Bevezetés
A történelmi Hont Magyarország legrégibb vármegyéi
közé tartozott. Területének nagyobbik része a mai Szlovákia
területén volt, a déli része pedig a Börzsöny hegyvonulat északi
oldala és az Ipoly folyó között (Szobig és Nagymarosig) húzódott
Magyarországon.
A vármegye mezőgazdasági szempontból és földrajzi
viszonyait tekintve is három különböző területre osztódik. Északi
részén találjuk a Selmeci-hegységet, amelynek legmagasabb csúcsa, a
Szitnya ezer méter fölé emelkedik. Talaja túlnyomórészt bazalt és
trachit-tufa. Középhőmérséklete 7,5 °C, tehát nem alkalmas a
melegigényesebb növények termesztésére. A Selmeci-hegység
folytatását a megye északnyugati részén a bakabányai hegyek alkotják
alacsonyabb nyúlványaikkal. E hegyek lejtőin már szántóföldeket is
találunk, azonban gyengébb termőképességük miatt csak a kevésbé
igényes gabonafélék (rozs, zab) termesztésére alkalmas, valamint
burgonya és némely hüvelyes termeszthető rajtuk. A megye északkeleti
részén a Korpona és az Ipoly völgyei között végigvonuló
Osztrovszki-hegység alkot magasabban fekvő területeket. A dombok
Németi községtől dél felé haladva alacsonyabbak, enyhén lejtenek az
Ipoly és a Duna irányában. Itt már megterem mindenféle kultúrnövény:
a kukorica, a cukorrépa és a dohány is, a déli lejtőin pedig a
szőlő. A megye déli területét a Börzsöny zárja, melynek talaját
szintén a bazalt és a trachit-tufa alkotja. Ezektől lényegesen
különbözik a völgyek talaja: az Ipoly mentén főleg löszös, a Garam
és az Ipoly közötti részeken pedig agyagos talaj található. Az
Ipoly, Korpona, Selmec folyó árterületein gazdag rétek találhatók,
fölöttük pedig termékeny szántóföldek vannak
A megyét sajátos fekvésénél fogva - mivel a
bányavárosok és a Duna között fekszik - fontos kereskedelmi
útvonalak szelték át, jelentősen befolyásolva a lakosság életvitelét
is. Legrégebbi útvonalai az Ipoly és a Selmec völgyén keresztül
összekötötték a szabad királyi várost, Selmecbányát a Duna völgyével
és a mindenkori magyar királyok székhelyével. Fontos gazdasági
körülménynek számított, hogy a megyében már a 12. századtól csupán
egyetlen várbirtok, Litva várának uradalma létezett. A hozzá tartozó
községek a Korpona és a Selmec völgyében voltak. A többi várhoz -
Drégelyhez és Damásdhoz - csupán néhány község tartozott, akárcsak a
megye területén kívüli várakhoz (Léva, Salgó).
A nagybirtokrendszer kialakulásának másik tényezője
az egyház volt, ennek keretében az esztergomi érsekségnek és
káptalannak volt a vármegyében a legnagyobb tulajdonjoga. A megyében
négy szerzetesrendnek is volt földbirtoka: a sági és bozóki
premontreieknek, a pilisi cisztercitáknak és a nosztrai pálosoknak.
Mivel a megye községeinek alig negyede tartozott valamely
várbirtokhoz, illetőleg egyházi vagyonhoz, Hont tipikusan kisnemesi
megye volt, ahol nagy számban éltek az egy-egy községet vagy csupán
egy falurészt bíró családok. Ezeket a birtokokat sok esetben csak
rövid ideig, esetleg csak zálogjogon birtokolták. A házassággal
szerzett birtokrészek leánynegyed néven aztán tovább kerültek más,
estenként nem is megyebeli család kezébe. Így aztán itt a megye
településeinek a számánál lényegesen nagyobb volt a birtokosok
száma.
A mezőgazdaság feudális fejlődése évszázadokon
keresztül alig változott valamit, mivel a termelés célja majdnem
kizárólag a feudális úr és udvartartása anyagi jólétének biztosítása
volt.
A mezőgazdasági viszonyok 1825 után
Az 1848 előtti hűbéri rendszer csak nagyon
külterjes gazdálkodást tudott biztosítani. Az uradalmak és a legjobb
módú birtokosok is csak faekékkel szántottak, akárcsak a
legszegényebb földművelők. Kivétel volt ezeknél a vasborona vagy
fogas. Igavonó ereje is alig volt a nagybirtokosoknak, mivel
rendelkezvén a jobbágyokkal, a gazdaság körül minden munkát velük
végeztettek. Majorsági fogatokat csak azok tartottak, akiknek kevés
jobbágyuk volt. A mezei munkákon túl csak a sürgős ház körüli
teendőkre tartottak igavonó állatokat, főleg lovakat. Ezeket ezért
konyhás lovaknak is nevezték.
A hűbéri rendszer tehát már csak ezért is
elmaradott volt. Az ilyen művelés mellett a föld csak azért nem
vesztett nagyon erejéből, mert a hármas fogás bevezetésével minden
második vagy harmadik évben pihent, sőt szokásban volt a soványabb
földeket néha két-három évig is pihentetni. Jó gazdának azt
tartották, akinek jó marhái és jó juhai voltak, emellett a múlt
évből is maradt tartaléka. Mint mondani szokták: ó bora, ó szénája
és ó szalonnája volt. És mivel szarvasmarhát és lovat csak annyit
tartottak, amennyire a gazdaságnak szüksége volt, jó gazdasági évben
maradhatott bőven ó szénája. A mezőgazdasági termelők fő elve az
volt, hogy pénzt nem szabad kiadni semmiért, amit mellőzni lehet.
Így mindent, amire a háztartásban szükség volt, maguk iparkodtak
megtermelni, és házilag is feldolgozni, előállítani. Szokásban volt
kenderből ruhát szőni, olajat is házilag ütni úgy a konyhai
szükségletre, mint az istállók világítására. Zsákot, ponyvát is
otthon készítettek, sőt istrángot is. A nagybirtokokon a béresgazda
készítette a villákat, gereblyéket, szekérrészeket, télen pedig a
többi béressel a szénahordó kasokat és a méhkasokat kötötték,
szőlőkarókat faragtak.
Az állam területén belül még 1825 után is életben
maradt a vámrendszer, ami megnehezítette a termények értékesítését.
Ezért a gyapjú, a bor, a gabona és a szarvasmarha is igen olcsón
kelt el. Pénzt tehát a nagyobb birtokosok is csak keveset
szerezhettek, a kisbirtokosok pedig még ennél is kevesebbet. A
pénzhiány főleg az ipar- és a kereskedelmi cikkek vásárlásánál
mutatkozott meg, nem pedig az életmódban. Mivel az élelmiszereket
csak nehezen lehetett értékesíteni, ezek birtokosai a pazarlásig
vitték az evést-ivást. Ezekre az állapotokra vonatkozott az akkori
osztrák kormány kijelentése: "A magyart az önzsírjában kell
megfojtani!" Ez ellen a magyarság úgy védekezett, hogy a hétköznapi
egyszerű ruházatát is otthon készítette, és a díszruha mind a
nőknél, mind a férfiaknál apáról fiúra, anyáról lányra szállt. A
bútorzat ugyan a gazdagoknál értékes, műasztalos által készített
darabokból állt, azonban ez is öröklődött. Így tehát az ilyen piacot
kiiktatni szándékozó irányítás mellett az egész mezőgazdasági
termelés csak egy helyben topogott.
Főleg a növénytermesztés hatékonysága volt
alacsony. Ennek oka abban keresendő, hogy a kiviteli nehézségek
miatt a termékeket csak rendkívül olcsón és nehezen tudták
értékesíteni. Ezért a gazdálkodás súlypontja az állattenyésztésre
tevődött át, a megyei hatóság is ezt az ágazatot kívánta segíteni. A
lótenyésztés fejlesztésére a megye vezetői négy mént vásároltak. Az
intézkedés helyességét bizonyította, hogy a megyében az eredeti
magyar lófajta a Garam és az Ipoly között tovább tökéletesedett.
Hegyes vidékeken a szlovák lakosság az erősebb csontozatú lovakat
részesítette előnyben. Sajnos a megye 1848 előtt a méntartását
beszüntette, ezáltal hanyatlott a lótenyésztés is, de a tenyészanyag
még sokáig megmaradt a jól gondozott lovakban. A szolgabírók
feladata volt, hogy felügyeljenek arra, nehogy a gyenge csikókat
gazdáik idő előtt befogják, s ezzel megnyomorítsák őket. A
szarvasmarha nemesítésében szintén a szolgabírók feladata volt, hogy
a községek szép, erős bikákat vásároljanak. Ezt a megye anyagilag
támogatta. A nagybirtokosok pedig saját érdeküknek megfelelően
vásárolták a szükséges tenyészállatokat.
Különböző társulatok is igyekeztek előmozdítani a
megye mezőgazdasági termelését. Nagy jelentősége volt e tekintetben
az 1838-ban létrehozott Hontifiók Gazdasági Egyletnek, amely szép
sikerekkel működött 1846-ig, amikor a forradalmi idők zavarai között
megszűnt. Első elnöke Nedeczky László, jegyzője és alapítója pedig
Gyürky Antal volt. Az utolsó évek tőkésített jövedelmét egy minta
szőlő- és gyümölcsiskola létesítésére kívánták fordítani ipolysági
területtel. Sajnos, ez a tervük már nem valósult meg.
A cselédek fizetése 1820-1836 között a következő
volt:
- az öregbéres és kocsis kapott 20 kila (1 kila = 20 liter)
gabonát, 1 kila főzeléket, sót és túrót 20 fontot, juhvajat 2
iccét, egy pár csizmát és egy pár bocskort, valamint 20
váltóforintot;
- a kisbéres csak 16 kila gabonát és 16 forintot kapott, mást
annyit, mint az öregbéres;
- az erősebb szolgáló 20 forintot, 12 rőf vásznat, egy pár
csizmát és egy kendőt;
- a kisszolgáló 16 forintot.
1836-tól a fizetések ugyan emelkedtek, de
jelentősebben csak 1848 után.
Közgazdasági szempontból fékezően hatottak a
fejlődésre a természeti csapások. Az 1817-1823 közötti időszakban a
nagy szárazság miatt igen alacsonyak voltak a terméshozamok. Ez
megismétlődött 1830-1847 között is. Nagy pusztítást okozott 1838-ban
a dunai árvíz, amikor a víz nemcsak a főváros területén okozott
óriási károkat, hanem azzal, hogy visszaszorította a víz elfolyását,
Nagymaros, Zebegény, Szob, Helemba, Garamkövesd, Szalka, Letkés,
Ipolytölgyes, Ipolypásztó, Ipolybél és Ipolyszakállos községben és
környékeiken is nagy károkat okozott. Az erős fagyok 1836-ban a
szőlőkben okoztak tetemes károkat. A marhavész 1824-ben, főleg pedig
1831-ben pusztított. Két egymás után következő évben, 1830-1831-ben
az éhség és a kolera együttesen pusztított. Nagy szerencséje volt a
lakosságnak, hogy a szűk éveket többnyire bőtermő évek követték. Sok
és kitűnő bor termett 1818-ban, 1824-ben, 1834-ben és 1848-ban. A
megye rendjei a többször előforduló szűk esztendők kivédésére
takarékmagtárakat terveztek építeni. Ezeket tervbe vették 1822-ben,
1837-ben és 1847-ben is, azonban különböző okok miatt ezek
megvalósítása elmaradt.
A közgazdasági fejlődést az is gátolta, hogy még
nem voltak bankok, takarékpénztárak és más kölcsönfolyósító
intézetek. Egyedül az esztergomi főkáptalan volt kezelője egy nagy
összegű alapítványi tőkének, ezt pedig a nagybirtokosoknál
kamatoztatta. Az egész nyújtandó kölcsönből Hontban 200 ezer
forintnál több volt befektetve. Az egyházak (templomok) alapítványi
pénzét is a földbirtokosok vették kölcsön, mindkettőt 6%-os kamatra.
A kisbirtokosok a kölcsönt leginkább birtokuk nagyobbítására,
illetve más mindennapi szükségleteikre használták fel. A
kölcsönökkel tehát a középosztály erősödött, ami az alapítónak is
érdeke volt. Később - az átalakult pénzviszonyok folytán -
kölcsönöket főleg az uzsorások folyósítottak az erre rászorulóknak,
ám ez sok rendes család tönkretételét eredményezte.
1848 után megszűnt a robot és a dézsma is, ami új
helyzet elé állította a nagybirtokosokat. A következő évben a
nagybirtokok alig jövedelmeztek valamit, mivel nem voltak igavonó
állataik, nem volt mezőgazdasági felszerelésük. Az új viszonyok
között feltűnt egy művelt, kitűnő gazdász, Forster János királyi
tanácsos, az esztergomi érsekség és főkáptalan uradalmainak
kormányzója. Mivel Hontban mind az érsekségnek, mind a káptalannak
is jelentős birtokai voltak, a robot megszűnése után a gazdálkodást
új alapokra kellett helyezni, jóformán újra kellett kezdeni. Forster
céltudatos munkájának köszönhető, hogy alig telt el egy-két év, s a
reá bízott birtokok már sokkal többet jövedelmeztek, mint azelőtt.
Ez a példa jó hatással volt az egész megye gazdasági viszonyaira, a
többi földbirtokosra. Több jeles gazda követte példáját, saját
birtokát felvirágoztatva, mint például Bossányi Rudolf, Horváth
Miklós, Majthényi László, Majláth István, Paczolay János, Pohl
Károly, Zmeskall Zsigmond, Szantner Ernő, Szabadhegyi Géza és Nagy
Sándor. Főleg az utóbbi segített sokat azoknak a kisgazdáknak, akik
csak a szabadságharc után jutottak földhöz.
A mezőgazdasági termelés a 19. század viszonyai
között
A Hont megyei földművesek egyik legnagyobb gondja a
tagosítás után a szántóföld elhanyagolt állapota és aránylag kis
területe volt. Azokon a helyeken, ahol az erdőterületek a
mezőgazdasági földterületnek nagyobb részét foglalták el, az erdő
viszszaszorításával, erdőirtással igyekeztek a szántóföldet
megnagyobbítani. Az ilyen irtványokkal főleg a megye északi részein,
elsősorban Szénavár környékén lehetett a szántóföldek területét
növelni. A kiszaggatott gyökereket elégették, a hamut pedig az egész
területen szétszórták. A felszántott talajba néhány évig rozsot
vetettek, amelynek erős gyökérzete jól értékesítette a talajban lévő
tápanyagokat. Csak azután lehetett megfelelő trágyázással áttérni a
használatos vetésforgóra.
A jó termés elérésének alapvető feltétele a jó
talajelőkészítés. Tudták ezt már a 19. században is, ezért
igyekeztek a munkákat gondosan elvégezni. Ehhez azonban hiányoztak a
szükséges munkaeszközök. A faeke még a 19. század első felében is
túlsúlyban volt, és csak a század végén terjedt el jelentősebb
mértékben a vaseke. A magasabb fekvésű északi vidékeken továbbra is
megmaradt a vasbetétes faeke. A statisztika számadatai szerint az 50
katasztrális holdas gazdaságokban még tízszer annyi volt a
vasbetétes faeke, mint az ennél nagyobb gazdaságokban. Ennek oka az
volt, hogy a sekély, köves talajokon a vasbetétes faekék
biztonságosabban dolgoztak, mint az akkor gyártott vasekék, amelyek
az ilyen talajon gyorsan deformálódtak, kicsorbultak. Mivel a
vasbetéteket helyi kovácsok gyártották, jól ismerték a szántóföld
adottságait. Meghatározó volt ugyanis a felerősítés szöge, a
vasbetét alakja és nagysága is. A helyi kovács tehát jobban össze
tudta dolgozni a vasrészeket a fával, s ezzel a teherbírást növelni
tudta. A belterjesebb termelés feltételeit gyorsabban tudták
megteremteni a nagybirtokok, ezért a vasekék alkalmazása náluk a 19.
század második felétől már általános volt. Azokban az években még
gyakori volt a bérszántás is, melyet elsősorban a megye
bányavidékeiről származó fuvarosgazdák vállaltak. Általános szabály
volt, hogy a fogatos munkát pénzzel vagy többszörös gyalogmunkával
lehetett kiváltani. A talajelőkészítés folyamán fontos volt a
szántások száma is. Az ismert régi mondás szerint "Ahány szántás,
annyi szelet kenyér", ezért mindenki igyekezett a háromszor szántott
földbe vetni a vetőmagot. Az első szántás volt a tarlóhántás,
szeptemberben az átszántás, végül vetés előtt következett a vetés
alá szántás vagy magágykészítés. Az eke után további talajelőkészítő
ezközök voltak szükségesek: a simítók, a boronák és a hengerek. Ezek
házilag készített, illetve kovácsmunkával kombinált, megerősített
eszközök voltak. Az erős rögfából így készült a fahenger, mindkét
végén abroncsokkal megerősítve. A nehéz borona fakeretre erősített
kovácsoltvas fogakkal volt ellátva. A kisgazdaságokban még a 19.
század közepéig is ezeket használták.
A talajregeneráció szorosan összefügg a növények
váltakozásának rendszerével, valamint a felvett tápanyagok
visszapótlásával. A talajerő legrégibb fenntartása ugaroltatással
történt, amikor egy vagy két éven keresztül "pihentették" a földet,
tehát vetemény nélkül hagyták egész évben. Először csak a feketeugar
volt ismeretes, később használták a zöldugart is, amikor
legeltetéssel részben kihasználták a talajerőt. A tápanyagpótlást
csak szerves trágyával biztosították, bár ennek az értékét
elsősorban az aprógazdaságok nagyon lebecsülték. A legjobb
istállótrágya a juhok mély alomzásával felgyülemlett trágyával
készült, amikor az akol ürítését csak tavasszal végezték, az állatok
nyári legelőre való kihajtása után. A legtöbb trágyamennyiséget a
szarvasmarha adta, ez azonban nagyban függött az istállózott napok
számától. A trágyakihordás ideje az őszi munkák befejezésével
kezdődött, és az időjárástól függően télen át is folytatódott. A
megye északi részén a nagyobb juhászatoknál elterjedt trágyázás volt
a kosarazás. A trágyakihordás fogatos szekereken történt, a
hegyoldalakra saroglyákkal és fonott kosarakkal hordták fel, télen
pedig szánkókon. Műtrágyákat még nem használtak.
A szántóföld legnagyobb részét a gabonafélék
foglalták el. Közülük a megye déli részén a búzát, északon pedig a
rozst termesztették. Termesztettek még hajdinát és kölest is, néhol
még tönkölyt is. Leggyakrabban kézzel, ún. vetőzsákból vetettek, a
vetőgépek csak a 19. század végén kezdtek elterjedni. A gabonafélék
növényi ápolása könnyű "tüskés" boronálásból állt, amivel a
magtakarást végezték. Tavasszal felfagyás esetén a hengerezést,
később az "acatszurkálást" alkalmazták. Ezt a műveletet azonban
Ipolyszakálloson "mácsonyairtásnak" nevezték. A gabonatermesztés
legnehezebb munkája a betakarítás volt. Az abban az időben
termesztett - főleg - tájfajták már június végén beértek, így az
aratás kezdete általában Péter-Pál-nap volt. Általában először a
rozst, majd az árpát és a búzát, végül a zabot aratták. A
kisgazdaságokban egészen a 19. század végéig sarlóval arattak. Ezt a
munkát az asszonyok végezték, míg a kévekötés és a félkeresztek
készítése férfimunka volt. Később a sarló használata északkelet
irányában szűkült le, ahol még a 19. század elején is használták. A
kasza használata a megye déli részén a 19. század közepén kezdett
elterjedni. Ezeket házalók terjesztették, akik bemutatták
használatukat is. A kaszára kis gereblyét szereltek takaróval, ez
irányította a rendre rakást. A termést hosszú szekereken,
létrásszekéren hordták a szérűre, ahol kazlazták. A szérű a nagyobb
gazdáknál a lakóház és a pajta mögött volt kialakítva, így a szalma
is otthon maradt. A szegényebbek közös szérűt létesítettek a falu
végén. A gabona cséplését még a 19. század végén is sok helyen
cséphadaróval végezték, később lovakkal nyomtatták. A gabona
tisztítását szeles időben két ember végezte. A szelelés nagyobb
ponyván történt, az egyik munkás széles falapáttal a levegőbe
dobálta a gabonát, ebből a pelyvát és a törmelékeket a szél elfújta,
a másik munkás pedig nagy nyírfaseprűvel összegyűjtötte a ponyváról
a tiszta magot. Később a gabona tisztítására ún. szelelődobot és
konkolyozót használtak. A kitisztított gabonát gabonagödrökben
tárolták. Ezek a kamrában vagy a pajtában voltak kimélyítve. Egy-egy
gödörben 3-5 mázsa gabona fért el. Az aratási munkákra az északi
szlovák falvakból is lejártak részéből dolgozni. Ipolyság
környékére, Egegre, Gyűgyre is Szebellébről szerződtek, a lovas
nyomtatáshoz pedig a távoli Gyekésről jártak a fogatos gazdák.
Selmecbánya környékén volt olyan gazda is, aki földjeit a
megszokottnál nagyobb részben ugaroltatta csak azért, hogy részt
vehessen az aratásban pl. Ipolyszakálloson, Ipolypásztón vagy
Deménden. Kézi aratást a megye déli falvaiban vállaltak a
Felső-Garam vidékéről is, de a közelebbi Bábaszékről vagy Biléről
is. Az aratási szerződést általában pünkösdvasárnap kötötték meg. A
rész általában minden tizedik kéve volt, a marokszedő az arató
bérének egyharmadát kapta. Az arató kérésére a gazda a részgabonát
is elszállította, az ilyen esetben azonban a szalmát már nem kapta
meg az arató.
A szarvasmarha-tenyésztés az egész Hont területén
elterjedt volt. Természeti feltételei miatt nagyobb súlyt kapott
északon, ahol a hegyi legelőkön főleg a növendék állatokat
tenyésztették szép eredménnyel. A Selmeci-hegység falvaiban és a
Korponai-fennsíkon kitermelt széna minősége erre kiválóan alkalmas
volt. A megye déli részein a folyók melletti inundációs területek
rétjeinek üde növényzete inkább legeltetésre volt alkalmas. Jelentős
területeket foglaltak el az úrbéresi legelők, melyeket ezek
tulajdonosai közösen használtak. Itt a legeltetést fogadott
pásztorokkal végeztette az úrbéresi társaság. A legeltetés ideje
Szent György napján kezdődött és Szent Mihály napján ért véget. A
pásztor kora reggel adta tudtára a gazdáknak, hogy teheneiket
hajtsák ki az utcára. Estefelé a jóllakott állatok már minden baj
nélkül hazataláltak. Egy pásztorra általában 20-30 üsző vagy tehén
volt bízva. A pásztorok jutalma részben pénzben, részben pedig
anyagi juttatásban történt. Ha a legelő a falutól távolabb volt, a
pásztor állataival éjjelre is kinn maradt, ilyenkor a csorda nyitott
karámokban, a pásztor kalyibában volt. A szarvasmarhavásárok külön
állatvásárokon történtek, ezek idejét és helyét naptárakban,
hirdetményekben tették közzé.
A megye földrajzi fekvése nagyban hozzájárult a
juhtenyésztés elterjedéséhez. Az úrbéresi viszonyok, a közös
állattartás kedvező feltételeket biztosítottak a könnyű nyári
épületek, mint például a cserények és a juhásztanyák felépítéséhez.
Ahol ilyen állattartó társaság nem volt, ott néhány gazda
összefogásával szervezték meg a nyári legeltetést. Egy-egy gazda 5-7
anyajuhot tartott a növendékekkel együtt a gyöngébb minőségű
takarmányok, ill. a szántóföldi maradványok hasznosítására. Délen a
cigája, északon pedig a valaska fajta terjedt el. Az évi
sajttermelés általában 20-25 kg, a bárányszaporulat 3-5 volt. Délen,
ahol a juhok kis száma miatt nem építettek istállót, téli tartásra a
juhokat kiadták más községekbe. Így ismeretesek voltak az Ipoly
mente magabb fekvésű községeiből Hrusó, Csall és Palojta teleltetési
módszerei. A 19. században a gyapjún és a sajton kívül még
keresettek voltak a báránybőrből készített mellények, a subák és a
bundák is. A bőröket házalók vásárolták fel, és a Zólyom környéki
tímárok készítették belőlük a szebbnél szebb bekecseket, subákat.
Már a 19. században Hont egész területe ismert volt
gyümölcs- és szőlőtermesztéséről. Az előbbi főleg Bakabánya és
Korpona környékén volt elterjedve, az utóbbi pedig az Ipoly fölötti
déli fekvésű lejtőkön. A régi honti mondás, miszerint: "A
gyümölcsfát nem termesztik, az magától terem" - csak féligazság.
Tény, hogy a régi, ismert tájfajták sokkal jobban idomultak az
éghajlat és a talaj adottságaihoz, így mostohább körülmények között
is aránylag jó termést adtak. Azokban az években a gazda nem sok
időt tölthetett a gyümölcsfák ápolásával. Az Isten kertjéből szedett
gyümölcs természetesen sem mennyiségre, sem minőségre nem volt
kiváló. A gyümölcsfák ápolását a régi néptanítóktól, lelkes papoktól
tanulták, akik a gyümölcstermesztés alapismereteit továbbadták.
Ilyen volt Andrej Kme» prencsfalui plébános, aki már 1879-ben
megalapította a Felsőhontmegyei Gyümölcstermesztői Egyesületet Bozók
székhellyel. Az egyesület tagjainak igyekezett biztosítani a termés
értékesítését is. A megyében példát mutattak gyümölcstermesztésben a
nagybirtokok úri kertjei is, ahol kitanult kertészek dolgoztak. A
faültetés Hont megye természetadta környezetében aránylag könnyű
feladat volt. A vadon növő fácskát először kiásták, és átvitték oda,
ahol termeszteni akarták. Amikor megeredt és megerősödött, egy idő
után beoltották. Voltak olyan lelkes emberek is, akik az út melletti
kis fácskákat a helyükön oltották be, hogy a fáradt ember munkába
menet-jövet tudjon róluk szedni. Természetes úton terjedtek el a
diófák is a szőlőhegyeken. A madár, repülése közben, a dióbél egy
részét kiejtette, az ott kicsírázott, a gazda pedig tovább gondozta.
A legények körében néhol szokás volt a fiatal gyümölcsfák oltásához
olyan egyedeket gyűjteni, amelyek törzse erős és egyenes volt.
Otthon aztán a nagyapa megtanította a fákat beoltani. Ma nagyon sok
helyen találhatnánk oltásra alkalmas kis fákat, csak ember nincs,
aki összegyűjtse, beoltsa őket. A szilvát gyökérsarjaiból egyenesen
szaporították, a kajszit és a barackot magjából, a gesztenyét
magbélből. Később, amikor alanyokba oltották, a baracknál a szilvát,
cseresznyénél a meggyet használták alanyként, míg a diót saját
alanyába tették. Ezek további ápolása koronaalakításból és egyszeri
kapálásból állt, a trágyázást 3-4 évenként végezték. A vegyszeres
növényvédelem csak a második világháború után terjedt el. A honti
gyümölcs keresett volt a nagyvárosokban, így Budapesten és Bécsben
is, ahová Szobról hajókon szállították. Rakonca, Lisó, Sipék és
Ledény lakói kocsikon hordták a gyümölcsöt a megye déli részébe,
ahol azt gabonára cserélték. Az ipolysági és balassagyarmati
piacokon karácsony előtt keresett volt a cserépedénnyel együtt árult
szilvalekvár.
A honti szőlészet kezdete a középkorig vagy még
régebbre nyúlik vissza, azonban a sági konvent ideje alatt terjedt
el nagyobb mértékben az Ipoly szelíd dombjain. A 18. században
Magyarországon Hont megye az első három szőlőtermesztő megye közé
tartozott. Sajnos ezt a fejlődést a 19. század végén megtörte a
szőlőgyökértetű (filoxéra) pusztítása. Ellene először
szénkénegezéssel védekeztek, mivel azonban a kistermelőknek erre nem
volt anyagi fedezetük, a szőlők kipusztultak, és a helyükre félvad
hibrideket ültettek (noah, konkordia, százszoros, fehér és piros
delawáré, fekete és fehér otelló, elvira). A nagybirtokokon a nemes
szőlőfajtákat oltással szaporították, majd ezekkel újították fel
kiveszett szőlőiket. Az ültetvények elterjedését lehetővé tette az
új telepítési mód: a talaj forgatása vagy árkolása. A 30-50 cm
széles és 50-60 cm mély árkokat úgy készítették, hogy a talaj felső
rétegét egyik oldalra, míg az alsót a másik oldalra fordították,
majd a kiültetés után ezeket a rétegeket fordítva helyezték a
vesszőkre. A következő árok távolsága volt egyúttal a sortávolság
is. Az ilyen kézi ültetés a terület nagyságától függően elhúzódott
néhány évig is. Az ültetésnél nagy gondot fordítottak a jól érett
istállótrágya bedolgozására is, pedig a trágyát saroglyákon,
kosarakban kellett felhordani a szőlősorokba. Kiültetés után aztán a
férfiak végezték a metszést, az őszi talajtakarást, míg a zöldmunkák
nagy része az asszonyok feladata volt. A szüret aztán vígan folyt,
és ennek részese volt az egész család. A jó gazdának már volt erre
az alkalomra forrásban lévő murcija, amit a hontiak burcsáknak
neveztek. Szüretkor az asszonyok szedték kannákba a szőlőt, ezt a
puttonyos férfiak a pincébe hordták, ahol a gazda ledarálta, és a
lefolyt mustot hordókba töltötte. Férfias munka volt a szőlőlé
kipréselése a nagy, nehéz bálványpréseken. Az Ipoly mente teraszain
bőven termett a szőlő, ezért minden valamirevaló gazdának volt saját
pincéje is kinn a szőlőhegyen, a többivel egy sorban. Így jobban meg
tudták őrizni pincéiket a hívatlan látogatóktól, de a szomszédolás
is könnyebb volt. Némely községben úgy elszaporodtak a pincék, hogy
belőlük egész falu keletkezett, mint például Kéménden, ahol ezért a
pincék birodalmát Iszomfalvának nevezik.
Összegezve a mezőgazdaság szerkezetét a 19. század
végén, a szántőföldi növények termesztésében a következő arányokat
állapíthatjuk meg:
- őszi gabonafélék (őszi búza, őszi rozs, őszi árpa) 45,43%
- tavaszi gabonafélék (tav. búza, tav. rozs, tav. árpa, zab,
köles) 30,93%
- kapásnövények (kukorica, burgonya, takarmányrépa, cukorrépa,
cékla, dinnye) 11,20%
- szántóföldi takarmányok (lóhere, lucerna, csalamádé,
keverékek) 11,04%
- ipari növények (repce, kender, len, mák, dohány,
fűszerpaprika) 0,74%
- hüvelyesek (borsó, bab, lencse) 0,53%
- zöldségfélék 0,13%
A kimutatásból kitűnik, hogy a 19. század végén a
gabonafélék a vetésterület mintegy 75%-át foglalták el. Jó viszont,
hogy már elterjedtek a szántóföldi takarmányfélék, közülük is a
vöröshere és a lóhere, amelyek a talajt is javították. Nagyon kis
területen termesztették a hüvelyeseket, zöldségfélék pedig csak a
községek belterületén a konyhakertekben voltak. Csak néhány
nagybirtokos foglalkozott piaci termeléssel.
Nagyon lassan haladt a mezőgazdasági termelés
gépesítése. Ennek oka a kis- és középnagygazdaságok pénzügyi
helyzetéből adódott. Ezekben az években a megye közepes nagyságú
gazdaságaiban (ez 50 kat. holdig számított) csak 60 vetőgép volt.
Még tehát mindig a kézi vetés volt a legelterjedtebb. Fordulatot a
mezőgazdaság gépesítésében csak a 20. század hozott.
A megye mezőgazdasága a 20. század
elején
Mezőgazdaságunk fejlődésében döntő fontosságúak
voltak azok a törvények, amelyeket 1848 után fogadtak el.
Felszabadult a jobbágyság, megszűnt a kényszerrobot, a
kiszolgáltatottság, amely a népet a mindenkori urasághoz kötötte. A
vármegye egész területe már tagosítva volt, bár az itt fennálló
viszonyok még nem voltak ideálisnak tekinthetők. Az itteni öröklési
szokások ugyanis a kisbirtokosok további felaprózódásához vezettek,
így számos kisgazdának 10-15 holdas ingatlanja 30-40 parcellában
szóródott szét, mert minél értékesebb és nagyobb volt az örökölt
rész, annál jobban ragaszkodtak hozzá az örökösök. Így aztán az
ingatlan mind több részre szakadt. Ritka volt az olyan eset, hogy
egy örökös vette át az ingatlant, ezért több faluban terjedt az
egykézés, annak minden káros hatásával. A nagybirtokosoknál is
megfigyelhető volt a felaprózódás, vagyis nőtt a törpebirtokosok
száma. Ez a hányad a 19. század elején elérte az 58,48%-ot, ami
magasan az országos átlag fölött volt.
A szántóföld a megye területének aránylag kis
részét foglalta el: 49,62%-a volt a mezőgazdasági területnek.
Mintegy negyed részén voltak az erdők, ez a 26% az országos átlag
fölött van. A rétek területe 10,45%, a legelőké pedig 7,90%. Szőlő
összesen 5421 kat. holdon fekszik. Az azonban szomorú tény, hogy még
1896-ban is 3336 holdnyi terület fekszik parlagon a
filoxérapusztítás után. Az ilyen területek főleg a
törpegazdaságoknál fordulnak elő, ahol nincs elég pénz az
újratelepítésre. A mezőgazdasággal és a kertészettel foglalkozók az
összlakosság 72,6%-át alkotják. Ehhez kell még számítani a mintegy
3,5%-nyi napszámból élőt, akikkel együtt a lakosság 76%-a
foglalkozik őstermeléssel.
A vármegye fő terménye a búza, amely 1903-ban a
vetésterületnek az egyharmadát teszi ki. Az átlagos hektárhozam
11,36 mázsa volt, ezzel egy mázsával maradt el a Duna bal partjának
hozamaitól. Ha számításba vesszük a megye északi részeinek sovány
talajait, ez a lemaradás érthetővé válik. A búza előveteménye ott,
ahol nem ugarba vetik, általában vöröshere, bükköny vagy
kapásnövény. Gyengébb talajokon istállótrágyázni is szoktak, a
nagybirtokok pedig már használják a műtrágyákat, főleg a pétisót. Az
üszög elleni csávázás már elterjedt a kistermelőknél is. Rozsot csak
kisebb területen termesztenek, ez alól kivételt csupán Csalomija és
Vámosmikola képez, ahol nagyban termesztik a homokos talajokon. A
megye északi részén búza helyett termesztik. Az azt követő években
jelentőségéhez mérten nagyban nőtt az árpa vetésterülete, és ezzel
sok helyen az első helyre került. A honti árpa első osztályú, kitűnő
minőségű sörárpaként került forgalomba, bár az átlaghozama csak
12,01 mázsa volt, tehát kevesebb, mint a Duna bal partjának
területein; ezt a helytelen termelési szokás okozta. Itt ugyanis az
árpát legtöbbször a búza után vetették, ami károsan befolyásolta
mind a mennyiséget, mind a minőséget. A zabot igénytelensége miatt
utolsó gabonaként szokták vetni, de a lovasgazdák legalább kisebb
mennyiségben mindenütt termesztették. Az említett statisztikai évben
hektárhozama 10,14 mázsa volt.
A burgonya a 20. század elején már általánosan
elterjedt kultúrnövény lett. Emberi táplálékként, takarmánynak és
szeszgyártásra is termesztették. Kitűnő asztali burgonya termett a
vecei homokokon, ahol hektáronként 15-30 mázsa termést adott. Az
éghajlati tényezők és a hatékony művelés eredményeképp különösen
magas a megyei burgonyaterület 85,37 mázsás átlaghozama. A kukorica
az északi részek kivételével megterem mindenütt, legnagyobb
hozamokat azonban a megye déli folyóvölgyeiben adja. Sok településen
ugyanazon a helyen több éven keresztül is termesztik, ami előnyös az
elterjedésénél. Magtermésén kívül takarmányozásra felhasználják a
szárát is. A hazai tájfajták sajnos csak 12,01 mázsát adtak
átlagosan, ami igen alacsony. Ezért kísérletek történnek a megye
területén az új amerikai lófogú kukorica meghonosítására. A kapások
között újabban a cukorrépát is termesztik, egyelőre azonban csak a
nagybirtokosokkal szerződnek a cukorgyárak. Pedig az átlagos
beváltási ára egy korona hetven fillér. Ehhez a cukorgyár még a répa
40%-át visszatérítette répaszeletben, így a kistermelők is szívesen
foglalkoznának termelésével. A takarmányrépa, bár kisebb területen,
de általánosan termelt. A legtöbb gazda ebből fedezi téli
takarmányszükségletének jelentős részét. Jó talajon a 350 mázsás
átlaghozam is elérhető.
A szántóföldi takarmányfélék közül nagy
jelentőségre emelkedett a vöröshere. A megye nagyobb részén kitűnő
eredménnyel termesztik, mert erre igen alkalmasak a völgyi agyagos
talajok. Kitűnő tápértékén kívül jelentősége abban is megmutatkozik,
hogy porhanyósabbá és termékenyebbé teszi a talajt szétágazó, mély
gyökereivel. Igen jó előveteménye a búzának. Hidegebb környezetben
jól bevált a nyúlszapuka. A lucerna főleg a mély rétegű, elég nedves
talajokon díszlik a megye déli részein, ahol három, sőt négy
kaszálást is ad. A pillangósok közül meg kell említeni még a
bükkönyt, amelynek mindhárom változatát termesztik, vagy tisztán
abraktakarmányként, vagy keverékként zabbal, árpával, rozzsal.
Könnyebb, homokos talajokon jó termést ad a baltacím.
A többi kultúrnövényt már jóval kisebb területen,
főleg a család számára termesztik. A hüvelyesek közül
legelterjettebb a bab, melyet köztesként is termesztik kukoricával.
1905-ben a borsó és a lencse a bab vetésterületének csak a felét
tette ki. Szép eredménnyel, de még kisebb területen termesztették a
mákot. Az ipari növények közül a kendert 410 hektáron, a repcét 92
hektáron, a lent pedig csak 16 hektáron termesztették. A dohányt
Füzesgyarmaton, Dalmadon, Kistúron, Zsemberen és Pereszlényben
termesztették. Jó minőségben termesztették azonban a Börzsöny hegyei
között fekvő Kóspallagon is, ám a dohányföld összterülete még így is
csak 109 hektár volt. A 19. század elején a megyében még csak
természetes rétek és legelők voltak, ezért terméshozamuk is a
fekvésük szerint változott. A tápanyagellátást csak higított
trágyalével biztosították.
A gyümölcstermesztés továbbra is fontos termelési
ágazat volt. Némely községnek már országos hírű
gyümölcskülönlegességei voltak. Ilyenek a Bakabánya környéki
ringlószilva vagy a csalli cseresznye. A szelíd gesztenye
termesztésével a 19. század elején még csak kísérleteztek
Nagymaroson, Szokolyán és Palojta környékén. A Dacsólom és Szuhány
környéki erdőkben sok jó mogyoró terem. A gyümölcstermesztés
népszerűsítésében nagy segítséget nyújtott a Felső Hontvármegyei
Gyümölcstermesztő Egyesület, amelyet még Andrej Kme» és Czobor
László (ez utóbbi a megye első alispánja volt) alapított. A másik a
Honti Gazdasági Egyesület, amely évek óta valóságos missziót végez
azzal, hogy közreműködik a községek faiskoláinak vezetőivel,
munkájukat jutalmazásokkal serkenti. Így 1905-ben a gyerki, a
palásti és a nagykéri vezetők kaptak jutalmakat.
A szőlészet és borászat Hont megye nagy jelentőségű
ágazata. Örvendetes tény, hogy míg 1895-ben igen szomorú képet
mutattak a déli fekvésű hegyoldalak a filoxéra támadása után,
1904-ben már ezek a területek is jelentős javulást mutattak. Abban
az évben a szőlőterület 1596 hektár volt, ebből 1129 hektár a
termőszőlő. A szüret abban az évben 13622 hektoliter mustot adott, a
kitermelt bor 12 261 hektoliter lett. A megye átlaghozama azonban
csak 7,67 hektoliter volt, míg az országos átlag 13,99 hektoliter.
Ennek az oka abban kereshető, hogy sok szőlőt elhordtak a pesti és a
bécsi piacokra a Dunán. Így 1904-ben 21 044 mázsát adtak el, s ezzel
a megye országos viszonylagban a harmadik helyet foglalta el. Jó
borokat termeltek Csalomiján, Szobon, Apátiban, Paláston,
Nagymaroson és Túron, ahol a mondás - "Túri bor, úri bor" - akkor
még igaznak bizonyult.
Kisebb jelentősége volt a méhészetnek, bár
fejlesztésének a megye földrajzi fekvése szerint is megvoltak a
feltételei. A legnagyobb méhtelep Inám községben vol, ahol Sötér
Kálmán országos hírű szakíró alapította és fejlesztette méhészetét a
legmagasabb szintre.
A vármegye legfontosabb állattenyésztési ágazata a
szarvasmarha-tenyésztés volt. Fontos fordulópontot jelentett
fejlődésében az 1882. év, amikor megalakult a Hontvármegyei
Gazdasági Egyesület, messze megelőzve az ország többi vármegyéit. Az
egyesület vezetősége azt tervezte, hogy a honti
szarvasmarha-állományt kinemesíti behozott svájci tájfajtával. Gróf
Chorinszky Igó, Nagy Sándor és Bolgár János felajánlotta, hogy
azoknak a tagoknak, akik az egyesületen keresztül szerzik be a
svájci bikákat, a vételárból elenged 20%-ot, és az árat részletekben
is törleszthetik. Igyekezetüket támogatta a vármegye törvényhatósági
testülete és a földművelődésügyi miniszter is, a birtokosok és a
községek pedig siettek élni az adott lehetőséggel. Az egyesület
vezetősége már az első hónapokban 39 bikát osztott szét az
érdeklődők között. Ezt a munkát tehát folytatták, ezenkívül a
tenyésztőket kiállítások szervezésével is ösztönözték, ezeken a
legszebb állatokat díjazták. A hazai magyar fajta így lényegesen
háttérbe szorult, helyette a berni és a szimentáli, az északi
részeken pedig a pinzgaui fajta terjedt el. A honti
szarvasmarha-tenyésztés színvonalára jellemző, hogy a pirostarka
szimentáli fajta céltudatos további nevelésével sikerült létrehozni
egy új tájfajtát, amelyet ipolyvölgyi tájfajtának neveztek el. A
sikerek számokban is megmutatkoztak, így az azt követő húsz év alatt
sikerült a megyében 4000 darabbal növelni a szarvasmarha-állományt.
Sajnos, a lótenyésztésben már nem dicsekedhetett a
megye ilyen eredményekkel. Ennek legfőbb gátló tényezője a nagyobb
legelőterületek hiánya volt. A lóállományt főleg igáslovakként
használták, ezeket a tenyészkancák ivadékaiból nyerték. A megyében
öt helyen volt állami fedeztetési állomás: Ipolyságon,
Garamkissallón, Ipolypásztón, Füzesgyarmaton és Korponán. Magánménje
néhány nagybirtokosnak is volt, sőt később a gazdák körében is
kaptak néhányan tenyészengedélyt. Az említett okok következtében a
megye lóállománya nem mutatott egyöntetű fajtajelleget a 19.
században sem. Túlnyomó részben az angol félvért, a gidrant és a
lipicai jellegű lovakat tenyészették.
Régebben a megyében elsőrendű ágazat a
juhtenyésztés volt. A tagosítatlan határ jó legelői erre alkalmasak
voltak, az ágazat jövedelmezőségét a magas gyapjúárak is növelték. A
legelők tagosítása és további külső körülmények azonban a tenyészág
háttérbe szorulásához vezettek. Az északi területeken továbbra is a
rackajuhokat, az alsóbb vidékeken pedig a merinó fajtát
tenyésztették leginkább.
A megyében eléggé virágzó a sertéstenyésztés, bár a
19. század elején még sok akadállyal kellett megküzdeniük. A
tenyészetek fejlődését a meg nem szűnő sertésvész gátolta. Ám még
ennek ellenére is gyarapodott a tenyészet, mert a nagy- és kisgazdák
egyaránt belátták, hogy az ágazat jövedelmező. Legelterjedtebb fajta
volt a fehér kondorszőrű, a mangalica és később elterjedtek az angol
hibridsertések is. A sertésállomány nagy része a megye két déli
járásában: az Ipolyságiban és a Szobiban volt található. Az állomány
jóval szegényebb a megye északi járásaiban, ahol gátlóan hatott a
szükséges abraktakarmány hiánya.
A baromfitenyésztés lassan gyarapodott a megyében,
számuk azonban nagyon ingadozó volt. A 19. század elején a
statisztika összesen 48 917 tyúkot, 15 911 ludat, 3257 kacsát, 678
pulykát és 2776 galambot mutatott ki.
A megye gazdáinak hiteligényeit az Ipolysági
Takarékpénztár, a Selmecbányai Takarékpénztár, a Selmecbányai
Népbank, a Bakabányai Kölcsönös Segélyező Egyesület, a Mikolai
Takarékpénztár, a Nagymarosi Takarékpénztár és az Ipolysági Népbank
elégítette ki. Ezek mellett később hitelszövetkezetek is alakultak a
megye területén. 1905 végén számuk már nyolcra emelkedett (Bát,
Csáb, Drégelypalánk, Ipolynyék, Ipolyság, Kemence, Nagycsalomija,
Palást és Szalka községben). Ezekben az években a munka súlypontját
a fogyasztási és értékesítési szövetkezetek jelentették. Ugyanazon
év végén már 13 szövetkezet működött a megyében: Csáb, Csall,
Drégelypalánk, Felsőszemeréd, Felsőtúr, Ipolybalog, Ipolynyék,
Kemence, Kóvár, Letkés, Magasmajtény, Palást és Visk községben
(ezekből négy a mai Magyarország területén van). Fogyasztási
szövetkezetek fiókjai voltak még Horvátiban, Ipolyvecén, Szalatnyán
és Szentantalon. A tejszövetkezetek iránt még kisebb volt az
érdeklődés, pedig a megye fejlett szarvasmarha-tenyésztése ehhez jó
alapokat nyújtott. Nagyobb tejszövetkezet Kemencén, kisebb Báton,
Dacsólomon és Füzesgyarmaton volt.
A megye gazdasági életére továbbra is nagy hatással
volt a Hontvármegyei Gazdasági Egyesület, amely 1905-től Ivánka
István elnöklete alatt dolgozott 262 taggal. Ezenkívül a
mezőgazdasági termelést két másik egyesület is támogatta: a
Felsőhontmegyei Gyümölcsfatermesztő Egyesület Bozókon és a Gyümölcs-
és Szőlészeti Egyesület Nagymaroson. Mindkettő nagy érdemeket
szerzett az ágazat fellendítésében. Gazdakör 1905-ben csak
Ipolyvecén, Visken és Paláston működött.
A mezőgazdasági munkások anyagi helyzete Hont
megyében sem volt kielégítő. A férfi napszámbérek alacsonyabbak
voltak, mint a Duna bal partján, a megyében pedig legalacsonyabbak a
Báti járásban voltak. A többi megyéhez viszonyítva valamivel jobbak
voltak Hontban a női és a gyerekbérek. A megye munkásainak és
szegényebb gazdáinak helyzetét kívánta javítani a Vármegyei
Gazdasági Egyesület dicséretes munkájával. Igyekezett az embereket
jobb megélhetéshez juttatni a szükséges gazdasági ismeretek és a
szakértelem növelésével. Jó hírnévnek örvend a honti kákafonás,
amely nagyobb érdeklődés mellett szélesebb foglalkoztatást is
nyújthatott volna. A Nagymaroson szervezett kosárfonó-tanfolyamon
1905-ben 72 tanuló vett részt, és ezen 2151 gyümölcs- és
szőlőszállító kosarat készítettek el.
A földműves nép szellemi helyzetének javítását
szolgálták az alakuló népkönyvtárak is, amelyek 1905-ben 18
településen működtek, és 3731 kötet könyvet tartottak nyilván. Ezek
a községek: Apátmarót, Bakabánya, Bori, Felsőrakonca, Felsőszemeréd,
Felsőterény, Ipolypásztó, Kisgyarmat, Leléd, Nagypeszek, Szalka,
Szob, Szokolya, Tergenye, Teszér, Vámosmikola és Zalaba.
A 19. század elején nagy fejlődésnek indult a
mezőgazdaság gépesítése. Először a legnehezebb munkák - a
betakarítás és a cséplés - megkönnyítésére gyártottak a vihnyei
Kachelmann Károly vasgyárában különböző gépeket. Először kézi
cséplőgépeket, majd járgányos meghajtású cséplőgépeket és
gabonatisztító berendezéseket. A járgány már univerzális gép volt, s
mint erőgépre, rá lehetett kapcsolni különböző gépeket is. Még az
első világháború előtti években megjelentek a gőzgépes és a
robbanómotoros cséplőgépek is. A termelőszövetkezetek és állami
gazdaságok későbbi létrehozásával megszűnt létezni a földművesség,
helyette kialakult a mezőgazdasági dolgozók társadalmi rétege. Az új
rétegeződés napjaink nagy problémája.
Irodalom
- Bakács István: Hont vármegye Mohács előtt.
Budapest, Akadémiai Kiadó, 1971.
- Balassa Iván-Ortutay Gyula: Magyar néprajz.
Budapest, Corvina Kiadó, 1979.
- Botík Ján et al.: Hont - tradície µudovej
kultúry. Banská Bystrica, Krajské osvetové stredisko,
1985.
- Borovszky Samu (szerk.): Hont vármegye és
Selmecbánya. Budapest, Országos Monográfiai Társaság,
1896.
- Fényes Elek: Magyarország monográfiai szótára. I-II.
köt. Pest, 1851.
- Gyürky Antal: Ötvennégy év Hontvármegye
történelméből. I-II. köt. Vác 1875-1882.
- Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából: Hont
vármegye és kiegészítések. Szentendre, 1984.
- Tessedik-Berzeciczky: A parasztok állapotáról
Magyarországon. Budapest, Gondolat, 1979.
- A magyar korona országainak gazdacímtára. Budapest,
1897.
- Magyarország földművelése. Budapest, Kiadta a
földművelésügyi m. királyi mniniszter, 1896.
- Skala, Ladislav: Zemědělské písemníctví, tvůrčí síla
pokroku. Sborník ČSAZV č. 10, Praha, 1987.
- Mezőgazdasági statisztika. I-II. köt. BKU,
1984.
- Börzsönyvidék. Szob, 1992-1994.
- Jubilejný ročník Tekovského múzea v Leviciach.
Levice, 1987.
- Rudinai Molnár István: A kisgazda többtermelése.
Budapest, Szent István Társulat, 1917.
A tanulmányban előforduló helységnevek
magyar-szlovák jegyzéke:
Apáti - Opatová Apátmarót - Opatové
Moravce Bábaszék - Babiná Bakabánya - Pukanec Bát -
Bátovce Bozók - Bzovík Beluj - Beµuja Csall -
Čelovce Csáb - Čebovce Csalomija - Čalomija Dacsókeszi -
Kesihovce Dacsólom - Dačov Lom Demánd - Demandice Egeg -
Hokovce Egyházmarót - Kostolné Moravce Felsőszemeréd - Horné
Semerovce Felsőtúr - Horné Túrovce Füzesgyarmat - Hontianska
Vrbica Garamkövesd - Kamenica nad Hronom Garamkissalló -
©alov Gyekés - Dekýą Horváti - Chorvatice Inám -
Dolinka Ipolybalog - Balog nad Ipµom Ipolybél -
Bielovce Ipolynyék - Vinica Ipolyság - ©ahy Ipolypásztó -
Pastovce Ipolyszakállos - Ipeµský Sokolec Ipolyvisk - Vyąkovce
nad Ipµom Korpona - Krupina Ledény - Ladzany Leléd -
Lula Lisó - Liąov Magasmajtény - Hruąov Nagypeszek - Veµký
Pesek Palást - Pláą»ovce Rakonca - Rykynčice Selmecbánya -
Banská ©tiavnica Sipék - ©ipice Szalatnya -
Slatina Szebelléb - Sebechleby Szécsénke -
Sečianky Szentantal - Svätý Anton Terény - Terany Tergenye
- Trhyňa Teszér - Tesáre Zalaba - Zalaba
|