Bevezető
Tanulmányom az 1947-es csehszlovák-magyar
lakosságcsere-egyezmény következtében a szlovákiai Taksonyról,
Hidaskürtről, Kosútról és Galántáról a Baranya megyei Hirdre került
szlovákiai magyarok "történetét", az új környezetbe való
beilleszkedési stratégiáit rekonstruálja egyéni narratívák alapján.
A továbbiakban szó lesz egyéni, ill. csoportos beilleszkedésről, az
akkulturációs folyamatok különféle segítő vagy gátló tényezőiről, az
eltérő etnikai csoportok közti társadalmi dinamikákról s nem
utolsósorban a szülőfölddel való kapcsolattartás módjairól, az
emlékezés, emlékezet és a közösségi tudat működéséről egyéni és
csoportszinten. Leírásaim, elemzéseim a klasszikus etnográfia
megújult változatának tekinthetőek talán, szabadon elegyítve a
néprajz, a kulturális antropológia és a szociológia módszertanát és
megközelítési módjait. Az elemző szöveget tudatosan egészítettem ki
narratív részletekkel, egyfajta kísérleti műfajt, a kutató és az
elbeszélők közös narratíváját teremtve ezáltal. Nem titkolt célom
beavatni az olvasót az elbeszélések sodrába, közös kalandozásra híva
az emlékezet zegzugos "tájaira".
Rövid történeti adalékként érdemes áttekinteni a
lakosságcsere adatait az alábbi fejezetek jobb megértése érdekében.
A kibocsátó faluból, Taksonyról 110 magyar családot telepítettek
Magyarországra /2/ a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény
értelmében. Többségük a Bács-Kiskun megyei Vaskútra került az onnan
kitelepített svábok helyére, ezenkívül Pécs, Békéscsaba, Nyíregyháza
környéki falvakba, tanyákra is kerültek taksonyiak. A kitelepítettek
helyébe a magyarországi Tótkomlósról érkeztek evangélikus vallású
szlovák családok. A lakosságcsere nyomán a falu összetétele mind
nemzetiségi, mind vallási és gazdasági vonatkozásban alapvetően
megváltozott. A befogadó településre, Hirdre 11 Galánta környéki
család került, később (az ötvenes évek végén, a hatvanas évek
elején) beköltözött még további 5 család. Hidaskürtről 7, Kosútról
2, Galántáról 2, Taksonyról 4, Felsőszeliből 1 család érkezett. A
kitelepítéseket végig nagyfokú bizonytalanság jellemezte, mivel sem
az otthon maradó családtagok, sem a kitelepítésre kijelöltek nem
tudták, hogy Magyarország területén hová viszik őket, mennyi időre,
hogy végleges-e az áttelepítés.
"Beraktak Galántán egy vonatba, és csak ment,
ment, nem tudtuk, hova visznek. Pécsre hoztak. De nem ide, Hirdre,
nagy eső volt, és nem tudtak elvinni Magyarhertelendre. Mert ott
nagy sár volt, nem tudtak a teherautók bemenni, így hoztak ide. A
sváb tulajdonos itt volt. Még bent volt a házban. Nem ez a ház volt,
egy kis ház, mi nem akartuk elfogadni. Mondom a kormánybiztosnak,
hogy nem kell föld se, mi megyünk vissza..."
Csoport, etnikai identitás, kulturális
tudás
Munkámat egyéni narratívákra, személyes
visszaemlékezésekre építettem, miközben egy, a hivatalos
történetírásban is megjelenő eseménysorozat, a szlovákiai magyarok
kitelepítése, az 1948-as lakosságcsere adja az elbeszélések
kiindulópontját. Az egyéni narratívák módszere lehetőséget nyújt
sajátos perspektívák elemzésére, mindvégig egyéni és
csoportidentitás, kulturális és etnikus emlékezet átfogó keretei
között mozogva.
Az identitásról, az etnikai identitásról szóló
definíciók két meghatározó álláspont körül kristályosodnak.
Beszélhetünk egy "primordialista" vagy esszencialista
megközelítésről: ez az etnikai identitást társadalmi és történelmi
meghatározottságokon kívül álló kategóriaként kezeli, amely az
etnikai lényegre vonatkozik. "A történelmet egy olyan szakadatlan
folyamatnak látja, amely időn és kultúrákon átemel bizonyos
tapasztalatokat és koncepciókat." /3/ A leggyakrabban
konstruktivista címkével ellátott álláspont szerint az
esszencialista érvelések történelmietlenek. A konstruktivisták
érdeklődése nem a kategória tartalmára, hanem a szerkezeti
felépítésére helyeződik. Amikor identitásról beszélnek, a társadalmi
különbségek létrehozásával és szerveződésével foglalkoznak, a
különböző meghatározások társadalmi folyamataira, politikai, hatalmi
mechanizmusaira figyelnek. Ennek megfelelően e témában az
antropológiai kutatások is a "történelemcsinálás" folyamataira
koncentrálnak elsősorban, a kulturális struktúragyártás sajátos
gyakorlatára. Amikor a különböző csoportok múlthoz való eltérő
kötődéseire figyel, ez a történelem- és emlékezetközpontú
megközelítés az etnikai identitás kérdését egy történelmi keretbe
ágyazza. Elemzésem az utóbbi, konstruktivista modellt tekinti
kiindulási alapul.
Elfogadva az alapfeltevést, hogy az etnicitás nem
egy statikus társadalmi entitás, hanem sokkal inkább egy időbeli
folyamat, annak konkrét megjelenéseit egy, az új környezethez való
adaptációs folyamat aktuális állomásaként kezelem. Az adaptáció
legvégső állomása a teljes asszimiláció. Migráns csoportokat
vizsgálva az adaptáció kétfajta útját különbözteti meg a
szakirodalom: egy történeti, egyszeri és egy ciklikus folyamatot.
/4/ A bevándorlók helyzetének alakulására három, a politika és a
társadalomtudományok által is alkalmazott megjelölés él napjainkban:
az asszimiláció, az integráció és a szegregáció. /5/ Bár az általam
vizsgált kitelepítettek csoportja szoros értelemben nem tekinthető
bevándorló idegennek az új környezetben, helyzetük mégis számtalan
olyan rokon vonást mutat velük, mely érthetővé teszi a párhuzamba
állítást.
A szociológia egy ismert irányzata (Chicagói
Iskola) a nagyvárosi bevándorlók társadalmi beilleszkedését egy
olyan akkulturációs folyamatként kezelte, amely során a teljes
izolációtól a csoportközi versenyen és konfliktusokon át eljutnak az
asszimiláció záró stádiumához. /6/ Milton Gordon /7/ gyakran idézett
asszimilációs modelljében két egymást követő fokozatot különböztet
meg: egy kulturális és egy strukturális asszimilációt. A kulturális
asszimiláció során a bevándorló átveszi a többségi értékrendet és
életmódot, majd ezt követően illeszkedik be a befogadó társadalom
intézményrendszerébe. Ezek a modellek alkalmazkodási, igazodási
folyamatokat írnak le, a bevándorló kultúra felől szemlélve a
változásokat.
Az etnikai kapcsolatok pontosabb megértéséhez az
alkalmazkodási folyamatok elemzését javasolják egyes szerzők. Susan
Olzak /8/ versenyelméletének alapja a humánökológia és a kollektív
cselekvés fogalmának összekapcsolása. Bevándorlási, versengési, ill.
alkalmazkodási folyamatok elemzésével kulcsot ad az etnikai
konfliktusok elemzéséhez és megértéséhez. A humánökológiai nézet
szerint maguk a bevándorlók alakítják ki a befogadó társadalom
válaszait térfoglalási stratégiáikkal az új élettér és források
kiaknázására való törekvéseik során. Az asszimilációs modell szerint
az újonnan érkezettek különbözősége akadályozza beilleszkedésüket a
befogadó társadalomba. Az etnikai különbségek csökkenésével viszont
csökken a konfliktus lehetősége, és növekszik a beépülés esélye.
Gordon /9/ az asszimilációs folyamatot lépcsőfokokra bontja. Az első
szakaszban a bevándorlók és a befogadók etnikai különbözőségei
tudatosulnak, a konfliktus lehetősége ekkor a legnagyobb. A további
fázisokban olyan asszimilációs, illetve akkulturációs folyamatok
zajlanak az újonnan érkezett csoport soraiban (nyelvelsajátítás,
egyes szokások átvétele), melyek az ellentétek fokozatos megszűnését
eredményezik. Ezek a folyamatok egy olyan egyensúlyi állapothoz
vezetnek, ahol a csoportok életlehetőségei kiegyenlítődnek.
Barth /10/ az említett versenyelméletek kapcsán
leszögezi, hogy a stabil etnikai viszonyok a csoportközi verseny
szintjétől függnek, ahogy azok a környezet kihívásaira s az
erőforrások adta lehetőségekre reagálnak. Ezek szerint a verseny
kollektív cselekvéseket alakít ki, mely etnikai határok mentén
szerveződik. Barth és mások ökológiai elméleteiből leszűrt
legfontosabb hipotézis az, hogy egy etnikai verseny akkor bolygatja
meg a határokat, ha ugyanazokért az értékes erőforrásokat próbálják
meg birtokba venni a különböző etnikus jellegű csoportok (állások,
lakások, házastársak. Ilyenkor az etnikai verseny konfliktusba
torkollik, illetve az egyik, gyengébb csoport beilleszkedik az
erősebbe. Kutatásom és elemzéseim során részben a leírt
versenyelméleteket, részben Barth konstruktivista modelljét
használom elméleti alapul. A továbbiakban ezt ismertetem.
Barth megközelítésének alapját az angolszász
szociálantropológia "corporate group theory" (egységet alkotó
csoport) fogalmából kölcsönzi, illetve Goffmann interakciós
helyzetekre készült modelljéből. Kifejti, hogy a társadalmi
szerveződés szükségszerű velejárója az etnikai identitás; a
társadalomban tapasztalható kulturális különbségek általa
szerveződnek. Mivel társadalmi folyamatokról, szerveződésekről van
szó, a hangsúly nála nem a kulturális tartalomra, hanem a
szerveződés, határképzés körülményeire, mikéntjeire és miértjeire
helyeződik. A határfenntartó folyamatok sajátos társadalmi
interakciókat követelnek eltérő csoportok között. Barth
értelmezésében az etnikai identitás nem egy statikus "kulturális
jegy", hanem az aktuális gazdasági, társadalmi körülmények közt
fogalmazódik újra, azaz szituációfüggő. Mivel egy adott etnikai
csoporthoz való tartozás folyamatos külső és belső egyeztetések
tárgya, besorolásokon és önbesoroláson alapszik (külső címkék és
egyéni azonosulás). Határteremtő funkciójuk azoknak a kulturális
különbségeknek van, melyek alapján két csoport elkülöníthető
egymástól, vagyis a közös társadalmi-kulturális kontinuumon belül
törtéspontként jelentkeznek.
Barth a társadalmi identitás formálódásának
folyamatait tárgyalva három szerveződési szintet különböztet
meg.
Mikroszinten az egyéni cselekvéseket és
tapasztalatokat írja le. Bizonyos társas interakciók, döntési
helyzetek és közösségi cselekedetek során az egyén megalkotja
társadalmi hovatartozását, egyes mintákat elfogad, másokat elutasít.
Etnicitásról ezen a szinten akkor beszélhetünk, ha a két csoport
napi kapcsolatban van egymással, s különbségeik az érintkezések
során megjelenítődnek, s egyúttal határokat képeznek. A modell ezen
a szinten az egyéni szabadsággal is számol azáltal, hogy a
társadalmilag folytonosan újratermelt kategóriákból és mintákból az
egyén maga válogathat. Hogy az identitás választásának szabadsága
milyen mértékű, s mekkora a struktúra korlátozó ereje, ez a
kutatások egyik alapkérdése. Thomas H. Eriksen /11/ a választások
szituatív jellegét hangsúlyozza, amikor is azt mondja, hogy az
etnikai identitás a választás és a meghatározottság sajátos
összjátéka.
Középszinten a modell a közösségteremtő,
szervező folyamatokat és szubjektumokat írja le ("vállalkozók,
vezetők és a retorika". /12/ Tevékenységük alapját az etnikai
különbségek adják, s ugyanakkor működésük, intézményeik folytonosan
újratermelik azt. Eltérő nézetek léteznek arról, mely társadalami
tényezők az etnikai elkülönülés elsődleges okai: a szűkös
erőforrások (humánökológiai megközelítések), valamely társadalmi
csoport hegemóniája, avagy egy politikai elit hatalmi ambíciói.
Makroszinten az állami és globális
diskurzusok alkotják meg az identitás kategóriáit. Jogok és tiltások
közt fogalmazódik meg egy adott csoporthoz tartozó egyén társadalmi
elfogadottsága, beilleszkedése, előbbre jutása.
Barth elmélete jelentős mértékben megújította az
etnicitáskutatást, máig érzékelhető a hatása.
Módszertan
Anyaggyűjtésemet a kulturális antropológia
módszertanának megfelelően a terepmunkára alapoztam. /13/
Terepmunkám 1998 szeptemberében kezdődött. Ekkor
jártam először Hirden, ismerkedtem meg a faluval, a környékkel, s
találkoztam kulcsadatközlőmmel, Várszegi Lászlóval, aki munkám során
végig nagy segítségemre volt. Beszélgetőpartnerekkel ismertetett
össze, találkozási lehetőségeket biztosított számomra, sok
háttérinformációval és helyi ismerettel gazdagított. Rendszeres
látogatásaim Hirdre 1998. december végéig tartottak, a terepmunka
befejezéseképpen, pótlólagos információgyűjtés és néhány elmaradt
interjú felvétele céljából 1999 januárjában egy rövid időt ismét a
faluban töltöttem. Taksonyon, munkám "másodlagos terepén", nem
végeztem olyan részletes és hosszan tartó információgyűjtést, mint
Hirden. A taksonyiak esetében csupán egy történeti mozzanatra, annak
emlékezetére, illetve a kitelepítettekhez fűződő kapcsolataikra
voltam kíváncsi. Taksonyon 1998. december végén, illetve 1999.
január elején tartózkodtam, amikor is interjúkat készítettem,
családokat látogattam meg.
A beszélgetések egyrészt irányított interjúkként,
előre megszerkesztett kérdések vázlata alapján történtek, de ezek a
kérdések többnyire csupán kiindulásként szolgáltak egy kötetlenebb,
szabad folyású beszélgetéshez. Interjúalanyaim megválasztásakor
fontos szempontként szerepelt, hogy a témakör lehető
legváltozatosabb megközelítését, értelmezését prezentáljam, azaz
egyfajta "reprezentatív mintát" kapjak (nem a fogalom szigorúan
meghatározott szociológiai értelmében) a témához kapcsolódó sokféle
narratívából. Ennek megfelelően különböző korú, eltérő generációkhoz
tartozó, eltérő foglalkozású, családi állapotú emberekkel
beszélgettem.
Hirden az ún. első és másodgenerációsoknak két
csoportját érdemes megkülönböztetni. "Idősebb első generációsoknak"
nevezem azokat, akik felnőttként, családosan (általában 30 év
fölött) kerültek Hirdre, "fiatalabb első generációsoknak" azokat,
akiket ifjúként telepítettek ki, tehát gyermekkorukat még Taksonyon
töltötték, s számtalan emlékük van a szülőföldről.
"Másodgenerációsokként" emlegetem azokat, akik már Hirden születtek
első generációsok gyermekeiként, valamint ide sorolom azokat is,
akik kisgyermekként (kb. 5 éves kor alatt) kerültek Magyarországra,
s nincsenek saját emlékeik "otthonról".
E beosztást lényegében beszélgetőpartnereimtől
vettem át önbesorolásaik alapján. "Harmadgeneráció", mint olyan,
Hirden gyakorlatilag nem létezik, az érintett korosztály ugyanis már
nem rendelkezik olyan tudás- és emlékanyaggal, amely egy külön
identitást ("felvidéki", "szlovákiai", "kitelepített" stb.)
kialakíthatott volna bennük, amely a falubeli kortársaiktól
elkülönítené őket.
Eltérő a helyzet Taksonyon, ahol a kitelepítés mára
már csak egy nagyon szűk korcsoport személyes életútjának,
tudásanyagának része. A hirdi első generációsok közül a "régi
öregek" (a 30 év fölött átkerültek) taksonyi kortársai, akik eleve
kevesen maradtak a faluban, mára nagyrészt már meghaltak. A
"fiatalabb" első generációsok, az iskolás- vagy ifjúkorban
áttelepítettek taksonyi kortársai azok, akik a legtöbb emléket őrzik
velük kapcsolatban - iskolai barátságok, szerelmek, unokatestvéri
kötődések nyomán. Az emlékezés szintjén túlmutató aktív
kapcsolattartás - rokoni, baráti látogatások formájában - is ennél a
korcsoportnál található még meg valamelyest. A taksonyi interjúim
nagyrészt velük készültek. A taksonyi informátorok narratívái
egészen más tudásanyagot tükröznek, mint a hirdieké, hiszen ők
maradtak otthon, a megszokott környezetben. Náluk az élmények mára
sokkal halványabbak, epizódszerűbbek, a kitelepítés mozzanata köré
koncentrálódnak, illetve azokhoz a látogatásokhoz kötődnek, melyek
az elszakadást követően kb. tíz évvel később indulhattak meg
oda-vissza irányban.
Munkám hiányosságának tekinthető, hogy nem tér ki
az 1997-es, a kitelepítések 50. évfordulójára rendezett taksonyi
faluünnepségre, melyet a helyi polgármesteri hivatal és a Csemadok
járási bizottsága rendezett a lakosságcserére emlékezve. (A faluban
emléktáblát avattak, ünnepi misén vettek részt a hazalátogató
magyarországi kitelepítettek és a vendéglátó falubeliek, rokonok,
este a helyi kultúrházban zenés-táncos ünnepséget tartottak. A
hirdiek közül csak két család vett részt az ünnepségen, egy harmadik
levelet küldött a falunak, melyet a megemlékezésen felolvastak.)
Hangsúlyozandó, hogy kutatásom egyetlen szűk
témakörre, a Hirdre telepített felvidékiek csoporton belüli és
csoportközi kapcsolataira korlátozódik, az interetnikus kapcsolatok
teljes képének felvázolása nélkül. Ajánlatos lenne a hirdiek
helyzetét összevetni egy hasonló, felvidéki kitelepítettek lakta
faluval például az Alföldön (a taksonyiak esetében Vaskút jöhetne
szóba), illetve egy olyan "homogén" településsel, ahová csak egy
faluból telepítettek felvidékieket (pl. a hidaskürtiek esetében
ilyen falu Bikal). Így olyan tágabb, összehasonlító jellegű
kérdésekre is választ lehetne kapni, mint pl.: miként befolyásolták
a más jellegű gazdasági körülmények a beilleszkedést, egy kompakt
közösség az új környezetben mennyire maradt "összetartó", vagy
ugyanúgy egyénileg illeszkedett-e be, mint az a hirdiek esetében
tapasztalható. E kérdések megválaszolása azonban már túlmutat e
dolgozat keretein. Jelen esetben csupán arra vállalkoztam, hogy egy
bonyolult etnikai, rokoni kapcsolatrendszer egyetlen aspektusát
ragadjam meg egy csomópontból, azaz a Hirdre telepített
felvidékiektől kiindulva haladva a falu etnikai szálai mentén. A
hirdi felvidékiek szemszögéből, az ő narratíváikon keresztül
vizsgáltam a felvetett kérdéskört, kíséreltem meg értelmezni és
körülírni csoportidentitásuk alakulását, időben, generációkra
tagolva, személyes életutak tükrében.
Kapcsolatok Hirden
Hird Pécstől 5 kilométerre a Budapest felé vezető
6-os út két oldalán fekszik. Napjainkban közigazgatásilag Pécs város
1-es számú részönkormányzatához tartozik, önálló faluvezetés nélkül.
Lakosainak száma kb. 2000, de napjainkban is folyamatosan nő a
lakosság száma a környékről betelepülőkkel, bővül a település az új
családi házak épülésével. Hird gyakorlatilag két különálló,
építészetileg, a lakosság öszszetételében is különböző falurészből
tevődik össze, melyet a 6-os út választ el egymástól. A falut
helyközi és városi buszjárat köti össze Péccsel, gyors és egyszerű
mozgást biztosítva a hirdieknek. Sokan vállalnak munkát a városban,
iskoláztatják ott gyermekeiket.
A falun belüli csoport- és személyközi kapcsolatok
elemzését egy történeti keretre igyekszem felfűzni, a ki- és
betelepítésektől indulva, időrendben haladva a rendszerváltáson át
egészen napjainkig. Elemzésemben elsősorban nem a hivatalos
történetírásra hagyatkozom, hanem adatközlőim visszaemlékezéseire. A
hivatalos történetírás adatai, reprezentációi és a statisztikák
adatai mögé próbálok betekinteni, az érintett falu fejlődésére és
lakói kapcsolatrendszerének alakulására koncentrálva a település
lakóinak belső értelmezései alapján. Elemzésem a már említett módon
egy laza kronológiai vonalat követ, ilyen szempontból történetinek
is nevezhető, ám sokkal inkább törekszem arra, hogy felvázoljam
azokat az etnikai határokat, melyek felvidékiek, németek, őslakos
magyarok közöttt húzódnak, illetve húzódtak valamikor. Ahogyan Barth
hangsúlyozza elméletében, ezek a határok soha nem szilárdak, úgy
időben, mint térben, illetve szituációtól függően változnak. Ez
annyit jelent, hogy amikor határmeghúzásról vagy azok
rekonstruálásáról beszélek, akkor valójában szituációkat elemzek. A
továbbiakban ilyen helyszínekhez és időpontokhoz (s egyúttal
generációkhoz) köthető szituációkat veszek sorra, fokozatosan
szűkítve a "látószöget" s az általa befogott tereket.
Három fő érintkezési felületet különítek el (falu,
falu szintjén kívüli, falu szintje alatti), s e felületeken belül
több ponton keresem meg az etnikai elkülönüléseket, azaz a hirdi
közös kulturális kontinuum törésvonalait. E pontok összessége adhat
meg egy "virtuális etnikai térképet". /14/
A "régi falu" és lakói
A ma "régi falu"-nak nevezett falurész volt az
eredeti Hird település, az ötvenes évek végéig ezen a részen kívül
nem álltak lakóépületek. Itt laktak azok a németek is, akiket
kitelepítésre jelöltek, s helyükre felvidéki családokat telepítettek
1947-ben. A németek egy részét Németországba deportálták, ám
többségük a faluban maradt rokon családok kényszerű
összeköltözésével. A "régi faluban" a hetvenes és a nyolcvanas
években építkezési tilalom volt érvényben, így itt új házak építése,
illetve a régiek átalakítása, bővítése csak a rendszerváltás utáni
időszakban kezdődhetett el.
A Galánta környéki falvakból a kitelepítések 1947
tavaszán zajlottak le. Ekkorra a magyar lakosság egy részét már
kényszerközmunkára Csehországba, a Szudéta-vidékekre vitték (a
Galánta környékieket a ®ateci járásba), az onnan kitelepített
németek helyére. A deportálások alól azok mentesültek, akik ún.
"fehér lappal" (a kitelepítésről értesítő okirat) rendelkeztek. A
taksonyiakat 1947 áprilisában telepítették ki szülőfalujukból
két-három szerelvénnyel. Ekkor került el a faluból a magyarországi
áttelepítésre kijelölt lakosok túlnyomó többsége (70-80 százaléka).
Ugyanez mondható el a másik két, terepmunkám során érintett
településről, Kürtről és Galántáról is.
A két falu (Taksony, Kürt) lakosai gazdálkodással
foglalkoztak, kis-, illetve középparasztok voltak, valamint néhány
nagygazda is volt közöttük. Akadt a kitelepítettek között még falusi
boltos, kereskedő, kocsmáros is. Birtokaik az egy-két nagygazda
kivételével nem haladták meg a tizenöt holdat. (Jelen esetben ennek
azért van jelentősége, mert az áttelepítési rendelkezések szerint
tizenöt holdnál többet nem kaphattak kijelölt új lakóhelyükön, így
viszont a hirdiek nagy többségét ez nem érintette). Galánta,
mezőváros lévén, lakóinak életformája nem sokban különbözött a tőle
pár kilométerre fekvő falvakétól, az emberek itt is gazdálkodásból
éltek, esetleg kereskedők voltak.
Az áprilisi kitelepítéseket követte egy második
transzport májusban, ezzel kerültek át Magyarországra a ma Hirden
élő felvidékiek.
"Akik visszamaradtak, azokat már nem teljes
szerelvénnyel [hozták], hanem 'odacsapták' valahová. Ilyen
'odacsapás' voltunk mi is május végén, a hidaskürti, galántai vegyes
szerelvénybe raktak."
Valamennyi kitelepítésről szóló narratívában
előfordulnak a legelső magyarországi élmények, s köztük kiemelten
szerepel a Hirdre kerülés véletlenszerűsége.
"Nagy eső volt, nem tudtak elvinni
Magyarhertelendre. Mert ott nagy sár volt, nem tudtak a teherautók
bemenni - így hoztak ide."
Hidaskürt, Galánta és Taksony szomszédos
települések a felvidéki Galántai járásban (volt Vágsellyei járás),
ám ennek ellenére az így "összecsapott" családok nem ismerték
egymást. Lényegesen nagyobb kolóniában, a főtranszportokkal kerültek
taksonyiak pl. Vaskútra, hidaskürtiek Bikalra. A Hirdre került
transzportot egy-két éven belül (1948-1949-ben) még egyénileg
követte néhány csehországi deportálásból hazakerült rokon,
illegálisan lépve át a magyar-csehszlovák határt; az ő helyzetüket
később legalizálták.
A Hirden kapott házak méretei megfeleltek az otthon
hátrahagyott porták méreteinek, ugyanez vonatkozott a
földterületekre is. Emiatt egy nagygazda család kivételével senki
sem panaszkodott. Néhány esetben előfordult, hogy a betelepítést
követő kezdeti hónapokban egy fedél alatt (vagy közös portán, de
különálló épületben) élt az eredeti tulajdonos sváb /15/ és a
betelepített felvidéki család, ám ebből konfliktusok, a felvidékiek
elmondása szerint, nem adódtak (bővebben erről a későbbiekben).
"A svábnak volt kocsmája, az a ház másik
részében volt. Oda rakták be őt addig. Majdnem együtt laktunk. Nem
volt köztünk semmi [baj]. A gazdának ott volt a fia Galántán
katona... itt voltak a faluban ketten vagy hárman katonák [a
Felvidéken], azok ismertek bennünket."
"[A svábok] tudták, hogy mi van. Ők se tehettek
róla, mi sem... Fogadtak, meg kellett szokni."
Az Újtelep
A 6-os út másik oldalán az ötvenes évek végétől
kezdtek el családi házakat építeni. Eleinte valamennyi építkező
kitelepített sváb volt. A házaiktól, földjeiktől megfosztott svábok
az iparban elhelyezkedve hamarosan stabil jövedelemre tettek szert,
s néhány kedvező hitellehetőség kihasználásával építkezésekbe
kezdhettek a falunak ezen a részén. Az első felvidékiek az Újtelepre
a hatvanas években a környékbeli falvakból átköltözve kerültek,
rendszerint Hirden lakó rokonaik közreműködésével. A házakat több
esetben is elköltöző Heves megyei "telepesektől" /16/ vásárolták,
akik a termelőszövetkezet sikertelen működését megelégelve költöztek
tovább. A hetvenes évektől indult gyors fejlődésnek az Újtelep.
Környékbeli sváb falvakból érkeztek új lakók, s napjainkig folynak
itt építkezések. A folyamatos beköltözések egy olyan állandó mozgást
eredményeztek ebben a falurészben, mely megakadályozta bármiféle
közösségtudat, közös identitás kialakulását. Ezt valamennyi újtelepi
beszélgetőtársam nehezményezte, főleg az az idősebb generáció,
melynek még van összehasonlítási alapja, pl. a hátrahagyott
szülőfalu zárt közösségével, illetve akikben még van igény ilyen
jellegű közösségi együttélésre.
"Ez a község egy összetett község. Itt voltak
őslakos magyarok és őslakos svábok.... az [otthoni falu] olyan zárt
község volt. Nem úgy, mint itt. Ez olyan nyitott. Itt már olyan
összetett nép van. Az egyik innét jött, a másik onnét."
A régi taksonyi hangulattal összevetve keserűen
mondja egy 70 év körüli újtelepi:
"Borzalmas maguknak valók itt az emberek.
Rengeteg ember jött vidékről, itt házat építettek. Pécs közelsége
vonzza a népet... Nem is ismerem én már a fiatalokat. Ezek mind
beköltözöttek."
A "régi faluban" lakók élesen elhatárolódnak az
újonnan épült résztől, magukat sokkal inkább "őshonosnak" érezve
(még a betelepített felvidékiek is), saját falurészüket többre
tartva "lelkületben", a népesség összetételében.
"Nem nagyon ismerem azt az újtelepi mentalitást,
sok helyről költöztek oda. Ide a faluba [régi falu] csak lassan
csörgedeztek. Az egy teljesen vegyes társaság. Teljesen más ez a két
falurész, minha nem is egy falu lenne. És nemcsak formailag más ez a
két falurész, mintha a lelke is más lenne. Ez maradt inkább
falusiasabb, az meg egy nem is tudom, micsoda... Falunak
mindenesetre nem falu, mert hiányzik belőle az összetartás, ami
alapján az lehetne."
A kitelepített svábokkal ellentétben a felvidékieik
pár évig még a mezőgazdaságban maradtak, gazdálkodni próbáltak
több-kevesebb sikerrel. Elmondásaik szerint az 1947-1948-as évet
sikeresnek könyvelhették el, a mezőgazdaság néhány kiegészítő
kereseti formával (pl. fuvarozás, piacozás, feketézés, varrás)
megfelelő megélhetést, átmeneti jólétet biztosított számukra. A
helyzet az ötvenes évek elején az erőszakos beszolgáltatásokkal, az
ún. "padlássöprésekkel" változott meg radikálisan. A németek
gazdaságilag szemmel láthatóan a felvidékiek előtt jártak, ekkor
kezdődtek meg a már említett újtelepi építkezések is.
A falu nyilvános szintje "alá" ereszkedve, a privát
szféra változásait kutatva nem kerülheti el a kutató figyelmét egy
nagyon korai és kényszerű érintkezési felület a betelepült magyarok
és az őshonos németek között - ez pedig a lakóház épülete. A szorult
helyzetnek /17/, valamint a telepítési hatóságok embertelenségének
tudható be, hogy sok esetben úgy költöztették be a felvidékieket a
számukra kijelölt házakba, hogy az eredeti tulajdonos még benne
lakott. (Ezt nevezte a telepítési bizottság cinikus megjelöléssel
"rátelepítésnek".) Kezdeti feltételezésem, miszerint számtalan
konfliktus, súrlódás adódhatott a kényszerű együttlakásból, még ha
pár hónapról volt is "csak" szó, nem egészen igazolódott be.
Valószínűleg éppen e kezdeti közelség, az életterek
kényszerű egybeesése, az egymásrautaltság alapozhatta meg a
kölcsönös elfogadást, a felvidékiek fokozatos beilleszkedését, a két
etnikum további zavarmentes együttélését. Az első aratás,
betakarítás, cséplés munkálataikor a felvidékiek sváboknak adták ki
földjeiket bérmunkába, s azok gazdálkodási tanácsokkal látták el
őket, megosztották velük tapasztalataikat a helyi piaci
lehetőségekről. Egyik felvidéki adatközlőm elmondása szerint házuk
előző sváb tulajdonosai vezették be őket a "feketézés" /18/
rejtelmeibe, a pécsi piacok világába.
"Mind a két szomszédunk sváb volt, nagyon jó
barátságban voltunk, segítőkészek voltak. Állítom, hogy jobban
számíthattunk rájuk, mint bárkire Taksonyon."
Az első órák, napok bizalmatlanságát nagyon gyorsan
felváltotta az együttműködés, egymás segítése németek és felvidékiek
között. Az egymásrautaltság, a hasonló "számkivetettség érzése"
érzelmi összekötő kapoccsá válhatott.
"Magam is sokat gondolkodtam, mi késztethette
őket erre a barátkozásra, mert ezt kell mondanom. Ahol mi laktunk,
abban a házban két hozzám hasonló korú fiú volt, kezdettől fogva,
talán nem telt bele egy hónap, és már együtt ültünk a
kocsmában."
A gyorsan kialakult jó kapcsolatról,
együttműködésről tanúskodik néhány közös munkaalkalom, pl.
kukoricatörés (10-15 fő, nagyrészt utcabeliek, szomszédok). Későbbi
időszakból, a hatvanas évekből való az egyik felvidéki család
beszámolója egy sváb családdal kötött évtizedek óta tartó szoros
barátságáról. Közös kukoricakapálásokról, -törésekről meséltek. Mára
az öregek meghaltak, de gyerekeikkel még mindig napi kapcsolatban
állnak, szinte családtagként kezelik őket, kölcsönösen segítik
egymást. Előfordul a faluban olyan eset is, hogy a kitelepített
svábok és a helyükre telepített felvidékiek (a ház régi és új
tulajdonosai) kapcsolatban maradtak egymással, rendszeresen
felkeresik egymást, elbeszélgetnek egymással.
A németek a falu hierarchiájában magasabbra
helyezték a felvidékieket, mint a Heves megyei betelepülteket,
elsősorban a felvidékiek gazdasági fejlettsége, gazdálkodási
ismeretei, jó felszereltsége miatt.
"Az egyik jómódú sváb család, a Cs.-ék, mikor a
Heves megyeiek megalakították a téeszt - mi még akkor egyéniek
voltunk -, na akkor összetalálkozok ezzel az öreg svábbal, és azt
mondja: 'maguknak ott a Freital-dűlőben - ez volt a legszebb
parcellánk - több van, mint a telepeseknek az egész
téesz-tábláján."
Valójában tehát két nagyon hasonló értékrend
találkozásáról van szó, ahol a kemény fizikai munka, az anyagi javak
kitartó gyarapítása kiemelt helyen szerepel, időt, fáradtságot nem
ismerve. E közös csoportmentalitást látva a németek gyorsan
elfogadták a beköltöztetett felvidékieket. Az integrálódás
folyamatát erősítette a felvidékiek bizonyítási vágya,
alkalmazkodóképessége, igyekezete.
"A feleségem még szőlőt is ment dolgozni
napszámba, munkaidő előtt, után. Ezt is vállaltuk, csináltuk. Meg
szüretelni mentünk. Mindent meg kellett ragadni..."
"Minket direkt úgy ismertek meg, hogy nem azok
vagyunk, mint a Heves megyeiek. Látták azt, hogy törekvő
nép."
Az előbb elmondottak az első generációra
vonatkoznak, a betelepülés utáni gazdasági, társadalmi konszolidáció
éveire. Mielőtt túlságosan ideálisnak, zökkenőmentesnek tűnne ez az
időszak, szólni kell a kezdetek "negatív" eseteiről, problémáiról
is. Természetesen voltak olyan német családok is, akik "ferde
szemmel néztek" a házukba beköltözöttekre, évek múltán is
felemlegették az őket ért sérelmeket, de az interjúk alapján
hangsúlyoznom kell, hogy nem ez volt az általános magatartás.
A kezdeti időszakban német-felvidéki családok
együttlakásán kívül a templomi alkalmak jelentettek találkozási
lehetőséget az újonnan érkezettek és a régi lakók között. A mise
előtti vagy utáni beszélgetések egymás megismerését szolgálták. A
templomi ülésrend máig megőrizte a betelepítés utáni etnikai
különállás állapotát. Többek elmondása szerint ez az elkülönülés a
németek és a magyarok között megvolt már a telepítések előtt is.
"Jobboldalt ültek a magyarok meg a felvidékiek,
baloldalt a svábok. Ez a mai napig így van. Most már elvétve beülnek
máshová is, de ez így volt."
A felvidékiek Hirdre kerülésével megváltozott a
falu vallási élete, megélénkült a templomba járás.
"A misét, azt tőlünk tanulták, hogy menni
kell... előtte nem sokat jártak. Az öszszes felvidéki, akár
vasárnap, akár ünnepnap, mentünk templomba... és mi milyen szépen
tudtunk énekelni! Máig is..."
Munkahely, az ipar
Sajátos módon a gazdálkodás, a megélhetés formája
előbb etnikai elkülönülést, majd később épp ellenkezőleg, egy közös
alapot hozott létre a svábok és a felvidékiek között Hirden. Mivel a
svábokat megfosztották földjeiktől, az akkor induló iparban kellett
elhelyezkedniük. Erre Hirden, Pécs környékén és Pécsett is számtalan
lehetőség adódott. Hirden beindult a kendergyár, működtek a Pécs
környéki bányák, a kőfejtő (a későbbi cementgyár) stb. A
mezőgazdaság kényszerű elhagyása s az iparban való elhelyezkedés a
korabeli viszonylatokban gyors anyagi előbbrejutást eredményezett.
Ennek első jeleként az ötvenes évek végén a kitelepített németek
családiház-építkezésekbe fogtak.
A kitelepített svábok társadalmi, gazdasági státusa
rendeződni látszott azáltal, hogy munkásként, bányászként kiemelt
anyagi, erkölcsi elismerést kaptak.
"Akiket kitelepítettek [svábokat], jobb anyagi
körülmények közé kerültek, mint azok, akik földet kaptak. Mert a
téesz-ben nem volt annyi jövedelem, mint ezeknél. Akkor ki is
egyenlítődött minden hátrányuk. Meg szorgalmas emberek is voltak,
viszonylag gyorsan megindultak az építkezések..."
A felvidékiek a kiosztott földeken próbáltak
gazdálkodni több-kevesebb sikerrel. Az első évben a svábokat
bérmunkásként alkalmazták, az utána következő években már egyedül
boldogultak. 1948-1949-ben megkezdődött a felvidékiek szélesebb körű
gazdasági beilleszkedése. Ekkor még többségük gazdálkodott, de volt,
aki piacozott. Pécs közelsége rendkívül jó lehetőségeket biztosított
a termények azonnali értékesítésére. A felvidékiek a kereskedéshez
szükséges helyismerettel ugyan nem rendelkeztek, de a svábok
segítségével ebbe is gyorsan beletanultak.
"Tulajdonképpen rájöttünk, hogy itt meg is lehet
élni. (...) Az egyik szomszédunk bevezettett a piac rejtelmeibe,
azóta úgy ismerjük a piacot, megtanított 'feketézni'. Itt volt a
város, viszonylag gyorsan lehetett pénzt csinálni. Ez a sváb
szomszéd néhány helyet mutatott, ahol lehet eladni, főleg tejet.
Később jöttek még a 'feketevágások', meg lehet élni... Akkor már
tudtuk, hogy itt maradunk."
A felvidékiek beilleszkedésében döntő szerepet
játszott gazdasági integrálódásuk, a megélhetés módjának, különböző
formáinak kitapasztalása. Ezek a gazdasági stratégiák (a
jövedelemforrások maximális kiaknázása, a kedvező munkahelyválasztás
stb.) viszont csakis egyénileg (legfeljebb családonként) voltak
kivitelezhetők, nem pedig csoportosan. Ez lehetett a felvidékiek
egyéni, nem pedig csoportos integrációjának egyik fontos mozgatója.
Gazdasági sikereik döntő érvként szerepeltek beilleszkedésük során,
kiemelt helyet kaptak az utólagos önértékelő narratívákban, valamint
a hazalátogatásokkor elhangzott "sikertörténetekben".
Az ötvenes évek mezőgazdasági beszolgáltatásai
ugyanakkor nagy terhet jelentettek a földműveléssel foglalkozó,
önállóan gazdálkodó felvidéki családoknak. Nehezebb anyagi helyzetbe
kerültek, mint a kitelepített, föld nélküli svábok. Ezt az időszakot
az erőszakos téeszesítés váltotta fel. Termelőszövetkezet
alakítására Hirden már 1956 előtt is történtek kísérletek, de a
téeszek gyakorlatilag csak 1956 után kezdtek el működni. Ekkor
minden felvidéki kötelezően téesztaggá vált. Az első téeszelnök egy
"helyi magyar" lett, majd később őt egy felvidéki betelepített
váltotta fel. A sorozatos sikertelenségek miatt nem sokáig maradt
önálló a hirdi téesz. Több környező településsel vonták össze, s a
tagság nagy része, felhagyva a mezőgazdasággal, az iparba
"menekült". Ez az egyesült téesz a rendszerváltásig működött,
azonban különösebb hatása a falu életének alakulására nem volt, kb.
10-12 hirdi asszonyt alkalmazott. A rendszerváltás utáni
kárpótlással visszakerültek a földek tulajdonosaikhoz, ám nagy
részük bérletben a téesznél maradt, kevesen vállalkoztak rá, hogy
újra gazdálkodni kezdjenek.
A telepítések óta eltelt ötven év alatt sokat
változott Hirden a falubeliek értékrendje, nagyrészt az
iparosításnak köszönhetően. A hazalátogató felvidéki kitelepítettek
így hasonlítják össze a máig sokkal inkább a mezőgazdaságból élő
Galánta környéki értékrendet a hirdivel:
"..inkább vállakoznak vagy elmennek dolgozni.
Itt [Hirden] elég hamar megkezdődött az, hogy a földtől megváltak.
Pécs közelsége, a bánya, a sok munkahely miatt... itt úgy érzem, a
föld nem játszik olyan nagy szerepet [mint Taksonyon]."
Család, házasság
A felvidéki fiatalok ismerkedési, udvarlási és
párválasztási szokásai után érdeklődve a Hirden készített
interjúkból az derült ki, hogy az első generációs felvidékiek között
viszonylag kevés közvetlen házasodás előtt álló fiatal volt. Így a
kezdeti időszak (ez alatt kb. az első három évet szokták érteni)
párválasztási szokásairól kevés példa állt rendelkezésemre. Az
áttelepítettek többsége családos volt, kicsi gyermekkel, s az a
néhány huszonéves, aki nőtlenül, hajadonként került át, többnyire az
első öt év eltelte után, az ötvenes évek elején, közepén házasodott
meg, ill. ment férjhez. Az előbbi állítást kiegészítendő elmondható,
hogy a tágabb gazdasági, társadalmi események hatással voltak a
párválasztási magatartásra is. El kellett telnie pár évnek ahhoz,
hogy a betelepített felvidékiek biztonsággal mozogjanak az új
környezetben, az új kortársaik között, s a gazdasági-társadalmi
normalizációval párhuzamosan elegendő és megfelelő alkalom nyílt is
a találkozásokra (pl. bálok, falusi, munkahelyi mulatságok).
Az első generációsok egy részének párválasztása még
csoporton belül történt a korlátozott lehetőségek ellenére,
nagyrészt még otthon kezdődött ismeretségekből, azok hirdi
megerősödéséből.
"Kérdés: Egymás között házasodtak svábok,
felvidékiek, németek? Válasz: Nem volt ilyesmi. Eleinte, az
ötvenes években még, de aztán már nem... Kérdés: Mért változott
ez meg idővel? Válasz: Szerintem az iparosítás miatt. A
kendergyárban dolgoztak először százan, aztán fölfejlődött ezerre.
Aki oda járt, ott minden héten kétszer rendeztek mulatságot vagy
bált, ott mindenki összeszűrte a levet valakivel..."
Már a kezdeti korszakból, az első hónapokból vannak
elbeszélések felvidéki és német fiatalok közti ismerkedésekről,
szerelmekről. Ezek a kapcsolatok gyakorta még a családok
együttlakásakor kezdődtek. Senki sem tud olyanról, hogy felvidéki és
német fiatalt egymástól tiltottak volna. Ez az egyik legmarkánsabb
jele az etnikai határok gyors erodálódásának, illetve annak, hogy
csoportendogámia nem alakult ki a betelepült felvidékiek között.
Ez egyrészt a korlátozott felvidéki létszámnak,
másrészt a határozott egyéni beilleszkedési törekvéseknek tudható
be. Harmadrészt abból adódhatott, hogy a különböző eredetű, "kvázi
etnikai" csoportok között nem mutatkoztak olyan mértékű eltérések
sem gazdasági, sem kulturális vonatkozásban, melyek megakadályozták
volna a vegyes házasságok létrejöttét.
"...különben sok felvidékinek van más felesége,
sváb. Ahhoz elég szorgalmasak voltak a felvidékiek, hogy be tudjanak
a szorgalmas svábsághoz kerülni."
Az első "vegyes házasságok" az ötvenes évek
közepén, ill. az ötvenes évek második felében köttettek. Ekkorra már
bőven voltak falun belül és azon kívül is (pl. az "esti iskola"
Pécsett) ismerkedési lehetőségek. A munkahely volt az első számú
ismerkedési helyszín (pl. kenderfonó, cementgyár), mely gyorsan
vegyítette a fiatalokat. Az etnikai hovatartozás, származás nem volt
döntő tényező az ismeretségek alakulásánál.
"Mi nem kérdeztük, ki honnan jött. A fiataloknál
nem ez az elsődleges szempont."
Sem különösebb előnyt, sem hátrányt nem jelentett
egy felvidékivel vagy némettel kötött házasság. Érdemes viszont
megjegyezni, hogy az első "vegyes házasságokat" a felvidékiek
többnyire németekkel kötötték. További bizonysága ez a két etnikum
egymás felé való viszonylag gyors nyitásának, egymás elfogadásának,
egyfajta sorsközösség felvállalásának. Ezt támasztja alá az a tény
is, hogy amennyiben egy felvidékinek magyar társa akadt, az
rendszerint nem helyi magyar volt, hanem valahonnan beköltözött (pl.
alföldi, bukovinai). A fiatalabb másodgenerációsok, illetve
harmadgenerációsok párválasztásánál a hovatartozás már nem releváns
kérdés, az ő identitásuk nem a "honnan jöttünk", hanem a "kik
lettünk" szerint fogalmazódik meg. Csoportidentitásuk,
önmeghatározásuk alapja nem a származási csoporthoz ("kvázi-etnikai"
identitáshoz), hanem a helyhez, Hirdhez való kötődés (nevezhetjük
lokális identitásnak is). Az ő esetükben már "hirdi fiatalok"
házasodnak egymás közt, ezek már nem számítanak vegyes
házasságnak.
"Minálunk már csak olyan vicc szintjén megy,
hogy szoktam mondani a gyerekeimnek, hogy no, ti aztán jól meg
vagytok keverve [hányféle vér van a családban], de nálunk ez már nem
számít. Magyarok vagyunk. Hogy kinek mi volt az őse..."- mondja egy
felvidéki családból származó fiatalasszony, akinek a férje német
családból származik.
Kiegészítésképpen Hird további etnikai
viszonyairól
A felvidéki-német viszony, valamint a falun belüli
kölcsönös kapcsolatok megértése végett érdemes egy rövid kitérőben
nyomon követni a németek etnikai identitásának alakulását az 1947
utáni időktől napjainkig. Mivel interjúimat felvidéki
betelepítettekkel készítettem, az ő németképüket tudom bemutatni.
Ennek viszont feltétlen szükségét érzem a falun belüli interetnikus
kapcsolatok pontosabb megértéséhez.
A németek 1947 utáni magatartását így összegzi egy
felvidéki:
"A németek meghúzódtak, a háború után olyan
hangulat volt. Nem lehetett németül beszélni... de oldódott aztán.
Azzal, hogy bekerültek a bányába - akkor a bányász a világ első
embere volt -, visszakapták az emberi méltóságukat."
Vagyis a németek az iparban való elhelyezkedésükkel
anyagi-erkölcsi elégtételt szereztek. Etnikailag ugyan továbbra sem
voltak a rendszer kedvezményezettjei, de "társadalmi osztály"
alapján kedvező helyzetbe kerültek. Az iparosítás nemcsak a
felvidékiek gyors beilleszkedését hozta magával, hanem a németek
asszimilációját is. Hirden a németeket ért 1947-es hatósági
megtorlások (kitelepítés, vagyonelkobzás) után gyors nyelvváltás
következett be; a faluban, a munkahelyeken csak magyar szót lehetett
hallani. A fiatalabb generációnál ezt a német nyelvű iskola hiánya
is okozhatta, valamint a diszkriminatív intézkedésekkel együtt járó
etnikai presztízsvesztés. A hatvanas évek közepétől a "németkérdés"
már nem merült fel problémaként Hirden, a németek nagyrészt
asszimilálódtak.
"Amikor én születtem, akkor nem hiszem, hogy ez
már gond volt, hanem én ezt csak onnan tudom, ahogy ők [a férj sváb
rokonai] mesélik.... A férjem generációja már nem igazán beszél
németül. Megérti, de ha beszélni kell, gond van. Ha jönnek a német
rokonok, csak ülünk..."
"A férjem iskolás idejében... volt olyan
osztálytársa, aki idekerült Hirdre, és egy kukkot nem beszélt
magyarul. És ez senkinek nem okozott problémát, egyszerűen azt
mondták, ismétel egy osztályt, és ráragad a nyelv. Itt ebből soha
nem csináltak problémát..."
Felvidéki (ebben az esetben másodgenerációs)
beszélgetőtársaim kérdésemre, hogy felfedezhetők-e hasonlóságok a
felvidéki magyarság és a hirdi svábok közt, ha mindkettőt etnikai
kisebbségnek tekintjük, a kérdést teljesen irrelevánsnak tartották.
Míg a felvidéki magyarok esetében fontosnak vélték a saját
anyanyelvi iskolákat, s általában a kisebbségi jogok betartását,
addig a magyarországi németek jogait túlzottnak tartják, sőt etnikai
másságukat, németségüket is gyakorta megkérdőjelezik.
Magyarok és németek, magyarok és
felvidékiek
Amikor német-felvidéki viszonyról esik szó,
felmerül a kérdés: milyen volt kapcsolatuk a harmadik féllel, az
"őslakos magyarokkal". Mint kiderült, ez az egész viszonyrendszer
egyik kulcsa. A falubeli németek háború alatti magatartása,
pontosabban az arról alkotott magyar értelmezések alapján
visszakövetkeztethetőek bizonyos feszültségek "őslakos németek" és
"őslakos magyarok" között.
"44-ben itt nagyon elkülönülhettek a magyarok
meg a németek /19/, ahogy én ezt hallom, mikor már úgy nagyon
kiéleződött a helyzet, még a telepítés előtt" - meséli egy idős
felvidéki.
1947-ben, a háború utáni új helyzetben, a helyi
magyarok "elégtételt" akartak venni a németek háború alatti,
volksbundista magatartása miatt. Erre utal néhány máig megőrzött,
általában konfliktushelyzetben előbukkanó epizód.
"A lányom, aki sváb fiúhoz ment feleségül,
valamiért összeszólalkozott R. J. bácsival, itt lakik nem messze
['őslakos magyar'], és mondta neki, hogy... 'maga, amikor az
apósomékat kitelepítették [akik németek voltak], még a zsírosbödönt
is kiásatta, pedig ott voltak a kisgyerekek, hogy még azt se
vihessék majd el'. Erre az volt a válasz, hogy 'te csak fogd be a
szád, mert te nem tudhatod, mit csináltak itt ezek a svábok!'... 47
után vissza lehetett ütni a svábokon"- így összegzi a történetet egy
felvidéki "külső szemlélő".
A felvidéki-"őshonos magyar" kapcsolatot egy
kezdeti rövid rivalizálás után az érdekmentes semlegesség
jellemezte. Nem veszélyeztették sem egymás lakótereit, sem egymás
jövedelemforrásait olyan mértékben, hogy ez bárminemű konfliktusra
adott volna okot. A szocialista tervgazdaság, a terjeszkedő ipar
pedig gyakorlatilag megszüntette az etnikai versenyhelyzetet, a
kommunista ideológiai szerint azonos lehetőségeket biztosítva az egy
osztályhoz (természetesen a munkásosztályt értve ez alatt)
tartozóknak.
"...kicsit láttak bennünk valami ellenségfélét,
de nem volt súlyos. Vagy inkább vetélytársat, aki abból visz el,
amit talán ők elvihettek volna. Később rájöttek, hogy törvényesen
nem juthattak volna hozzá ehhez a vagyonhoz, annál is inkább, mert
mire mi jöttünk, néhány itteni magyar már kielégítette ezeket az
igényeit, megkapták az itteni svábok házait... így nem jelentettünk
aztán már konkurenciát, de különösebb barátság sem alakult
ki."
Az őslakos magyarok részéről időnként érték a
felvidékieket sértő megjegyzések, csúfnevek.
"Néhány év után, mikor az 'Okos Pista' [őslakos
magyar, gúnynéven] apám fejéhez vágta, hogy 'telepes', kapott is
akkora pofont, hogy fölfordult"- mondja ma már nevetve egy
középkorú asszony. Ez volt az egyetlen tettlegességig fajuló
konfliktus, melyről a beszélgetések során tudomást szereztem. A
kezdeti időszakból kevés elbeszélés szól felvidéki-magyar
barátságról. Összevetve a felvidéki-német szimpátiával, itt inkább
egy neutrális, távolságtartó viszonyról lehetett szó.
Összegezve: A két "elmozdított" csoport
(kitelepített németek és betelepített felvidékiek) találkozása
1947-ben a Hirden egy már meglévő német-magyar viszonyra, illetve
egy korábbi (zalai, borsodi) belső telepítésre épülve - a narratívák
alapján - a következőképpen rekonstruálható: az őslakos németek és
magyarok között a háború utolsó éveiben, majd a háború befejezésekor
etnikai színezetű súrlódások lehettek, mivel előbb a németek, majd a
magyarok kerültek helyzeti előnybe a nagypolitika történéseinek
függvényében. A háború utáni magyarországi németellenes intézkedések
(deportálások, vagyonelkobzások) következtében a németek
politikailag, gazdaságilag és társadalmilag egyaránt
kiszolgáltatottá váltak. Egy ilyen szituációba érkeztek a felvidéki
kitelepítettek, s bár a németek házát, vagyonát kapták meg, inkább
láttak bennük a németek sorstársat, mint ellenséget.
"Úgy kezdték el tekinteni, hogy mindketten
áldozatok vagyunk."
"Az idősebbek mondjuk megismerkedtek, amennyit a
szükség hozott. Van, akinek az érdekei összefonódtak, például mert a
leadáskor kínlódott mindenki, tehát az közelebb hozza az
embereket... vannak ilyen események, amik egy lepedőre tesznek
bizonyos embereket."
Mindezek mellett megjegyzendő, hogy a
bizalmatlanság csírája, mely semmiképpen nem nevezhető nyílt
ellenszenvnek, mindenvégig megmaradt a felvidékiek legidősebb
generációjában. Ők felnőttkorban kerültek Hirdre, s életük egy
jelentős részét szülőföldjükön élték le.
"Az idősek között olyan kapcsolat, mint otthon a
faluban, már soha nem született. Taksonyon, ott minden ember
mindenkiről mindent tudott. Mindenki tudta, kit hová tegyen... itt
ez nem alakulhatott ki."
A Hirdre került felvidékiek
A Hirdre került szlovákiai magyarok a kitelepítések
kései szakaszában "utólagos" transzporttal érkeztek a Galántai járás
több szomszédos falvából. Ez a "vegyes" összetétel meghatározta
későbbi, az új környezetben kialakított életformájukat,
alkalmazkodási stratégiáikat. Taksony, Hidaskürt, Szeli, de még a
volt mezőváros, Galánta is nagyon hasonló település volt 1947 táján
(ez napjainkban is így van, az azóta iparosodott Galánta kivételnek
számít), hasonló gazdasági és életkörülményekkel, szokásokkal,
paraszti értékrenddel. A magyar lakosság többsége katolikus volt, s
gazdálkodással foglalkozott.
Az elbeszélésekből kiderült, hogy a Hirdre került
családok "otthon" nem ismerték egymást, egy-két kivételtől
eltekintve. A kitelepítés, az együtt elszenvedett megpróbáltatások
sorozata, a közös viszontagságok, ideiglenesen eltüntették ezeket a
különbségeket taksonyiak, kürtiek, galántaiak között. Mindannyian
"felvidéki kitelepítettekké" váltak az új helyzetben. A megfelelés,
talpraállás kényszere rábírta őket az együttműködésre, egymás
kölcsönös segítésére. A felvidékiek Hirdre kerülését követő legelső
nyáron kalákában végezték az aratást, a cséplést, ősszel a
kukoricatörést. A következő évben már mindenki a saját földjén
dolgozott, megszűnt a szoros együttműködés.
"Kérdés: A felvidékiek hogy jöttek ki
egymással? Válasz: Az elejivel jól, aztán volt itt egy-két...
volt egy nagygazda, meg voltak itt a V.-ék, akik műveltebbek voltak,
és [voltak] olyanok, akik otthon is csak ilyen 'hőbörgő jankók'
voltak... Mindig több kellett nekik, osztozkodtak.... Volt
széthúzás!"
1948 nyarától kezdődően már sokan elmentek az
iparba dolgozni, így a falun belüli közös mezőgazdasági
munkaalkalmak ritkultak, s megszűnt az a fajta gazdasági
kiszolgáltatottság, szükségállapot, mely a kezdeti időket
jellemezte, s a felvidékieket egymás segítésére ösztönözte. A
barátságok, ismeretségek a munkahelyeken alakultak, a felvidéki
családok önállóan próbáltak megkapaszkodni az új környezetben.
"Egy ideig a felvidékiek még ápolták egymás
között a kapcsolatot, de aztán ez is megszűnt...
Mindenki elindult a maga útján, úgy alakult ki
az új környezete, az új kapcsolatok, hogy inkább azt követte.
Egyébként bennem itt az kelti a legnagyobb hiányérzetet, hogy nincs
egy ember, akivel beszélgethetünk [az otthoni, régi dolgokról]...
még talán a B.-ék, velük szoktam beszélgetni, de annyira nem, hogy
elmenjek hozzájuk..."
Az utóbbi évek hoztak némi változást a fiatalabb
első generációsok nyugdíjba kerülésével. Erősödő múltkeresésük során
újra felfedezik egymást, életre kel egy-egy kapcsolat felvidéki
családok közt. Közösségi szintű ("felvidéki") szerveződésről azonban
még így sem beszélhetünk.
"Kérdés: A faluban nem volt összetartás a
felvidékiek között? Válasz: Nem nagyon. Itt az egyik innét jött,
a másik onnét jött. A Sz.-ékkal, akik galántaiak, is most alakult ki
barátság, most, hogy idősek vagyunk. Sok év után. Mert nem egy
helyen dolgoztunk, ő üzletes volt. Mióta nyugdíjasok lettünk, ővele
jó barátságban vagyunk. Tegnap is egy óra hosszat beszélgettünk az
utcán..."
Előfordul, hogy egy-egy megemlékezés, évforduló hoz
össze két hirdi felvidékit.
"Dunapetrén volt augusztus 20-án egy felvidéki
találkozó, 4-5 éve. V.-ékkal voltunk ott, onnan az ismeretség velük.
Azelőtt is ismertük egymást, tudta, hogy én szeli vagyok, tudtunk
egymásról. Akkor fölajánlotta, a templomból kifele jövet, hogy
elvisz autóval. Én a rádióból hallottam, hogy jön a szeli református
énekkar."
Összegezve: Csoportszintű felvidéki közösségtudat a
múltban sem létezett Hirden a már említett okok miatt: a több
helyről származás, a "vegyesség" miatt és a gyors iparosodás
következtében. A faluban felvidéki csoportként való megjelenés, az
összetartozás hangsúlyozása ellen szólt, hogy a "felvidéki
áttelepített" státus az "őshonosság" ellenében enyhe
alacsonyabbrendűséget sejtetett, a "jöttment", a "telepes", a
"beköltözött" kategóriával volt rokonítható. Nyilvánvaló, hogy
ajánlatos volt ettől a státustól mielőbb megszabadulni.
Legegyszerűbb és legkönnyebben járható útja az egyéni, családonkénti
gyors beilleszkedés volt. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy ha
felvidékiek közti össszejárásokról, kapcsolattartásokról beszélünk
Hirden, a legelső év kivételével az mindig rokonok (pl. sógornők,
unokatestvérek, testvérek) közt zajlott, illetve olyan barátság
esetében, amely még a szülőföldön kezdődött. Előfordul néhány eset
is a faluban, hogy hosszú évek eltelte után, idős korban fedezik fel
egymást falubeli, utcabeli felvidékiek. A közös származás, a távoli
szülőföldön megélt élmények újra közös alapot teremthetnek. Sokan
közülük koruknál fogva hazalátogatni már nem tudnak, de egymásban
találják meg a múltat, a valamikori szülőföldet.
Ahogy a falu szintjén sem alakult ki "felvidéki
csoport", nehezen elképzelhető, hogy időt s fáradtságot nem kímélve
országon belül kapcsolatot tartsanak egymással a kitelepített
felvidékiek, például a Hirdre, Vaskútra, Nyíregyházára került
taksonyiak vagy a Hirdre, Bikalra került kürtiek. Bár gyakran még
nagycsaládok (unokatestvérek, családos testvérek) is szakadtak így
szét az ország különböző részeire, ám a kapcsolattartás köztük is
csak a szülőföld közvetítésével, áttételesen létezett -
hazalátogatásokkor (pl. búcsúkor) vagy a felvidéki rokonok
látogatókörútjai alkalmával hallottak egymásról híreket. Még az
egymáshoz közeli falvakba kitelepített ismerősökben, régi
falubeliekben sem merült fel az igény az ilyen jellegű
kapcsolattartásra.
"Kérdés: Olyan nem volt soha, hogy elmentek
Bikalra meglátogatni az oda kitelepített kürtieket? Válasz:
Elejivel volt, hogy én Ágneséknál [falubeli barátnője] voltam
búcsún, temetésen... de hát nem volt olyan, hogy most menjünk
meglátogatni ezeket. Kérdés: Arra soha nem gondoltak, hogy
Bikalra költözzenek a többi kürtihez, hisz oda sokan kerültek [50
család]? Válasz: Ah, nem! Örült az ember, hogy egyszer
letelepedtünk"
A kitelepítés 50. évfordulója alkalmából tartott
emlékünnepségen lehetőség nyílt az újratalálkozásra. Hirdről két
család vett részt a Bikalon rendezett "elszármazott kürtiek"
összejövetelén. Ötven év túl hosszú időnek bizonyult, a kötődés
szálai elvékonyodtak, erősen formalizáltak voltak ezek az
újraközelítések (ünnepi köszöntők, mise, megvendégelés a falu
művelődési házában).
"Bikalon... tavaly [a találkozón] ott voltak a
sok kürtiek, akikkel együtt jártunk iskolába. Úgy ismertem meg őket,
hogy az egyik barátnőm, aki volt, odaült hozzám az asztalhoz, és
mondta, hogy ez ez, akikkel együtt jártam, meg szomszédok voltunk.
Ötven éve nem láttam őket, csak akkor."
Kapcsolatok Hird felé
A felvidéki rokonok első magyarországi
látogatásaira 1948 őszén, 1949 elején a magyar-szlovák határon
illegálisan átszökve kerülhetett sor. A kitelepítettekről hónapokig
nem kaptak híreket, később is csak szórványos információk jutottak
el hozzájuk. Az aggodalom, az információhiány bírhatta rá őket, hogy
a kitelepített rokonok után induljanak, kockázatot, veszélyt
vállalva, hogy megbizonyosodjanak róla, hozzátartozóik hová
kerültek, mi történt velük. Ezek az illegális utak olyan családokra
voltak jellemzőek, ahol közeli rokonokat (szülőket férjezett
leányuktól, családdal rendelkező testvéreket) szakítottak el
egymástól.
"Anyukám már nem bírta tovább a magányt,
elszakították a szüleitől, testvéreitől, és mivel legálisan nem
mehetett, szöktünk. Engem vitt magával, mert a gyerekét ugye nem
hagyhatja itthon... Ipolyszalkán voltak ilyen embercsempészek, azok
vittek át az Ipolyon."
A telepítések célzatos politikájának tudható be,
hogy falubelieket, de még az egy nagycsaládhoz tartozókat is
szétszórva telepítették le, így kerültek taksonyiak Vaskútra,
Nyíregyháza, Békéscsaba, Pécs környékére. Magyarországon belül az
átszökött felvidékiek már szabadon mozoghattak, több megyét
átutaztak, végiglátogatták az összes rokont. Ez az út akár több
hétig is eltartott. Leveleket, üzeneteket adtak át s vittek haza az
otthon maradtaknak.
"Minden taksonyit sorra látogattunk, aki csak a
faluban volt. Mert olyan nagy esemény volt, hogy hazulról jött
valaki... láttuk, még sok házban összecsomagolva voltak, hogy 'majd
csak visszamegyünk'.... gyerekként éltem meg, de bele tudtam érezni
a dolgokba, meg is maradt bennem nagyon."
Talán nem véletlen, hogy ehhez az asszonyhoz máig
hazajárnak rokonai, hiszen ő a családi kapcsolatok éltetőjévé és
kulcsfigurájává vált. A kitelepítést nemcsak otthoni körülmények
között élte meg, hanem látta a hosszú távú következményeket is, a
bontatlan ládákat, a reménykedést és bizonytalanságot, s ez minden
bizonnyal erős érzelmeket, meghatározó emlékeket hagyott benne.
Előfordult olyan eset is, hogy mire a rokonaikat látogatók
hazatértek, valaki a szlovák hatóságoknál már jelentette
eltűnésüket, s ezért a rendőrség kereste őket. Ám még az ilyen
megpróbáltatások árán is megérte a látogatás:
"Anyám megnyugodott, látta, milyen körülmények
között vannak, velük lehetett. Mert a levelezés csak nem
ugyanaz..."
Az ötvenes évek kemény politikai, jogi
megszorításai jegyében a szlovákiai magyarok nem egykönnyen kaptak
útlevelet, a magyarországi utazásokhoz vízumért a prágai magyar
nagykövetségre kellett felutazniuk. Nehéz volt forintot szerezni,
évtizedekig korlátozott volt a pénzbeváltás.
"Az elejivel, mikor nem lehetett menni,
temetésekre nem engedtek át bennünket. A nagyszüleim temetésére!
Akkor aztán kellett útlevél, vízum, minden, Prágába kellett menni...
meg itt sem volt olyan rózsás a helyzet..."
Az adminisztratív akadályok és a szűkös anyagiak
együttesen nagyon nehézzé tették a Magyarországra telepítettek
meglátogatását. Viszont az ötvenes évek közepétől a kitelepítettek
már hazalátogathattak, s ezek az újratalálkozások egy időre ki is
elégítették a taksonyi rokonok igényeit.
"Mi azt mondtuk, ha ők jönnek, az elég. Hát ők
'haza' jöttek [nekik fontosabb volt jönni]!"
A hatvanas és a hetvenes években a csehszlovákiai
körülmények politikai, gazdasági konszolidálódásával megkezdődhettek
a Magyarországra történő látogatások. Az első illegális utakhoz
hasonlóan ezek is nagy körutazások voltak, vonattal, többszöri
átszállással. Egy-egy ilyen út alkalmával minden rokont érintettek,
így az több hétig is eltartott.
"Vaskút-Bácsalmás-Mágocs-Pécs utat tettük meg...
Mindenkit meg kellett látogatni, nem maradhatott ki senki, mert
abból harag lett volna. Másrészt ha már valaki elrugaszkodott,
kimozdult a faluból egy ekkora utazásra, akkor az soha nem volt
rövidebb egy-két hétnél."
Ilyenkor az iskoláskorú gyerekek a látogatás helyén
jártak iskolába unokatestvéreikkel, másod-unokatestvéreikkel. Számos
beszámoló szól ilyen gyermekkori élményekről, és előfordul, hogy az
akkor egy időre közös iskolapadot koptató rokonok máig kapcsolatban
állnak egymással.
A rokoni, falubeliek közti szálak megerősödéséről
tanúskodik (elsősorban a mai állapotokhoz viszonyítva beszélhetünk
"erősségről"), hogy szigorúan elvárták minden rokon
végiglátogatását, sőt az összes odakerült falubelinek szinte
kötelességszerűen híreket adtak át, küldeményeket, leveleket.
Viszonzásképpen a hirdiek vendégül látták őket, megmutatták új
otthonukat, a környéket.
"Tisztességesen vendégül látták az odalátogatót
a régi taksonyiak. Értékelték, hogy híreket hozott a faluból,
képviselte a taksonyiakat. Olyan volt, mint egy nagykövet."
Az otthoniak kezdeti nagy körútjait továbbiak nem
követték. Hivatkoznak pénzre, időre, holott az ötvenes és a hatvanas
évek után lényegesen jobb anyagi körülmények közt éltek, minden
családban volt legalább egy autó, ami könnyebbé tehette volna az
utazást (összehasonlítva a vonatos, átszállásos közlekedéssel). Ha
látogatóba indultak, csak egy helyre mentek, általában oda, ahol a
legközelebbi rokonok laktak, de ezek már nem voltak többhetes
ottlétek, mint a kezdetekben.
"...akkora körutakat már képtelenség manapság
megtenni, fárasztó is, mondtam nekik, hogy gyertek ti, mert ti
hazajöttök, és nektek nem csak én vagyok itt ismerős, hanem a falu,
a templom dombja..."
Az oda- és viszontlátogatásokban döntő fontosságú
volt a "vendégeskedés" kellemes státusa. A legtöbb elbeszélésben
előkerülnek ezek a momentumok, a rokoni adok-kapok apró és pontos
rítusai.
"Ebédmeghívások, városnézések, ide-oda
látogatások, az érdeklődés középpontjában lenni, híreket
hozni-vinni"- mind a rokoni látogatás íratlan forgatókönyvébe
tartoztak.
"Elmentünk a körösztapámat meglátogatni. Azt
mondta, no gyertek... akkor voltunk a Rózsakertben [vendéglő
Pécsett]."
A látogatások fontos indítékaként említhető az
egymás besorolása, el-, illetve megismerése, a rokonok egymás előtti
bizonyítási vágya. Az otthoniak részéről a kezdeti aggodalmat (hová
kerültek, mi lett velük?) hamarosan felváltotta egyfajta
kíváncsiság, hogy a kitelepített rokonok miképpen állták meg
helyüket az új környezetben, "mire vitték" gazdaságilag,
társadalmilag. A hazalátogatások elemzésekor részletesebben lesz
róla szó, hogy ezek az alkalmak mindig együtt jártak egy
önreprezentációval (új autó, öltözet, munkahelyi sikerek elmesélése
stb.). Ugyanígy a látogatóba érkező otthoniak előtt, Hirden is
bizonyítani kellett a sikereket, kielégíteni a rokoni
kíváncsiságot.
"Nekünk ezekben az odalátogatásokban az volt a
lényeg, hogy találkozni velük, és megismerni azt a környezetet, ahol
ők élnek [Hirdet]. Azt mondtam, hogy mindenkit szeretnénk legalább
egyszer meglátogatni, mert hogy ha te eljössz és mesélsz a ti
dolgaitokról [Hirdről], én a helyére tudjam helyezni azt, amit te
mondasz. Mert addig az én képzeletemben valami egészen más
él."
Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kitelepített
rokonok az anyaországba kerültek, annak minden előnyével
kulturális-gazdasági értelemben egyaránt. A kisebbségi sorban
maradtaknak a rokonlátogatások kaput nyitottak Magyarország felé. A
hatvanas évektől kezdődően így könnyebben jutottak meghívólevélhez,
a helyismeret hiányát pótolta az ottani rokonok segítsége (pl.
utazási, átszállási nehézségek, vásárlási lehetőségek).
"...jártuk a pécsi piacot, összevásároltunk
mindent..."
"Abban az időben nem volt egyszerű a határon át
való jövés-menés. Ezek a rokoni látogatások jó 'alibinek' is
számítottak a Magyarországra menéshez, például ha vásárolni akart
menni valaki."
A vásárlások kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a
szlovákiaiaknak sokkal szűkösebb anyagi lehetőségei voltak (saját
elmondásuk szerint), nem soroltak fel olyan hosszú
bevásárlólistákat, mint a hirdi rokonok Csehszlovákiában járva.
Inkább ajándékba kaptak (gyermekruhanemű, pulóverek,
élelmiszer-különlegességek: pirospaprika, pálinka, likőr, kolbász).
Ajándékot természetesen ők is vittek, többnyire élelmiszerfélét:
Becherovkát (gyógynövénylikőr), Borovičkát (borókapálinka), pár üveg
sört, édességeket, kekszeket.
A magyarországi "maszek világ" (butikok, háziipari
termékek) elterjedésével a szlovákiai magyarok számára különösen
érdekessé vált a magyarországi vásárlás. Szlovákiában csak állami
boltok voltak, ahol "unalmas" egyenkonfekciót kínáltak. Divatos
butik ruhaneműket, háztartási felszereléseket (cérnametéltvágó,
kávéfőző, csuszaszaggató), lakberendezési tárgyakat (tapéták,
függönyök, ruhaanyagok) Magyarországon szereztek be. A
rokonlátogatások egyben izgalmas kirándulások is voltak. Hird
esetében ez különösen így volt, nemcsak az utazás során akadt
számtalan látnivaló (pl. Esztergom, Budapest), hanem a célállomás
környékén is. Pécs, Harkányfürdő, a Mecsek sok újdonsággal szolgált
az odalátogatóknak.
"...különben Hirdről és Vasasról nagyon szép
emlékeim vannak... sétáltunk, megmutatta a tájat, hegyes-dombos
volt, ami nekem nagy újdonság volt, különösen, hogy azelőtt
Taksonyról én nemigen mozdultam ki..."
"A papával is jártunk Hirden, lejártunk fürödni
Harkányfürdőbe, ez volt az apropója a látogatásnak. Ő minden évben
eljárt valahova fürdőbe, abban az évben ezt így oldotta meg."
"Elmentünk a harkányi fürdőbe, megnéztük Pécs
nevezetességeit, a balatoni nyaralójuknál szintén üdüléssel kötöttük
össze a látogatást, a nyíregyházi rokonoknál tett látogatáskor
megnéztük a debreceni virágkarnevált, útbaesett Hortobágy... maga az
autóút is kész kaland volt."
A hetvenes években a látogatások szervezett formát
öltöttek, ekkor a Csemadok pár napos csoportos kirándulásokat
szervezett Magyarország azon vidékeire, ahol kitelepített rokonok
éltek.
"...a Csemadokkal busszal voltunk kirándulni,
beültünk itt Taksonyon, de akkor csak Vaskúton voltunk. Taksonyiak
ott többen vannak..."
A szétszakadt családok közt a kitelepítést követően
új szálak már nem szövődtek - pl. keresztbe házasodások -, s
keresztszülőség is csak egy esetben fordult elő.
"Mindkét lányomnak hirdi keresztapja van, akivel
együtt ültünk az iskolapadban Hirden, mikor ott voltunk látogatóban
[a beszélő másod-unokatestvére, gyermekkorában kitelepítették]. De
ez inkább olyan formális keresztapaság. Annyi, hogy küldtek neki
érettségi értesítőt, esküvőjükre kaptak valami szimbolikus
ajándékot.... régebben bérmakeresztszülőknek is hívtak ottaniakat
[Magyarországra kitelepítetteket], ma már nem nagyon, barátokat
kérnek meg inkább. Szükségből alakult ez így, nem volt elég itteni
rokon, aki szóba jöhetett volna."
Mára az otthoniak Magyarországra történő
látogatásai szinte kizárólag temetésekre, temetőlátogatásokra (pl.
mindenszentek) korlátozódnak.
"Sajnos, mostanra csak a temetések maradtak.
Van, hogy ott vagyunk, és úgy búcsúzunk, jaj, nehogy megint így
kelljen találkozni. És akkor jön a következő temetés..."
"Most már olyan nincs, hogy csak úgy
átruccanunk, mint azelőtt. Most már csak temetéskor..."
Feszültségeket okoznak a rokonság két oldala között
az eltérő motivációk, érdekek, a rokonság intézményének és
szabályainak más-más értelemzése is.
"A felvidéki rokonok nem nagyon jönnek
látogatóba, más a 'mentalitásuk'. Nem szívesen utaznak, mindig azt
mondják, hogy nincs pénzük. De ez nem egészen így van - más a
'mentalitásuk'. Összesen ha kétszer voltak Hirden. Mi gyakran
jártunk át vásárolni is, Komáromba, Dunaszerdahelyre, mikor még
megérte."
Több adatközlőmnél ezek az eltérések világosan
megfogalmazódtak:
"Akit onnan (Taksonyról) kitelepítettek ide, az
a múltját keresi Taksonyban. Az, hogy a gyökereid hol vannak, az
nagyon sokat számít. Én is bizonyos dolgokat akkor értettem meg,
amikor láttam, hogy az apu honnan jött... Az ottaniaknak meg azért
fontos ez a kapcsolat, mert ők a magyaroktól várják a segítséget, az
itteniektől, hogy ők 'ott rekedtek'."
Ebben az értelmezésben a
"kisebbségi"-"anyaországbeli", "szülőföldön maradt"-"kitelepített"
státusok kerülnek mérlegre, a kapcsolatban mindenki felmutatja
értékeit, erényeit (pl. a múlt egy darabjának letéteményesei, a
szülőföldön maradtak-segítő, védelmező anyaországbeli magyarok), s
mindkét fél lehetőségeihez mérten ad a másiknak, illetve kap valamit
cserébe.
"Szerintem, a felvidékiek keresik jobban ezt a
kapcsolatot... Ha valami olyan történne kinn, hogy menekülnie
kellene az ottani magyarságnak, bár soha ne történjen ilyen, (...)
biztos, hogy rokoni, emberi szinten segítenénk, magamból indulok ki.
Ha húsz rokon is jönne, megpróbálnék segíteni... ez teljesen
természetes."
"Mi nem vagyunk kíváncsiak Pécsre, Hirdre -
egyszer lássuk és elég, nem?! De ők hazajönnek, és itt az egész
rokonságot körbejárhatják, nekik az sokkal élvezetesebb."
Mindkét fél fokozatos érdekvesztése s az újabb
motivációk hiánya a kapcsolatok megszűnését vetíti előre.
A levelezések mára megszűntek, "rövid műfajjá"
zsugorodtak - egy-egy húsvéti, karácsonyi képeslap jobb esetben még
előfordul. A közelebbi kapcsolatban maradt családok még telefonon
felhívják egymást (újévkor, karácsonykor, újszülött születésekor
vagy egy-egy hosszú hallgatás után).
Nehezen körüljárható téma a rokoni kapcsolatok
csaknem teljes megszűnése - sokszor fájó bevallani, megfogalmazni a
valós helyzetet, ám egy-egy elejtett szó, mondat sok mindent
elárulhat.
".hát azt hiszem, ott sem jelentkezik az az
igény. Ahogy kihalnak a közelebbi rokonok, akik még személyes
ismerősök voltak, úgy halványul a dolog."
"Mindegyiknek megvolt a maga baja, építkeztek,
nem értek rá, hogy utaztak volna... de levelezni leveleztünk. Most
már végképp, már az is beszűnt. Még az a képeslap is. Nem írnak már
a Percel utcából. Hogy ki is hagyta abba..? Én nem is
tudom."
Hazalátogatások
A taksonyi-kürti-galántai "vegyes szállítmány" 1947
májusában érkezett Hirdre. Abban az évben még javában folytak a
kitelepítések, s ezt kihasználva voltak, akik a hazafelé tartó
tehervonatokkal visszaszöktek, hogy hírt adjanak magukról az otthon
maradt rokonságnak arról, hogy hová kerültek, milyen körülmények
közé, illetve hogy híreket hozzanak a szülőföldről.
"47-ben apám hazaszökött egy lakodalomba. Valami
csempészárut is hozott visszafele, amit akkoriban nem lehetett kapni
itt Magyarországon."
Ezek mind illegális utak voltak, hiszen 1955-ig a
kitelepítettek nem kaptak útlevelet. A kitelepítés utáni közvetlen
hazalátogatásokat egy hosszú, majd tízéves csend követte. Az
információk lassú és hiányos áramlásáról tanúskodik, hogy a
deportáltak, köztük számos rokon, Taksonyra való hazatértéről is
csak jóval később szereztek tudomást a hirdi kitelepítettek. A
kapcsolattartás elszórt levélváltásokra korlátozódott. Taksonyi
rokonok elmondása szerint ezek hosszú panaszlevelek voltak, az
otthon maradt rokonság végigsírta a hangos felolvasásokat.
Az első hivatalos hazalátogatásokra 1956 után
kerülhetett sor, ekkor kaptak útlevelet a kitelepítettek. A "régi
öregek" látogattak haza elsőként, bennük volt a legnagyobb a
késztetés a szülőföld viszontlátására. Ezek a látogatások mélyen
érzelmi indíttatásúak voltak.
"54-ben [?] jöhettek haza hivatalosan először a
nagyszüleim. Idős emberek voltak már akkor, 70 év fölött. Részükről
a vágyakozás még sokkal erősebb volt, ők hagyták itt a házukat,
földjeiket, az egészen más..."
"Kérdés: Emlékszik arra, mikor először jöttek
haza a Magyarországra kitelepítettek? Válasz: Persze! ...hogy már
itt vannak, megjöttek, azt a boldogságot, mikor
öszszetalálkoztunk!"
E hazatérések hatalmas élményt jelenthettek mind a
két félnek, máig felkavaró emlékként élnek az idősebb generációban.
Az egész falut megmozgatta egy-egy kitelepített hazalátogatása ebben
az időben. A hazalátogató kitelepítettek híreket, leveleket, kisebb
küldeményeket is hoztak-vittek. Ezek a látogatások sokkal hosszabb
időtartamúak voltak, mint később a hetvenes és nyolcvanas években.
Ez egyrészt abból adódott, hogy aki egy ilyen hosszú utazásra
vállalkozott, vonattal több száz kilométert megtett, az nem fordult
vissza két nap után. Másrészt ezeknek a látogatásoknak volt egyfajta
"zarándoklat" jellege, végigjárták az összes otthon maradt rokont,
ismerőst, vagy azok jöttek el megnézni őket szálláshelyükön, s
mindez hoszszabb időt vett igénybe.
"Nagyszüleim mikor jöttek, három hetet kaptak.
Sok keresztgyerekük, bérma-keresztgyerekük is volt, azok is mind
jöttek, sőt mindenki, akinek csak rokona volt ott vagy a környéken.
'Mit tudsz, mit üzennek?' Állandóan jöttek. Leveleket, apró
tárgyakat küldtek nagyanyámékkal a rokonaiknak."
Hogy mennyire nemcsak családi, de faluszintű
eseménynek számítottak az első hazalátogatások, arról tanúskodik a
következő visszaemlékezés is:
"Ha a nagymama kiment a ház elé, húsz-harminc
ember egyszer csak már öszszejött körülötte. Mindenki hallani akart
a körülményekről, az övéiről."
Az első generációsok fiatalabb korosztálya, akik
huszonévesen, a nagyszülőkkel egy családként lettek kitelepítve, az
ötvenes évek végén vagy csak a hatvanas években látogattak először
haza. 1956 után megszűntek az adminisztratív akadályok, szabadon
lehetett útlevélhez jutni, ám sokan nem látogattak haza rögtön. A
fiatalabb első generációsok ebben az időszakban alapítottak
családot, jártak esti iskolába, kerestek munkahelyet. A
magyarországi beilleszkedés számtalan napi teendője, a privát élet
megoldásra váró kérdései mind Hirdhez, az új élethez kötötték ezt a
korosztályt, s elodázták a hazalátogatást, a múltba való tekintést.
A látogatások sűrűsége, jellege ettől az időszaktól
kezdődően nagyon család- és egyénfüggővé vált. A "régi öregeknél" az
első hazalátogatások szinte azonnal megtörténtek, amint a hatóságok
engedélyezték. Sokkal törvényszerűbbek voltak, és egyforma
forgatókönyv szerint zajlottak le, hiszen egyszer mindenki látni
akarta az otthont, az otthon maradottakat, ha többször már nem is
tudott (vagy akart) hazalátogatni. A kapcsolattartás intenzitása a
hatvanas évek elejétől több tényezőtől függött: milyen szintű
rokonok maradtak a faluban, a környéken (pl. unokatestvérek vagy
csak távoli rokonok, nem vér szerinti rokonok, keresztgyerekek),
volt-e olyan ház, ahol vendégül látták őket, ahová vissza lehetett
járni, az otthon maradottak között volt-e legalább egy olyan
személy, aki koordinálta ezeket a látogatásokat, öszszefogta a
rokonságot, továbbá milyen anyagi körülmények közt éltek mind az
otthoniak (képesek voltak-e több napon át vendégül látni, szállást
adni), mind a hazalátogatók (pl.volt-e autójuk).
A rendelkezésre álló példák alapján elmondható,
hogy azokban a családokban alakult ki hosszú távú kapcsolattartás
otthoniak és elkerültek között, ahol a taksonyi rokonságban volt egy
"karizmatikus" egyéniség, általában nőrokon vagy a nagycsalád olyan
tekintélyes férfi tagja (a háttérben egy ügyes háziasszonnyal), aki
kézben tartotta a rokoni szálakat, koordinálta a látogatásokat,
vendégül látta a látogatóba érkezőket.
"A legtöbb családban volt egy-egy központi alak,
akihez minden rokon visszajárt. Sz. B bácsiéknál jókat
vendégeskedtek, voltak borok, kaja. Az öreg Sz. B szívére ölelte a
rokonságot, nála nyitva volt a ház minden rokon számára. Most már
megöregedett, betegeskedik a felesége is meg ő is".
"Mikor már megindulhatott az utazás, mindig jött
valaki, egyik testvér, másik. Nem volt olyan év, hogy ne jött volna
valaki, hogy egy, kettő, három magyarországi unokatestvér ne jött
volna. Csakhogy nekem 24 unokatestvérem van (...) ha bármilyen sűrűn
is találkozunk, eltelt jó néhány év, mire ugyanazzal újra
találkoztam."
A fiatalabb első generációsok látogatásait is az
érzelmek, emlékek mozgatták - megkeresték az elhagyott szülői házat,
sorra látogatták otthon maradt unokatestvéreiket, volt
iskolatársaikat (ha maradtak a faluban), gyermek- és ifjúkoruk
kedvenc helyeit.
"S. B.-ék a 62/63-as években jöttek először. A
kisebbik fia hozta őket autóval. Itt laktak nálunk, innen jártak
látogatni a többi rokont. Autóval jártak végiglátogatni a környező
falvakba az unokatestvéreket, ismerősöket, fiatalkori barátokat. Ha
voltak még. Ide is jöttek a hozzátartozók. Nagy volt a nyüzsgés,
kihasználni maximálisan az időt, hogy beszélgessünk."
Az említett időszakban a fiatalabb első
generációnál kezdődtek el a kiterjedt ajándékozások és vásárlások.
Ezek az oda-vissza, rokoni szálak mentén vándorló tárgyak a rokoni
kötődések lenyomatai, szimbólumai. Ugyanakkor a gyakorlati élethez
kapcsolódva valós gazdasági érdekek, a hiánygazdaság túlélési
technikáinak tanúbizonyságai is ezek az ajándékok. Rokoni kötődések
jelzését, megerősítését szolgálták, az "érték-ellenérték" pontos
szabályai szerint, az önmegjelenítés tárgyaiként is funkcionálva
(gazdaságilag hol tart Magyarország, mit engedhetnek meg maguknak
anyagilag, milyen új termékek jelentek meg a piacon, mit
termesztenek mostanában Taksonyon stb.).
"Az ajándékozás mindig annak megfelelő volt,
milyen volt éppen az anyagi, gazdasági helyzet. Mindig ami otthon, a
kertben termett, vagy a saját készítésű kolbász, sonka, 'ezt
kóstoljátok meg', saját termelésű bor, házipálinka."
"Becsomagolás volt [visszaindulás előtt], az
anyu szeretett sütni, akkor egy jó nagy doboz sütemény,
kalács."
"Emlékszem, hoztak egy kerámiavázát, Sanyi b.
letette az asztalra, hogy 'ezt nektek hoztuk'. Ez azért volt
érdekes, mert nekik Pécsett volt egy üveg-porcelán
kereskedésük."
A kezdetekben inkább élelmiszerárut ajándékoztak
egymásnak (csokoládék, kekszek, paprika, pálinka stb.), később már
tartós fogyasztási cikkeket, ruhaneműt is.
"Mindig hoztak valamit! Sezlon mellé falvédőt,
kasmír kendőket, szép hímzett kisruhákat..."
A kapott és adott ajándékok listái arról
tanúskodnak, hogy ezek a használati tárgyak már igazodtak a felek
fogyasztási szükségleteihez, a magyar és csehszlovák
kereslet-kínálat mérlegéhez.
"Zoknik, ingek, nyakkendőkig mentek el a dolgok
- ez már azokra az időkre vonatkozik, mikor sűrűbbek voltak a
látogatások [hatvanas és hetvenes évek]."
"Nagyon jó volt a keksz, dobozszám hoztuk
[Hirdre] mindig. Cipők, atléták, alsóneműk - minden látogatás
bevásárlással járt."
"A nagynéném meg az unokáimat öltöztette,
gyermekholmikat hoztak, a férfiaknak ingeket, a nőknek bizsut,
órákat" - mondja egy taksonyi rokon.
"Egyszer csak megindult a 'szvetterinvázió'.
Jöttek a pulóverek, szvetterek, amikor már jobbra fordult a helyzet.
Hoztak annyit, hogy mindenki kapott a családban, és azon felül még
annyit, hogy azon tudjanak bevárásolni."
Az ajándékok egy része a külső megjelenés, a
rokonok előtti bizonyítás vágyát is kielégítette a hazalátogatókban,
gazdasági érvényesülésüket igazolva, jó (legalábbis az otthon
maradottakénál jobb) életkörülményeiket jelezve.
"Felnéztek rám. Kifejezetten. Másak voltunk.
Mert ott mi ruházatban - Magyarország mindig egy lépéssel ruházatban
előrejárt - vagy ajándékozásban is... ne úgy érts, hogy ki vagyok
én..." - meséli egy másodgenerációs hirdi asszony hazalátogatási
élményeit.
"A magyarországi rokonok hazalátogatásaiban volt
egy adag magamutogatás is, magas presztízsük volt Taksonyon - meséli
egy taksonyi tanár. - Ők előbbre jártak gazdaságilag. Ha például
vettek egy új Trabantot, biztos, hogy két héten belül itt voltak
vele, hogy megmutassák."
Az ajándékozások reprezentatív aktusai mellé
társult egy érzelemmentes cserekereskedelem is, mely a hiánygazdaság
réseit igyekezett kijátszani. A hatvanas és hetvenes évek
szocialista piacai olyan fogyasztói igényeket hagytak
kielégítetlenül mindkét oldalon, melyek, mint kiderült, ügyes
gazdasági tranzakciókkal legalább részben enyhíthetők voltak. Bár az
említett időszakban az utazások elsődleges motivációja még mindig a
rokonlátogatás volt, rendszeresen társult mellé egy határozott
gazdasági motiváltság is.
"Ahogy beszélgettünk, hogy mi van ott, mi nincs
ott, mi a drága, mi az olcsó, hol olcsóbb - mindenki magától
telhetően ajándékozott."
"Az eladott pulóverek árán melegítőket,
'dederon' ingeket vettek. Egyszer elmentünk szélpuskát venni
Nagyszombatba... Vásároltak ágyneműt, porcelánt, kb. a hetvenes évek
végétől kristályt is."
A hetvenes évektől már nem csak a napi megélhetés
kellékeit vásárolták a látogatóba érkező magyarországi rokonok,
hanem kifejezetten a "luxuscikkeket" (természetesen akkori
értelemben) célozták meg - bőrkabátot, bundát, üvegárut,
karácsonyfadíszeket. Mivel a pénzbeváltás korlátozott és körülményes
volt, áruértékesítéssel jutottak pénzhez, amit rögtön el is
vásároltak. Más szóval egy közvetett cserekereskedelem zajlott.
Fontos azonban megjegyezni, hogy bár nagyjából ugyanazok az áruk
voltak az ajándékozás és az eladás tárgyai (nyilvánvalóan
ajándékként is az volt a legértékesebb, amire a legnagyobb volt a
kereslet), rokonoknak sohasem árusítottak, csakis azok ismerőseinek,
munkatársainak, utcabelieknek. Ezt a szabályt szigorúan
betartották.
"Többen ketyaszkodtak [üzleteltek], mikor
idejöttek [Taksonyra]. A hirdiek közül volt, aki pl. Jugoszláviában
vett konyakot, fehérneműt, kozmetikai cikkeket, elhozta ide,
valahogy rokonokon, ismerősökön keresztül eladták, munkahelyre
bevitték vagy beküldték, szomszédoknak felkínálták, a kapott pénzből
műszaki cikkeket, fahordókat, alkatrészeket vásároltak."
A "régi öregek" kihalásával, az idő múlásával, a
fiatalabb első generációnál is egyre hangsúlyosabb szerepet kapott a
bevásárlás egy-egy hazaútnál. A másodgenerációnál már egyértelműen
gazdasági megfontolások domináltak (dominálnak). Időnként még
előfordult, hogy egy tátrai üdülés, vállalati kirándulás kapcsán, ha
útbaesett a falu, megálltak egy futó látogatásra.
"Olyan is volt, hogy már a férjemmel kint
voltunk, kinéztünk valamit, és akkor visszamentünk ezért-azért,
étkészlet stb. A csaptelepet onnan hoztuk, mikor építkeztünk... a
hetvenes évek végéig, nyolcvanas évek elejéig érte meg átjárni
vásárolni."
"Úgy gondolom, hogy akik itt vannak felvidékiek,
az ottani kapcsolataik azért maradtak meg amennyire még vannak, mert
volt egy időszak, amikor érdemes volt hazamenni. Be lehetett
vásárolni. A legtöbbnek túl közeli rokona nem maradt, ha valaki
hazament, mást nem lehetett hallani a faluban, csak hogy mit
vásárolt!"
A kapcsolatok jellegének változása nemcsak a
látogatások célján, a hangsúlyok eltolódásán keresztül követhető
nyomon, hanem az időtartam rövidülésén és az alkalmak ritkulásán át
is. Az első generációsok kezdeti hazalátogatásai többhetesek voltak.
A hatvanas és a hetvenes években a látogatások sűrűsödtek
(megjelentek a személygépkocsik), de sokkal rövidebbekké váltak,
nagyobb családi alkalmakhoz kötődtek. A legfontosabb ilyen alkalom,
mely faluszinten is kiemelkedő szereppel bírt, a búcsú volt.
"Olyan jó hangulat volt... Jöttek búcsúra.
Rendesen, az olyan hivatalos volt [törvényszerű]. Éveken
keresztül."
"A testvérek közül. a fiatalabbja jött, ez a
hatvanas, hetvenes évek, amit mondok, a lánytestvérek sűrűbben
jöttek - búcsú, valamilyen évforduló [születésnap], valami
alkalomra, de leggyakoribb a búcsú volt. Ilyenkor összejött 4-5
testvér."
Hazajártak ezenkívül húsvétra, lakodalomba, a
gyerekekkel nyári szünidőben pár napra.
"Gyermekkoromban évente egyszer biztosan
elmentünk. (...) Általában egy hosszú hétvége volt - csütörtöktől
vasárnapig, szóval nem hetekről volt szó. Általában abból állt, hogy
végigrohantunk mindenkit [a rokonokat], elsétáltunk ahhoz a házhoz,
ahol apu lakott, szinte mindig elsétáltunk..."
Még a kapcsolatok legintenzívebb korszakában sem
volt jellemző, hogy hirdi gyereket cserevakációra "otthon" hagytak
volna. Ezt egyrészt azzal magyarázzák, hogy nem voltak egymással
olyan közeli rokonságban, hogy az ilyesmi belefért volna (ezek
nagyrészt unokatestvéri, másod-unokatestvéri kapcsolatok voltak,
ezért túl nagy teher, felelősség lett volna), másrészt technikai
(utaztatás), anyagi akadályai voltak az ilyen
gyermeknyaraltatásoknak.
Taksonyról egy példa jutott tudomásomra, hogy rokon
gyerekek kamaszkorukban együtt kirándultak Galánta környékén,
Pozsonyban, majd egy viszontlátogatás alkalmával a túloldalon Pécs
környékén. A fiatal másodgenerációsokat (ma 45-50 évesek) Taksonyra
nem az emlékek hajtották.
"A fiatalabb generációnál a kapcsolattartás
inkább kalandvágyból, az új, ismeretlen iránti vonzalomból adódott,
nem nosztalgiából, mint az időseknél. Volt udvarlás (pl. ha a pécsi
lányok eljöttek Taksonyra, a falusi mulatságokon nagy keletjük volt,
a hirdi Sz. L. is ide járt udvarolni, sok lánynak elcsavarta a
fejét. voltak aztán levelezések. Ilyen kapcsolatokon keresztül
jutottunk magyar popzenékhez."
"Nagyobb lány koromban, mikor már önállóan
mentem, az unokahúgom baráti körével barátkoztam, leveleztem
fiúkkal... - jó volt!"
A kapcsolatok jellege tükröződik a szülőföldről s
az otthoniakról alkotott képben, illetve a régi falubelieknek a
hazalátogató rokonokról formált véleményében.
"Pici koromtól megvan az, hogy mi hazamegyünk,
olyan szempontból semmi közöm, de ezt hallottam... apu az, amikor
Taksonyra ment, 'hazament'. És nekem ez olyan természetes, hogy
'hazamegyünk', annak ellenére, hogy soha nem éltem ott..."
Az első generációsokra kivétel nélkül jellemző
kettős kötődés figyelhető meg az "otthon/haza" megnevezések
használatakor.
"...még most is a számra jár, hogy
'hazamegyünk'. Az ember azért nem felejti el... most is, hogy ott
voltunk, olyan sokszor kiejtettem, hogy 'hazamegyünk' [Hirdre],
érdekes dolog ez..."
Az első generációsok családtagjai, akik soha nem
éltek Taksonyon, de jártak ott (feleség, férj, gyerekek), ma is
használják a "haza" szót. Náluk már nincs, illetve csak minimális
szintű az érzelmi töltése a megjelölésnek. A harmadgeneráció már nem
hívja így Taksonyt és környékét (ha egyáltalán ismeri).
A kitelepítettek mentális-verbális eltávolítása
Taksonyon az első hazalátogatások után kezdődhetett. Tíz év alatt
mindkét fél megváltozhatott, a hirdiek új otthonra találtak, s
Taksonyon is jelentős mértékben megváltozott a falu összetétele. A
régi öregek mindvégig "taksonyiak" maradtak a falu szemében, a
fiatalabb első generáció s azok utódai viszont már mint
"magyarországi rokonok" léptek be időnként a falu, a rokonság
életébe. Ez kétségtelenül egy eltávolító folyamatot jelez, de nem
feltétlenül leértékelést. Sőt, mivel voltak olyan jelek, melyek
alapján az emberek úgy gondolták, hogy gazdaságilag, kulturálisan
Magyarország Csehszlovákia előtt járt, ezért a "magyarországi rokon"
megnevezés egy magas presztízzsel járt együtt, s a hozzátartozókban
büszkeséget keltett, ha "fel tudtak mutatni" egy ilyen rokont.
"Bizony, másabbak lettek. Még a beszédjük is
tisztára másabb. Mindig mondtuk, 'milyen urasan beszéltek, mi meg
milyen parasztosan.' Fölvették azt a szokást."
"Ezek a magyarországi rokonok inkább
sikertörténeteket meséltek magukról, a munkahelyükről, a
karrierjükről, az ottani viszonyokról. Inkább dicsekedtek, mint
panaszkodtak volna. Valami kultúrfölényük volt, pl. több nyugati
zene, film bejött Magyarországra, szabadabb volt a helyzet. És ezt
érzékeltették is velünk."
A hirdiek a Taksonyon s a környéken maradt
rokonokban szintén éreztek az első hazalátogatásoktól kezdve egy
"másságot", mely az idő múltával csak felerősödött.
"Nekem ők elég távoli rokonok (...), egy fél
órát ott töltök, ez a minium, többet nem is nagyon tudnék, elég nagy
ez a távolság, hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul érzem magam
közöttük, de azt se mondhatom, hogy úgy érzem magam, mint itthon.
Ennél ez egy kicsit feszültebb helyzet, ez abból adódik, hogy azért
ez már sok generáció, meg olyan közös témánk sincs, ők
beilleszkedtek abba az életbe, ami ott van, ők azt élik, én meg
mást, ez teljesen nyilvánvaló..."
Azok az idős kitelepítettek, akikben még él az
igény a szülőfölddel, a rokonokkal való kapcsolattartásra, sokszor
úgy érzékelik, hogy az otthoniakban nincs meg az igény a kapcsolatok
fenntartására. Hiszen ők otthon maradtak, megbékéltek az új
helyzettel, élik tovább az életüket.
"Ott sem jelentkezik az az igény. Ahogy kihaltak
a közeli rokonok, úgy halványul a dolog. (.) Úgy éreztem Taksonyon,
hogy ők megvannak nélkülünk... Szerintem miután eszméltek, úgy
elfelejtették. Fölmérték, hogy mi történt... mert visszagondolva,
elemezgetve, javult a helyzetük - nem mindenkinek, de úgy nagy
általánosságban -, hogy elkerültünk."
A térségben lezajlott rendszerváltások óta már nem
jelent akkora vonzerőt a magyarországi rokonoknak Szlovákia - az
árukínálat a két ország között kiegyenlítődött, így bevásárolni már
nem érdemes, nyitva állnak a határok a világ bármely irányába, s
Dél-Szlovákia turisztikailag amúgy sem egy attraktív vidék. Ráadásul
ma egy magyarországi rokon már nem rendelkezik olyan mértékű
"kultúrfölénnyel", mint a hatvanas és a hetvenes években.
"Az unokáim is jártak ott, de most már föl se
merül... Ez valahol érthető is, hisz még a környék sem olyan
különleges, ami miatt vonzó lehetne."
Az első generációsok fiatalabb korosztálya, ma
60-70 év között vannak, még hazajárnak a faluba. Végigjárják
múltjuk, gyermekkoruk emlékhelyeit, meglátogatják a még élő
kortársaikat, de a fiatalabb generációkkal már nehezen találják meg
a hangot.
"Most ősszel voltak itt [a hirdi unokatestvér],
csak elég rövidre szabták. Már mást nem látogattak meg, csak a S.
unokatestvérének a sírjához mentek el Nagyfödémesre, a feleségéhez
Galántára, a lányoméknál voltak. Végigjártuk a falut... hogy ki hol
lakott, a saját házukat is megnézték... aztán itt van a
Mária-szobor, a nagyszülők állították, itt gyújtottunk egy gyertyát,
aztán elmentünk a temetőbe, megkerestük a közös dédszüleink
sírját..."
A taksonyi fiataloknak a hazalátogató fiatalok már
csak "magyarországi vendégek", hiszen ők az első hazatérések
"hőskorszaka", az akkori "újraegyesülés" egyszeri, intenzív
élményéből kimaradtak. E fiatal generáció idegenség-érzését
szemlélteti az a rövid epizód is, amikor taksonyi beszélgetőtársam
hirdi rokonairól mesél éppen, s a betoppanó lányát közösen kérjük,
mondja el a ő is véleményét.
"De anyu, azok a te rokonaid!"- hárítja el
lánya a kérést.
"Mert nagyon szerettük egymást valamikor, míg
nagymamáék éltek, ott találkoztunk. Az volt egy csomópont. (...)
Később meg már úgy elfásult minden. De hogy mi okozta?!"
"Mostanra, sajnos, csak a temetések maradtak.
Van, hogy ott vagyunk és búcsúzunk, hogy jaj, nehogy megint így
kelljen találkozni. És akkor jön a következő temetés, és megint
fogadkozunk..."
A régi öregek, első generációsok azok a kapcsok,
melyek összetartják (összetartották) a két részre szakadt
rokonságot. Az ő temetéseik általában záróakkordjai ennek a rokoni
kapcsolatnak.
Összegzés
A Hirdre kitelepített felvidéki magyarok
szülőföldhöz fűződő és interetnikus kapcsolatainak alakulását, mivel
egy komplex rendszerről van szó, több tényező függvényében érdemes
vizsgálni. Az első s talán legdominánsabb tényező a kapcsolatok
dinamikája, irányultsága szempontjából a kitelepítettek
beilleszkedése az új környezetbe. Törvényszerűnek mondható, hogy az
új, mára már sajáttá vált közegben megélt tapasztalatok, melyek
összjátéka integrációt, asszimilácót, akkulturációt vagy éppenséggel
szegregációt eredményez, meghatározó szerepet játszanak a
külvilággal, a "másokkal" való kapcsolattartásban. Kérdésem e
tekintetben az volt, hogy a felvidékiek Hirden való beilleszkedése
és a kibocsátó közösséggel való kapcsolattartás jellege
(intenzitása, erőssége) milyen összefüggésekkel írható le.
Valószínűnek tartottam, hogy a hirdi beilleszkedés mértéke, illetve
módja, az ottani belső (interetnikus és csoporton belüli)
kapcsolatok minősége hatással van a hazaiakkal való kapcsolat
jellegére, és fordítva. Ennek az összetett csoporton belüli és
csoportközi dinamikának a fő csapásait próbáltam meg dolgozatomban
felvázolni.
A Hirdre került felvidékiek az egyéni beilleszkedés
útját választották. A beolvadás vagy elszigetelődve, zárt
közösségként való megmaradás dilemmája valójában soha nem merült fel
Hirden a betelepített felvidékiek között. A megérkezés utáni legelső
korszakban, a "kicsomagolatlan ládák" időszakában is ellenérzéseik
(melyek egy esetleges szegregációhoz vezethettek volna) nem az új
környezettel szemben fogalmazódtak meg, hanem az otthonról
elkerülés, a kiszolgáltatottság állapotával, a szülőföld kényszerű
elhagyásával szemben. A visszatérés gondolatának halványulásával egy
időben megkezdődött az új helyzet fokozatos elfogadása, önmaguk
mások általi elfogadtatása, tehát a beilleszkedés folyamata.
Miután a kérdés, hogy új helyzetük véglegesnek
tekinthető-e, eldőlt, a maradás módja a beépülés és nem az
elkülönülés jegyében fogalmazódott meg. Ennek öszszetett okok állnak
a hátterében:
- anyaországba érkeztek, vagyis nem egy klasszikus
emigráns-helyzetről van szó;
- magyar nyelvű közegbe érkeztek, ahol nem kellett nyelvi
problémákkal szembesülniük;
- köztük és az új környezet közti kulturális, gazdasági
különbségek nem voltak áthidalhatatlanok;
- a hirdi felvidékiek esetében vallási elkülönülésről sem lehet
beszélni, lévén római katolikusok, akárcsak az "őslakos" magyarság
és németség.
A kitelepítésüket megelőző évek otthoni
megpróbáltatásait, a háborús élményeket, a háború után időszak
kisebbségi sorban elszenvedett sérelmeit mérlegre téve az új
környezet adta lehetőségekkel megfogalmazódott bennük az a
felismerés, hogy az egyetlen járható út a beilleszkedés. Már az első
évek tapasztalatai azt mutatták, hogy a beilleszkedés anyagi
előbbrejutással, társadalmi elismeréssel jár, ezzel szemben a hazai
körülmények továbbra is embert próbálóak voltak, az otthon
maradottak jogkorlátozottságban éltek, gazdasági nehézségekkel
küzdöttek, s a kitelepítettek helyét a faluban a Magyarországról
áttelepített szlovákok foglalták el. Így a vissza, a hazafelé vezető
út értelmetlennek és járhatatlannak mutatkozott.
Hird speciális helyzete, a földrajzi
elhelyezkedéséből adódó gazdasági előnyök szintén a maradás mellett
szóltak. Az ötvenes években induló ipar, a Pécs környéki bányák
számtalan munkalehetőséget és biztos jövedelmet jelentettek a
betelepített felvidékieknek. A téeszesítés, a beszolgáltatások is
közvetve ugyan - olykor a felvidékiek akarata ellenére - a
beilleszkedésük gyorsítását szolgálták. A megváltozott gazdasági
rend nemcsak a felvidéki értékrendet és életmódot változtatta meg
gyökeresen, hanem a másik két csoport (németek és őslakos magyarok)
kultúrájában is alapvető változásokat hozott, "egy lepedőre téve"
(ahogy egyik beszélgetőtársam megfogalmazta) a különböző
háttértudással és múlttal rendelkező embereket. Az iparosítás
megbontotta a hagyományos faluközösséget, a megszokott kötődéseket
azáltal, hogy a falu lakosai rendszeresen kijártak dolgozni a
faluból, pl. Pécsre, s ugyanakkor a környékbeliek is vállaltak
munkát a hirdi gyárakban. Az új gazdasági körülmények következtében
meggyorsult az információ-, áru-, pénz- és emberáramlás, mindezek
pedig lazítottak a falu zártságán, s így az átjárhatóbbá vált a
frissen bekerültek (felvidékiek) számára is.
A Hirdre telepített felvidékiek esetében csoportos
magatartás nem mutatható ki. A kezdeti időszakot (első pár hónap)
leszámítva, amikor az áttelepítés megrázkódtatása, az új falu
keltette idegenségérzés még összehozta őket, erős
csoportidentitásról s az ezzel járó közösségi magatartásról nem
beszélhetünk. Ennek oka, hogy több helyről, különböző környékbeli
(de egyes esetekben rivális) falvakból érkeztek, otthonról egymást
nem ismerték, személyes kapcsolataik korábbról nem voltak. Az
ismeretlen környezet teremtette "képlékeny" helyzet, az abban való
gyors megkapaszkodás kényszere, az új versenyhelyzet (pl. minél jobb
házat, gazdaságot szerezni) inkább egymás ellen hangolta a
kitelepített magyarokat.
A "védekező reflex elve" sem érvényesült a hirdiek
esetében: nem érték a felvidékiek "kvázi csoportját" olyan jelentős
"külső" támadások sem a németek, sem a magyar őslakosság részéről,
melyek egy esetleges összefogásra ösztönözték volna őket. A
későbbiekben egymás megismerése, személyes kapcsolatok alakulása
során sem került elő olyan kizárólagos (másokat kirekesztő,
határmegjelölő) közös érdek (pl. azonos, másoktól elkülönítő
lakóhely, munkahely, jövedelemforrás), mely felvidéki közösséget
teremtett volna Hirden. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a
narráció szintjén sem jelent meg a "felvidékiség" mint összefoglaló
terminus, de valós szerepe nagyon kevés van. A Hirdre kitelepített
felvidékiek esetében hiányoznak azok a közösségi szimbólumok és
konkrét reprezentációik, melyek a gyakorlati élet szintjén
megjelenítenék a felvidékiek összetartozását (pl. közös
rendezvények, informális összejövetelek, megemlékezések). Azoknál a
hirdieknél, akiknél létezik még egy "felvidéki identitás" (az első
generációra gondolok itt), az nem a jelenlegi falubeliekkel, hanem
az otthon maradt falubeliekkel, rokonokkal kapcsolatban lép fel.
Ezek a kapcsolattartási kísérletek azonban mára elszórtakká,
alkalomszerűvé váltak, inkább szimbolikus értékkel bírnak.
A hazaiakkal való kapcsolatok alakulására rányomta
bélyegét az első tíz év utazási tilalma. 1956-ig nem látogathattak
haza a kitelepítettek, s az otthon maradtak is csak állampolgárságuk
visszanyerése után, vízumengedéllyel, meghívólevéllel látogathattak
Magyarországra. Az adminisztratív és technikai akadályok egy lassú,
de visszafordíthatatlan eltávolodást eredményeztek.
Kapcsolattartásról beszélve el kell különíteni a kitelepítettek és a
hazaiak eltérő motivációit.
A kitelepítettek csoportján belül is differenciált
érdekek működtek. Az idősebb első generáció (azok, akik felnőttként,
családosan kerültek át Magyarországra) nehezen vagy soha nem
asszimilálódott az új környezetbe. Ma már közülük csak néhányan
élnek, de a családtagok visszaemlékezéseiből kitűnik, hogy e
generáció szülőföldhöz való kötődése mindvégig nagyon erős volt,
érzelmeik elsősorban az elhagyott faluhoz kapcsolták őket. A
fiatalabb első generációsok, akik gyermekként vagy fiatalként
kerültek Hirdre, egészen más szálakkal kötődnek szülőfalujukhoz.
Náluk is az érzelmek, az emlékek domináltak, hiszen életük korai,
meghatározó szakasza ott telt, azonban felnőttkoruk nagy részét,
aktív éveiket már az új lakhelyükön élték meg. A kettős kötődés egy
sajátos formája alakult ki náluk. A jelen Hirdhez köti őket, a
szülőföld pedig egy olyan "emlékezethely", mely a múlt felé mutat,
és inkább szimbolikus jelentéssel bír.
A rendszerváltás előtti időszak rokonlátogatásait
az érzelmi motiváltságon kívül egy nagyon erős gazdasági indíttatás
is motiválta. Ez az érdek a fiatalabb első generációnál jelent meg
először, s a másodgenerációnál csúcsosodott ki. A rokonlátogatásokat
rendszeresen bevásárlásokkal kötötték össze, s egy idő után ez lett
az elsődleges motiváció. A szocialista hiánygazdaság s az általa
implikált változatos túlélési stratégiák eredményezték ezt a
rokonlátogatással egybekötött bevásárlóturizmust.
A másik fél, a szlovákiai rokonok Magyarországra
való látogatásai lényegesen másképp alakultak. A legelső időszakban
a kitelepítettek sorsa fölött érzett aggodalom késztette őket
utazásra. Ezek többhetes körutazások voltak. 1956 után a
kitelepített rokonok szabadon jöhettek már haza látogatóba, így a
találkozások Taksonyra tevődtek át. A hatvanas évek végére
Dél-Szlovákiában is kialakult egy olyan újfajta fogyasztói
érdeklődés és fizetőképesség, mely Magyarország felé irányult.
Kézenfekvő megoldásnak mutatkozott a rokonlátogatást bevásárlással
összekötni. Érdeklődésük egy-egy hiánycikk, "luxusáru", "nyugati"
cikkek felé irányult. A felvidékiek látogatásaiban fontos szerepe
volt annak a körülménynek, hogy kitelepített hozzátartozóik az
anyaországba kerültek. Rokonlátogatás címén sokkal könnyebbé vált
számukra a Magyarországra való utazás, megoldódtak szállásgondjaik,
volt kire hagyatkozni az ismeretlen közegben. A rokonlátogatások
turisztikai attrakciónak is számítottak az ő esetükben.
A látogatásokról szóló narratívákban mindkét félnél
kiemelt szerepet kap a "vendégeskedés" rokoni rítusa. Egy-egy
látogatás mindig "megjelenés", "bemutatkozás" is a távolban élő
rokonság előtt, az anyagi előbbrejutás megjelenítésének alkalma (új
autó, ház, divatos ruházat), magánéleti, munkahelyi sikerekről szóló
beszámolási lehetőség. A "magyarországi rokonok" elsősorban anyagi
sikereikről számoltak be, a felvidékiek inkább a családi
történésekről referáltak. Az eltérés oka kereshető az eltérő
értékrendekben, de abban is, hogy más-más szerepet játszott a két
fél ebben a kapcsolatban: a hirdieknek bizonyítaniuk kellett, hogy
megállták helyüket az új környezetben, beilleszkedtek - ezt gyakran
a gazdaságilag fejlettebb, anyaországbeli szerep túlhangsúlyozásával
próbálták nyomatékosítani -, az otthon maradtak viszont a szülőföld,
a családi örökség letéteményeseiként próbáltak a helyzetükből erényt
kovácsolni, megpróbálták azt értékként felmutatni.
A térségben lezajlott politikai rendszerváltásokat
követően e kapcsolatok gazdasági-társadalmi háttere radikálisan
megváltozott. A két ország közti gazdasági, árukínálatbeli
különbségek kiegyenlítődtek, megszűnt a korábban tapasztalt
bevásárlóturizmus. A határon túli magyarok előtt az anyaországba
való utazás akadálytalanná vált. A hirdiek "régi öregjei" közül már
kevesen élnek. Az első generáció "fiatalabbjai" (ők ma 60-70 évesek)
terepmunkám tapasztalatai szerint az "újrafelfedezés" korszakát
élik, nyugdíjas éveikben jut idő a múltba való visszatérésre, a
rokoni szálak felelevenítésére. A próbálkozásoknak sokszor technikai
akadályai vannak (közlekedés, egészségi állapot), s így többnyire
levélváltásra, rövid telefonhívásokra korlátozódnak. A
másodgeneráció látogatásai a gazdasági motiváció megszűnésével
látványosan elmaradtak. Harmadgeneráció a Hirdre telepített
felvidékiek között nem különíthető el, értelemszerűen náluk
"felvidéki" identitáson alapuló kapcsolattartásokról sem lehet
beszélni
Jegyzetek:
- A tanulmány a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Néprajz
Tanszékén íródott megegyező című szakdolgozat (1999. június)
rövidített változata. Köszönettel tartozom konzulensemnek, Vargyas
Gábornak, valamint Kisbán Eszter tanárnőnek. Hálával gondolok a
hirdi Várszegi Lászlóra, aki nélkül terepmunkám nem valósulhatott
volna meg, segítségét ezúton is köszönöm. Köszönettel tartozom
továbbá valamennyi hirdi és taksonyi beszélgetőtársamnak, akik
hajlandóak voltak velem megosztani emlékeiket, gondolataikat.
- Vadkerty 1996.
- Feischmidt 1997, 14. p.
- Uo. 14. p.
- Feagin 1990.
- Uo. 89-90. p.
- Gordon 1964.
- Olzak 1989.
- Gordon 1964.
- Barth 1969.
- Eriksen 1994.
- Feischmidt 1997, 16. p.
- Munkám elsődleges terepe, Hird község Pécs közvetlen közelében
található. A terepválasztás személyes indítéka az volt, hogy a
szlovákiai Taksony (Galántai járás) szülöttei közül is kerültek
családok Hirdre a kitelepítések során. Kutatásom idején
tanulmányaimat Pécsett folytattam, így rendszeresen
ellátogathattam a faluba.
- "Virtuálisnak" abban az értelemben, hogy "nem megfogható" a
szó hagyományos értelmében, hanem állandóan változó,
szituációfüggő, az etnográfus képzeletének szüleménye. Nem egy
statikus, rögzített állapotról van szó.
- A "sváb" megnevezést valamennyi beszélgetőtársam szabadon
használta, úgy a felvidékiek, mint a németek saját maguk
megjelölésére. Semmiféle pejoratív jelentést, negatív konnotációt
a szóval kapcsolatban nem tapasztaltam az interjúk során, így
leírásaimban átvettem a használatát, tetszés szerint felcserélve a
"német" megnevezéssel.
- Az 1945-1947-ben Baranyában lezajlott belső telepítések során
kerültek a faluba, Hird esetében pár családról van csak szó (Füzes
1990).
- Amint Komanovics (1963) is utal rá, Baranyába az eredeti
elképzelésekhez képest jóval nagyobb számú felvidéki kitelepített
érkezett. A férőhelyek, szabad lakóházak megteltével
"rátelepítéssel" oldották meg a helyhiányt, azaz a kitelepítésre
váró német családokhoz beköltöztették az újonnan érkezett
felvidékieket. Később a németek falubeli rokonaiknál igyekeztek
meghúzódni, de volt rá példa, hogy a régi és új tulajdonos
együttlakása több hónapon át tartott.
- Tejt, bort vásároltak fel a faluban vagy a környékbeli
településeken, és azt eladták a pécsi piacon.
- A felvidékiek betelepítése előtt Hird nemzetiségi megoszlása:
kb. 60%-a magyar, 40%-a német.
Irodalom:
- Barth, Friedrik (ed.) 1969: Ethnic Groups and
Boudries. The Social Organization of Cultural Differences.
Bergen.
- Barth, Friedrik: Régi és új problémák az etnicitás
elemzésében. Regio, 1996, 7. sz. 2-25. p.
- Eriksen, Thomas H. 1994: Ethnicity and Nationalism.
Anthropological perspectives. Pluto Press.
- Feagin, J. R. 1990: Theorien der rassishen und
ethnischen Beziehungen in den USA. In: Eckardt-Radtke
(Hrsg.): Ethnizität. Wissenschaft und Minderheiten.
Opladen, 85-118. p.
- Gordon, Milton M. 1964: Assimilation in American
Life. New York.
- Hall, Stuart: Cultural Identity and Diaspora.
In: Rutherford, J. (ed.): Identity. London,
1990.
- Feischmidt Margit (szerk.) 1997: Multikulturalizmus.
Budapest, Osiris-Láthatatlan Kollégium.
- Füzes Miklós 1990: Forgószél: Be- és kitelepítések
Délkelet-Dunántúlon 1944-1948 között. Pécs, Baranya Megyei
Levéltár.
- Hechter, M: Internal Colonialism. Berkley,
University of California Press, 1975.
- Komanovics József 1963: A népi demokratikus
forradalom és a telepítés Baranya megyében 1945-47 között.
In: Fehér István (szerk.): Tanulmányok a Dél-Dunántúl
történetéből (1944-1948). Pécs.
- Olzak, Susan 1989: Etnikai konfliktusok elemzési
stratégiái. Műhely, 159-181 p.
- Vadkerty Katalin 1996: A deportálások. A szlovákiai
magyarok csehországi kényszerközmunkája 1945-1948 között.
Pozsony, Kalligram.
|