1. A népzenekutatás területének bővülése
Lajtha László Szépkenyerűszentmártoni gyűjtésének
közzétételével a népzene "életének", "életmódjának" sajátos
értelemben vett vizsgálatára tett kísérletet.(1) Lajtha gyakran
hangsúlyozta a zenei hagyományok összetettségét és az adott
szociokulturális környezettől való elszakíthatatlanságát: "A zene
nem önmagában és önmagáért élő valami, hanem összefüggő, egy
egységet alkotó, különböző etnológiai elemek egyike"- olvashatjuk
egy későbbi írásában.(2) Ezt a gondolatot a zenefolklorisztika talán
a legeredményesebben a vokális zenei hagyomány előadásmód-vizsgálata
terén tudta alkalmazni.(3) A hagyományos hangszeres zenei kultúra
kutatásának terén az első irányadó tanulmányok után(4) csak elég
megkésve, a nyolcvanas évek elejétől kezdtek újból megjelenni a
hagyományos hangszerjáték technikai és stílusbeli kérdéseivel is
foglalkozó írások.(5) A folklór zenei élet további aspektusairól
viszont máig is csak keveset tud a magyar etnomuzikológia. A
hagyományos zenei kultúra funkcionális rendszeréhez ugyanis
hozzátartozik egy sor olyan folklórjelenség, amelyeknek beható
vizsgálatával mindmáig adós maradt a tudomány. A zenészek a
magyarság hiedelemrendszerében egy jól körülírható mágikus
specialistának, az ördöngös muzsikus alakjának szerepkörében is
ismertek(6), a hangszeres zene alapvető része több kalendáris és
közösségi vagy egyéb, az emberélet fordulóihoz köthető szokásnak(7),
és találkozhatunk vele a szövegfoklór számos műfajának témái között
is.(8) A hagyományos hangszeres zenei kultúrának ezenkívül még
számos olyan aspektusa van, amelyek nem kerülhetik el a
lelkiismeretes etnográfus figyelmét. A hangszeres zene, a muzsikálás
társadalomnéprajzi vonatkozásai a zene megrendelőinek és
szolgáltatóinak életében egyaránt vizsgálhatók, jól
körülhatárolhatók, és talán szükségtelen hangsúlyozni a hangszeres
zenei és a tánchagyomány széles körű kapcsolatrendszerének
jelentőségét.(9) A környező országok népzenekutatásához képest talán
a legnagyobb lemaradás a magyar zenetudománynak és a tárgyi néprajz
kutatásának határterületén, az etnoorganológia tárgykörében
mutatkozik. Máig nem készült el egy használható, a szakma és a
közönség igényeit is kielégítő magyar népi hangszerkatalógus(10), az
egyes hangszerekről, hangszertípusokról született monografikus
írások eredményeinek kiegészítése, illetve felülvizsgálata pedig az
újonnan előkerült forrásanyagok tömkelegének terhe alatt várat
magára.(11)
A vázolt kutatási problémák okait leginkább abban
kereshetjük, hogy a magyarországi népzenekutatás nem az etnográfia,
hanem a zenetudomány talaján bontakozott ki. Így érthető, hogy a
kutatók legtöbbször előnyben részesítették a szűken értelmezett
zeneiség kérdéseit, és a néprajzi vonatkozások a háttérbe szorultak.
A "kitekintés" általában a zenetörténeti összefüggések feltárására
szorítkozott, s ezen a téren a magyar zenetudomány nemzetközi
viszonylatban is kiváló, több tekintetben élenjáró eredményekkel
büszkélkedhet.(12)
A fent említett kutatási témakörök közé tartozik a
zene hagyományozódásának, az átadás - átvétel mechanizmusának
vizsgálata is. A vokális zenei hagyománnyal foglalkozó
monográfiákban helyenként találunk ugyan a zene elsajátításához és
használatához kapcsolódó adatokat is(13), a hangszeres zene
folklórjának hasonló vonatkozásairól viszont még ennél is kevesebb
leírás áll rendelkezésünkre. A zenésszé válás folyamata a szó
társadalomnéprajzi vonatkozásai szerint különbözhet. A hivatásos
zenészek körében a szakmabeliséget a zenélésnek mint megélhetési
formának (és ezzel együtt életformának) szemlélete határozza meg,
tehát itt a zeneesztétikai értékítélet másodrendű szerepet kap. A
zenészek tehát azt tekintik zenésznek, aki ezzel keresi a kenyerét,
míg a kedvtelésből muzsikáló ember, legyen bármennyire magas szintű
is a hangszertudása, nem számít szakmabelinek. A zene megrendelői
szemszögéből ezzel szemben zenésznek tekinthető az a félhivatásos
dudás is, aki a magyar nyelvterületen általában a pásztorok közül,
de szinte kivétel nélkül a földművelő parasztság körén kívül esők
társadalmi csoportjából került ki, és ez a foglalkozása határozza
meg a társadalmi hovatartozását. Nyilvánvaló, hogy ez esetben a
zenélő embert szociokulturális közegében a zeneszolgáltatás ténye
mellett annak minőségénél fogva (tehát bizonyos esztétikai
értékítélet alapján) tekintik zenésznek.(14)
A zenélés, az instrumentális készség elsajátítása
mindenképpen egy bonyolult, a kívülállók számára rejtett
"szakképesítési" folyamat, melynek vizsgálatával szükséges és
tanulságos foglalkozni. A magyar hangszeres népzene kutatásában
ezzel a témakörrel leginkább Sárosi Bálint és Halmos Béla írásaiban
találkozhatunk.(15) E két szerzőnél azt tapasztalhatjuk, hogy -
félretéve a cigányzenészek körül kialakult eredet- és
előadásmód-problematikát - vizsgálat alá vették a hangszeren való
muzsikálásnak mint néprajzi jelenségnek a közösségi életformában
megjelenő további aspektusait is. E kutatói munka eredményességének
előfeltétele volt az a szemléletváltás, amelynek lényege, hogy a
vizsgálat a zenei anyagot nem a dallam, hanem annak előadója felől
közelíti meg.(16) Ez a módszertani újítás lehetővé teszi, hogy
megállapítsuk, milyen tényezők határozzák meg az előadásmód konkrét
formájának rögzítését, és hogyan hatnak a hagyományozódási
folyamatok és átadási technikák a hangszeres népzene előadói
stílusának, az ebben tapasztalható táji jellegzetességeknek
alakulására.
2. A hagyományos zenészképzés intézménye és
rendszere
Dolgozatomban - az eddig közölt fontosabb
tanulmányok érintésével - saját gyűjtéseim alapján kívánom
jellemezni a mai Szlovákia magyarlakta területein élő hivatásos
cigánymuzsikusok zeneoktatási gyakorlatát és ennek a hagyomány által
rögzített intézményes rendszerét. A rendelkezésemre álló adatokat
többnyire idős cigányzenészekkel rögzített interjúk szolgáltatják,
melyek alapján kirajzolódik egy, az egész vizsgált területen
többé-kevésbé egységes, hagyományos "tanmenet", s viszonylag
általánosnak mondhatók az adatközlőim körében tapasztalt konkrét
oktatási eljárások is.
A hangszerkezelés elsajátítása a muzikalitás
emocionális és hallási tényezőin túl még egy mozgáskoordinációs,
mondhatni ügyességi többletkészséget is igényel.(17) A zenészpozíció
a hagyományos zenei kultúrában egy specifikus társadalmi
szerepvállalást is jelent, s ebből kifolyólag e pozíció
elfoglalásához egyfajta mentalitásbeli rátermettség is szükséges. A
többtagú hangszeres együttesekben a belső szereposztásnál is
megfigyelhető, hogy az egyes hangszerek mellé a mulattatásban
vállalt aktivitás szerint különböző lelkialkatú egyének
kerülnek.(18) Ezek az összetevők alapfeltételei annak, hogy egy
gyermekből zenész válhassék. A hagyományos hangszeres zeneoktatásban
is a vázolt képességek határozzák meg azt, hogy érdemes-e a gyermek
tanításával, illetve taníttatásával foglalkozni, és azt is, hogy
egyáltalán milyen szerepvállalásra lesz később alkalmas a muzsikával
való szórakoztatás gyakorlatában: "Én gyerekkoromba' prímásnak
indúltam, mer' már én a muzsikát, azt nagyon szerettem, meg hát,
ugye, fülhallásom is vóut hozzávaló; már le vóut apám egyezve a
Patai Vilmus bácsinál, Ungváron. Erre aztán már kezdtem
hegedűlgetni, de aztán, ugye, olyan széigyenlőüs pulya vóutam, hát
látták, hogy jobb lesz nekem a kontra, meg a brács. Aztán így a
nagybátyám magához vett Csapra. Anná' tanúltam meg rendesen is
[klasszikus húrozású hegedűkontrán vagy brácsán - A. G.] meg
háromhúroson is." (Elmondta Horváth Zoltán brácsás, sz. 1933,
Nagytárkány, v. Zemplén m., Bodrogköz, Szlovákia.)
Felvidéki népzenei gyűjtéseim során alkalmam nyílt
közelebbről is megismerkedni az akusztikus hangszereken muzsikáló
zenészek utolsó generációjával. Az őket követő nemzedékek muzsikusai
Szlovákia magyarlakta vidékein már nemcsak a zenei repertoár
gyökeres megváltoztatásával, hanem az új, elektromos hangszereléssel
is eltávolodtak a hagyományos zenei kultúra dallamvilágától, és
ezzel párhuzamosan kiléptek a zenei életet szabályozó társadalmi
kapcsolatok, intézmények, szabályok és értékrendek rendszeréből is.
Sárosi Bálint a Hivatásos és nemhivatásos zenészek című
tanulmányában felvázolta a hagyományos zenészképzés menetét: "A
hivatásos zenészek zöme maga is zenészcsaládból származik. Az első
útbaigazítást rendszerint apjától, idősebb testvérétől vagy
valamelyik rokonától kapja. Családja vagy önmaga később anyagi
áldozatot is vállal azért, hogy megfelelő hangszerrel elismert
mestertől tanulhassék. Kezdettől fogva nemcsak repertoárt tanul,
hanem a hivatásos zenélés mesterfogásaival ismerkedik. Emellett már
gyerekként gyakorolja a közönséggel való bánást, ahhoz
alkalmazkodást."(19)
Saját gyűjtési tapasztalataim is ezt a gyakorlatot
bizonyítják. A hagyományozódás folyamatát kifejező, oly sokszor
parafrazált "apárólfiúra" modell itt másodrendűvé válik; a
"mesterség" elsajátítása már specialisták segítségével történik.
Hangsúlyoznunk kell, hogy az oktatással foglalkozó zenészek nem
kizárólag a tanításra szakosodott muzsikusok. Az a tény, hogy nem
minden elismert zenész tevékenykedik egyben oktatóként is, viszont
jelzi, hogy ehhez a hagyományos kultúra rendszerében is speciális,
az oktatáshoz szükséges képességek és ismeretek szükségesek. A
hagyományos hangszertanítás "organikusan" kifejlődött rendszerében
éppen ezek a képességek azok, melyek alapján az adott zenészhez -
látván oktatási sikereit - a környék muzsikusai szívesen viszik
taníttatni a gyermekeiket.
Vizsgálatom során összesen 45 településről sikerült
a hagyományos zenészképzésről szóló adatokat gyűjtenem. A
rendelkezésemre álló adathalmaz meglehetősen heterogén. Az első
ilyen természetű adatok nagyrészt a zenei felvételek járulékos
információiként kerültek bele a helyszíni jegyzőkönyvekbe. Ilyenkor
az adatközlők a tanulásuk történetének csak egyes - számukra
fontosabbnak tűnő - részleteit emelték ki, így aztán a tanmenet
egymást követő lépcsőfokaira csak a mozaikszerűen összeálló
részletek alapján lehetett következtetni. A későbbi tematikus
kérdezés nyomán kiderült, hogy Szlovákia magyarlakta területeinek
teljes szélességében elég élesen kirajzolódik egy többé-kevésbé
egységes hangszeres zenepedagógiai gyakorlat.
Az adatok túlnyomó többsége magáról a tényről
számol be, tudniillik arról, hogy a kérdezett zenész gyermekkorában
rövidebb-hosszabb ideig családjától, otthonától távol tanult egy - a
környék zenésztársadalmában elismert - idősebb muzsikustól. A bővebb
beszámolók arról is tudósítanak, hogy a tanítvány szülei ezért a
"mesternek" fizetséget biztosítottak.(20) Ezt pénzben, esetenként
(főleg szegényebb vidékeken, illetve ott, ahol a cigányság a
parasztságtól nagyobb szociális távolságban élt) naturáliákban
(rendszerint valamilyen termény formájában) adták át egyszeri
térítés formájában, vagy ami gyakoribb volt, meghatározott
részletekben. Előfordult az is (ha a mester a tanítvány szülői
házától vagy annak valamely közeli rokonától nem messze lakott),
hogy a tanítvány otthon, illetve a rokonánál volt szálláson, és csak
a "tanórák", gyakorlatok idején tartózkodott az oktatónál. Az adatok
többsége viszont arról tanúskodik, hogy a tanítvány a mesternél volt
"kovártélyon". Ilyenkor a szülőkkel meg kellett egyezni a tanítvány
ellátásáról, tehát hogy a szálláshely biztosítása mellett a szülők
bizonyos alapanyagok (bab, liszt stb.) formájában hozzájárulnak a
gyermek élelmezéséhez is, illetve hogy ennek költségeit
beleszámítják a fizetségbe. A szülők és a mester között a tanításért
járó fizetségről írott szerződés általában nem készült. Több
történetből értesülhetünk a céhes élet rendszerére emlékeztető,
valóságos mester-inas kapcsolatról, mely az oktatás ideje alatt az
oktató és a tanítvány között kialakult. Az oktató családja gyakran
elvégeztette a tanítványokkal a ház körüli kisebb munkákat is. Vizet
hordtak, jártak az erdőre fáért, vigyáztak a mester családjának
gyerekeire, s ez a szülők beleegyezésével is történhetett.
Helyenként előfordult az is, hogy az oktatási időszak vége felé a
tanítványok már eljártak bálokba, lakodalmakba "kisegíteni" a mester
zenekarát, s megesett, hogy ezért csekély fizetséget (rendszerint az
egy főre jutó rendes honorárium felét) is kaptak.(21) Egyes adatok
arról tanúskodnak, hogy egy-egy oktató körül valóságos iskola
alakult ki, amikor egyszerre több tanítványt is vállalt. Másutt a
zenészek elmondásai alapján megismerjük azokat a tanító-zenész
egyéniségeket, akik egy-egy vidék muzsikusainak több generációját
készítették fel a zenei pályafutásra. Ilyen volt az ungvári Patai
Vilmos és Haga Nándor, a balassagyarmati Baranyi Dezső, a
nagymegyeri Patkoló Ferenc, az érsekújvári Virág Zsigmond vagy a
nagybalogi Oláh Ágoston.(22) Ezek a mesterek egy-egy körzet
meghatározó, élenjáró muzsikusainak számítottak. Oktatási
módszerükkel mintegy a természetes kiválasztódás útján alakították
egy-egy kisebb tájegység zenészeinek játékstílusát, olyannyira, hogy
a beavatottak a hangszeren előadott dallamok díszítményei vagy a
játékmód egyéb jellegzetességei alapján meg tudják határozni, hogy
melyik zenész melyik mesternél tanult. Ebből is láthatjuk, hogy a
zenészképzés hagyományos intézményének vizsgálata elvezethet a
hangszerjáték táji jellegzetességeinek, illetve ezek kialakulásának
kérdésköréhez is. A mesterek egy-egy körzet hangszeres zenéjében
egységesítő szerepet játszottak, és fontos közvetítői voltak a zenei
divatok, az "új nóták" terjedésének.
Hangsúlyoznunk kell, hogy a cigányzenészek
zeneoktatási rendszere az esetek túlnyomó többségében tisztán
auditív módszertanra épít, nem szerepel benne sem kotta, sem egyéb
írásos segédanyag (a mesterek nagy része valószínűleg funkcionális
analfabéta volt). Azok az adatok, amelyek az ún. cigánykottáról
szólnak (mely a húrok ábrázolásával és az ujjak számokkal jelölt
elhelyezkedésével fejezi ki a zenei szituációt), még további
megerősítésre várnak.(23)
Az adatközlők tanulás-történeteiből a következő
tanmenet általánosítható:
- A zenészcsalád gyermeke a családi körben már a harmadik évben
megtanulja énekelni az első néhány egyszerű dallamot, s hatéves
korára már több tucat dal előadására képes. Megtörténik tehát a
zene alapszintű elsajátítása, a gyermek az első zenei élményeket
az auditív kódolás és az aktív használat relációiban éli meg.
- A gyermek hat-hét éves korában kap először hangszert a kezébe,
s az apja vagy más közeli rokona megismerteti őt a hangszerjáték
alapjaival. A tehetséges gyermek rövid időn belül alapszinten el
tudja játszani az általa ismert dallamok nagy részét.
- A mester előtt megjelenik a tanítványjelölt, általában szülei
kíséretében, hogy megmutassa, milyen fokon jártas a hangszerén. A
mester meghallgatja a gyermeket, kipróbáltatja vele a hangszert, s
csak ezután nyilatkozik, hogy vállalja-e a tanítását, vagy nem. Ez
gyakorlatilag egy felvételi vizsgának felel meg, melynek keretében
a szülők megegyeznek a mesterrel a fizetség módjában és
mértékében.
- Az oktatás többnyire tanítási "órákon" zajlik a mester
házában. Ezeken a képzés gyakorlatilag két részből áll: az egyéni
foglalkozásokból és a zenekarral való együttmuzsikálásból. Az
egyéni képzés keretében a dallamok elsajátítása mellett a
hangsúlyt a helyes előadásmód kialakítására fektetik, mondhatni ez
a képzés fontosabb része.(24) Ide tartoznak a hangszerkezelés, a
díszítmények elsajátításának kérdései: a vonókezelés, az ujjrend,
a regiszter-, illetve fekvésváltások technikája, a hangnemek
ismerete, a ritmizálás, a dinamikai fokozás stb. Az egyéni
foglalkozásokon az egyes dallamokon kívül (a hagyományos darabok
mellett itt az újdonságok, a mindenkori aktuális divat zenei
termékei is szerepelnek) ujjrend-, illetve hangsorgyakorlatokat is
tanulnak a növendékek.(25) A dallamok elsajátításában nem a
menynyiség a mérvadó szempont, az oktatás sokkal inkább a stílusos
előadásmód kiépítésére irányul. Ez a gyakorlatban azt jelenti,
hogy a mester csak 20-40 dallamot tanít meg a növendéknek, azokat
viszont a legapróbb részletekig kidolgozva adja át. Így lehetőség
nyílik arra, hogy rögzüljenek azok a hangszerkezelési technikák és
díszítőfordulatok, amelyek alapját képezik az adott tájegységre
jellemző előadói stílusnak. Ha az adott dallamnak nincs
meghatározott hangneme, "nincs valamilyen hangból letéve" (pl. a
legtöbb verbunkot kötött hangnemben adják elő), akkor általában
több hangnemben is megtanítják ugyanazt a nótát. Ez elsősorban a
parlando dallamokra vonatkozik, melyek esetében várható, hogy a
mulattatás gyakorlatában alkalmazkodni kell az ének hangneméhez.
Ha a tanítvány már tud (játszani, illetve kísérni) néhány
dallamot, az oktató, aki rendszerint maga is aktív zenész, elviszi
a saját zenekara próbájára, illetve a tanításhoz összehívja a
bandáját. Ilyenkor az oktató a hangszernek, illetve a zenésznek a
zenekarban betöltött elvárt szerepét a hagyománynak és az adott
muzsikálási alkalom (valamint az ehhez kapcsolódó dallamok)
funkciójának megfelelően gyakoroltatja a növendékkel.
- A egész oktatási időszakot egy "vizsgabemutatkozás" zárja le.
A rendszerint szintén zenész apa a megbeszélt idő elteltével eljön
az oktatóhoz, hogy meghallgassa a gyermek produkcióját. Ezen a
meghallgatáson a növendéknek rendszerint a tanítómester
zenekarával kell muzsikálnia. Ha megfelel, attól fogva teljes
értékű zenésznek számít. Ha ezután elmegy muzsikálni, már mindenki
által elismert, ezért joggal követelheti a fizetség egy főre jutó
teljes részét.
Erre a zeneoktatási módszertanra a mai városi
iskolai zeneoktatásnak (és itt nem csak a népzenei zeneiskolákra
gondolok) két oknál fogva is érdemes lenne odafigyelni. Egyfelől
azért, mert - véleményem szerint - ha azt akarjuk, hogy az általunk
átvett értékek az új környezetben ne váljanak üres pózzá, a
hagyományból nemcsak magát az "anyagot", hanem (amennyire ez
lehetséges) a hagyományozódás folyamatait is át kell örökítenünk;
másfelől pedig azért, mert a hagyomány ebben az esetben kialakította
a hangszeres zene elsajátításának a lehető legtermészetesebb,
mondhatni organikus módszertanát. Ha jobban megfigyeljük, a gyermek
ebben a folyamatban hasonlóan tanul meg zenélni, mint ahogyan
korábban a beszédkészséget is elsajátította. Először élményszerűen
megismerkedik a hangszerrel (az első lépések rögtön értelmezhető,
sőt a gyermek számára élvezhető eredményt: kész dallamot hoznak),
nem beszélve arról, hogy már eleve egy ismert zenei anyagot kell a
hangszerre alkalmaznia. Csak ezután kerül sor a szakmai
követelményeknek megfelelő technikák (nemcsak konkrét zenei, hanem
magatartásbeli természetű előírások) elsajátítására.
A zeneiskolákban viszont sokszor épp az imént
vázolt tanmenettel ellentétes sorrendben zajlik a hangszeroktatás.
Először egy bonyolult jelrendszerrel (ti. a szolfézszsel és a
hangjegyírással) ismertetik meg a gyermeket, amelyből a végén egy
következő áttételen, a hangszeren keresztül kell levezetnie a
zeneiség megértését, hiszen magát a dallamot a növendék legtöbbször
a kottából ismeri meg. Természetesen a kottaismeret nagyon fontos
része a zenei műveltségnek. Véleményem szerint azonban ezt csak
akkor kell a gyermekekkel megismertetni, amikor már van egy zenei
alapműveltségük (ti. amikor már "élményszinten" tudnak muzsikálni),
melyet a hangjegyírás által megfelelően tudnak értelmezni. Mert
hiszen beszélni sem úgy kezdünk tanulni az édesanyánktól, hogy az
hozzáfog megismertetni velünk a Képes ABC-t.
A hangszeroktatásnak az imént leírt a formáját
egyes idős felvidéki muzsikusok a legutóbbi időkig folytatták. Az
alsókálosai Molnár László lakásán például utoljára 1992 őszén lakott
egy tanítvány két hónapon keresztül. Érdekes lenne megvizsgálni,
hogy az új, elektromos hangszerekkel muzsikáló zenekarok képzésében
mennyire él tovább, illetve milyen szerepet kap az itt leírt
zeneoktatási gyakorlat. Nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy a
számos egyéb jelenséghez hasonlóan ezen a területen is néhány
beidegződött eljárás valamilyen formában túlélte a viharos hangszer-
és repertoárváltás korszakát.(26)
3. Történeti háttér
A múlt század elején kezdtek szaporodni a
magyarországi cigányzenészekről szóló leírások. Ezek a beszámolók a
legtöbbször figyelmen kívül hagyták a tanulás körülményeit, hiszen
ez nem illett az ösztönösen, mintegy a genetikai predesztináció
nyomán muzsikáló cigányzenész elképzelt, romantikus képéhez.
A cigányzenészek oktatásának előzményeit mindez
ideig a legbehatóbban Sárosi Bálint vizsgálta meg egy 1972-ben
megjelent tanulmányában.(27) Ebből megtudhatjuk, hogy a múlt század
elején számos cigányzenészt a főurak taníttattak zenetanárokkal.
Ezektől a tanároktól sajátíthatták el azt a zenét és zenélési módot,
amelyre nemcsak magyar urak, hanem bécsi császári hercegek és még a
nápolyi királyné is táncolt. "Amióta csak figyelemmel kísérhetjük a
cigányzenészek magyarországi múltját és jelenét, rengeteg adatunk
van arra vonatkozólag, hogy tanulniok kellett, idomulniok az urak és
a városi polgárok gyorsabban cserélődő ízléséhez ugyanúgy, mint a
lassan változó paraszti hagyományhoz..."(28)
A múlt század ötvenes éveitől kezdve gyakran
értesülünk arról, hogy a cigányzenészek iskolázott zenész segítségét
veszik igénybe, aki őket pénzért kottaolvasásra tanítja, vagy aki
kottából tanít be nekik új darabokat.(29) Innen származhat tehát
muzsikusaink zeneoktatási gyakorlata. Amit pénzért kaptak, azt
pénzért is adták tovább az elődeik, s azok a műveltségi elemek,
amelyek ebben a keretben a hagyomány kötelékébe kerültek, az idők
során folyamatosan csiszolódva kialakították azt az oktatási formát,
mely az adott funkciót tekintve a legmegfelelőbb a hangszeren való
zenélés tudásának elsajátításához.
Érdekes, hogy az erdélyi magyar cigányzenészekről
szóló leírások az ilyen oktatási formát nem említik. A nyomtatásban
megjelent írások csak a családi körben történő hagyományozódásról
számolnak be.(30) Saját erdélyi gyűjtéseim során sem találkoztam a
felvidéki cigánymuzsikusok körében tapasztalt zeneoktatási
gyakorlattal, s értesüléseim szerint a zenészmesterség fogásainak
átadása Erdély-szerte általában családi keretek között történik.(31)
Sárosi Bálint fentebb idézett cikkében rámutatott arra, hogy az első
cigányegyüttesek Pozsony környékéről ismertek, s ez minden bizonnyal
összefügg azzal, hogy a mai értelemben vett "cigányzene"
kifejlődésének kezdeti időszakában ezen a vidéken sok magyar főúr
lakott, s nincs messze innen az akkori Európa zenei központja, Bécs
sem.
Elképzelhető, hogy az általam vizsgált területeken
a hivatásos zenészek régebben is mobilisabbak voltak, mint
Erdélyben, s ennek köszönhető, hogy az így keletkezett kollegiális
kapcsolatok révén - nyugatról kelet felé haladva - a hagyományos
zeneoktatás itt mindenütt eljutott az intézményesültség e kezdeti
fázisába. Ugyanakkor kézenfekvő, hogy Erdélyben, a Monarchia egyik
legtávolabbi szögletében a népélet több tekintetben is elkülönülten
fejlődött.(32) Ez a kettős - földrajzi és kulturális - különállás is
gátolhatta a vizsgálatunk tárgyához hasonló műveltségi elemek
behatolását Erdély területére.
Feltűnő, hogy a vizsgált terület egyes vidékein
szinte minden nagyobb falura jutott egy vagy több zenekar, míg más
tájegységek esetében egy zenekar egy nagyobb falucsoportot is
elláthatott szolgáltatásaival. Míg pl. a volt Gömör megyei
Alsókálosa a maga alig 600 lakosával az 1950-es évek végén öt teljes
(működő) héttagú cigányzenekarral rendelkezett (hasonlóan a közeli
Nagybaloghoz, Hanvához, Csoltóhoz vagy Szútorhoz), addig az Ipoly
középső szakaszán ugyanebben a korban a Bussától Ipolyhídvégig
található magyarlakta falvak közül (kb. 40 km) csak Dacsókesziben
működött egy zenekar. Eddigi gyűjtéseim alapján Szlovákia déli
sávjában három településcsoportban volt feltűnő a vonósbandák
"sűrűsége". Az egyik a Csallóköz felső, Pozsony és Dunaszerdahely
közé eső része, a szomszédos történelmi Mátyusfölddel, a másik a
Bars, Nyitra és Esztergom megyéhez tartozó falvak csoportja kb. a
Léva-Párkány-Érsekújvár háromszögben, a harmadik pedig a már
említett terület Rimaszombat és Pelsőc között. Ha megnézzük e
területek társadalmi képét, kiderül, hogy itt találhatók a felvidéki
magyarság jellegzetes kurialista településcsoportjai. Tény, hogy a
vajkai és a doborgazi szék kisnemesei az egyházi nemességhez
tartoztak(33), Pozsony vonzáskörzetében azonban a jelentősebb magyar
arisztokrata családok képviselői (elsősorban az országgyűlések
miatt) igyekeztek maguknak kiépíteni egy-egy főúri udvarházat.(34)
Tudvalevő, hogy a kurialista kisnemesek az életformájuk túlnyomó
részében általában nem sokban különböztek a velük egy tájegységen
élő parasztságtól. Ami viszont jól meghatározhatóan elkülönítette
őket, az a mentalitás. A nemesember mentalitásához pedig (a magyar
nyelvterületen különösen) hozzátartozott, hogy a legkisebb családi
összejövetelt, ünnepet is a lehető legnagyobb pompával ülje meg. A
fényűzés egyik leglátványosabb kifejezője a zene, illetve a
hangszeres együttes (ha nem is "tartása", de legalább) felfogadása
volt. Ez a mentalitásbeli különbség az erős eredettudat révén pedig
túlélte a rendiség korszakát, és az adott települések körzetében
megnövelte a hivatásos zenészek iránti keresletet.
A fentebb vázolt zeneoktatási rendszer
kialakulásával ez oly módon függ össze, hogy ezekben a körzetekben a
fokozott kereslet talán fokozott zenei igényességet is jelenthetett,
ami ösztönözhette és (egyben gazdaságossá téve a befektetést)
indokolhatta a zenészképzés alapfokú intézményesítésének
kialakítását.(35)
4. Példatár
A példatárban található szövegek saját
gyűjtéseimből származnak, lejegyzésük a helyszíni jegyzőkönyvek vagy
a hangfelvételek alapján készült. Az adatokat az 1990-es évek első
felében rögzítettem.
1. Molnár László prímás, sz. 1925. ápr. 25-én
Alsókálosán (v. Gömör- és Kishont vm., Vály völgye,
Szlovákia) "Nyolcéves koromban kezdtem tanulni muzsikálni a
bátyámtól, Ruszó Bélától. Akkoriban már neki volt bandája, engem meg
minden este tanítgatott. Aztán, amikor már tízéves elmúltam,
elmentem Rimaszécsbe, Oláh Gézához, ott 'lehúztam' egy hónapot. Ott
laktam nála. Azután (akkor már nagyobb voltam) elmentem Nagybalogra,
ott egy Ágoston nevű prímásnál tanultam. De az olyan prímás volt.!
Ördögprímásnak hívták, az tiszta ördög volt! Nagy híre volt az egész
vidéken. Apám elment hozzá, hogy elvállalna-e. Hát, ő is hallotta
híremet. azt mondja: 'Zoli bácsi, én elvállalom, de a gyereket meg
akarom hallgatni.' No, akkor apám felvitt hozzá, kezembe adta a
hegedűt, én meg 'hangokról hangokra' végigmentem rajta, kipróbáltam
a hangszert. Hát, látta, hogy mi van, azt mondja: 'Elvállalom!'.
Akkor elkezdtem hozzá járni. A neném (nővérem - A. G.) Uzapanyiton
lakott, annál voltam 'kovártélyon'. Reggel a nenémnél ettem, már
mentem is. Akkor délig ott voltam, de már délután megint felmentem,
már azért is, mert a banda mindig szólt. Órára tanított engem ez az
Ágoston. Mindig megbeszéltük, hogy mikor van neki szabad ideje,
akkorra felmentem, vagy másfél óráig tanított. Amit otthon
kigyakoroltam, azt meg kellett mutatni. Ott volt a banda, az kisért.
Amíg az egyik nóta nem volt teljesen jó, másba nem fogtunk bele. De
ez nem ingyen ment. Meg volt egyezve, abban az időben apám 500
koronát fizetett neki egy hónapra. Akkoriban ez nagy pénz volt, a
család énrám keresett. Amikor a két hónap letelt, eljött apám, azt
mondja az Ágoston: 'No, hallgassa meg a gyereket! (ő leállt nekem
tercezni) .én mondom, Zoli bácsi, sok tanítványom volt, nemhogy a
szemibe mondjam, de ilyen 'fogalmas' gyereket, mint a maga fia, még
nem tanítottam. Ki merem engedni, hogy zenekart vezessen!' Akkortól
aztán a bátyám zenekarában én lettem a prímás."
2. Kurucz Mihály sípos(36), sz. 1926. szept. 24-én
Kolonban (v. Nyitra m., Zoboralja, Szlovákia) "Egy cigányembertől
tanultam klarinétozni Garamszőlősön. Kovács Kálmánnak hívták, már
meghalt. Apám ahhoz adott tanulni, mint egy inast. Nála laktam három
évig, apám küldte oda a pénzt, nála kosztoltam. 14 éves koromban
mentem oda, ott is jártam iskolába."
3. Lakatos "Combos" Gyula prímás, sz. 1934. ápr.
28-án Muzslán (v. Esztergom vm., Szlovákia) "Édesapám kifizetett
500 koronát egy hónapra, akkor elmentem Virág Zsigához Újvárba
[Érsekújvár]. Nála laktam egy hónapig, hazajöttem mint
zenekarvezető."
4. Horváth "Bolgár" Béla prímás, sz. 1933. ápr.
25-én Buzitán (v. Abaúj-Torna vm., Szlovákia) "Először hegedűn
tanultam, édesapám meg a nagybácsim tanítottak. Azután Csécsben
Budai Gyulánál meg Saccán a Bunda családnál, Jenő bácsitól tanultam.
Édesapámékkal úgy voltak megegyezve, hogy egy hétig itthon leszek,
egy hétig meg náluk. De a saccaiakat inkább ide hívták, mert ott
kihasználtak minket, dolgoztattak. Fáért járunk az erdőre, mert a
zenészek nem dolgoztak sehol, egész nyáron minket dolgoztattak. Apám
nagyon kevés pénzt fizetett a tanításért, de lisztet, babot, cukrot,
krumplit, azt vittek nekik apámék hetente. Akiktől tanultunk, nem
tudtak kottát olvasni, mink se tudunk. Saccán másfél évig tanultam,
Csécsben meg egy évig. Mentem a Budaiakkal meg a Bundákkal is
muzsikálni, de akkor én fizetséget nem kaptam."
5. Veszprémi Antal prímás, sz. 1919. okt. 7-én
Nemesócsán (v. Komárom vm., Csallóköz, Szlovákia) "Apámtól
tanultam muzsikálni meg Megyeren [Nagymegyer], ott volt egy öreg
újvári származású cigány, a Patkoló. Minden másnap jártunk hozzá
hatan. Apám fizetett neki a tanításért 60 koronát a régi cseh
pénzben. Nem kottából tanította a hangokat, se a nótákat."
6. Potta Géza prímás, sz. 1933. febr. 25-én
Abaújszinán (v. Abaúj-Torna vm., Szlovákia) "Abaújszéplakon
voltam tanulni hat hónapig egy jó prímásnál, János bácsinak
hívták. - Hogy ment az a tanítás? - Úgy tanultam, hogy leültem
én is egy külön székre, meg ő is, és így szépen figyeltem az
újjrakását, hogy hogy raki. - Nótákat, miket tanított? -
Tanított csárdásokra, valcerokra, foxra, hallgatókra, tangókra. -
Járt ezért neki valamilyen fizetség? - Bizony járt; ezér apámnak
fizetni kellett, már arra nem emlékszem, hogy menynyit, meg még
anyám kaját is hordott, mert olyan szegénység volt. Én ott laktam
nála. Nagy bandája volt ennek a János bácsinak, Kassán muzsikáltak
Litmannál. Mikor már tudtam egy nótát vagy kettőt, akkor már vitt a
cimbalomhoz, a bandához. A cimbalmoshoz. Ott már összeszedődtek az
egész banda, és úgy akkor muzsikáltam."
7. Ifj. Rostás Kálmán cimbalmos, sz. 1958-ban
Szürnyegen (v. Zemplén vm., Vízentúl) "Nagykaposon tanultam a
Hosszú Józsi bácsinál, ott laktam nála, négyen tanultunk nála
egyszerre. Azok a többiek jártak minden nap haza, és én ott is
aludtam. Először hallgatókat, csárdást, akkordokat tanított, mert a
hangismeret, az az első. De az öreg nem ismerte a kottát, fejbűl
muzsikált. Apám minden hónapban adott neki 500 koronát, és ugye, hát
élelmet, azt mindég hozta anyám. Ez 1967-ben volt, én akkor
kilencéves voltam. Én voltam a legfiatalabb, kettő volt, ami hat
évvel idősebb volt, a Jani meg négy évvel. Azok ki is tanultak,
jártak oda 4-5 évet nála, de én otthagytam. Mikor már kitanultak, az
öreg elengedte őket, már akkor fel voltak szabadítva. Már akkor
mondhatták, hogy 'Én a Hosszú bácsinál tanultam!', akkor mán az jó
volt, mán vitték őket a bandákba muzsikálni."
8. Oláh János cimbalmos, sz. 1916-ban
Ipolyfödémesen (v. Hont megye, Ipoly mente) ".Apám, az vót egy
igen nagy cimbalmos. Ott állt a cimbalomja neki a szobába, hát má' -
én olyan gyerekecske vótam, má' fel tudtam kapaszkodnyi a
cimbalomho, oszt próbálgattam, hogy hogy tud apám olyan szépen
játszanyi. - Hány éves volt akkor, János bácsi? - Hát,
lehettem olyan hétéves, vagy még kissebb, még nem jártam iskolába,
de má' tanútam cimbalmoznyi. - Csak az édesapjától tanult? -
Nem. Mikor má' valamit tudtam, hogy úgy valami nótákat körűbelű
kitudtam szedegetni, hát mentem Palástra, a nenémhe, ottan adtak
engem tanítani Szalatnyára, Magyari Imréhe'. Az olyan cimbalmos vót,
a kezit alig lehetett látnyi, mikor belegyött. - Hogyan tanította
magát ez a Magyari? - Az kottás ember vót. - Magát is kottából
tanította? - Nem. Ő értett hozzája, meg a nótákat is ki tudta
olvasnyi belőle, de én nem tudtam átvennyi. Meg abba' az időbe' még
nekünk az úgy nem is kellett, hogy nem tudtun vóna annnékű'
játszanyi. Akiné fejbű nem ment, nem vót muzsikus! - Kellett
ezért a tanításért, mármint a szüleinek a maga taníttatásáért
valamit fizetni? - Persze hogy kellett. 150 korona vót abba az
időbe, csehek alatt a tanítás egy hónapra. Nagy péz vót! Háromszáz
koronaé' egy hízót lehetett venni! - Meddig volt ennél a Magyari
Imrénél? - Két hónapig vótam nála, nekem má' elég vót. Ott vótam
őnáluk, ott laktam. A neném fizette a százötven koronát. - És
hogyan ment ez a tanítás, János bácsi? - Hát szépen. Ügyes
vótam. - Értem. De miket mutogatott magának a Magyari? Mit
kellett gyakorolni? - Milyen húr, milyen akkord, ilyenek. Egy
hónapig. Utánna a nótákat. Mellik hangba hogyan kell kísírtenyi, a
csárdásoknak, foxoknak a kiszdési, minden. Oszt akkor má' cimbalmos
lettem, vót nagy bandám. - Ki volt a prímás? - Kovács Dezső
vót a prímásom, ide való vót, Keszihócra [Dacsókeszi], Gácson
lakik. - János bácsi, maga tanított-e valakit az életébe. -
Én? Tizenöt éves vótam, má' tanítottam! Nyóc embert kitanítottam, de
az mind rokon vót. Apovai Sanyonak két fiát, fent vannak Pozsonyba,
meg az egyik Csehbe, nálam tanútak."
9. Oláh László "Tyúkos" brácsás, sz. 1926-ban
Szelőcén (v. Komárom m., Mátyusföld) "A bátyámtó' kezdtem
tanulni, itthol, Oláh Gyulának híták. Aztán, Csívár Sándor vót itt,
prímás vót. Híre vót. Egyszer begyöttek hozzá Pestről ketten
ketten. - Annál is tanult? - Annál is. Gyerek vótam, tzenkét
éves lehettem, jó filhallásom vót, hát beadtak apámék tanúnyi a
Csívárho'. Először hegedűnyi tanútam, aszondja: 'Le kell fognyi a
húrt, mer' ott má' nem szelel!' Meg hát a vonót kell tunnyi, mikor
mennyit. - Aztán hogy lett brácsás? - Apámnak az öccsi vó a
brácsos, de elmentek laknyi Kajalra, mer hát sok vót a család, ott
meg a' ángyomnak meghalt a nagyapja, hát oda mentek (ti. az ő házába
költöztek - A. G.). Úgyhogy kellett itthol egy brácsos, mer' apám
nem akart mindig idegenyeket hínyi.(Csívár) Minden hangszeren
tudott, mindegy vót neki, hegedű, kontra, brács, bőgő, így oszt kéz
alá fogott mint brácsost. Jó vót a felfogásom, oszt az is ment."
Jegyzetek
- Lajtha L. 1954.
- Lajtha L. 1992, 159. p.
- E kutatási irányzat eredményeit legutóbb Paksa Katalin
tekintette át és bővítette ki a hagyományos díszítéstechnika
dialektusterületeinek jellemzésével. Lásd Paksa K. 1993. Vö.
Borsai I. 1959.
- Lajtha L. 1953; Avasi B. 1954.
- Halmos B. 1981, 1982; Virágvölgyi M. 1982, 1983, 1988; Tari L.
1986; Juhász Z. 1987, 1997; Pávai I. 1993.
- A magyar folklorisztikai szakirodalomban eddig erről a
hiedelemlényről nem született összegző, elemző igényű írás. Egy
dél-dunántúli horvát ördöngös dudás történeteinek és néhány
vonatkozó adat felhasználásával Dömötör Tekla megkísérelte
motívumcsoportokra bontva elsősorban szövegfolklorisztikai
szempontok szerint rendszerezni e témakör anyagát, de a megfelelő
áttekintést az adatok kellő mennyiségének hiánya nem tette
lehetővé. Lásd Dömötör T. 1968. Tari Lujza a Zene és hiedelem című
írásában szintén nem nyújt a téma szerteágazó forrásanyagához
képest kielégítő összegzést. Lásd Tari L. 1999. Ehhez a témakörhöz
lásd még: Pávai I. 1994; Manga J. 1968.
- Kodály Zoltán már 1916-ban felhívta a figyelmet arra, hogy
például a karácsonyi énekekben fellelhető utalások a hangszerekre
vagy a (többször konkrét, nevesített) zenészekre, a hangszeres
muzsikának a téli ünnepkörben betöltött fontos szerepére utalhat.
Kodály Z. 1982, 60-63. p. Továbbá lásd G. Szabó Z. 1991; Paksa K.
1969.
- Lásd pl. Dömötör Á. 1988; O. Nagy G. 1966; Bihari A. 1980.
- A magyar néptánckutatás talán az egyetlen olyan
tudományterület, amely kellő mértékben foglalkozik a tárgyához
tartozó zenei jelenségek és a zene által meghatározott
öszszefüggések vizsgálatával. Lásd pl. Martin Gy. 1965, 1967,
1968a, 1968b, 1976, 1980, 1982, 1983; Pesovár F. 1982.
- Vö. Gojković, A. 1989; Elschek, O. 1991; Leng, L. 1958, 1967;
Tiberiu, A. 1956. Sárosi Bálint egyetemi jegyzete az egyetlen
magyar nyelvű rendelkezésünkre álló áttekintés. Ennek korszerű
helyettesítése a megjelenése óta felgyülemlett forrásanyag,
valamint az azóta nagyot változott szakmai és közérdeklődés
következtében egyre sürgetőbb feladat. Vö. Sárosi B. é. n. Ennél
valamivel terjedelmesebb összefoglalást a német nyelvű változatban
találhatunk. Lásd Sárosi 1967.
- Vö. Dincsér O. 1939, 1943; Sárosi B.
- Lásd Bárdos K. 1976, 1980, 1984, 1987, 1993; Dobszay L. 1998;
Kiss L. 1965; Kodály 1955; MZT I., MZT II.; Paksa K. 1999;
Szabolcsi B. 1955, 1959, 1961; Szendrei J.-Dobszay L.-Rajeczky B.
1979.
- Barsi E. 1984; Berecz A. 1998; Halmos I. 1959; Járdányi P.
1943; Kiss L. 1982; Vargyas L. 2000.
- A dudás pásztorok gyakran arról számolnak be, hogy a
zeneszolgáltatásért rendszerint csak jelképes fizetséget kaptak,
azt is többször étel-ital, mint pénz formájában.
- Sárosi B. 1972, 1980, 1996, 49-58. p.; Halmos B. 1980.
- A kilencvenes évek szakirodalmában, elsősorban Pávai István,
Juhász Zoltán és Sebő Ferenc publikációs tevékenységében
találkozhatunk hasonló szemlélettel. Lásd Pávai 1993, 1994; Sebő
F. 1994; Juhász Z. 1994, 1998.
- Lásd Tyeplov, B. M. 1963.
- Ezzel kapcsolatban érdekes lenne megvizsgálni a magyar
szépirodalomban itt-ott jelentkező cigányzenész-jellemábrázolások
típusait. Az, hogy rendszerint minden hangszerhez más-más
testi-lelki tulajdonságokkal jellemzett figura kerül, szintén e
belső szereposztás felismerésére utal.
- Sárosi B. 1980, 81. p.
- Az oktató zenészeknek nem volt külön megnevezésük, sem
megszólításuk, hiszen a tanítói státusban tevékenykedőt
rendszerint a tanítvány családjának szülői vagy nagyszülői
korosztályához kollegiális vagy esetenként bizonyos fokú rokonsági
kapcsolatok is fűzték.
- Moholban (v. Torontál m.) a tamburaoktató muzsikus a kocsmában
zenéltette a tanítványait, s az így szerzett bevétel őt illette.
Felföldi László szíves közlése.
- Lásd Agócs G. 1994a, 1994b.
- Saját gyűjtés, elmondta Dancs Tibor prímás 1992-ben Nyíriben
(Zemplén m.). Született Pálházán 1933-ban.
- Vö. Sárosi B. 1971, 184.
- Adatközlőim ezeket az egyszerű darabokba rejtett gyakorlatokat
többször el is játszották, bizonyítva ezzel, hogy rögzítésüket az
oktatók általában fontosnak tartották.
- Ez leginkább talán az új zenekari felállások akusztikus
hangszerei, a szaxofon, a harmonika és a több területen még mindig
használatban levő hegedű esetében valószínűsíthető.
- Sárosi B. 1972, 24-37., 144-167. p.
- Sárosi B. 1972, 34. p.
- Sárosi B. 1972, 148. p.
- Lásd Halmos B. 1980, 90-92. p.
- Pávai István szíves közlése nyomán
- Lásd Kósa L. 1996, 280-339. p.
- Lásd Kocsis A. 1997, 9-116. p.
- Lásd Kósa L. 1998, 179-194., 246-275. p.
- Nyilvánvaló, hogy a zenei képzés intézményesülésénél még egyéb
tényezőkkel is számolnunk kell. Nem szabad pl. figyelmen kívül
hagynunk a 19. század végétől - mintegy a polgárosodás egyik
szimbólumaként terjedő - tánciskolák ösztönző szerepét sem,
amelyek a táncdivatok terjesztésével a zenészeket is az újdonságok
elsajátítása felé, tehát a szakmai továbbképzés irányába
fordította. Lásd Pálfy Gy. 1995.
- A vizsgált területen általánosnak mondható a rezgőnyelves
aerofonokra vonatkozó "síp" mint gyűjtőfogalom, illetve az ezeken
játszó zenészek megjelöléseként előforduló "sípos" idiómák
használata. Megjegyzem, hogy e hangszerek megnevezése Szlovákia
magyarlakta vidékein nagy változatosságot mutat. A klarinét neve a
Bodrogközben "töröksíp" (!), a Zoborvidéken "furulya", a nógrádi
részeken és Gömörben "klanét" vagy "klatnéta", másutt legtöbbször
egyszerűen "síp". Ez a heterogenitás nemcsak a klarinét szó idegen
hangzásával magyarázható, hanem azzal is, hogy ez a hangszer elég
későn került be a falusi cigánybandák eszköztárába. A "síp",
"töröksíp" megjelölések ugyanakkor egy - a helyi hagyományból mára
már kiveszett - rezgőnyelves hangszertípus hajdani meglétére
engednek következtetni.
Irodalom
Agócs Gergely
- 1994a: Bevezetés. In: Varsányi Ildikó:
Gömöri népzene. Budapest. /Népzenei füzetek. Hangszeres
népzenei példatár./
- 1994b: Az Ipoly mente hagyományos zenei
kultúrájáról. Börzsönyvidék, 2, 1-8. [Szob]
- 1998: Hagyományos hangszeres zenepedagógia.
Folkmagazin, V/3, 35-37. Budapest, 1998.
Barsi Ernő
- 1984: A zene egy sályi pásztor életében.
Budapest.
Bárdos Kornél
- 1976: Pécs zenéje a 18. században.
Budapest.
- 1980: Győr zenéje a 17-18. században.
Budapest.
- 1984: Sopron zenéje a 16-18. században.
Budapest.
- 1987: Eger zenéje 1687-1887.
Budapest.
- 1993: Székesfehérvár zenéje 1688-1892.
Budapest.
Berecz András
- 1998: .Bú hozza, kedv hordozza. Magon kőtt énekesek
iskolája. I. köt. Vallomások, párbeszédek, képek a hagyományos
dalolásról, éneklésről. Budapest.
Bihari Anna
- 1980: Hiedelemmonda-katalógus. Budapest.
Borsai Ilona
- 1959: Díszítés és variálás egy mátrai falu
dalaiban. Ethnografia, LXX, 269-290.
Dobszay László
- 1998: Magyar zenetörténet. (Második, bővített
kiadás.) Budapest. /Jelenlévő múlt./
Dömötör Ákos
- 1988: Magyar népmese-katalógus. 2. köt.
Budapest.
Dömötör Tekla
- 1968: A vilák ajándéka. Filológiai Közlöny,
1968, 2, 339-346.
Elschek, Oskár
- 1991: Slovenské µudové píą»aly a iné
aerofóny. Bratislava.
Faggyas István
- 1993: A cigányzene Gömörben. Gömör néprajza. XLI.
köt. Debrecen.
Halmos Béla
- 1980: Ádám István széki prímás. Részletek egy
készülő személyi monográfiából. Zenetudományi Dolgozatok,
1980, 85-113.
- 1981: Közjáték a széki tánczenében.
Zenetudományi Dolgozatok, 1981, 191-220.
Halmos István
- 1959: A zene Kérsemjénben. Budapest.
Járdányi Pál
- 1943: A kidei magyarság világi zenéje.
Kolozsvár.
Juhász Zoltán
- 1984: Variáció és rögtönzés egy gyimesi
táncdallamban. Zenetudományi Dolgozatok, 197-221.
- 1994: Kukucska Ernő nógrádi dudás és furulyás
hagyatéka. Budapest. /Népzenei füzetek. Hangszeres népzenei
példatár./
- 1998: Az utolsó dudás. Pál István nógrádi pásztor
zenei öröksége. Budapest. /Népzenei füzetek./
Kallós Zoltán
- 1973: Új guzsalyam mellett. Énekeltem én
özvegyasszon Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa hetvenhat esztendős
koromban. Lejegyezte, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Kallós
Zoltán. Bukarest.
Kiss Lajos
- 1965: A szlavóniai magyar virrasztóénekek
zenetörténeti jelentősége. MTA I. Osztályának Közleményei,
XXIII, 1-4, 123-147.
- 1982: Lőrincréve népzenéje. Karsai Zsigmond
dalai. Budapest.
Kocsis Aranka
- 1997: A vajkai szék nemesei. Hagyatéki leltárak a
17-19. századból. Pozsony.
Kodály Zoltán
- 1955: Árgirus nótája. In: Zenetudományi
tanulmányok. IV. köt. A magyar zene történetéből.
Szerk. Szabolcsi Bence és Bartha Dénes. 5-17.
- 1982: Régi karácsonyi énekek. In:
Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok.
II. köt. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta
Bónis Ferenc. Budapest.
Kósa László
- 1996: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji
megoszlása Magyarországon (1880-1920). Budapest. /Jelenlévő
múlt./
Lajtha László
- 1953: Egy hamis zenekar. In:
Emlékkönyv Kodály Zoltán 60. születésnapjára.
Budapest.
- 1954: Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés.
Budapest. /Népzenei monográfiák I./
- 1992: Gondolatok a népzene gyűjtésének,
lejegyzésének és rendszerezésének módszeréről. In:
Lajtha László összegyűjtött írásai. Szerk. Berlász
Melinda. Budapest.
Leng, Ladislav
- 1958: Pôvodné slovenské µudové hudobné nástroje.
Bratislava.
- 1967: Slovenské µudové hudobné nástroje.
Bratislava.
Manga János
- 1968: Magyar duda - magyar dudások a XIX-XX.
században. Budapest. /Népi Kultúra - Népi Társadalom.
I./
Martin György
- 1965: A néptánc és a népi tánczene kapcsolatai.
Tánctudományi Tanulmányok, 1965-1966, 143-195.
- 1967: A magyar tánctípusok zenekísérete. Hangzó
példatárral. Budapest.
- 1968a: A botoló nóta. Proportio-gyakorlat nyomai a
magyar néptáncban és népi tánczenében. In: Magyar
Zenetörténeti Tanulmányok. Szerk. Bónis Ferenc. Budapest,
201-221.
- 1968b: Páratlan és aszimmetrikus ritmusok
tánczenénkben. Táncművészeti Értesítő, 2, 26-42.
- 1976: A táncos és a zene. Tánczenei terminológia
Kalotaszegen. Ethnographia, LXXXVIII, 165-183.
- 1980: A botoló és zenéje. In: Magyar
Néptánchagyományok. Szerk. Lelkes Lajos. Budapest, 125-145.
- 1982: A dallam és tánctípusok összefüggése a Magyar
Népzene Tára VI. kötetében. Tánctudományi Tanulmányok,
1982-1983, 287-325.
- 1983: Bartók, Kodály és a néptánckutatás.
Táncművészet, 3, 16-18.
O. Nagy Gábor
- 1966: Magyar szólások és közmondások.
Budapest.
Paksa Katalin
- 1993: A magyar népdal díszítése.
Budapest.
- 1999: Magyar népzenetörténet. Budapest.
Pávai István
- 1993: Az erdélyi és a moldvai magyarság népi
tánczenéje. Budapest.
- 1994: Zenés-táncos hiedelmek a moldvai
magyaroknál. Néprajzi Látóhatár [a Györffy István Néprajzi
Egyesület folyóirata], III/1-2, 171-187.
Pesovár Ferenc
- 1982: Béres vagyok, béres. Fejér megyei népzene.
Az István király Múzeum Közleménye. 25. köt.
[Székesfehérvár.]
Sebő Ferenc
- 1994: Népzenei olvasókönyv. Budapest.
Sárosi Bálint
- é. n.: Magyar népi hangszerek. Budapest.
/Ének-zene szakköri füzetek 1./
- 1967: Die Volksmusikinstrumente Ungarns. Handbuch
der Europäischen Volksmusikinstrumente. Serie I., Band 1. Hrsg.
Ernst Emsheimer és Erich Stockmann. Leipzig.
- 1971: Cigányzene. Budapest.
- 1972: Magyar parasztok és cigányzenészek.
Magyar Zene, 13, 1, 13, 2.
- 1980: Hivatásos és nemhivatásos népzenészek.
Zenetudományi Dolgozatok, 1980.
- 1996: A hangszeres magyar népzene.
Budapest.
Szabolcsi Bence
- 1955: A magyar zenetörténet kézikönyve.
Budapest.
- 1959: A magyar zene évszázadai. I. köt.
Budapest.
- 1961: A magyar zene évszázadai. II. köt.
Budapest.
Szendrei Janka-Dobszay László-Rajeczky
Benjamin
- 1979: XVI-XVII. századi dallamaink a népi
emlékezetben. I-II. köt. Budapest.
Tari Lujza
- 1999: Zene és hiedelem. In: Démonikus
és szakrális világok határán. Mentalitástörténeti
tanulmányok Pócs Éva 60. születésnapjára. Budapest, 231-262.
Tiberiu, Alexandru
- 1956: Instrumentele muzicale ale poporului
român. Bucureşti.
Vargyas Lajos
- 2000: Egy felvidéki falu zenei világa - Áj
1940. Budapest.
Virágvölgyi Márta
- 1982: Szabó István széki prímás "lassú"
dallamai. Zenetudományi Dolgozatok, 1982, 221-231
- 1983: A széki táncok zenéje Dobos Károly prímás
repertoárjában. Zenetudományi Dolgozatok, 1983, 169-188.
- 1988: Halmágyi Mihály gyimesközéploki prímás
hegedűjátéka. Zenetudományi Dolgozatok, 1988, 235-261.
|