Fórum Kisebbségkut. Int. -> Publikációk -> Fórum Társadalomtudományi Szemle -> III.évfolyam, 2001/1. szám

Szlovenszkói városképek.
Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 1999, 176 p.
(Zeman László)

A Felsőmagyarországi Minerva sorozatában változatlan szöveggel jelent meg a Tátra-Almanach kötete: Szlovenszkói városképek (Bratislava-Pozsony, Tátra-kiadás, 1938, 256 p.). Az utószót (171-176. p.) Kiss Gy. Csaba írta, kifejező címet (A Felföld polgári Atlantisza) választva annak a jegyében, hogy "A városképeket bemutató kötet az urbánus hagyomány forrásvidékének a fölkutatására vállalkozik" (172. p.). S mint legsajátosabb adottságát kiemeli a régió többnyelvű és többkultúrájú jellegét. Jellemzi a szerzőket, és felhívja a figyelmet e hagyomány értékére, jelentőségére a jelen viszonylatában is.

A történetivel és az államfordulat utáni helyzettel, fejlődési tendenciáival egyaránt vet számot Szvatkó Pál bevezető elemzése (Szlovenszkói városok, 5-18. p.; lásd úgyszintén uő: A változás élménye. Pozsony, Kalligram, 1994, 155-165. p., valamint A tölgyerdőre épült város. Válogatta és összeállította: Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1996, 5-17. p.). Szvatkó, amint érintőlegesen idéztük (Kalligram, 1996, 2. sz., 3. p.), szakszerűen megalapozott várostipológiát rajzol, amely a mélyreható társadalmi változások ellenére bizonyos fokig mindmáig érvényes maradt, mesteri városjellemzései lehetővé teszik a ráismerést.

Osztályozásában észak-déli és kelet-nyugati koordinátát von meg. Szerinte az előbbi cezúrát a Szepesség és egyáltalán a megmaradt német telepek (1938 - Z. L.) alkotják; Késmárk és Igló felől indul ki, majd nyugatra kanyarodik, s a bányavárosokon, Besztercebányán, Körmöcbányán, Selmecbányán át fut délre, s ott ér a magyar határra (14. p.). (Bár a Szepesség "összetett" helyzetbe került, a válaszvonalat elfogadhatjuk, kissé nyugat felé mozdulva el, azaz a Magas-Tátrát is belevonva, amelynek központjai együtt képeznek egy várost, vagyis a Csorba-tó völgyétől Poprádon át tartanánk délnek.)

A szerző keleten kitér a kárpátaljai "levantei" városokra, s innét térülve követi az észak-déli különválást. Az északi városok képviselik a "hegységi jellegűeket", miközben az északkeleti területen kialakult városiasságot kell - visszapillantva - leginkább felvidékinek és magyarnak tekintenünk (vö. 11. p.). Bártfát, Eperjest, Kassát s némileg Iglót minősíti ekképpen. A déliek (Losonc, Léva, Érsekújvár, Komárom) sokban emlékeztetnek az alföldi magyar várostípusra.

A Vág-völgy északnyugati hajlatában fejlődtek ki a szlovák nemzet "törzsvárosai" (Trencsén, Zsolna, Rózsahegy, Liptószentmiklós, Turócszentmárton, Árvaváralja, földrajzilag kissé elszigetelve Zólyom). A szlovenszkói városok "legszéttagoltabb" képében kellő súlyt kap Szvatkó Pál szűkebb hazája s legfőképp az új központtá váló Pozsony. Eközben mindegyikre érvényes, hogy urbanitásuk "nem egy nép és egy kultúra terméke, hanem három-négy kultúra ölelkezéséből született meg, s így megtanulta a másik oldalt is látni és becsülni" (6. p.). A dolgozat, amennyiben esszéként határozzuk meg, a szerző képzettségének, felkészültségének, tárgyismeretének és érvelésének révén, ahogy ezek megnyilatkoznak benne, a műfaj legfelsőbb szintjéig ér. Mondanivalóját egy korábbi írásában is öszszefoglalta (Az európai magyar kultúra ősforrása Szlovenszkó. A Mi Lapunk, 1931, március, 55. p.).

Az ismertetésnek tárgyát képező kötetnek A tölgyerdőre épült város kiegészítő olvasókönyve. Benne Cs. Szabó László két felismerése jelenti az eszmeileg társulót és bizonyos sarkítás továbbvitelét. Egyrészt amikor a Szepességet véli olyannak, hogy ezen az "északi kapun" a középkori Ady éppen úgy betörhetett volna Lublónál, mint Dévénynél (Kárpát kebelében. I. m. 88-110., 95-96. p.), és Spenglernek az a tétele, hogy "A világtörténelem városok története", a régi Magyarországra vonatkozólag csak itt juthatott volna eszébe (96. p.). Másrészt "az öreg Garren" művét értelmezve (Szlovenszkói őrség. I. m. 193-196. p.; főleg 193. és 195. p.).

S a tétel rendszerré fejlesztése elválaszthatatlan Márai Sándor életművétől. "Miért vagyok 'urbánus'? Mert hiszek abban, amit Hendrik van Loon mond: mindig, mindent a városi emberek adtak az emberiségnek, (.) a többletet, az arányt, a mértéket, a gondolatot és a szépet." (Napló [1943-1944]. Bp., Révai, 1945, 272. p.). A polgárnak ama fajtájában hitt, amely az európai humanizmust testesítette meg ".a másikba, amely Európát építette, s melyből a Felvidéken és Erdélyben élt néhány nemzedékrevaló" (uo. 369. p.). Vagy folytatva a ráfigyelést Rákos Péter fogalmazásában, akinek Márai örök városához úgyszintén "személyes köze van" - "Márpedig az az életstílus, amely Márait megbabonázta, s melyben később is mindig a magáéra ismert, valami önként vállalt korlátok mögött megbúvó, konzervatív színezetű, fejlődést nem igénylő magyar 'végvári' patríciusi életforma, melynél különbet, vallja, később a világban sem talált. Alkalmasint hasonlót sem." (Uő: Lírai őrjárat. In: Prágai őrjárat. Pozsony, Kalligram, 1995, 122-130., 123. p.) ".ő ebben a városban akart polgár lenni" (uo. 124. p.). Az író művei közül a Kassai őrjáratot lapozzuk fel (Bp., Révai, 1941 és Helikon, 1999, 35., 48-49. p.): "a dómot mi építettük, évszázadokon át, kassaiak, őslakók, magyarok, németek és szlovákok." ".a csúcsos háztetőket, nemes ablakokat és remekbe faragott kapukat, a boltíveket, s a hozzá való másféle urbanitást, a Garrenek művét." (i. m. 35-36. p.)

Márai Sándor nyilatkozataiban vannak "másítások" és eltájolások, de mindezek nem változtatják meg az értékelést és a földrajzilag rögzült látószöget. A kérdést lényegileg taglalja Láng Gusztáv tanulmánya, amelynek két pontba sűrített végkövetkeztetése az esetleges értelmezéseket törli: "1. Márai - a műveiben évtizedeken át jelenlévő szülőföld- (szülőváros-) tematikában - olyan identifikációs jelképrendszert épített ki, melyben az elvontnak és sokértelműnek tűnő, sokféleképpen interpretálható (tehát úgyszólván 'üres' 'magyar' és 'polgár' önminősítés jelentéseit a 'szűkebb pátria' meghatározó élményeiből és értékvilágából vezeti le. 2. S nem utolsósorban történelméből." A Láng Gusztáv által ajánlott irányvétel pedig a kisebbséginek a rangját adja meg. (Lásd Szülőföld és identitás kapcsolata Márai Sándor munkásságában. In: Eszmetörténeti és irodalomtörténeti hagyományok (Ideové a literárnohistorické tradície). Összeállította Mészáros András. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó-A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 1997, 30-34. p.). A záró idézetben kijelölésként lépnek fel "a Tátra városai" (uo. 34. p.). Regényeiben, naplóiban a szülővároson kívül megnevezett város még Rozsnyó és Besztercebánya, Bártfa és Bártfa-fürdő, a másik oldalról Eger, amely "úgy város, mint Chartres, Késmárk vagy Nürnberg (lásd Négy évszak. Bp., Révai, é. n., 16. p.; de felvehetjük Ceméte-fürdőt is "Eperjes mellett", uo. 125. p.; Losonc a feltüntetett Naplóban ellenpélda (vö. i. m. 303. p.).

Sziklay Ferenc Kassája (19-50. p.) alapvető tájékoztatást nyújt mind történelmi fejlődéséről, mind a műveltségi-kulturális, művészeti és oktatási hagyományokról. Ezekbe játszatja be az államfordulat utáni időszakot, szociográfiai anyagot, táblázatokat is közölve. Akárcsak másutt, hangsúlyozza a sérelmit.

Szociográfiai leírásra és jellemzésre alapozott Érsekújvár (Jócsik Lajos, 51-85. p.), valamint Losonc (Darkó István, 123-143. p.) városképe. Mindkettőben szerkezetileg-stilisztikailag sallangtalanul fogalmazódik meg a társadalmi rétegződés kérdése, a gazdasági tényezők vizsgálata és a nemzetiségi megoszlás. Az elakadások és a fejlődés lehetőségeinek megmérése és a kellőképpen adatolt szakszerűség kiválthatja az összehasonlítás igényét a mai helyzettel.

Lőcsét az utolsó "fejezetben" (144-170. p.) Szalatnai Rezső ismert, hangulatteremtő - a többi szerzőhöz viszonyítva is leginkább - publicisztikai stílusában idézi meg. Megtalálunk benne mindent és mindenkit, ami és aki említendő. A magyar határőröket, a Jakab-templom oltárait s Lőcsei Pál mestert, Hain Gáspár krónikájából Thököly Imre és Zrínyi Ilona egyetlen gyermekének, egyhónapos kisfiának a temetését a templomba, a képzőművészek közül az egy időben szentpétervári cári festőt Rombauert, Markó Károlyt, továbbá a várost és a Szepességet a magyar irodalomban, Krúdyig (podolini osztálytársával, Jurán Vidorral, a vadászíróval még naponként találkozhattunk.), Szabó Lőrincig (Balázs Béla az idő tájt kimaradt). Nem, Szalatnai novellizálása a felsoroltakkal szellemesen és fordulatosan ékelődve nem indokolatlan ez esetben. Lőcse a múlt, az álom, Illés Endrének fogvatartója. Az egykor dicső, műemlékekben rendkívül gazdag városban a látogató már a két világháború között is közvetlenül észlelte a "déficit d'urbanité"-t (más jegyek révén, mint amilyeneket a fogalom-terminus Nyugaton ma magában foglal), a Scepusiára ráboruló enyészetet.

Ismertetésünk végére hagytuk Gömöry János Eperjes-tanulmányát (86-122. p.). Ez három változatban jelent meg (1933, 1938, 1994), s a harmadik megjelentetése alkalmával megállapítottuk, miszerint az Almanach-beli (1938) megkomponáltságában teljes és lezárt, reprezentatív, kompozicionálisan végigvezetett, összefogott variáns (lásd Gymnasiologia. Kalligram, 1966, 2. sz., 2. p. skk.). Az Almanachban más, mint a többi "fejezet"; Gömörynek, a történésznek, tudós tanárnak összegező monográfiája, amelyhez mérten a szövegében vele nagymértékben átfedődő másik kettő kiegészítő, vagy jegyzetként szolgálhat. Rávezető a bibliográfus J. Repčák értékelése, hogy "Gömöry dolgozata Eperjes korai históriáját tekintve történeti forrásanyagával jól megalapozott", s a középkorra vonatkozóan Iványi Béla kutatásaival egybevágó (Repčák, J. [zost.]: Ján Gömöry 1869-1966. Personálna bibliografia. ©tátna vedecká kniľnica v Koąiciach, pracovisko v Preąove, Preąov 1966, III).

A tárgyalásmódban kifejezést nyer, hogy a szerző a történésnek nemcsak elvontabb, ok-okozati láncolatában érdekelt, miközben mindaz, amiről szól, egyben az időbeliségtől függetlenülve, az idő haladványában egymást váltó korszakok háttereként és eredőjeként mint az értékek állandóan ható vonatkozási paradigmája van jelen, hanem az igazolás és teljesebbé tétel jegyében a szemléltető részletezést vagy a szervesen beépülő művészettörténeti jellemzést és ismereteket sem hanyagolja el (s ezt nevezi Repčák belletrizálásnak). Azok a történész rálátásaiból nem hiányozhatnak, s társulnak a történésznek filozófiai tájékozottságával. Olyannyira kifejezően például a reneszánsz és a barokk képzőművészeti és eszmetörténeti helyének a kijelölésekor. A kettő történeti szerepében, jogosultságában a körülményektől függően kiteljesedő szemléletmód. A reneszánszban az ember kipróbálja önmagát és tudásának, képességeinek érvényét, az "az egyéniség szabad szárnyalása, szembenézés a világgal és annak titkaival" (106. p). S elérkezhetünk tőle annak a felismeréséhez, hogy bizonyos helyzetekben kihagy, a barokkhoz, amely az alárendelődés, függőség, a hagyatkozás iránti vonzalom. "Eperjesen a sok-sok megpróbáltatás és szenvedés után szükség volt a felzaklatott lelkek megnyugtatására. Ezt a jezsuiták az egyház kegyelmi eszközeivel kísérlik meg" (uo.), "A nyomorban, kínban vergődő, reményvesztett népnek segítségére jön, lelket önt belé a barokk" (uo.). (Aki az irodalom síkjában és az összefüggések teljesebb tárával kívánná megismerni a kérdést, tárgyalását megtalálja Frantiąek Miko: Az epikától a líráig című kötetében [Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2000, 182-212. p.], illetve a két elemzés egybevetésével észreveszi pregnáns illeszkedésüket).

Nem ismételjük most a korábbi közlésünkben feltüntetteket. Egy tétel azonban lényeges. A monográfia első és harmadik, posztumusz változata címében is a várostörténet gyújtópontjába helyezi az eperjesi Kollégiumot, aminek a jelen kiadásban a 113. lap szakaszzáró mondata összegezi az értelmét - "Íme egy iskola belső életében egy ország sorsa tükröződik vissza".

Sőt, ezt meghaladóan a Kollégium mint témakör napjainkban annak európai hagyományaival foglalkozó kutatói Grant-programként jegyzett (Az eperjesi Kollégium az európai gondolkodás fejlődéstörténetének összefüggéseiben; 1/4442/97). Filozófiai iskolájának a létrejötte megalapításával és megnyitásával (1666, 1667) egyidejű. A 19. század magyar filozófiájának önálló részelemeként Mészáros András könyv alakban részletezte és foglalta össze (1980), a tárgykörhöz többször is visszatérve (1994, 1997, 2000, 2000). Mi mind ez ideig a Kollégium négy tanárának a portréját kíséreltük megrajzolni (1996, 1997, 2000), s vázoltuk megfelelő vissza- és kitekintéssel az alapításának 330. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencián elhangzottakat (a konferencia anyaga nyomtatásban is megjelent, 1997). Az ismertetések-dolgozatok egymásutánját egységes kötetté állítottuk össze (2000, kézirat). Az Acta Collegii Evangelici Preąoviensis eddigi nyolc kötete és a Grant-programbeli Antológia z diel profesorov preąovského evanjelického kolégia. I. Filozófia (Zostavili [Eds.] R. Dupkala, P. Kónya. Preąov, Manacon, 1999) sokrétű és gazdag tartalmukkal tűnnek ki.

Gömöry János posztumusz kötetének tárgyalásakor szóvá tettük az elvétéseket, az Almanach-beli újrakiadásában ezek megmaradtak. Például az ismert humanista író, tudós és az eperjesi városi iskola egykori rektorának, Gyalui Torda Zsigmondnak a neve "hangzóátvetéses" az újban is (Gyulai, 98. p.). Az új magyar evangélikus templom építésének időtartama helyesen: 1542-1547 (96. p.). A "Borkútka" megnevezésről megjegyeztük, hogy az nem az ásványvízforrás, hanem vizének a neve (a Borkút-forrás szlovákul is Borkut). Az eperjesi Széchenyi-kör Sz. István nevét viselte (nem Ferencét, lásd 118., 119., 121. p.). Az egyik "elvétés" pedig valamennyi változatban mélyebbről fakad, 1996-i recenziónkban kérdőjellel és Frenyó Lajos feldolgozásaira utalva jeleztük (i. h. 5. p., 13. p.).

Arról van ugyanis szó, hogy Gömöry János tévedett, amikor az orvos, felső-magyarországi örökös gyógyszerész, író (legismertebb műve az Amuletum, az az: Rövid és szükséges oktatás a Döghalálról. Bártfa, Kloesz Jakab 1645; még ugyanebben az évben ugyanott megjelent szlovák/cseh nyelvű kiadása, s egy évvel korábban a német nyelvű) feleségét Felicitásznak nevezi. A két ízben városbíróvá választott Weber Johannes (János) tudniillik az Angliából menekült katolikus, grófi Weston családból származó, s Prágába kerülve neves humanista költőnővé váló Elisabeth Johanna Westonia anyjával azon nevű leányát vette Bécsben feleségül, akinek az apja, Johann Leon (Löv) a dán királyság és több német fejedelemség bécsi követe volt, s két leányuk közül az egyiket valóban Felicitasnak hívták. De Weber hitvese Leo vagy Löw Johanna Erzsébet lett, ez időben - 1643 - Breithaupt János Frigyesnek, a német birodalom bécsi ügyvivőjének az özvegye. Rövid, alig négy évig tartó házasságukban egyetlen fiuk született, aki azonban meghalt, s anyja 1647-ben követte. Sírjánál Dürner Sámuel eperjesi lelkész és később rektor mondta el a búcsúbeszédet (Christlicher Leich-Sermon. zum Ehren. Johanna Elisabeth geboren Löwin; nyomtatásban kiadva még ugyanebben az évben), Kollégiumtörténetében Hörk is említi; Gömöry figyelmét ez elkerülte, és Weber második feleségének a nevét (Stirbitz Felicitas) az elsőével egyesítve-azonosítva kezeli. A városbíró második házasságából öt fia és két leánya született, Dániel és Frigyes Caraffa vérpadjának az áldozata lett (anyai ágon Kossuth Lajos az utóbbi egyenes leszármazottja), felesége börtönben halt meg (1668), közköltségen temették a Szent Miklós-templom nyugati kapujától a plébániára vezető úttól oldalt 1684-ben elhunyt férje mellé; leányai koldulni mentek. A Kollégium megalapítását is egyengető kétszeres városbíró s közben "vertumnus" (Rezik) kritikai és részletes életrajzát Anton Bartunek dolgozta ki (®ivot a dielo lekárnika Jána Webera [1612-1684]; egyben az Amuletum cseh szövegét is belefoglalva. A kiadványt a magyarországi kutatók közül Bubryák Orsolya ismeri, vö. Weber János Wappen der königlichen freyen Stadt Eperies című művéről. Irodalomtörténeti Közlemények, XCLX, 1995, 3-4. sz. 335-343. p.; ez úton is köszönjük Bredár Gyula prágai kollégánknak, hogy felhívta erre figyelmünket).

Bartunek dolgozatában kétségbe vonja Frenyó Lajos vélekedését, miszerint Weber eperjesi születésű és a városi iskola diákja volt. Eperjesi polgárrá fogadásakor ugyanis mint "Thierlingből" jöttet írták be (Thierling, Terling, Malé Tŕnie, ma Vinosady a Pozsony-vidék járásban). Anyósa, a költőnő 1612-ben halt meg Prágában, a Szent Tamás-kolostorban van a nyughelye, a cseh nyelvű Amuletum ajánlása felesége mostohaanyjának, a frydenfeldi születésű Johanna Seltenschlagnak szól.

Az Utószó a felföldi városok urbanitásának sajátos tényezőjeként német nyelvűségüket is felhozza (173. p.). Ami valóban felföldi város, a szabad királyi városok és bányavárosok ugyanis mind német alapításúak. Szvatkó Pál Indogermán magyarok (lásd uő: A változás élménye. Pozsony, Kalligram 1994, 56-80. p.) című eszmefuttatását kell e vonatkozásban is végiggondolnunk Márai Sándor és Cs. Szabó László láttatásaival együtt. Ezenkívül be kell kalkulálnunk Borsody István tételét, hogy felvidéki város nincs "környék nélkül" (Városi magyarok. Új Világ, 19. évf. [1937] 52. sz., 2. p. ). S Márai a városokkal egyetemben a tájhoz is kötődik; az tulajdonképpen a Mária-udvarban kezdődik, s folytatódik a Csermely-, a Bankó-, az Ottília-, Lajos-forrás körzetével, a Hernáddal és a Magas-Tátrával. A város parkjának őszi fénytörésétől kinyúlik a Kárpátok zordonságáig. "Én külön szeretem mindezt, a zordonságot, a Kárpátokat, a fenyveseket és a vadregényt" (Négy évszak. Bp., Révai, é. n., 39-40. p.); "Csak ezt szerettem idehaza, csak ez volt közel lelkemhez. Ezek a fenyvesek és bércek átöleltek valamit - városokat, irodalmat, emberfajtát -, mely a legnemesebb volt Magyarországon", ".a fenyvesek sötétzöld koszorúját, amint gyöngéden és fenségesen bekereteznek egy emberi tájat, az egyetlen tájat, ahol otthon vagyok" (uo. 40. p.). A városokat nem lehet falvaik közül kiemelni, azok, ha mással nem, templomaik gótikus, reneszánsz vagy barokk tornyaival, csúcsíves szentélyükkel, falfestményeikkel ismétlik a várost. Egymás horizontját képezik. Az urbanitás, a városiasság nem merül ki szembeállításokban; a múltban különösen a szepesi német városokra volt érvényes, hogy lakóik a környékből feltöltődve, szociológiai tekintetben és kultúrájukban megtartották népi gyökereiket. S a régiókat így összletükben fogjuk fel és értékeljük. A németség szerepét történeti fejlődésében tanulmányok, monográfiák sorában követi Peter Kónya. A Die Deutschen und die deutsche Kultur in der königlichen Freistadt Preąov/Eperies bis zur Mitte des 19. Jahrhunderts (Brücken. Neue Folge 3, Hrsg. M. Berger, K. Krolop, M. Papsonová, Germanistisches Jahrbuch Tschechien-Slowakei 1995, 299-324. p.) bevezetéséből idézzük: ".Közép- és Kelet-Európában a kora középkortól századunkig a fejlődés hordozói és közvetítői voltak. A német vendégek erőteljes beáramlása nélkül a Német-római Birodalomtól, annak határvonalától keletre fekvő országok alig érhették volna el a gazdasági, társadalmi és kulturális élet azon szintéjt, amelyet a középkor óta felmutatnak, s valószínűleg alig válhattak volna a civilizációjával kitűnő keresztény Nyugat részévé." (i. m. 299. p). Amit ismertetésünkben s azzal kapcsolatosan idéztünk, "regionális" látószögünknek s hagyományunknak természetes eleme, tényezője és örökségünk.