn, Bouvier, 1991, 234 p.) című könyve is ezek közé tartozik. A szerző igyekszik rögzíteni az egyes fázisokban kialakult státusát, hogy végül mint a kultúrtipológia lényegi aspektusát fogjuk fel. Célja, hogy bizonyítsa önállóságát: a nemzeti irodalmakat meghaladó létalapját a társadalomtudományok rendszerében, amely nem jelenthet az előbbiekhez viszonyítva fölérendeltséget, viszont minőségében a segédtudományok közé sem sorolandó.

Az összehasonlítás mint módszer tulajdonképpen mindennemű irodalmi vizsgálódás sajátja, akár egy irodalmon belül is. A nemzeti irodalmaknak és problémáiknak kutatása azonban közvetlenül tételezi a kitekintést a "másikra". Eközben ha a kölcsönösség tényeit, tanulságait Dyserinck szerint csak egyik irányban hasznosítja, vagyis nem helyezkedik a szó szorosabb értelmében "szupranacionális" nézőpontra, terminusként a komparatisztikát választó s a könyv által képviselt koncepcióba nem illeszthető (7., 142. p. és másutt). Ennek integráló látásmódját részletezi a kapcsolatlehetőségek hálózatában. Tudjuk, hogy a kezdetekben az európai irodalmak kölcsönösségében az eltéréseket tették vizsgálat tárgyává, de önazonosságának igazolásaként az együvé tartás és tartozás elve lett domináns, ahogy az a "francia iskola" hagyományában rögzült, amely az irodalmon kívülinek a felvételét sem mellőzte, s amelyről a kötet a legtöbbet merít (142-143. p.).

A szak létrejöttében a történeti áttörést Meltzl Hugó (Szászrégen, 1846-Nagyvárad, 1908) működése és a Brassai Sámuellel közösen kiadott folyóirat - Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok (alcímként német, francia, olasz, angol, spanyol s később további nyelveken feltüntetett fordítása; Kolozsvár, 1877-1887), második évfolyamában Meltzl önálló kiadásaként mint Acta Comparationis Litterarum Universarum - megjelentetése jelentette. Ugyancsak Brassaival együtt adta ki 1877-től 1890-ig a Fontes Comparationis Litterarum Universarum című sorozatot. Dyserinck nem tartja véletlennek, hogy épp a többnyelvű Duna-medence térségében került erre sor. A származása szerint német Meltzl (lomnici Meltzl Hugó, Meltzl de Lomnitz) 1872-től az új kolozsvári egyetem germanista professzora. Több nyelven írt dolgozatokat közlő folyóirata az irodalom témakörét a fordítás problémáival bővítette, továbbá főképp sokrétű néprajzi anyag felvételével az egyoldalúan nemzeti szemlélettel szemben hangsúlyozta a szupranacionálist. Petőfi költészetének fordítását más nyelvekre mozgalommá fejlesztette, maga is fordította, s kidolgozta német fordításának teoretikus alapjait. (Közzétette a költő hagyatékából jelöletlen poématöredékét Eperjesi vérpad címadással; Kolozsvár, 1880.)

A taglalásban idézetként iktatott Meltzl tétele, miszerint: "Az összehasonlító irodalomvizsgálatnak és eszméjének semmi köze sincs a komopolitizáló ködelméletekhez, s ha egy lapnak, mint a miénk, magas szintű célkitűzését (amennyiben nem kívánjuk tendenciának mondani) bárki is olyan szándékúnak vélné, hogy általa valamely nép nemzeti sajátságainak a megsértésére gondolnánk, rövidlátó félreértés vagy szándékos félremagyarázás lenne." (23. p.)

Az integráló látószög a modern összehasonlító irodalomtudomány alapja, tudniillik a szupranacionális sem érvényesülhet a nemzeti rovására, épp fordítva, azt is fokozza. A tárgykör léte a nemzeti irodalmak nélkül nem képzelhető el. Sőt, bár a kötet szerzőjének állásfoglalása ezzel ellentétes, kitér azoknak a kutatóknak a véleményére, akik az egyes irodalmak autochton fejlődéstörvényeit előbbre valónak minősítik (pl. Jauss, 73-74. p.).

A kötet "módszere" az elvi szintű végigvezetés és a nézetek tisztázása programszerűen anélkül, hogy szemléltető példaanyagot, utalást venne igénybe. A "szemléltetést" a kutatók munkáiból vett nyilatkozatok egész rendszere szolgáltatja, helyettesíti, a fenti Meltzl-féle idézethez hasonlóan, amely egy részükben különféleképpen polarizálódva, tematikailag ismétlődik.

Az összehasonlító irodalomtudomány indulásakor a forrásokra, kölcsönzésekre és a hatásokra korlátozódott két irodalom között, de a horizontja csakhamar kitágult az egyetemesebb összefüggések felé. A hatáskutatás a befogadás irodalomtörténeti, -szociológiai, az irodalomban tükröződő nemzetkép - imago - megrajzolásába ment át. Főképpen a két világháború közötti szakaszban kibontakozó "francia iskola" jellemzőjévé vált, amint erre rámutattunk, az irodalmon kívüli tényezőknek, a filozófiai, eszme- és társadalomtörténeti, etnoszociológiai stb. vonatkozásoknak a beépülése. A párizsi központ kisugárzása két személyiség nevéhez fűződik. Paul Van Tieghem már a 19. század húszas éveitől elkülönítette egymástól a két (vagy három) irodalom közti hasonlítást ("Littérature comparée") a bineren, bilaterálison túl tekintő általános irodalomtudománytól ("Littérature générale"), amely az egyetemes jelenségeket és törvényszerűségeket kutatja több irodalomra vonatkozóan (tehát valósan irodalomelmélet). A fennálló kettősséget és átfedődést a különválasztás nem küszöbölte ki, s Dyserlinck ezzel kapcsolatosan egyezteti az alkalmazott nevezéktant és fordítását más nyelvekben.

1939-ben távozott az Egyesült Államokba René Wellek, s a helyzetből adódóan magával vitte az orosz formalizmusnak és a Prágai Iskolának (amellyel "társult" is) a szemléletét, az "irodalmiságot" (literariness), az egyes irodalmaktól független kreatív lényegformálást avatva az irodalom és az egyes művek immanens szubsztanciájává. Ilyeténképpen az irodalom egységes egész, s még a nyelvek szerinti megosztottságát sem fogadja el relevánsként, miáltal az összevetésből alig szűrhetők ki meghatározó elemek. Amint észlelhetjük, e felfogás "műközpontú", az irodalomnak elsődlegesen mint költészetnek-művészetnek a megközelítése, s az Új Kritika által kimunkált amerikai közegben kellő táptalajra talált.

Kötetünk többször utal Welleknek Austin Warrennel közösen írt kézikönyvére (Theory of Literature. New York, 1948, majd a kiadások egész sora, magyar fordítása 1972). Benne az irodalom "külső" (extrinsic) megközelítését (életrajzi, pszichológiai, társadalmi-szociológiai, eszmetörténeti kapcsolatok, valamint viszonya más művészetekhez) és "belső" (intrinsic) tulajdonságainak, alkotásjellegének a vizsgálatát különbözteti meg. Az 1950-es években kiélezett vitában (1953, 1958) kizárólagosan a második körzetet kéri számon, felvetve, miszerint a francia modell a 19. századi irodalomtörténet genetikai megközelítését folytatja; ilyen szembehelyezkedése révén nyert szabatosabb körvonalakat és definíciót a két "iskola".

A következőben kitűnt azonban, hogy a welleki és a többszintű francia szembehelyeződés túlságosan művi, a kettőt egyezések hidalják át, s szükséges a szintézisük. A tényállást tömör kifejtésben fogalmazza meg Rákos Péter az összehasonlító irodalomtudománnyal foglalkozó írásában, amelyben egyrészt a két felfogásnak, a "genetikus" és a "tipológiai" szemléletnek alig bontható egységéről értekezik, másrészt a komparatisztikát az irodalomelmélet "egyik aspektusának, szemléleti módjának, mintegy 'tulajdonságának'" tekinti (Az irodalom igaza. Bratislava, Madách, 1987, 30. p.). Igaz, a Dyserinck-kötet érdemi célkitűzését az utóbbi vélekedés nem támogatja meg. De ha az ismertető szövegben azt olvassuk, hogy a komparatisztika az összehasonlító irodalomtörténetet és elméletet, valamint az összehasonlító metodológiát magában foglalja, ez sem feltétlenül különválasztó jellemzés, vagy legalább annyira betagoló is.

A komparatisztika ekképp fellépő válsága nem befolyásolta a "keleti blokk" öszszehasonlító vizsgálatait, amelyeknek jelentőségét, beleértve a közép-európai országokat is, a szerző méltatja. Ezekben ugyanis erős a történelmi gyökérzet; a nyelvek és irodalmak egymást átható kapcsolatai a térségben közlekedő szisztémákat hoztak létre, s vizsgálatukban nem hanyagolható el a regionalitás, a körzetek, tömbök szerepe (71. p. és másutt).

A kötet zárórésze az eddigiekben vázoltak értékeléseként megadja a további fejlődés irányvonalát. A nemzeti irodalmak közti elsődleges választóvonalnak tekinti a nyelvet, függetlenül attól, hogy a szekunder irodalmak egy nyelven belül fűződtek el egymástól (osztrák, svájci német, amerikai angol, kanadai francia, dél-amerikai spanyol s mások). Teljességében pártolja a hatáskutatásnak a befogadásvizsgálattal történő felváltását, s az imagológiának (nemzetképnek) a belső irodalmi kérdésfeltevésig ható voltát; ez megtoldva áttevődik magára a vizsgálatra mint tudományszakra, az egyes nemzeti irodalmakat felfedő tudományosság-modellek összevetésére (95-96., 126-127. p.).

A beágyazás és szintetizálás folyományaként a kötet külön fejezetben tárgyalja a műfordítást mint az összehasonlító kutatás részelemét (133-142. p.). A kérdést két pontban foglalja össze: 1. Melyek a fordításban megjelenő művek, milyen indítékok és feltételek érvényesülnek létrejöttükben, valamint a célnyelvi közegben történő befogadásukban? 2. Milyen a fordítások jellege, s milyen eltérések vagy másítások lépnek fel tolmácsolásukban? A két kérdést és tartományát mint makro- és mikrovizsgálatot határozza meg. S míg az első a nyelven kívüli tényezőket veszi számításba, a másik a fordítás speciálisan nyelvi oldalával foglalkozik.

Ezek szerint a szak közvetlenül érdekelt a fordítás létrejöttének és elterjedtségének kérdéseiben, beleértve az eredetihez való viszonyának a tisztázását is. Hatáskiváltásával a másik irodalomban és a nemzetközinek a síkjában az eredetitől egyaránt elüthet, miközben minősége éppúgy lehet az eredményesség forrása, mint a hiányok révén gátló tényező. A kérdéskörbe tartozik a közvetett, harmadik nyelvből történő fordítás is.

Dyserinck nem hallgatja el, hogy a komparatisztika a mikroösszevetést nagymértékben elhanyagolta, ennek ugyanis a nyelvészetben való tájékozottság, a megfelelő felkészültség nélkülözhetetlen feltétele. A nyelvhez, nyelvihez kötött elmozdulás példájaként hozza fel, hogy Rimbaud A részeg hajójának német fordításai az eredeti kétségtelen dinamikáját, mozgalmasságát túlfeszítik, Goethe A vándor éji dalában pedig a francia transzláció túlozza el az eredeti nyugalom-motívumot (140. p.).

Az olvasó számára, aki rendszeresen figyelemmel kíséri az összehasonlító irodalomtudomány körzeteit, a felsorolt témák közhelyszerűeknek tűnhetnek. A tárgyalás egysége s a benne alkalmazott "szinoptikus" szemléletmód, az irodalomnak az alapszerkezetek szintjén mint egyetemesen humán sajátságnak, a közléselmélet részekénti bemutatása kellő súlypontozást sugallhat eszközlendő vizsgálatainkhoz. Többek közt elmélyültebben tudatosíthatjuk általa a magyar-szlovák kapcsolatkutatásban a "kettős irodalmi kötöttség" ("biliterálnos»", R. Chmel) kihatásait, a "nagy nemzedék" (Lukáč, Beniak, Smrek, Krčméry) ismert, de végül is csak részben feldolgozott fordításteljesítményét, a kétnyelvűség történeti és szociológiai meglétét mind az alkotóknál, mind a befogadásban. Az alkotók szeukcesszív nyelvcseréje (Hviezdoslav, Beniak s mások) vagy a fordítás irodalomtörténeti "pillanatainak" relevanciái nyitottak a gyűrűzések és megválaszolások iránt.

A magyar-szlovák (és cseh) mindkét irányú fordításirodalom az egyes szakaszokban páratlan mennyiségben és rangos minőségben jelentkezett, a műfordítás ebbeli irodalomtörténete azonban összegezve megíratlan. Az eddig elvégzett munka nem csekély, Sziklay László egyebek közt mint Hviezdoslav költészetének elkötelezettje, Csukás István Ady- és Petőfi-feldolgozása a két költő szlovák befogadásáról, a szlovákiai Karol Tomią legutóbbi kötetei maradandó hozzájárulások. Rudolf Chmel, Anton Popovič, az egyszer-egyszer megszólaló J. Petrovič és saját fordításelemzéseink nem hagyták ki a mikrotartományt sem. A fordításirodalom közzétett bibliográfiái vagy a dolgozatoknak már az 1969-es szomolányi konferencia (kötetben 1972) anyagához csatolt, R. Chmel által összeállított válogatott bibliográfiája meglepően gazdagok, s az anyag azóta nyilvánvalóan tovább bővült, bár a fordításirodalom körében az elakadások sem hiányoznak.

Az ismertetett kötet példás szerkesztése, jegyzetanyagának és hivatkozásainak szabatossága, valamint a csatolt névmutató növeli a fentiekben felsoroltak egységességét, kezelhetőségét, s időrendi bibliográfiája (1804-től 1990-ig a kongresszusi kiadványok jegyzékével együtt; 191-229. p.) a kutató számára rendkívül sokat nyújt. Közel kilencszáz tételt tartalmaz, ezekből 57 magyar, 32 szlovák és 26 cseh szerző kötete, írása-dolgozata. A szlovák auktorok közül a leggyakrabban szereplő Dionýz Ďuriąint Dyserinck saját szövegében is idézi (71. p.), egyik kötete magyar fordításban jelent meg. Nem találjuk azonban a lajstromozásban Frantiąek Miko nevét, akinek ©týlové konfrontácie (Stílusösszevetések) [Bratislava, Slovenský spisovateµ, 1976] című kötete alcímével is jelzi osztályozhatóságát (Kapitolky z porovnávacej ątylistiky - Összehasonlító stilisztikai fejezetek). A könyv a mikrovizsgálatból indul ki, a fordítások nyelvi-stilisztikai bázisából, s számunkra a magyar-szlovák, magyar-cseh összevetésben is útmutató, Szabómihály Gizella egyik dolgozatában már korábban is idézte (A szóexpresszivitás formái Vincent ©ikula prózájábam és fordításuk kérdésköre. In: Zborník Filozofickej fakulty Univerzity Komenského, Philologica, XXXI, 1980, Bratislava, SPN, 1981, 149-161., 150. p.). Általa ötlik fel bennünk, hogy a Dyserinck-féle általános vonulat igényli a kiegészítést, a "közvetlen" és a "bensősőges" jellemzőjét, a szövegszintű referenciákat.

Összegezőleg ismételhetjük: a könyv mint a komparatisztika specifikumát a nemzeti irodalmak és filológiájuk különneműségét és rokonításesélyeit az irodalmon kívülivel is, valamint a tudományágazatok köztivel egybekapcsoló távlatnyitást határozza meg.