1. A "Horthy-rendszer" kiépülése és a
szlovákkérdés
Az antanthatalmak, mindenekelőtt a franciák katonai
támogatásával és az utódállamok közreműködésével felszámolt
Tanácsköztársaságot követően - rövid átmenet után - olyan
ellenforradalmi rendszer alakult ki Magyarországon, amely
radikálisan felszámolta a proletárállam bázisait, de csapást mért az
1918 után győztes polgári demokrácia erőire is. A Horthy-rendszerrel
fémjelzett kormányzatok külpolitikai törekvéseikben általában a
történelmi Magyarország helyreállítását állították politikájuk
középpontjába. A békeszerződés aláírásáig alapvetően arra
törekedtek, hogy e célt a békekonferencia megnyerésével érjék el,
majd azt követően a nemzetközi erőviszonyok megváltozására építve
várták a megfelelő alkalmat a revíziós célok elérésére.
A proletárállam bukása után közvetlenül - angol és
olasz diplomáciai körök egyetértésével - Peidl Gyula
szociáldemokrata politikus alakított átmenetileg ún. szakszervezeti
kormányt. 1919. augusztus 6-án a monarchista beállítottságú
Friedrich István nyugalmazott államtitkár, az ún. "Fehér Ház"
elnevezésű ellenforradalmi monarchista szervezet tagja puccsot
hajtott végre, miközben Habsburg József főherceg - az antant
képviselőivel történt előzetes tárgyalások alapján - kormányzóvá
nyilvánította magát, s a kormány élére Friedrich Istvánt nevezte
ki.
Friedrich a szomszédos országokban megnyilvánuló
ellenállás és az antantkörök (főként a franciák) nemtetszésének
hatására már augusztus 15-én kénytelen volt kormányát átalakítani,
"szalonképesebbé" tenni, sőt József főherceg augusztus 23-án a
tiltakozások hatására lemondásra kényszerült.
A Friedrich-kormány végül is nem nyerte el az
antanthatalmak bizalmát és támogatását, s a nagyhatalmak azon
fáradoztak, hogy olyan szélesebb, demokratikus alapokon nyugvó
kormány jöjjön létre, amellyel a békeszerződést aláírathatják.
Horthy Miklós (a tanácskormány időszakában Szegeden létrejött
ellenforradalmi kormány hadügyminisztere, a létrehozott Nemzeti
Hadsereg fővezére) november 16-án Budapestre történő bevonulása
után, november 24-én G. R. Clerknek, a szövetségesek
különmegbízottjának aktív budapesti közreműködésével a
keresztényszocialista centrumhoz tartozó Huszár Károly alakíthatott
koalíciós kormányt, amelybe a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja
vezető szerepének megtartása mellett bekerültek a Nemzeti Demokrata
Polgári Párt és a Szociáldemokrata Párt képviselői is. Ez lehetővé
tette, hogy a magyar kormány meghívást kapjon a párizsi
békekonferenciára, melyre december elején sor is került. A
békekonferenciára szóló meghívás lényegében a magyar kormány
elismerését jelentette; az 1920 januárjában megtartott nemzetgyűlési
választások, majd Horthy Miklós Magyarország kormányzójává történt
választása (1920. március 1.) pedig a belpolitikai folyamatok
további jelentős állomásait jelentették. Ezzel lényegében lezárult a
belpolitikai fejlődésnek, az ún. Horthy-rendszer kialakulásának egy
fontos szakasza.
A magyarországi bel- és külpolitikai mozgások több
vonatkozásban is gondot okoztak mind az antantpolitikának, mind az
utódállamoknak.
Az I. József főherceg és Friedrich előtérbe
kerüléséből adódó veszélyt a csehszlovák diplomácia összefüggésbe
hozta azzal, hogy - információi szerint - IV. Károly exkirály
Svájcban 1919. augusztus 14-én kinyilvánította uralkodói jogát. A
csehszlovák diplomácia hírei szerint az exkirály elsőrangú
feladatának tekintette a volt Monarchia felújítását. /1/ A svájci és
a londoni csehszlovák követségi jelentések arról tájékoztattak, hogy
Károly igyekszik befolyását kiterjeszteni az antant országok
monarchista köreire, s különösen élénk kapcsolatot tart fenn az
osztrák és a német monarchistákkal. Ezek az erők restaurációs
terveiket arra építik, hogy az utódállamokban erős nemzetiségi
ellentétek uralkodnak. /2/ A hazai csehszlovák propaganda szintjén
is úgy tüntették fel a magyarországi fejleményeket, hogy ténylegesen
fennáll a veszélye az egykori Monarchia visszaállításának. A
szlovákiai autonomista mozgalom felerősödésének lehetőségétől is
tartottak. A cseh sajtó rámutatott, hogy Hlinkáék szimpátiával
fogadták a budapesti monarchista puccsot, s ennek kapcsán
Szlovákiában növekszik a csehellenesség, s hangoztatják: "El a
csehekkel, nekünk semmit sem adtak, a magyarok jobbak voltak."
Beneą a csehszlovák kormány nevében már 1919.
augusztus 14-én a Legfelsőbb Tanácshoz küldött éles hangú jegyzékben
fejezte ki, hogy Csehszlovákia kormánya határozottan elítéli a
magyarországi monarchista restaurációs kísérletet, és soha nem lenne
hajlandó megbékélni, békét kötni vagy a kapcsolatokat felvenni a
"német dinasztikus érdekeket szolgáló főherceg kormányával", amely -
szerinte - az egész Közép-Európa békéjét fenyegeti. /3/ A
"monarchista veszély"-re hivatkozva országszerte széles körű
megmozdulások, tüntetések szervezésére került sor, ahol
Habsburg-ellenes határozatokat fogadtak el. A Legfelsőbb Tanácsban
augusztus 18-án tárgyalták a kérdést, ahol főként francia részről
mutatkozott kemény ellenállás a magyarországi kormányzati
viszonyokkal szemben, ami végül is Habsburg főherceg visszavonulását
eredményezte.
Beneą a Habsburg főherceg távozását nagy
diplomáciai sikernek tekinthette, figyelembe véve, hogy - amint azt
Hodľa értékelte - "a bolsevikok elleni sikertelen invázió rendkívül
letörte" az ország nemzetközi tekintélyét. Beneą ebben az időben
többször beszélt arról, hogy a szomszédokkal (Magyarországot,
Lengyelországot és Ausztriát említi) jó kapcsolatokat, "az érdekek,
eszmék egységének megteremtését, a mindenekelőtt gazdasági
kapcsolatokra épülő jószomszédi kapcsolatokat" kívánja megteremteni.
/4/ Ugyanakkor Magyarország esetében elsődleges feltételként jelölte
meg a Friedrich-kormány távozását. Csehszlovák források szerint
Friedrich arra épít, hogy kormányát az antant államok elismerik, s a
békekonferencia feltételeit Magyarország részére mielőbb átnyújtják
/5/, s a békekonferencián sikerül a népszavazás elvét a Monarchia
volt nemzetiségek által lakott területeire vonatkoztatva
elfogadtatni. Csehszlovák részről ezzel is kapcsolatba hozták a
magyar irredenta mozgalom kibontakozását Szlovákiában, amelynek
feladata - csehszlovák megítélés szerint - a népszavazás talajának
megfelelő előkészítése.
Tény az, hogy Friedrich idején a kormány részéről
támogatott irredenta tevékenység Szlovákia irányában felerősödött,
mindenekelőtt a létrehozott Nemzetiségi Minisztérium
közreműködésével. Az antanthatalmak irányában is elkezdték
szorgalmazni a népszavazás gondolatát. A budapesti csehszlovák
követség jelentése szerint a Nemzetiségi Minisztérium emberei olyan
megbízásokkal utaztak Párizsba, Olaszországba, hogy ott a
népszavazás elfogadtatása érdekében tevékenykedjenek. Források
szerint már Friedrich idején intenzívebb kapcsolatok alakultak ki
Lengyelországgal a közös irredenta tevékenység szervezése érdekében.
Értékelések szerint ebben az időben a fő törekvés arra irányult -
számolva a "szlovák nemzet érzelmeivel" -, hogy a Hlinka-féle
autonomista törekvést, a csehellenességet erősítsék Szlovákiában.
/6/
Mindez egybeesett a Hlinka-féle szlovák autonomista
mozgalom nemzetközi akciójával. Miután Hlinka - az 1918 decemberében
újraalakult Szlovák Néppárt elnöke - minden kísérlete sikertelen
maradt a két nemzet (cseh és szlovák) közjogi helyzetének
rendezésére, tudniillik sem a csehszlovák parlamentben, sem a
kormányban, sem T. G. Masaryknál nem talált meghallgatásra,
augusztus 22-én Tusár miniszterelnökhöz írt levelében közölte, hogy
ebben az ügyben a békekonferenciához kíván fordulni. Augusztus 28-án
tanácsadójával, Jehlicskával Varsóba utazott, majd szeptember
közepén Párizsba érkezett. A békekonferencia mérvadó tényezőivel
azonban nem tudott kapcsolatba kerülni, amihez a csehszlovák
diplomácia ellenakciója is hozzájárult. A magával vitt memorandumot
azonban még kiutasítása előtt sikerült eljuttatnia az ottani sajtó
képviselőihez.
A Hlinka-féle, Jehlicska közreműködésével készített
memorandum arra hívta fel a figyelmet, és azt sérelmezte, hogy
Szlovákia, a szlovákság helyzete csak annyiban változott, hogy az
autonómiaigény elvetésével cseh uralom alá került, a magyar uralmat
a cseh uralom váltotta fel, azaz "csupán az igát cserélték fel".
Ezért pedig az antanthatalmak is felelősek. A memorandum követelte,
hogy a Pittsburghi Egyezmény megvalósítását tegye a békekonferencia
kötelezővé Csehszlovákia számára. Utalt arra, hogy a szlovákok nem
csehek, és nem csehszlovákok, a cseh és a szlovák két különböző
nemzet. A memorandum népszavazást követelt Szlovákia számára /7/ a
csehszlovák állam keretein belül.
Horthy Budapestre történt említett bevonulása után
új helyzet állt elő. Az eseményt - csehszlovák források szerint -
rendkívül erős, felszított revíziós hangulat kísérte. "Budapest képe
teljesen megváltozott"- olvashatjuk a csehszlovák budapesti követség
jelentésében. Plakátok tömege jelent meg a főváros utcáin, melyek
hangoztatták: "Magyarország feldarabolása a béke halálát jelenti."
/8/ Szmrecsányi György államtitkár kijelentette: Magyarország
számára a háború csak most kezdődik. Szerinte a magyarok nem lesznek
tekintettel az antantra és szövetségeseire, még akkor sem, ha tíz
teljhatalmú megbízottat küldenek is Magyarországra, sőt
ellenkezőleg, azt teszik, amit szükségesnek látnak. A jelentések
szerint a magyar külpolitikában a jövőben a hadsereg játszik majd
döntő szerepet, utalva arra, hogy Horthy Anglia támogatására
számít.
Tájékoztatást adnak a jelentések arról is, hogy
november 26-ára összehívták a szlovák és rutén menekültek gyűlését,
ahol Szmrecsányi hasonló szellemben beszélt a "régi viszonyok"
visszaállításának fontosságáról, melyre sor fog kerülni még akkor
is, ha az a szlovákok és magyarok közötti háború útján történik is.
/9/
Tény az, hogy Horthy köreiben - még a szegedi
ellenkormány idején és a budapesti bevonulása előtt - szélsőséges
katonai tervek születtek a területi kérdések radikális megoldására
és az irredenta mozgalom fejlesztésére. Ezek összegezése az ún.
Horthy "Emlékirata" című dokumentumban, programban jutott
kifejezésre, melyet október 28-án véleményezésre megkapott a
miniszterelnök, a hadügy- és a külügyminiszter. A Csehszlovákiával
szembeni területi térnyerésre való törekvés feltételezte a
lengyel-magyar közös határ megvalósítását, továbbá a szudétanémet
mozgalommal, valamint a Hlinka-féle szlovák autonomistákkal való
kapcsolat kiépítését.
Az emlékirat egyik pontja az irredenta mozgalom
minden eszközzel történő fejlesztését tartja szükségesnek. Ez azt is
jelentette, hogy a mozgalomban érvényesülő addigi autonómiára és
önrendelkezésre vonatkozó követelések háttérbe szorultak, előtérbe
került viszont a katonai akciókra való felkészítés, szervezkedés; új
titkos szervezetek jöttek létre, melyek a tevékenységet átfogták és
irányították, s az egész akció szervezését lényegében a Vezérkari
Főnökség (Fővezérség) felügyelete alá kívánták vonni. /10/
A Vezérkari Főnökséghez beérkező helyszíni
(kiküldött exponensek vagy kiutazók részéről készült) jelentések,
ill. információk rendkívül ellentmondásosak voltak. Előfordultak
olyan vélemények, melyek szerint a csehellenesség Szlovákiában és
Kárpátalján 75-80, egyesek szerint 95-100%-os. "Mindenki várja a
magyar csapatok megjelenését" - olvashatjuk a Felvidéki Liga
november 21-én készült tájékoztatójában. Rendkívül elmarasztaló
hírek jutottak el a központba a csehszlovák hadsereg morális
állapotáról, a kiterjedt bolsevik agitációról, forradalom előtti
állapotról, amikor is Kassán illegális direktóriumok jönnek létre,
katonai tanácsok alakulnak, és szinte általánosnak mondható az a
konzekvencia ezekben a jelentésekben és az információk egy részében,
hogy a magyarok bejövetelét mindenütt várják.
Ugyanakkor a Vezérkari Főnökséghez befutott
jelentések másik része negatívabban ítélte meg a helyzetet, s
egyáltalán nem tartották reálisnak és aktuálisnak az "akció"
megindítását. Megfontoltságra, a túlzott optimizmus és a
meggondolatlan lépések veszélyére hívták fel a figyelmet. Bírálták a
"hangzatos szólamokra és jelszavakra" épülő s a "valóságos
érzelmeket nem figyelembe vevő propagandát". Egyes jelenségeket
"általánosítani és azt hinni, hogy az egész Szlovákia türelmetlenül
várja a cseh uralom lerázását és a Magyarországhoz való
visszatérést, nagy hiba volna és könnyen nagy hibák kiindulópontjává
válhat"- olvashatjuk az egyik tiszti (Palló őrnagy) jelentésben.
/11/
Az egymásnak ellentmondó értékeléseknek a hatására
a Fővezérség december 6-án újabb utasítást adott a hírszerzőknek a
szlovákiai helyzet "sürgős" és "objektív" felmérésére és a már
meglévő - a Hlinka-féle pártra és a szociáldemokratákra vonatkozó -
adatok ellenőrzésére. Az eredmény nem igazolta vissza a korábbi
állításokat a "magyarokhoz való hűség" vonatkozásában, sőt arra
mutatott rá, hogy a baloldali mozgalmak erősödése révén -
függetlenül a nemzetiségi hovatartozástól - erősödik a
magyarellenesség, ráadásul úgy ítélik meg, hogy a Magyarországon
kibontakozó fehérterror miatt a magyar megszállás esetén hasonló
terror következne be Szlovákiában is. /12/
A csehszlovák minisztertanács november végén külön
foglalkozott a magyar irredenta és revíziós törekvésekkel:
megállapította, hogy a magyar hadsereg szervezése nagy léptekkel
halad előre. A magyar hadsereg tisztjei meg vannak győződve arról,
hogy a közeljövőben a háború bekövetkezik, s mindez hatással van a
Szlovákiában állomásozó csehszlovák haderőkre. Száz tiszt Kassáról
átszökött a magyar hadsereghez. A határok védelme gyenge, ami
lehetővé teszi, hogy az agitátorok tömegesen özönöljenek át
Szlovákiába. A minisztertanács felszólította a Nemzetvédelmi
Minisztériumot, hogy a Bel- és Külügyminisztériummal egyeztetett
lépéseket tegyen a helyzet javítására. /13/
A csehszlovák diplomácia már december folyamán
kezdte szorgalmazni az utódállamok szövetségének a létrehozását,
csehszlovák-jugoszláv közös tanácskozásra is sor került, majd
december végén ennek kapcsán a csehszlovák képviselet Párizsban
levéllel fordul a békekonferenciához, amelyben - felnagyítva a
veszélyt - sürgős intézkedéseket követelt a magyar katonai
beavatkozással szemben. /14/ A levélben kérte a békeszerződésben
szereplő magyar haderő előirányzatainak a csökkentését, valamint
azt, hogy a határtól 10 km-es övezeten belül ne állomásozhassanak
magyar csapatok, és ötven km-en belül erődítményt ne építhessenek.
Hasonló előterjesztéssel állt elő Jugoszlávia is. A békekonferencia
azonban január 7-én elvetette ezeket a javaslatokat.
Valójában a helyzetet a csehszlovák katonai vezetés
sem tartotta ennyire tragikusnak. A januári helyzetértékelés
megállapította, hogy a magyar hadseregtől ténylegesen nem kell
tartani, a támadó hadsereg létrehozásához idő kell, a magyar
hadsereg felszerelése a közeljövőben nem valósítható meg. "A magyar
hadsereg támadó törekvéseit nyugodtan szemlélhetjük, természetesen a
helyzet megköveteli az éberséget és a felkészültséget". /15/ (A
későbbi havi értékelések ismeretében is megállapítható, hogy a
csehszlovák hadvezetés ténylegesen 1920 júliusáig nem tartotta a
magyar katonai erőket veszélyesnek Csehszlovákia számára).
A békekonferencia előestéjén, 1919 végére tehát
Magyarországról a békefeltételeket meghatározó nagyhatalmakban
kettős kép alakulhatott ki. Egyrészt a magyarországi viszonyok
biztonságot jelentettek Nyugat számára abban a tekintetben, hogy az
országban hosszabb távon forradalmi veszéllyel nem kell számolni,
miután ennek bázisait szétzúzták, vezetői többnyire elmenekültek,
emigráltak (sőt mindez a polgári demokratákat és a
szociáldemokratákat is érintette - pl. Károlyi, Böhm, Kunfi,
Garbai). Mindez nem volt elmondható a szomszédos országokkal
kapcsolatosan, ahol a forradalmi mozgalom továbbra is erősödőben
volt, s a helyzet főként 1920 folyamán vált kritikussá. Másrészt
kétségtelenül a hatalomra kerülő Horthy-rendszer revíziós politikája
és az ezzel kapcsolatosan felerősödő irredenta mozgalom
aktivizálódása komoly feszültségeket helyezett kilátásba a
térségben, s egyben módot adott az ellenfélnek arra, hogy rontsa
Magyarország nemzetközi megítélését a békekonferencia előtt.
2. A párizsi béketárgyalások, a trianoni
békeszerződés aláírása
a) A magyar békedelegáció
törekvései
A békekonferenciára való felkészülés tulajdonképpen
már 1918 végén megkezdődött. 1918. október 2-án gróf Teleki Pál
kezdeményezésére (a Teleki Intézet keretében) fogtak hozzá a
munkához. Később ennek az irányítását - még a Tanácsköztársaság
idején - a szegedi ellenkormány vette át.
Az Apponyi Albert gróf vezette magyar békedelegáció
1920. január 5-én indult Párizsba, hogy átvegye a már elkészült
békefeltételeket. Erre január 15-én került sor. A békefeltételek
átvétele után másnap Apponyi Albert gróf lehetőséget kapott arra,
hogy a Legfelsőbb Tanács előtt beszédet mondjon. Francia, angol s
olasz nyelven mondta el nevezetes "védőbeszédét", amelyben a
történelmi Magyarország területi egységének fenntartása mellett
érvelt. Történelmi, gazdasági, földrajzi, kulturális és nyelvi
érveket sorakoztatott fel a területi egység megőrzése mellett, s
ezek elvetése esetén kérte, hogy népszavazással döntsenek a vitatott
területek kérdésének ügyében. Egyben ígéretet tett arra, hogy a
népszavazás eredményének Magyarország aláveti magát. Felhívta a
figyelmet arra, hogy "lényeges módosítások nélkül a békefeltételek
elfogadhatatlanok" Magyarország számára. Apponyi beszéde igyekezett
elhárítani a háborús felelősség vádját, s cáfolta a soknemzetiségű
Magyarország természetes úton történő szétesésének koncepcióját.
/16/
A békefeltételek átvételével egyidejűleg a magyar
delegáció gazdag statisztikákkal, térképekkel és egyéb
mellékletekkel ellátott nagyszámú előzetes jegyzéket, dokumentációt
adott át a békekonferenciának, melyek az Apponyi által szóban
elmondottakat voltak hivatottak alátámasztani. Tartalmukat,
koncepciójukat tekintve azonban némileg eltértek a lényegében 1918
óta propagandisztikusan hangoztatott integritásköveteléstől. Mint
szakértői anyagok érdemben foglalkoztak az etnikai határ kérdésével
és ennek alapján a megoldások lehetőségeivel. /17/ A már készen álló
békefeltételekkel szemben - magyar vélemények szerint - ezek az
anyagok az ellenérvek alapjául szolgálhattak volna, s ennek alapján
esetleg más eredmény is születhetett volna, amennyiben a
dokumentumokat a békekonferencia képviselői érdemben tanulmányozzák
és figyelembe veszik.
A békekonferenciára való tekintettel "A tót
kérdésről" címmel készült egy előzetes jegyzék, amelyet a kormány
január 17-én megtárgyalt, és később bekerült a békedelegáció
"poggyászába". Az anyag Szlovákiára vonatkozó autonómiatervet
tartalmazott, amely ugyancsak integritásos alapon állt, tartalmilag
a Jászi és Hodľa közötti (1918 végi) tárgyalásain elhangzottakra,
illetve megfogalmazottakra (Jászi által akkor tett ajánlatára)
épült, széles körű önkormányzatot és autonómiát ígért Szlovákiának a
közoktatás, vallás, népjólét, közigazgatás stb. terén. /18/ A
beadvány széles horizontban foglalkozott a Beneą-féle diplomácia
múlt kérdéseit tendenciózusan és történelmietlenül felhánytorgatott
magyarellenes érveinek, vádjainak cáfolatával, s az egész területre
népszavazást követelt nemzetközi ellenőrzés alatt.
A békefeltételek átvételével a magyar békedelegáció
párizsi útjának első szakasza lényegében lezárult, s a küldöttek
január 18-án hazautaztak Budapestre. Január 21-én Apponyi
tájékoztatta a kormányzót és a kormányt a békeküldöttség párizsi
útjáról és tapasztalatairól, s ennek alapján kormányzati szinten
meghatározták a további teendőket és lépéseket.
Az adott körülmények között nem volt teljesen
reménytelen, hogy a magyar kormány eredményt érjen el a
békekonferencián. Beneą csehszlovák külügyminiszter ugyan már 1919
szeptemberében Párizsból hazatérve a parlamentben úgy nyilatkozott -
teljes magabiztossággal -, hogy a békefeltételek "eldöntött"
kérdések, "véglegesek": ami az osztrák szerződésben van (gazdasági,
pénzügyi és katonai vonatkozásban egyaránt), azt a magyar
békeszerződés is tartalmazza, és a magyar határokat is véglegesen
megállapították. "Sajnos, semmit sem lehet azon már javunkra
változtatni, de ki kell hangsúlyozni, hogy rovásunkra sem"-
állapította meg. /19/ Ugyanakkor Beneą már december 15-én arra
kényszerült, hogy kérje a békekonferenciát: a békeszerződés
tervezetében foglalt határjavaslatokat tekintse véglegesnek, mert
mindennemű változtatás, engedmény a magyaroknak Csehszlovákia léte
számára katasztrofális lenne, s Szlovákia leszakadásával járna.
/20/
A valóságban tehát az általános nemzetközi
körülmények változása miatt nem volt teljesen egyértelmű a
békekonferencia kimenetele. Az osztrák és a német békeszerződés
tapasztalatai - egyes nagyhatalmi politikusok megnyilatkozásai
szerint is - azt mutatták, hogy a súlyos békefeltételek akadályozzák
ezeknek az országoknak a "talpra állását", súlyos szociális és
gazdasági megrázkódtatásokat eredményezhetnek, késleltethetik a
térség háború utáni konszolidációját. Ezek az aggályok különösen az
angol és az amerikai gazdasági csoportokat foglalkoztatták. Az
amerikai megbízottak, mint ismeretes, az 1919. június 28-án aláírt
versailles-i szerződés ratifikálását eredeti formájában
elfogadhatatlannak tartották, ezért december 8-án kiléptek a
Legfelsőbb Tanácsból, s az amerikai katonai misszió vezetője
(Bandholtz) is hazautazott Párizsból, s nem kívántak részt vállalni
egy újabb súlyos ítéletben. Az olasz politikában is sokan
ellenezték, hogy Magyarországgal úgy járjanak el, mint a németekkel.
Jobbratolódás ment végbe a francia politikában 1919 végén és 1920
elején, s egyre inkább előtérbe került az antant s főként a
megoldatlan oroszkérdés, s ezzel összefüggésben is történtek
megfontolások.
A Magyarországgal kötött békeszerződés átnyújtása
időszakában az ellentétek a békekonferencia berkeiben a térség főbb
kérdései körül kiéleződtek, ami a magyar fél számára nyújtott némi
reményt a súlyos feltételek enyhítésére. /21/
A magyar érdek az volt, hogy a magyar beadványokat,
ellenérveket a békekonferencia részvevői érdemben tanulmányozzák. A
Legfelsőbb Tanács január 25-i ülésén Lloyd George brit és Francesco
Nitti olasz miniszterelnök erre javaslatot tett, alapos megfontolás
tárgyává kívánva tenni a magyar előterjesztésekben foglaltakat.
Millerand, az új francia miniszterelnök azonban a tanácskozáson
kategorikusan ragaszkodott ahhoz, hogy változatlanul hagyják jóvá a
békeszerződés tervezetét.
A magyar fél a területi rendezésre vonatkozó
észrevételeket és az egyéb, köteteket kitevő ellenérveket február
12-én és azt követő napokban nyújtotta át a békekonferenciának. A
delegáció nem mondott le arról a reményről, hogy sikerül biztosítani
a szóbeli tárgyalásokon való részvételt, módja lesz a magyar érvek
bővebb kifejtésére, melyre végül is nem került sor.
A magyar ellenérvek érzékelhetően és a korábbiaknál
hangsúlyozottabban tartalmaztak kompromisszumos elemeket. Az átadott
anyagokban az integritás megőrzése mellett nagyobb súllyal szerepelt
az etnikai elv, ill. a népszavazás igényének felvetése, valamint a
Magyarország javára történő határkiigazítások követelése az
"elszakított területekre" vonatkozóan.
Curson, a brit delegáció vezetője azt javasolta a
február 25-én tartott tanácskozáson, hogy a konferencia csak a
lényeges kérdésekről döntsön, a részletek megvitatását engedje át a
nagykövetek tanácsának. Millerand ismét azon a véleményen volt, hogy
a magyar békéről a konferencia nem nyithat új vitát. Ezzel viszont
Lloyd George nem értett egyet, alapos vizsgálatot követelt, s ehhez
Nitti is csatlakozott az egész béketervezet újratárgyalását
követelve. /22/
A további fejleményeket jelentősen befolyásolta az
érdekelt utódállamok magatartása. A csehszlovák diplomácia a magyar
béketárgyalások időszakában rendkívül intenzív tevékenységet
folytatott mind a nagyhatalmak (elsősorban a franciák) irányában,
mind az utódállamok közös fellépése érdekében. A csehszlovák
delegáció mereven elzárkózott mindennemű változtatási törekvés elől.
Kategorikusan elvetette a népszavazásra vonatkozó igényt. "A
népszavazás, amelyről most Magyarországon oly sokat beszélnek, a
magyarok taktikája, amelyet a bizonytalan nemzetközi helyzetre és a
propagandára építenek, hogy felforgassák Európát... Az a
véleményünk, hogy most nem területi kérdésről van szó, hanem arról,
hogy a jövő állami politikának elvi irányát megszabjuk"- szögezte le
Beneą a Národní politikának adott nyilatkozatában 1920. február
20-án. A nemzetgyűlésben elmondott beszédében arról tájékoztatott,
hogy a csehszlovák külpolitika Párizsban arra törekedett, hogy
Magyarország ne kapjon kedvezőbb békét, mint Ausztria vagy
Németország. A magyar ellenjavaslatokra adott memorandumban a
csehszlovák delegáció leszögezte, hogy Csehszlovákia nem tesz
engedményeket területi kérdésekben, s az erről szóló vitát sem
támogatja, jóllehet a cseh politikai tábor ebben a kérdésben nem
volt teljesen egységes. /23/ Beneą beszédében elvetette a
nemzetiségi területekre vonatkozó magyar érveket. Kijelentette, hogy
élnek ugyan magyarok a Dunától északra, de csak a Duna lehet a
határ, mert ez olyan stratégiai vonal, amely megakadályozhatja
Magyarország és Csehszlovákia között az ellenségeskedést.
Megállapította, hogy a déli határoknál csak a földrajzi elvek
érvényesülhetnek, miután néprajzi szempontból a szlovákiai magyarok
elhelyezkedése rendkívül bonyolult, ami főleg annak tudható be, hogy
a magyarosítás főleg a városokban volt erős. /24/
Az Apponyi vezette magyar delegáció
sajtófogadtatása január elején Párizsban lesújtó volt. Bár magyar
részről is széles körű előkészítő munkát végeztek a propaganda terén
/25/, ©tefan Osuský, a csehszlovák békedelegáció főtitkára, londoni
követ mégis arról számolhatott be Tusárhoz intézett jelentésében,
hogy az Apponyi érkezése előtti napon az általa készített brosúrát
és anyagokat (a magyarok háború alatti magatartásáról, Apponyi
életrajzát - "semmi olyat, ami előnyére válhatna" -, a magyar
politikusokat kompromittáló nyilatkozatokat) szétküldte a francia
lapoknak. Ily módon "a csehszlovák propagandának óriási sikere
volt". Jelezte egyben, hogy a sikeres akció után újabbakat készít
elő. /26/
A csehszlovák diplomácia komoly erőfeszítéseket
tett a béketárgyalások időszakában, hogy elérje az utódállamok közös
fellépését, sőt megalapozza azok szövetségét.
b) A "kisantant" országok közös
fellépése
A közelgő béketárgyalásokkal egyidejűleg 1919
végén, 1920 elején - ahogy erre már utaltunk - közeledés volt
tapasztalható a leendő három kisantant állam között, amelyeket
egyébként számos ellenérdek jellemzett. Még 1919 decemberében Beneą
Párizsban Trumbić jugoszláv nagyköveten keresztül védelmi szövetség
megkötését ajánlotta Jugoszláviának, amely az esetleges magyar
támadástól is megóvná a két országot. /27/ A csehszlovák és a
jugoszláv hadvezetőség között ekkor már rendszeres kapcsolat volt,
melyre magyar katonai jelentések már 1919 novemberében és
decemberében felhívták a figyelmet. /28/ 1920. január 5-én Beneą
kezdeményezően lépett fel az együttműködés vonatkozásában Románia
felé is. Vaida-Voievodhoz, az új román miniszterelnökhöz írt
levelében egyrészt a Magyarországon kialakult helyzetre, másrészt a
békekonferencián "előadódható komplikációkra való tekintettel"
tartotta fontosnak az együttműködés elmélyítését, mondván:
"Párizsban elég nehéz munka vár ránk, hogy ott érdekeinket
megvédjük." /29/
Beneą a januári magyarországi választások utáni
helyzetet használata fel arra, hogy az utódállamok összefogásának
további útját egyengesse. Úgy állította be a helyzetet, mintha
Magyarországon a monarchista fordulat tényleges veszélyt jelentene,
s a magyar nemzetgyűlés, amely a törvényes király távolléte idejére
az 1920. tc. 1. paragrafusa szerint az ország élére kormányzót
állít, valójában a királyt kívánja visszahívni. Beneą
kezdeményezésére a csehszlovák, a román és a jugoszláv kormány
február 2-án határozatot eszközölt ki a békekonferenciától az
esetleges magyarországi Habsburg-restauráció ellen. /30/
A Legfelsőbb Tanács londoni ülése előtt a londoni
csehszlovák, román és jugoszláv képviseletek között szoros kapcsolat
alakult ki. (Seton-Watson londoni lakása volt az összejövetelek
színhelye, ahol az angol vezető politikusok és a sajtó megnyeréséről
volt szó.) Londonban a három ország képviselői közös memorandumban
rögzítették a Magyarországgal szembeni követeléseiket, és
megegyeztek a Magyarországnak adandó közös válaszban. Megállapodtak,
hogy minden Magyarországot érintő kérdésben egyetértően fognak
eljárni, sőt azokat a kérdéseket is, amelyek csak valamelyiküket
érintik, mindhárom országot érintő ügyként kezelik. /31/
A három ország megállapodása nagy visszhangot
váltott ki a békekonferencián. A Pesti Hírlap és a Nemzeti Újság e
lépést a kisantant megalakulásaként értékelte, s nem kis iróniával
úgy minősítette, mint a nagyantant ellenlábasát, amely - ahogy írják
- "joggal bosszanthatja" az antant vezető köreit. /32/
A magyar hadvezetőség is nagy jelentőséget
tulajdonított a három állam közös fellépésének, és felhívta a
figyelmet az ebből adódó veszélyre, amely a katonai konvenció
létrehozását jelentené. A Fővezérség a "Cseh-jugoszláv-román
konvenció" című jelentésében rámutatott arra, hogy minden jel
szerint a közelmúltban a fenti országok közötti katonai konvenció
véglegesen létrejött Franciaország égisze alatt. /33/
Londonban március 3-án a Legfelsőbb Tanács ülésén
az angol és az olasz fél (Lloyd George és F. Nitti) a francia
álláspont ellenére újra felvetette a magyar békefeltételek
módosításának a kérdését. Millerand-t távollétében Berthelot
képviselte a tanácskozáson. Lloyd George a kérdés megtárgyalását
javasolta hivatkozva arra, hogy a békeszerződés révén hárommillió
magyart szakítanak el anyanemzetétől, s helyeznek idegen uralom alá,
s kemény szavakkal ítélte el e törekvést. Szerinte ennek súlyos
következményei lehetnek a térség békéjére, ha kiderül, hogy
igazságtalan döntés született. Berthelot ezzel szemben leszögezte,
hogy "Franciaország ellenez minden elvi jellegű döntést" a
békeszerződés tervezetének módosításával kapcsolatban. Sértően szólt
a magyarokról ("alattomos", "hírhedten megbízhatatlan" nép stb.).
Végül megállapodtak abban, hogy a döntést elnapolják, ill. az egész
ügyet átadják a külügyminiszterek és nagykövetek tanácsának, amely
március 8-án tűzte napirendre a magyar határok esetleges
megváltoztatásának a kérdését, most már az utódállamok és a külön
angol szakértői anyagok ismeretében.
A lord Curson angol külügyi államtitkár
elnökletével március 8-án Londonban tartott értekezleten olasz
részről Vittorio Scialoia külügyminiszter pontról pontra szerette
volna megtárgyalni a magyar ellenjavaslatokat. Azt javasolta, hogy
az egész határkérdést utalják vissza Párizsba a szakértőknek.
Berthelot francia megbízott, de lényegében Curson angol
külügyminiszter is szembefordult ezzel a javaslattal. A
külügyminiszterek és nagykövetek tanácsa a francia álláspontot, az
angol szakértői szempontokat s az érintett utódállamok érveit
figyelembe véve hozta meg azt a döntést, hogy a békeszerződés
aláírása előtt ne lehessen újratárgyalni a magyar határok kérdését.
/34/ Csehszlovák külügyi források szerint Curson, aki eltérően
gondolkodott e kérdésben, mint Lloyd George, az ügy mielőbbi
lezárását szorgalmazta. Nitti március 12-én ismét jelezte, hogy
kitart eredeti álláspontja mellett, a Legfelsőbb Tanács azonban
március 17-én határozatot hozott a magyar indítványokkal
kapcsolatban, amely visszatartotta Nittit is a további
kísérletezéstől, s a békekonferencia végül is meghozhatta a döntést
a magyarkérdésben, amely elvetette a magyar ellenérveket, beleértve
a népszavazás igényét is.
A csehszlovák források is elismerik, hogy az angol
és olasz sajtó a londoni tanácskozás időszakában Magyarország mellé
állt. Míg Párizsban a magyar propaganda továbbra is defenzívába
szorult, az angol és olasz sajtóban - a londoni csehszlovák
követségi jelentések megállapítása szerint is - a magyarok számára
kedvező megnyilvánulások hangoztak el. Az angol lapok közül
mindenekelőtt a Sunday Times, a Manchester Guardian, Olaszországban
a keresztényszocialista Popolo d'Italia, továbbá más lapok, az
Epocha, az Avanti és az Idea Nazionala írtak magyarbarát szellemben,
és igyekeztek Csehszlovákiát negatív színben feltüntetni. /35/
A londoni tanácskozások eredményeit a csehszlovák
diplomácia kedvezően értékelhette: a francia szembehelyezkedés és az
angol támogatás alapvetően elősegítette a csehszlovák fél számára a
kedvező megoldást, s Beneą ezek után Cursonnak köszönetet mondhatott
/36/, ahogy ezt Veverka nagykövet Beneąnek javasolta.
©tefan Osuskýt Berthelot még a londoni
megbeszélések előtt biztosította arról, hogy a franciák nem fogják
megengedni a magyarkérdés vitára bocsátását, és el fogják vetni az
olasz javaslatot. Osuský ennek alapján megnyugtathatta a csehszlovák
külügyminisztériumot, hogy semmiféle változástól nem kell tartani.
"Nitti és Lloyd George kombinált támadása a területi elrendeződés
ellen kudarcba fulladt. Március 8-án a dolog számunkra kedvezően
megoldást nyert" - közölte Osuský. /37/
c) A kudarc okai
A békekonferencia eljárását értékelve
leszögezhetjük, hogy a magyar kísérletek alapvetően a franciák
ellenállásán buktak meg. A francia kormány nem kívánta
szövetségeseinek rovására kiépíteni magyarországi befolyását, s a
többi nagyhatalmak, az angolok és olaszok végül is helyzetüknél és a
körülményeknél fogva respektálták a francia igényt ebben a magyar
fél számára kardinális kérdésben. Franciaország kisállami
szövetségeseinek ellenzésére sem tudta (merte) felvállalni a
békefeltételek módosítását, inkább elfogadta az utódállamok
politikusoknak az igazságtalanságokat szülő, félrevezető érveit. A
tárgyalásokon a francia és a csehszlovák diplomácia kéz a kézben
haladt.
Anglia a közép-európai hegemóniájáért, ill.
befolyásáért folyó harca keretében törekedett csehszlovákiai
befolyásának kiépítésére. Curson már 1919 októberében kifogásolta,
hogy az angol közép-európai politikának a csehszlovák diplomácia nem
szentel kellő figyelmet, s bírálta egyoldalú francia orientálódását
s a szabad kereskedelem bevezetésével szembeni magatartását,
merevségét. Pozitívan értékelte viszont a csehszlovák kormány
Közép-Európa konszolidálására irányuló törekvését, amennyiben úgy
lépett fel, mint az "európai rend, béke, nyugalom harcosa", s ezt az
osztrák-cseh szerződéssel a gyakorlatban is bizonyította. Ezzel
szemben az angol politikai, de főként gazdasági körök - a hivatalos
politika minden együttérzése ellenére - a magyar törekvésekben s
belpolitikájában a konszolidáció előrehaladásának a veszélyeztetését
látta. Számos lap ezzel vádolta Magyarországot. "Míg Bécs, Prága,
Belgrád gazdasági szerződéseket köt, a budapesti kormány semmi mást
nem nyújt a szomszédoknak, csak fenyegetést... A magyarok a
szövetségesekkel tárgyalnak, hogy harcolhassanak a bolsevikok ellen,
és közben szomszédaikat akarják megtámadni" - olvashatjuk az angol
lapokban. /38/ Ez azt mutatja, hogy Angliának az a szándéka, hogy
Magyarországon keresztül építse közép-európai befolyását, jelentős
politikai körök részéről a magyar revíziós törekvésekbe ütközött.
Negatívan ítélte meg az angol politika a lengyel-magyar barátkozást
is ebből a szempontból. 1920 tavaszán-nyarán bizonyos tényezők az
angol-csehszlovák közeledés irányában is hatottak. Anglia hivatalos
politikája nem támogatta a lengyelek Oroszország elleni fegyveres
intervenciójának gondolatát: a megegyezést, a gazdasági kapcsolatok
felvételét tartotta fontosnak, célszerűbbnek. A franciák erősödő
szovjetellenessége, intervenciós politikája ugyanakkor aggasztott
egyes csehszlovák politikai köröket is. Ez a körülmény a két
országot (Angliát és Csehszlovákiát) közelítette ugyan egymáshoz, de
semmiképpen sem eredményezte a csehszlovák orientáció lényeges
megváltozását. /39/
Az olasz politika sem ragaszkodhatott mereven és
következetesen a magyar békefeltételek módosításához. Tartott a
nemzetközi elszigetelődéstől. Romániával már Jugoszlávia miatt sem
óhajtott túlságosan ellentétbe kerülni, de Angliával sem. Nitti
"magyarbarátságát" demokratikus s baloldali körökben keményen
bírálták az országon belül - erre a csehszlovák külügyi jelentések
is rámutatnak. /40/
A békekonferencián tehát a magyar béketörekvések
hajótörést szenvedtek. Nyilvánvalóvá vált, hogy az antanthatalmak
nem kívánnak semmiféle engedményt tenni a magyar kormánynak. A
szóbeli tárgyalásokra vonatkozó kísérlet meghiúsult. A
békekonferencia nem teljesítette azt a követelést sem, hogy az
antant bizottságokat küldjön ki a "megszállt" területekre. Figyelmen
kívül hagyta azokat a jegyzékeket is, amelyeket a "bolsevik veszély"
elhárításával, továbbá a gazdasági integritás és a népszavazás
megvalósításával kapcsolatosan magyar részről eljuttattak a
békekonferenciához.
A Nagykövetek Tanácsa május 6-án átnyújtotta a
magyar kormánynak a Legfelső Tanács határozatát, amely szerint a
magyar békeszerződés tervezetének főbb elvei változatlanok maradnak.
Csupán kereskedelmi és gazdasági kérdésekben sikerült némi eredményt
elérni. A korábbi szerződéshez képest annyi változás történt, hogy a
tervezethez - politikai célzattal - hozzácsatolták az ún.
Millerand-féle kísérőlevelet, amely a kijelölt határ "ugyanazon
feltételek melletti" esetleges módosítását a határmegállapító
bizottság elé utalta. Ez a hazai politikai tényezőkben némi
illúziókat váltott ki.
Teleki a levél "udvarias", "finom" hangvételét
emelte ki, amely szerinte elüt az Ausztriával kötött
békeszerződéshez csatolt kísérőlevél hangvételétől. "...ebben
mindenesetre olyan tényt látok - mondta Teleki -, ami a jobb
szándékú belátásnak, a jobb akaratnak tényezője és a jobb akarat
érvényre juttatásának a jele." Teleki jelentőséget tulajdonított a
határmegállapító bizottságnak is. Nem titkolta azonban, hogy
Magyarország csupán kényszer alatt, a közeli revízió reményében
írhatja majd alá a békeszerződést. Visszautasítja a békeszerződésnek
azt a megállapítását, hogy Magyarország elveszítette jogcímét az
ezeréves határokra, továbbá azt a kitételt is, hogy Magyarország
volt nemzetiségi területein a nép már döntött hovatartozásáról.
/41/
A magyar kormánynak 10 napon belül kellett választ
adnia a feltételek aláírására. A békefeltételek átadása után a
magyar békedelegáció hazautazott Párizsból, és visszaadta a
kormánynak megbízatását. Ezt követően a magyar politikai életet a
békeszerződés aláírásáig a kiélezett belpolitikai helyzet
jellemezte.
A magyar békedelegáció magatartása kapcsán két
kérdés vetődhet fel:
- Miért ragaszkodott a magyar politika az integritás
megőrzésének követeléséhez akkor, amikor érzékelhetően ez a
követelés teljesen irreális volt az adott időben és a már
végbement fejlemények után? Miért nem helyezett nagyobb súlyt vagy
elsődlegességet az etnikai határok jogosságának hangsúlyozására?
- Milyen szerepe volt a háttérben - ebben az időben sem
szüneteltetett - magyar irredenta tevékenységnek?
Magyar történeti munkák is rámutatnak arra, hogy az
ezeréves történelmi Magyarország felbomlása a magyar társadalom
egésze számára 1918 után megemészthetetlen traumát jelentett, s még
inkább azok számára, akiket ez legközvetlenebbül érintett. A
megszállt, elcsatolt területekről 1918 után tömegével özönlöttek
magyar területre (egyes adatok szerint az 1918-1921 közötti években
a menekültek száma meghaladta a 100 ezret) azok, akiknek az otthona,
létét biztosító tulajdona az elveszett országrészekre esett. Ezek az
erők természetesen az integritás mellett álltak ki, s az
irredentizmusnak, revíziós törekvéseknek lettek bázisai
Magyarországon. Politikailag a kormányzat számára egy ilyen
helyzetben lemondani az integritásról minden valószínűség szerint
felvállalhatatlan volt még akkor is, ha tudta, hogy ez nem érhető
el. A másik tényezőként említhető az - ami általában a korábbi
történelmi munkákban nagyobb hangsúlyt kap -, hogy ezzel a magyar
politikai vezetés minden bizonnyal tudatosan egy olyan eszmei bázist
kívánt megalapozni, amely egy egész történelmi korszakban alapjává
vált a nemzettudat alakításának, a sérelmi politikának. A társadalmi
problémák magyarázatát lehetett erre építeni, és éltetett jelentős
társadalmi rétegeket abban a meggyőződésben, hogy a győztes
nagyhatalmak által kialakított béke, ennek versailles-i rendszere,
nem állhatja ki a történelem próbáját.
A csupán az etnikai határok igénylése reálisabb
program lehetett volna, de a jövő érdekei szempontjából, s mai
szemmel nézve is, erre a békefeltételek megalkotóinak kellett volna
rájönniük és kompromisszumként igazságot szolgáltatniuk. A
nagyhatalmak ezt nem tették meg, ám nem a magyarok múltbeli "bűnei"
miatt, s alapvetően azért sem, mert kedvezni akartak az
utódállambeli szövetségeseiknek, hanem saját téves elgondolásaik
miatt, amikor úgy látták, hogy a német és orosz veszély elhárítását
az erős térségbeli utódállamok létrehozásával érhetik el. Ami a
már kezdettől fogva kibontakozó revíziós politikát és irredenta
mozgalmat illeti, a béketárgyalások időszakában ez a tevékenység
mérséklődött, de megvoltak azok az erők, kormánykörök, amelyeket a
fent említett körülmények, az ország kilátástalan helyzete táplált,
és a békeszerződések erőszakos megváltoztatásának gondolatát sem
vetették el. A Magyarországot drasztikusan sújtott helyzetében
kialakult körülmény olyan adekvát védekező reakció volt, amely a
megoldást kereste, jóllehet közben figyelmen kívül hagyta, hogy a
Monarchia szétesésével eddig elnyomott nemzetek előtt nyílt meg új
fejlődési perspektíva. Mindez kétségtelenül nem javította a
béketárgyalásokon a magyar kormány esélyeit.
d) A békeszerződés aláírása
A békeszerződés tervezetének átvétele után
rendkívül feszült és drámai helyzet alakult ki az országban s
általában a politikai életben. Olyan vélemények is elhangoztak, hogy
ha Magyarország nem írja alá a békeokmányt, akkor az a versailles-i
rendszer bukását gyorsíthatja meg. Ily módon Magyarország komoly
nemzetközi küldetést tölthet be.
A kormány szinte naponta tárgyalta a
békekonferenciának adandó választ, ill. az aláírás kérdését, ennek
várható következményeit. A csehszlovák külképviselet jelezte, hogy
Magyarországon a vélemények a békeszerződés aláírása kérdésében
eltérőek. Jelentős tábora van az aláírás ellenzőinek. Ennek ellenére
várhatóan a kormány nem tagadja meg az aláírást.
Május 17-én a kormány jegyzéket küldött
Millerand-nak, a Nagykövetek Konferenciája elnökének, amelyben
jelezte, hogy az ország súlyos helyzetére való tekintettel nem
tagadja meg a békeszerződés aláírását, majd május 21-én véglegesen
megadta az aláírásra vonatkozó igenlő választ. Teleki Pál
külügyminiszter május 26-i parlamenti beszédében elmondta, hogy "a
kormány számot vetett" a kialakult helyzettel, s megállapíthatta,
hogy jelenleg nincs meg az az erő, amely e kész tényt
megváltoztathatná: "végzetes katasztrófává válhatott volna, ha a
kormány másképpen határoz." Utalt ugyanakkor arra, hogy "az üres
szavaknak látszó ígéretek mögött ott van a Magyarországgal szemben
megváltozott nézeteknek egy tényleges alapja is...". Apponyi
ugyancsak kijelentette felszólalásában, hogy "az alá nem írás ma
ellentétbe hozna minket az egész világgal". Figyelmeztetett arra,
hogy olyan mentalitás van érvényben jelenleg a nemzetközi
környezetünkben, amely ellen nem lehetett semmit tenni. /42/
A Nagykövetek Konferenciája az aláírás időpontját
június 4-ben állapította meg, amikor is arra a Párizs melletti
Trianon-kastélyban sor került.
Nem kétséges, hogy a magyar kormány igenlő
döntéséhez a kényszer és józan mérlegelés mellett hozzájárult az a
remény is, hogy az elkövetkező időben mód lesz némi változtatásokra,
s ezt a reményt a francia politika enyhülő magatartására is
építhette. A már említett Millerand-féle kísérőlevél is táplált
ilyen hosszabb távra szóló illúziókat, de még inkább a francia
kormány részéről már a békeszerződés aláírása előtti hónapokban
kezdődő elmélyült tárgyalások és megnyilatkozások, továbbá az 1920
nyarára a térségben kialakult bonyolult nemzetközi helyzet
(lengyel-orosz háború).
Jegyzetek:
* Részlet a szerzőnek a közeljövőben a Kalligram Kiadó
gondozásában megjelenő A magyarok és a szlovákok. Múlt és jelen c.
kötetéből.
- Archív Ministerstva zahraničních věcí (a továbbiakban: AMZV),
Praha. Politické zprávy, Bern, 1919/59. Károly megítélése szerint
a restauráció kérdése Magyarországon egy éven belül
megoldódik.
- Uo. Bern, 1919/71, 73, 99; Londýn, 1919 /144. Lásd Právo lidu,
1919. augusztus 9.; Rovnost, 1919. augusztus 27.
- Právo lidu, 1919. augusztus 16.; Národné listy, 1919.
augusztus 17.
- Lásd Beneą szeptember 30-i parlamenti beszédét, miután
Párizsból hazatért. Problémy nové Evropy a zahraniční politika
československá. In: Projevy a úvahy z r. 1919-1924. Praha, 1956,
30., 31., 41. p.; Venkov, 1919. október 28. Idézi Boros Ferenc (a
továbbiakban: B. F.): Magyar-csehszlovák kapcsolatok
1918-1921-ben. Budapest, 1970, 114-115. és 119-120. p.
- Információk szerint ez még október 10-ig megtörténhet -
Vojenský historický archív (a továbbiakban: VHA)-C. MNO. Vrchní
velit. čsl. vôjsk. 1919/4065.
- Az e témakörben folyó aktivitásokat részletesebben lásd B. F.:
i. m. 101-103. p., továbbá AMZV- Pol. zpr., Budapest, 1919/139/a;
Országos Levéltár (a továbbiakban: OL), ME 121 XLIII. 523
(3823).
- Vö. Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés - magyar
nemzetiségi politika 1867-1918. Pozsony, Kalligram. 1995, 235-236.
p. - Hlinkát hazaérkezése után a hatóságok letartóztatták.
Jehlicska Bécsbe utazott, Szlovákiába már nem tért vissza, hanem
decemberben Budapestre érkezett, ahol megalakította a Magyarbarát
Tót Néppártot, és ezt követően teljes egészében a magyar irredenta
szolgálatába állt, és programjában a Magyarország keretében
megvalósítandó szlovák autonómia elvét vallotta és
szorgalmazta.
- AMZV - Pol. zpr. Budapest, 1919/13.
- "Nem tűrhetjük - olvashatjuk a jelentésben -, hogy a csehek
elvegyenek Magyarországtól olyan gazdag területet, mint amilyen
Szlovákia." A beterjesztett határozati javaslat Szlovákia
önrendelkezési jogát és a népszavazást követeli az antanttól.
Döntés született arról, hogy küldöttségeket menesztenek az
antantmissziókhoz, ahol követeléseiket előadják (uo. Budapest,
1919/194).
- B. F.: i. m. 120-132. p.
- Hadtörténeti Levéltár (a továbbiakban: HL) VKF II. 1919 1205/3
(1919. december 6.). Továbbá uo. II. T-84. 1215/5. Idézi B. F.: i.
m. 130. p. Eszerint nem elég puccspolitikát folytatni, hanem a
talajt elő kell készíteni, s ebből a szempontból az irredenta
mozgalom többi irányzatait - amelyek az autonómia elve mellett
vannak - sem szabad figyelmen kívül hagyni és diszkreditálni.
- HL VKF II. 1919 1230/3. A csehszlovák hadsereg
demoralizáltságára vonatkozó információk sem felelnek meg a
valóságnak. A katonák 50%-a kommunista érzelmű, ami azt jelenti,
hogy Horthy-ellenes. A Szlovákia elleni - katonailag orientált
tervek - a jelentések alapján ítélve katonai szempontból is
irreálisak. Magyar támadás esetén a szerveződő magyar hadsereg 9
csehszlovák hadosztállyal (6 Szlovákiából és 3 a hátországból)
találná szemben magát, ami 110-120 zászlóaljat, 75-80 üteget,
összesen 112-120 ezer főt jelent, miközben az élelmezési létszám
300 ezer fő) (VKF II. 1919. 1227/2).
- VHA-C-MNO Pres. 1918-23 25789 (1919. december 4.).
- Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918-1920. Budapest, 1983,
374. p.
- VHA-C-Gen. insp. 2102/1920 (1920. január 7.).
- A magyar béketárgyalások. II. köt. Budapest, 1920, 473. p.;
Gratz G.: A forradalom kora. Magyarország története 1918-1920.
Budapest, 1935, 303. p. Lásd még: A magyar béketárgyalások. I.
köt. 3-490. p.
- Lásd A magyar béketárgyalások. I. köt 276-282. p.
- A Memorandummal kapcsolatosan részletesebben lásd Szarka
László: i. m. 237-239. p., továbbá Bellér B.: Az ellenforradalmi
rendszer első éveinek nemzetiségi politikája. Századok, 1963. 6.
sz. 1296. p.; B. F.: i. m. 155-156. p.; Kramer, Juraj: Iredenta a
separatizmus v slovenskej politike 1919-1938. Bratislava, 1957,
23-36. p.
- Beneą, Edvard: Problémy... i. m. 33-34. p.; B. F.: i. m. 147.
p.
- Ormos M.: i. m. 377. p.
- Ez az első találkozón, a békefeltételek átvételekor aligha
volt érzékelhető. (Csupán egy momentumra lehetett felfigyelni,
amikor Lloyd George a "leszakadó magyar etnikumok"
elhelyezkedésére vonatkozó kérdésére "jelentős érdeklődés
közepette" mutathatta be Apponyi - említett beszéde után - az erre
vonatkozó térképeket. Lásd Romsics Ignác: A trianoni
békeszerződés. 1. Népszabadság, 2000. május. 20.)
- Lásd Ormos M.: i. m. 379. p.; Romsics I.: A trianoni
békeszerződés. Népszabadság, 2000. május 25.
- Lásd Deset let Československé republiky. Praha, 1928. (Idézi
B. F.: i. m. 164. p.) Eszerint a csehszlovák politikai táborban e
kérdésben mutatkoztak ellenvélemények, melyek gazdasági okokból
vagy a nemzetközi bonyodalmaktól tartva nem kívántak mereven
szembehelyezkedni a békekonferencián a magyar követelésekkel.
- ©tefan Osuskýval közli, hogy a csehszlovák érvek között
hangsúlyozni kell, hogy a Szlovákiában lévő magyarok és a
Magyarországon élő szlovákok létszáma között csak jelentéktelen az
eltérés, vagyis a nem kompenzált arány. AMZV-Paríľ,1920/20.
- A magyar kormány - a csehszlovák források szerint - széles
körű akcióba kezdett, s úgy állította be Csehszlovákiát, mint
amely hűtlen lett az antanthoz, s amelyet megfertőzött a
bolsevizmus. Ezzel szemben Magyarország azt leküzdötte, s fontos
védőbástya a térségben a jövőre nézve is. A sajtó Franciaországban
inkább az utódállamok érveinek szentelt nagyobb figyelmet.
- AMZV-PA 72-7010 (1920. január 26.). Csak az Action Française
című lap írt "magyarofil" szellemben. A francia lapok híreket
közöltek arról, hogy Szlovákiát, Erdélyt "magyar részről újabb
háború fenyegeti". A propagandaanyagok Magyarországot a háború
kirobbantása fő okozójának mondták, megállapítva, hogy a
Horthy-rendszerben lappangó és "érlelődő pángermán tendenciák
vannak jelen", és e rendszer ugyanazokat a nacionalista és
soviniszta erőket táplálja és ugyanazokat a célokat követi, mint a
háború előtti magyar politika.
- Dipl. dokumenty o spoj. Smlouvách Republiky československé s
Královstvím Srbů, Chorvátů a Slovinů s Královstvím rumunským.
Prosinec 1919 a srpen 1921. Praha, 1923, čl. 11. 1-4. p.
- HL VKF II.1919 1203/29, továbbá VKF II, 1919 1227/2.
Esetenként úgy állították be, hogy a csehek és a jugoszlávok
kezdik elveszíteni hitüket Franciaországban, s azért lépnek egyre
szorosabb kapcsolatba egymással. (Részletesen lásd B. F.: i. m.
134-135. p.)
- Dipl. dokumenty. I. m. 11-14. p. Beneą figyelme a
békefeltételekre adandó magyar válasz előtt a magyarok nemzetközi
pozíciójának felmérésére és az utódállamok közös fellépésének
szorgalmazására irányult. E kérdésekre válaszolva Osuský január
26-i jelentésében arról tájékoztatta a csehszlovák
külügyminisztériumot, hogy a magyarokkal szemben fokozottabb
éberségre van szükség, s hivatkozik arra, hogy angol részről
engedékenység mutatkozik. Információi szerint a jugoszlávokra a
közös fellépést illetően lehet számítani, a románok azonban előbb
ruszin területek átadásának az igényét vetik fel. Osuský
jelentései szerint a románok Kelet-Kárpát-Ukrajnára igényt
tartanak. Beneąnek arra a kérdésére, hogy a románok szolidárisak
lesznek-e a csehekkel és a jugoszlávokkal a békekonferencián a
közös magyarellenes akcióban, azt a tájékoztatást adta, hogy amíg
a jugoszlávok az egységes fellépés mellett vannak, a románok előbb
Kelet-Ukrajna átadását követelik. A fentiekhez hozzájárult az is,
hogy a románok tartottak Angliától és Olaszországtól. Román
vélemények szerint az adott helyzetben egy szorosabb megegyezés
nem javította volna az utódállamok pozícióit. Ezért inkább csak a
magyarországi "Habsburg-törekvések" elleni összefogást
szorgalmazták. Beneą válaszában ezt nem tartotta aktuálisnak, s
úgy nyilatkozott, hogy e kérdésben a "békekonferencia által
meghatározott elvekhez" kell ragaszkodni, esetleg később szóba
kerülhet bizonyos területi engedmény Románia javára. (Lásd AMZV-
Paríľ 1920/20, 25. és 42.)
- Lásd A magyar béketárgyalások. II. köt. 430. p.
- Osuský, ©tefan: Malá dohoda. Praha, 1933, 16-17. p.
- A Pesti Hírlap (1920. február 26.) az "Apró Antant" című
cikkében feltételezi, hogy az antant a "nagy építőmunkájában
'tehernek fogja tekinteni' az apró szövetségeseik egymás fölé
kapaszkodó díszítését". (Osuský követ ekkor egy három pontból álló
tervezetet nyújtott át a román békedelegációnak, amely felvetette
a közös akció szükségét, ha Magyarország a békeszerződés aláírását
megtagadná, vagy ha magyar részről bármelyiküket támadás érné
(lásd Osuský, ©tefan: Malá dohoda, 14. p.). Vaida-Voievod is és
Trumbić is szimpatizált a tervvel, de egyelőre mindketten
tartózkodtak a megállapodástól. Ennek oka részben abban rejlett,
hogy a két ország közös határainak a kérdése még mindig
megoldatlan volt. AMZV, Pol. zpr. Paríľ 1220/20. - A közös
fellépésben a magyar politika egy tényleges magyarellenes blokk
kialakulását vélte felfedezni. Apponyi Albert gróf levelet
intézett a békekonferencia elnökéhez, amelyben kérte, hogy e közös
fellépéssel kapcsolatos beadványokat ismertessék a magyar
békedelegációval, mivel az megfelelő ellenlépésekkel kíván
válaszolni azokra, főleg ha ez a közös fellépés a népszavazás
engedélyezését veszélyeztetné (Apponyi gróf levele a
békekonferencia elnökéhez. Neuilly, 1920. február 1. In: A magyar
béketárgyalások. II. köt. 435. p.).
- Valójában erről még nem lehetett szó, itt csupán a
Magyarországnak szánt békefeltételek megváltoztatása elleni
összefogásról volt szó. A román-csehszlovák kölcsönös
bizalmatlanság és ellentéteik továbbra is fékezőleg hatottak egy
ilyen szövetség kiépítésére. Sőt Beneą nem sokkal később
megállapította, hogy a románokra - a magyarok elleni összefogástól
eltekintve - nem lehet számítani (AMZV-Pol.zpr. Paríľ, 1920 158/a,
1920. május 24.). Szovjet-Oroszország közelsége, a besszarábiai
határprobléma miatt a szovjetellenesség Romániában erőteljesebb
volt, mint Csehszlovákiában. Románia egy olyan szövetségi hálózat
létrehozásában volt érdekelt, amely ugyanúgy véd a "bolsevizmus"
ellen, mint a revízió ellen. Nem jött létre szövetség Jugoszlávia
és Csehszlovákia között sem, bár a csehszlovák politika ezt
erőteljesen szorgalmazta. Jugoszláv részről Beneą "merész", önálló
akcióját óvatosan, tartózkodóan fogadták, bár ilyen védelmi
szövetség gondolatával elvben egyetértettek. A helyzet e
tekintetben csak 1920 nyarán változott meg.
- Curzon - Berthelot ellenvéleménye után - felkérte Allen Leeper
brit (románbarát) szakértőt, a magyar határok egyik kidolgozóját,
hogy adjon szakvéleményt a "két különleges területről", a
Székelyföldről és a Csallóközről. Leeper végül is úgy vélekedett,
hogy a Csallóközre, ill. a Duna déli ágára Csehszlovákiának
gazdasági és stratégiai okokból feltétlen szüksége van. - Annyiban
történt enyhítés, hogy ha határmegállapító bizottságok helyszíni
vizsgálat alapján igazságtalanságokat állapítanak meg, és
módosításra van szükség, akkor ezt jelenthetik a Népszövetségnek.
Francia részről ezt a kitételt is csak azzal a feltétellel
fogadták el, hogy ez a szakértők által kidolgozott határmegvonás
alapelveit nem sértheti. (Ez lényegében a május 6-án kelt
Millerand által aláírt levélben nyert konkrét formát. A
népszavazás indokoltságára vonatkozó magyar kérést azzal hárította
el, hogy a népek akarata már 1918-ban megmutatkozott.)
- AMZV. Pol. zpr. Londýn, 1920/3, Róma, 208/25 stb. Az angol
sajtóból szinte teljesen kiszorult a csehszlovák propaganda. A
londoni csehszlovák követség jelentése szerint csak nagy
erőfeszítések árán sikerült "Steed" sajtókirályt rávenni, hogy egy
magyarok elleni vezércikket közöljön, de a legmegfeszítettebb
munka árán sem sikerült több magyarellenes cikk közlésére rávenni.
AMZV, pol. zprávy: Londýn 1920/22. Szlovákia helyzetét a brit
lapok kritikusnak ítélték meg. Egyes vélemények szerint -
olvashatjuk a londoni jelentésekben - Szlovákia elvesztését a
csehek nem tudják megakadályozni. Uo. 1920/37.
- Curson - Veverka csehszlovák nagykövet szerint - nagy
szolgálatot tett a cseh ügynek, s kéri a nagykövet, hogy Beneą
személyesen is fejezze ki köszönetét Cursonnak. (Uo.)
- Uo. Londýn 1920/44. Értékelések szerint a csehszlovákok, a
románok és a jugoszlávok közös fellépése hatással volt a
béketárgyalások kimenetelére, s végső soron hozzájárult, hogy
követeléseiket lényeges veszély nem fenyegette a békekonferencián.
Kúnosi, Alexander: Malá dohoda ako činiteµ mieru. Praha, 1936, 43.
p.
- Így ír a Daily Telegraph 1920. április 20-án, az Everyman
április 14-én, a Glasgow Herald április 16-án. Állításuk szerint
Magyarország akadályozza a konszolidációt (Sborník zahraniční
politiky, 1920. 5. és 9. sz.; Idézi B. F.: i. m. 169. p.).
- AMZV Pol. zpr. Paríľ 1920/61 (1920. március 1.). Éles
ellenállást váltott ki ugyanis Csehszlovákiában Angliának a szabad
kereskedelem bevezetésére vonatkozó követelése. Beneą ezzel
kapcsolatosan kijelentette, hogy ezeket a követeléseket el kell
vetni, mert nem felelnek meg Csehszlovákia érdekeinek.
- AMZV Pol Zpr. Rím 1920/44. (Nittnek és a külügyminiszterének a
nézetei a magyar békefeltételek elfogadásának kérdésében eltérőek
voltak.)
- Lásd Teleki Pál gróf külügyminiszter előterjesztése a
békeszerződés ügyében a Nemzetgyűlés 1920. május 10-i ülésén. A
Magyar Békeszerződés és a becikkelyező törvény szövege és
magyarázata. 2-5. p.
- Képviselőházi Napló 1920-1921. III. köt. 84-85. p.
|