A Felsőmagyarországi Minerva sorozatában
változatlan szöveggel jelent meg a Tátra-Almanach kötete:
Szlovenszkói városképek (Bratislava-Pozsony, Tátra-kiadás,
1938, 256 p.). Az utószót (171-176. p.) Kiss Gy. Csaba írta,
kifejező címet (A Felföld polgári Atlantisza) választva annak
a jegyében, hogy "A városképeket bemutató kötet az urbánus
hagyomány forrásvidékének a fölkutatására vállalkozik" (172.
p.). S mint legsajátosabb adottságát kiemeli a régió
többnyelvű és többkultúrájú jellegét. Jellemzi a szerzőket, és
felhívja a figyelmet e hagyomány értékére, jelentőségére a
jelen viszonylatában is.
A történetivel és az államfordulat utáni
helyzettel, fejlődési tendenciáival egyaránt vet számot
Szvatkó Pál bevezető elemzése (Szlovenszkói városok, 5-18. p.;
lásd úgyszintén uő: A változás élménye. Pozsony, Kalligram,
1994, 155-165. p., valamint A tölgyerdőre épült város.
Válogatta és összeállította: Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit.
Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1996, 5-17. p.). Szvatkó, amint
érintőlegesen idéztük (Kalligram, 1996, 2. sz., 3. p.),
szakszerűen megalapozott várostipológiát rajzol, amely a
mélyreható társadalmi változások ellenére bizonyos fokig
mindmáig érvényes maradt, mesteri városjellemzései lehetővé
teszik a ráismerést.
Osztályozásában észak-déli és kelet-nyugati
koordinátát von meg. Szerinte az előbbi cezúrát a Szepesség és
egyáltalán a megmaradt német telepek (1938 - Z. L.) alkotják;
Késmárk és Igló felől indul ki, majd nyugatra kanyarodik, s a
bányavárosokon, Besztercebányán, Körmöcbányán, Selmecbányán át
fut délre, s ott ér a magyar határra (14. p.). (Bár a
Szepesség "összetett" helyzetbe került, a válaszvonalat
elfogadhatjuk, kissé nyugat felé mozdulva el, azaz a
Magas-Tátrát is belevonva, amelynek központjai együtt képeznek
egy várost, vagyis a Csorba-tó völgyétől Poprádon át tartanánk
délnek.)
A szerző keleten kitér a kárpátaljai
"levantei" városokra, s innét térülve követi az észak-déli
különválást. Az északi városok képviselik a "hegységi
jellegűeket", miközben az északkeleti területen kialakult
városiasságot kell - visszapillantva - leginkább felvidékinek
és magyarnak tekintenünk (vö. 11. p.). Bártfát, Eperjest,
Kassát s némileg Iglót minősíti ekképpen. A déliek (Losonc,
Léva, Érsekújvár, Komárom) sokban emlékeztetnek az alföldi
magyar várostípusra.
A Vág-völgy északnyugati hajlatában fejlődtek
ki a szlovák nemzet "törzsvárosai" (Trencsén, Zsolna,
Rózsahegy, Liptószentmiklós, Turócszentmárton, Árvaváralja,
földrajzilag kissé elszigetelve Zólyom). A szlovenszkói
városok "legszéttagoltabb" képében kellő súlyt kap Szvatkó Pál
szűkebb hazája s legfőképp az új központtá váló Pozsony.
Eközben mindegyikre érvényes, hogy urbanitásuk "nem egy nép és
egy kultúra terméke, hanem három-négy kultúra ölelkezéséből
született meg, s így megtanulta a másik oldalt is látni és
becsülni" (6. p.). A dolgozat, amennyiben esszéként határozzuk
meg, a szerző képzettségének, felkészültségének,
tárgyismeretének és érvelésének révén, ahogy ezek
megnyilatkoznak benne, a műfaj legfelsőbb szintjéig ér.
Mondanivalóját egy korábbi írásában is öszszefoglalta (Az
európai magyar kultúra ősforrása Szlovenszkó. A Mi Lapunk,
1931, március, 55. p.).
Az ismertetésnek tárgyát képező kötetnek A
tölgyerdőre épült város kiegészítő olvasókönyve. Benne Cs.
Szabó László két felismerése jelenti az eszmeileg társulót és
bizonyos sarkítás továbbvitelét. Egyrészt amikor a Szepességet
véli olyannak, hogy ezen az "északi kapun" a középkori Ady
éppen úgy betörhetett volna Lublónál, mint Dévénynél (Kárpát
kebelében. I. m. 88-110., 95-96. p.), és Spenglernek az a
tétele, hogy "A világtörténelem városok története", a régi
Magyarországra vonatkozólag csak itt juthatott volna eszébe
(96. p.). Másrészt "az öreg Garren" művét értelmezve
(Szlovenszkói őrség. I. m. 193-196. p.; főleg 193. és 195.
p.).
S a tétel rendszerré fejlesztése
elválaszthatatlan Márai Sándor életművétől. "Miért vagyok
'urbánus'? Mert hiszek abban, amit Hendrik van Loon mond:
mindig, mindent a városi emberek adtak az emberiségnek, (.) a
többletet, az arányt, a mértéket, a gondolatot és a szépet."
(Napló [1943-1944]. Bp., Révai, 1945, 272. p.). A polgárnak
ama fajtájában hitt, amely az európai humanizmust testesítette
meg ".a másikba, amely Európát építette, s melyből a
Felvidéken és Erdélyben élt néhány nemzedékrevaló" (uo. 369.
p.). Vagy folytatva a ráfigyelést Rákos Péter fogalmazásában,
akinek Márai örök városához úgyszintén "személyes köze van" -
"Márpedig az az életstílus, amely Márait megbabonázta, s
melyben később is mindig a magáéra ismert, valami önként
vállalt korlátok mögött megbúvó, konzervatív színezetű,
fejlődést nem igénylő magyar 'végvári' patríciusi életforma,
melynél különbet, vallja, később a világban sem talált.
Alkalmasint hasonlót sem." (Uő: Lírai őrjárat. In: Prágai
őrjárat. Pozsony, Kalligram, 1995, 122-130., 123. p.) ".ő
ebben a városban akart polgár lenni" (uo. 124. p.). Az író
művei közül a Kassai őrjáratot lapozzuk fel (Bp., Révai, 1941
és Helikon, 1999, 35., 48-49. p.): "a dómot mi építettük,
évszázadokon át, kassaiak, őslakók, magyarok, németek és
szlovákok." ".a csúcsos háztetőket, nemes ablakokat és remekbe
faragott kapukat, a boltíveket, s a hozzá való másféle
urbanitást, a Garrenek művét." (i. m. 35-36. p.)
Márai Sándor nyilatkozataiban vannak
"másítások" és eltájolások, de mindezek nem változtatják meg
az értékelést és a földrajzilag rögzült látószöget. A kérdést
lényegileg taglalja Láng Gusztáv tanulmánya, amelynek két
pontba sűrített végkövetkeztetése az esetleges értelmezéseket
törli: "1. Márai - a műveiben évtizedeken át jelenlévő
szülőföld- (szülőváros-) tematikában - olyan identifikációs
jelképrendszert épített ki, melyben az elvontnak és
sokértelműnek tűnő, sokféleképpen interpretálható (tehát
úgyszólván 'üres' 'magyar' és 'polgár' önminősítés jelentéseit
a 'szűkebb pátria' meghatározó élményeiből és értékvilágából
vezeti le. 2. S nem utolsósorban történelméből." A Láng
Gusztáv által ajánlott irányvétel pedig a kisebbséginek a
rangját adja meg. (Lásd Szülőföld és identitás kapcsolata
Márai Sándor munkásságában. In: Eszmetörténeti és
irodalomtörténeti hagyományok (Ideové a literárnohistorické
tradície). Összeállította Mészáros András. Pozsony, Kalligram
Könyvkiadó-A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 1997,
30-34. p.). A záró idézetben kijelölésként lépnek fel "a Tátra
városai" (uo. 34. p.). Regényeiben, naplóiban a szülővároson
kívül megnevezett város még Rozsnyó és Besztercebánya, Bártfa
és Bártfa-fürdő, a másik oldalról Eger, amely "úgy város, mint
Chartres, Késmárk vagy Nürnberg (lásd Négy évszak. Bp., Révai,
é. n., 16. p.; de felvehetjük Ceméte-fürdőt is "Eperjes
mellett", uo. 125. p.; Losonc a feltüntetett Naplóban
ellenpélda (vö. i. m. 303. p.).
Sziklay Ferenc Kassája (19-50. p.) alapvető
tájékoztatást nyújt mind történelmi fejlődéséről, mind a
műveltségi-kulturális, művészeti és oktatási hagyományokról.
Ezekbe játszatja be az államfordulat utáni időszakot,
szociográfiai anyagot, táblázatokat is közölve. Akárcsak
másutt, hangsúlyozza a sérelmit.
Szociográfiai leírásra és jellemzésre
alapozott Érsekújvár (Jócsik Lajos, 51-85. p.), valamint
Losonc (Darkó István, 123-143. p.) városképe. Mindkettőben
szerkezetileg-stilisztikailag sallangtalanul fogalmazódik meg
a társadalmi rétegződés kérdése, a gazdasági tényezők
vizsgálata és a nemzetiségi megoszlás. Az elakadások és a
fejlődés lehetőségeinek megmérése és a kellőképpen adatolt
szakszerűség kiválthatja az összehasonlítás igényét a mai
helyzettel.
Lőcsét az utolsó "fejezetben" (144-170. p.)
Szalatnai Rezső ismert, hangulatteremtő - a többi szerzőhöz
viszonyítva is leginkább - publicisztikai stílusában idézi
meg. Megtalálunk benne mindent és mindenkit, ami és aki
említendő. A magyar határőröket, a Jakab-templom oltárait s
Lőcsei Pál mestert, Hain Gáspár krónikájából Thököly Imre és
Zrínyi Ilona egyetlen gyermekének, egyhónapos kisfiának a
temetését a templomba, a képzőművészek közül az egy időben
szentpétervári cári festőt Rombauert, Markó Károlyt, továbbá a
várost és a Szepességet a magyar irodalomban, Krúdyig
(podolini osztálytársával, Jurán Vidorral, a vadászíróval még
naponként találkozhattunk.), Szabó Lőrincig (Balázs Béla az
idő tájt kimaradt). Nem, Szalatnai novellizálása a
felsoroltakkal szellemesen és fordulatosan ékelődve nem
indokolatlan ez esetben. Lőcse a múlt, az álom, Illés Endrének
fogvatartója. Az egykor dicső, műemlékekben rendkívül gazdag
városban a látogató már a két világháború között is
közvetlenül észlelte a "déficit d'urbanité"-t (más jegyek
révén, mint amilyeneket a fogalom-terminus Nyugaton ma magában
foglal), a Scepusiára ráboruló enyészetet.
Ismertetésünk végére hagytuk Gömöry János
Eperjes-tanulmányát (86-122. p.). Ez három változatban jelent
meg (1933, 1938, 1994), s a harmadik megjelentetése alkalmával
megállapítottuk, miszerint az Almanach-beli (1938)
megkomponáltságában teljes és lezárt, reprezentatív,
kompozicionálisan végigvezetett, összefogott variáns (lásd
Gymnasiologia. Kalligram, 1966, 2. sz., 2. p. skk.). Az
Almanachban más, mint a többi "fejezet"; Gömörynek, a
történésznek, tudós tanárnak összegező monográfiája, amelyhez
mérten a szövegében vele nagymértékben átfedődő másik kettő
kiegészítő, vagy jegyzetként szolgálhat. Rávezető a
bibliográfus J. Repčák értékelése, hogy "Gömöry dolgozata
Eperjes korai históriáját tekintve történeti forrásanyagával
jól megalapozott", s a középkorra vonatkozóan Iványi Béla
kutatásaival egybevágó (Repčák, J. [zost.]: Ján Gömöry
1869-1966. Personálna bibliografia. ©tátna vedecká kniľnica v
Koąiciach, pracovisko v Preąove, Preąov 1966, III). |
A tárgyalásmódban kifejezést
nyer, hogy a szerző a történésnek nemcsak elvontabb,
ok-okozati láncolatában érdekelt, miközben mindaz, amiről
szól, egyben az időbeliségtől függetlenülve, az idő
haladványában egymást váltó korszakok háttereként és
eredőjeként mint az értékek állandóan ható vonatkozási
paradigmája van jelen, hanem az igazolás és teljesebbé tétel
jegyében a szemléltető részletezést vagy a szervesen beépülő
művészettörténeti jellemzést és ismereteket sem hanyagolja el
(s ezt nevezi Repčák belletrizálásnak). Azok a történész
rálátásaiból nem hiányozhatnak, s társulnak a történésznek
filozófiai tájékozottságával. Olyannyira kifejezően például a
reneszánsz és a barokk képzőművészeti és eszmetörténeti
helyének a kijelölésekor. A kettő történeti szerepében,
jogosultságában a körülményektől függően kiteljesedő
szemléletmód. A reneszánszban az ember kipróbálja önmagát és
tudásának, képességeinek érvényét, az "az egyéniség szabad
szárnyalása, szembenézés a világgal és annak titkaival" (106.
p). S elérkezhetünk tőle annak a felismeréséhez, hogy bizonyos
helyzetekben kihagy, a barokkhoz, amely az alárendelődés,
függőség, a hagyatkozás iránti vonzalom. "Eperjesen a sok-sok
megpróbáltatás és szenvedés után szükség volt a felzaklatott
lelkek megnyugtatására. Ezt a jezsuiták az egyház kegyelmi
eszközeivel kísérlik meg" (uo.), "A nyomorban, kínban vergődő,
reményvesztett népnek segítségére jön, lelket önt belé a
barokk" (uo.). (Aki az irodalom síkjában és az összefüggések
teljesebb tárával kívánná megismerni a kérdést, tárgyalását
megtalálja Frantiąek Miko: Az epikától a líráig című kötetében
[Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2000, 182-212. p.], illetve a két
elemzés egybevetésével észreveszi pregnáns
illeszkedésüket).
Nem ismételjük most a
korábbi közlésünkben feltüntetteket. Egy tétel azonban
lényeges. A monográfia első és harmadik, posztumusz változata
címében is a várostörténet gyújtópontjába helyezi az eperjesi
Kollégiumot, aminek a jelen kiadásban a 113. lap szakaszzáró
mondata összegezi az értelmét - "Íme egy iskola belső életében
egy ország sorsa tükröződik vissza".
Sőt, ezt meghaladóan a
Kollégium mint témakör napjainkban annak európai
hagyományaival foglalkozó kutatói Grant-programként jegyzett
(Az eperjesi Kollégium az európai gondolkodás
fejlődéstörténetének összefüggéseiben; 1/4442/97). Filozófiai
iskolájának a létrejötte megalapításával és megnyitásával
(1666, 1667) egyidejű. A 19. század magyar filozófiájának
önálló részelemeként Mészáros András könyv alakban részletezte
és foglalta össze (1980), a tárgykörhöz többször is
visszatérve (1994, 1997, 2000, 2000). Mi mind ez ideig a
Kollégium négy tanárának a portréját kíséreltük megrajzolni
(1996, 1997, 2000), s vázoltuk megfelelő vissza- és
kitekintéssel az alapításának 330. évfordulója alkalmából
rendezett tudományos konferencián elhangzottakat (a
konferencia anyaga nyomtatásban is megjelent, 1997). Az
ismertetések-dolgozatok egymásutánját egységes kötetté
állítottuk össze (2000, kézirat). Az Acta Collegii Evangelici
Preąoviensis eddigi nyolc kötete és a Grant-programbeli
Antológia z diel profesorov preąovského evanjelického kolégia.
I. Filozófia (Zostavili [Eds.] R. Dupkala, P. Kónya. Preąov,
Manacon, 1999) sokrétű és gazdag tartalmukkal tűnnek
ki.
Gömöry János posztumusz
kötetének tárgyalásakor szóvá tettük az elvétéseket, az
Almanach-beli újrakiadásában ezek megmaradtak. Például az
ismert humanista író, tudós és az eperjesi városi iskola
egykori rektorának, Gyalui Torda Zsigmondnak a neve
"hangzóátvetéses" az újban is (Gyulai, 98. p.). Az új magyar
evangélikus templom építésének időtartama helyesen: 1542-1547
(96. p.). A "Borkútka" megnevezésről megjegyeztük, hogy az nem
az ásványvízforrás, hanem vizének a neve (a Borkút-forrás
szlovákul is Borkut). Az eperjesi Széchenyi-kör Sz. István
nevét viselte (nem Ferencét, lásd 118., 119., 121. p.). Az
egyik "elvétés" pedig valamennyi változatban mélyebbről fakad,
1996-i recenziónkban kérdőjellel és Frenyó Lajos
feldolgozásaira utalva jeleztük (i. h. 5. p., 13. p.).
Arról van ugyanis szó, hogy
Gömöry János tévedett, amikor az orvos, felső-magyarországi
örökös gyógyszerész, író (legismertebb műve az Amuletum, az
az: Rövid és szükséges oktatás a Döghalálról. Bártfa, Kloesz
Jakab 1645; még ugyanebben az évben ugyanott megjelent
szlovák/cseh nyelvű kiadása, s egy évvel korábban a német
nyelvű) feleségét Felicitásznak nevezi. A két ízben
városbíróvá választott Weber Johannes (János) tudniillik az
Angliából menekült katolikus, grófi Weston családból származó,
s Prágába kerülve neves humanista költőnővé váló Elisabeth
Johanna Westonia anyjával azon nevű leányát vette Bécsben
feleségül, akinek az apja, Johann Leon (Löv) a dán királyság
és több német fejedelemség bécsi követe volt, s két leányuk
közül az egyiket valóban Felicitasnak hívták. De Weber hitvese
Leo vagy Löw Johanna Erzsébet lett, ez időben - 1643 -
Breithaupt János Frigyesnek, a német birodalom bécsi
ügyvivőjének az özvegye. Rövid, alig négy évig tartó
házasságukban egyetlen fiuk született, aki azonban meghalt, s
anyja 1647-ben követte. Sírjánál Dürner Sámuel eperjesi
lelkész és később rektor mondta el a búcsúbeszédet
(Christlicher Leich-Sermon. zum Ehren. Johanna Elisabeth
geboren Löwin; nyomtatásban kiadva még ugyanebben az évben),
Kollégiumtörténetében Hörk is említi; Gömöry figyelmét ez
elkerülte, és Weber második feleségének a nevét (Stirbitz
Felicitas) az elsőével egyesítve-azonosítva kezeli. A
városbíró második házasságából öt fia és két leánya született,
Dániel és Frigyes Caraffa vérpadjának az áldozata lett (anyai
ágon Kossuth Lajos az utóbbi egyenes leszármazottja), felesége
börtönben halt meg (1668), közköltségen temették a Szent
Miklós-templom nyugati kapujától a plébániára vezető úttól
oldalt 1684-ben elhunyt férje mellé; leányai koldulni mentek.
A Kollégium megalapítását is egyengető kétszeres városbíró s
közben "vertumnus" (Rezik) kritikai és részletes életrajzát
Anton Bartunek dolgozta ki (®ivot a dielo lekárnika Jána
Webera [1612-1684]; egyben az Amuletum cseh szövegét is
belefoglalva. A kiadványt a magyarországi kutatók közül
Bubryák Orsolya ismeri, vö. Weber János Wappen der königlichen
freyen Stadt Eperies című művéről. Irodalomtörténeti
Közlemények, XCLX, 1995, 3-4. sz. 335-343. p.; ez úton is
köszönjük Bredár Gyula prágai kollégánknak, hogy felhívta erre
figyelmünket).
Bartunek dolgozatában
kétségbe vonja Frenyó Lajos vélekedését, miszerint Weber
eperjesi születésű és a városi iskola diákja volt. Eperjesi
polgárrá fogadásakor ugyanis mint "Thierlingből" jöttet írták
be (Thierling, Terling, Malé Tŕnie, ma Vinosady a
Pozsony-vidék járásban). Anyósa, a költőnő 1612-ben halt meg
Prágában, a Szent Tamás-kolostorban van a nyughelye, a cseh
nyelvű Amuletum ajánlása felesége mostohaanyjának, a
frydenfeldi születésű Johanna Seltenschlagnak szól.
Az Utószó a felföldi városok
urbanitásának sajátos tényezőjeként német nyelvűségüket is
felhozza (173. p.). Ami valóban felföldi város, a szabad
királyi városok és bányavárosok ugyanis mind német
alapításúak. Szvatkó Pál Indogermán magyarok (lásd uő: A
változás élménye. Pozsony, Kalligram 1994, 56-80. p.) című
eszmefuttatását kell e vonatkozásban is végiggondolnunk Márai
Sándor és Cs. Szabó László láttatásaival együtt. Ezenkívül be
kell kalkulálnunk Borsody István tételét, hogy felvidéki város
nincs "környék nélkül" (Városi magyarok. Új Világ, 19. évf.
[1937] 52. sz., 2. p. ). S Márai a városokkal egyetemben a
tájhoz is kötődik; az tulajdonképpen a Mária-udvarban
kezdődik, s folytatódik a Csermely-, a Bankó-, az Ottília-,
Lajos-forrás körzetével, a Hernáddal és a Magas-Tátrával. A
város parkjának őszi fénytörésétől kinyúlik a Kárpátok
zordonságáig. "Én külön szeretem mindezt, a zordonságot, a
Kárpátokat, a fenyveseket és a vadregényt" (Négy évszak. Bp.,
Révai, é. n., 39-40. p.); "Csak ezt szerettem idehaza, csak ez
volt közel lelkemhez. Ezek a fenyvesek és bércek átöleltek
valamit - városokat, irodalmat, emberfajtát -, mely a
legnemesebb volt Magyarországon", ".a fenyvesek sötétzöld
koszorúját, amint gyöngéden és fenségesen bekereteznek egy
emberi tájat, az egyetlen tájat, ahol otthon vagyok" (uo. 40.
p.). A városokat nem lehet falvaik közül kiemelni, azok, ha
mással nem, templomaik gótikus, reneszánsz vagy barokk
tornyaival, csúcsíves szentélyükkel, falfestményeikkel
ismétlik a várost. Egymás horizontját képezik. Az urbanitás, a
városiasság nem merül ki szembeállításokban; a múltban
különösen a szepesi német városokra volt érvényes, hogy lakóik
a környékből feltöltődve, szociológiai tekintetben és
kultúrájukban megtartották népi gyökereiket. S a régiókat így
összletükben fogjuk fel és értékeljük. A németség szerepét
történeti fejlődésében tanulmányok, monográfiák sorában követi
Peter Kónya. A Die Deutschen und die deutsche Kultur in der
königlichen Freistadt Preąov/Eperies bis zur Mitte des 19.
Jahrhunderts (Brücken. Neue Folge 3, Hrsg. M. Berger, K.
Krolop, M. Papsonová, Germanistisches Jahrbuch
Tschechien-Slowakei 1995, 299-324. p.) bevezetéséből idézzük:
".Közép- és Kelet-Európában a kora középkortól századunkig a
fejlődés hordozói és közvetítői voltak. A német vendégek
erőteljes beáramlása nélkül a Német-római Birodalomtól, annak
határvonalától keletre fekvő országok alig érhették volna el a
gazdasági, társadalmi és kulturális élet azon szintéjt,
amelyet a középkor óta felmutatnak, s valószínűleg alig
válhattak volna a civilizációjával kitűnő keresztény Nyugat
részévé." (i. m. 299. p). Amit ismertetésünkben s azzal
kapcsolatosan idéztünk, "regionális" látószögünknek s
hagyományunknak természetes eleme, tényezője és örökségünk.
|