(A Fórum Kisebbségkutató Intézet Oral History
programja keretében Tóth Károllyal készült mélyinterjú rövidített
változata. A beszélgetést Horváth Gabriella és Öllős
László készítette 1996--1997-ben.)
Tóth Károly 1989-ben az első szóvivője, majd
első elnöke volt a szlovákiai magyarság 1945 utáni első politikai
szervezetének, a Független Magyar Kezdeményezésnek, amely egy nappal
a prágai tüntetés után, 1989. november 18-án alakult meg Vágsellyén.
A Fórum Kisebbségkutató Intézet "Elbeszélt történelem - A
rendszerváltás évei 1989--1992" programja keretében készült
beszélgetés megjelentetésével a tíz évvel ezelőtti eseményekre
emlékezik.
Oral History = elbeszélt történelem.
Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos
dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni
a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló
háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések
forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek
írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak
legfontosabb szereplői maguk mondják el, hogy szerintük mi is
történt valójában.
Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen
ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A
módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe,
mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi
adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a
szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy
rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy "gyónás" vagy
önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az
elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az
elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív
ismeretanyaggal.
Mindebből az következik, hogy az Oral History
rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerű interjúk, hanem
történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt
megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is,
hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik utólag a
történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az
eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak. A beszélgetések
háromkategóriás titkosítási rendszerben készülnek, a közölt anyagok
csak a beszélgetőtárs beleegyezésével közölhetjük. Ezért hiányoznak
belőlük olyan fontos nevek, történések, amelyek kihatással lehetnek
a jelenleg is aktív politikusok pályájára.
A Fórum Kisebbségkutató Intézet által készített
beszélgetések messze meghaladják e folyóirat publikációs
lehetőségeit, így csak részleteket közlünk mindabból, ami
magnószalagon és számítógépen rögzítve van. A meglévő anyagok olyan
személyes információkat is tartalmazhatnak, amelyet egy publikáció
keretében, aktív közéleti személyiségekről lévén szó, nem etikus
megjelentetni. Az olvasó szíves elnézését kérjük mindezért. A teljes
szöveg levéltári anyagként, az Oral History titkosítási rendszerének
megfelelően minden kutató számára elérhető lesz a
közeljövőben.
Mit tartasz fontosnak elmondani önmagadról?
Vághosszúfalun születtem, és itt éltem le a gyermekkoromat.
Ketten vagyunk testvérek, van egy húgom, Ottília. Itt jártam ki az
alapiskola első négy évfolyamát, majd a kilencedik osztályig
Vágsellyén folytattam az iskolát. Jelenleg Vágsellyén élek a
feleségemmel, Sándor Eleonórával és a fiammal, Sándor Ádámmal.
Középparaszti családból származom. Az anyám, Tóthné Mészáros
Mária jóságra, az apám, id. Tóth Károly becsületre nevelt. A
nagyapáim komoly gazdák voltak. Megjárták a világháborút. Apai ágról
a nagyapám az utolsók között lépett be a szövetkezetbe 1953-ban,
majd az elsők között lépett ki 1954-ben. A gazdaságot az édesapám
vette át, és nagyon sikeres kertészkedést folytatott egészen
1959-ig, amikor már a fizikai erőszak nyomására újra visszaléptek a
szövetkezetbe. A hatvanas években apám traktoristaként, majd a
hetvenes években újra kertészként dolgozott. Végül pincemesterként
ment nyugdíjba. 1989 után az elsők közt hagyta ott a szövetkezetet,
és most a húgom és a sógorom gazdálkodik a földeken. Anyai
nagyapám négy évet töltött orosz fogságban Arhangelszkben, és ez
teljesen meghatározta a magatartását. Mindig oroszellenes volt, és
ezt soha nem titkolta. Betegen jött haza, de a szervezete legyőzte a
betegséget. A szó szoros értelmében "hétszilvafás" gazdaként a
meglehetősen nagy kertjében "gazdálkodott". Öreg, megtört emberként
a hangosan szóló Szabad Európa Rádiót hallgatva csak egy kívánsága
volt, hogy túlélje Brezsnyevet. Nem sikerült neki - egy hónappal
korábban halt meg, mint Brezsnyev.
Mindezek komoly hatással voltak rám. Nagyon meghatározó volt
számomra az egész falu sorsa. Már az alapiskola utolsó éveiben a
Budapesten katolikus papként szolgáló apai nagybátyám hatására
foglalkozni kezdtem a falu történetével. Majd ez az érdeklődésem
kiegészült a faluban élő "nagy öregek" életútjának rögzítésével.
Magnetofonnal gyűjteni kezdtem az emberi sorsokat, főleg a háborús
éveket. Ezek közül nagyapám élményei sem hiányoztak. Megrázó
élményanyagot sikerült összegyűjtenem a falu öregjeitől. Máig
megőriztem ezeket a szalagokat. Amolyan Oral History volt ez is,
melynek során nagyon karakteres és nagyon bölcs embereket
ismerhettem meg.
Vágsellyén komoly hatással volt rám a Vörösmarty Klub, amelyet az
alapiskolai történelemtanárom, Tóth Lajos vezetett még akkor. Szinte
minden összejövetelen ott voltam. A klub jelentette a világot,
hiszen akkoriban minden neves szlovákiai magyar és magyarországi
személyiség megfordult a klubban Csoóri Sándortól Nagy Lászlóig. A
Vörösmarty Klub mintájára klubot szerveztünk Kerék Endre barátommal
Vághosszúfaluban is, József Attila Klub néven. Azt hiszem, az
intézményes szereveződésekhez fűződő csökönyös vonzalmam ekkoriban
alakult ki. A későbbiekben arra törekedtem, hogy mindenfajta
aktivitásomnak valamilyen intézményes keretet adjak. Ez a
kezdetekkor a klub volt, majd jöttek az irodalmi színpadok, később
az irodalmi csoportosulások, 89-ben a Független Magyar
Kezdeményezés, illetve a Magyar Polgári Párt, és manapság sok-sok
alapítvány, polgári társulás.
Ebben az időben rajzoltam, főleg szénrajzokat készítettem, ezt a
készségemet az apámtól örököltem. Valamikor a hatodik osztályban
felfedezték, hogy szavalni is tudok. Sose nyertem komoly
versenyeket, de az alapiskolában, Vágsellyén, amolyan hivatalos
szavaló lettem, minden rendezvényre engem küldtek szavalni. Fogalmam
sem volt, hogy mit és hol szavalok, és nagyon megviselt lelkileg,
hogy egyik napról a másikra olyan verseket kellett megtanulnom,
amelyek csupa kínrímekből álltak, és nagyon nehéz volt megjegyezni.
Trémás lettem, sőt kínná vált a szavalás. Mindeközben anyai és
apai részről nagyon vallásos családi háttérrel rendelkeztem. Mindkét
család római katolikus volt, egyébként az egész falu az volt. Több
pap és apáca került ki a családunkból, akikkel elég intenzív volt a
kapcsolatunk a hetvenes években is. Példás templomba járónak,
ministránsnak neveltek, és az is voltam addig, amíg nem kerültem a
gimnáziumba.
Nagyon nagy hatással volt rám egy Silvester nevezetű fiatal
szlovák pap. A hetvenes évek derekán helyezték büntetésből
Vághosszúfalura. Pár szót tudott csak magyarul, de pár hónap alatt
tökéletesen megtanult. Könyvekből tanult, ezért választékosabban
beszélt, mint a falusiak. Megtanult cigányul is, mert Vecsére is
járt misézni, ahol sok volt a roma. Nem telt el fél év, és a
világias, energikus magatartása szinte mindenkit a templomba
parancsolt. A fiataloktól kezdve az öregekig. Ha valaki
elmulasztotta a vasárnapi misét, addig járt utána, hogy a következő
héten biztosan ott volt. Én felolvasó voltam, ami azt jelentette,
hogy én olvastam fel minden misén az olvasmányt, a Bibliát. Két évig
maradt csak, büntetésből helyezték tovább. Nagyon nagy hatással volt
a falu és az egész közösség életére, még a hithű kommunistákat is
beszoktatta a templomba. Nem kis dolog volt akkoriban, hogy gyalog,
mármint autóstoppal ment Rómába. Akkor kerültem Galántára a
gimnáziumba, amikor elhelyezték őt. A Galántai Magyar Tanítási
Nyelvű Gimnázium jó nevű gimnáziumnak számított akkor is. Humán
tagozatra jártam. Már az első évfolyam végén bekapcsolódtam a Mórocz
Károly vezette irodalmi színpad munkájába. A Bori Notesz című
összeállítással eljutottunk a Jókai Napokra. A színpad egy új
világot jelentett számomra. Azt hiszem, a kis közösség, az állandó
viták, beszélgetések legalább olyan értéket jelentettek, mint az
alkotás, amit színpadra vittünk. Pár év múlva Pék László
vezetésével, immár a gimnázium falain kívül megalapítottuk a Vág
Színpadot, amely azután meghatározó lett az egész sorsom
alakulására. A Kis Kolos és Nagy Kolos című darabbal utcaszínházat
játszottunk, nagyon sok helyen felléptünk, eljutottunk újra a Jókai
Napokra, de Magyarországra is. A színpad fokozatosan önképzőkörré
alakult át, és máig ható az a tudásanyag, amit akkor ebben a
közösségben megszerezhettem. A színpad munkájába a későbbiek során a
pozsonyi egyetemista diáktársaim is bekapcsolódtak, és amolyan
szellemi műhellyé alakult át. A végén már titkos előadásokat is
tartottunk a barátainknak olyan darabokból, amelyek akkoriban
feketelistán voltak Csehszlovákiában: Dürrenmatt, Albee és
mások.
(.)
Te a Független Magyar
Kezdeményezésnek A. Nagy Lászlóval együtt az első szóvivője voltál,
majd a politikai mozgalom első elnöke abban az időszakban, amikor az
FMK kormánypárt lett Szlovákiában. Szólnál azokról az előzményekről,
amelyek az FMK megalapításához vezettek?
Nehéz megmondani, még így utólag is, hogy mi vezetett a Független
Magyar Kezdeményezés megalakulásához. Voltak történések, események,
aktivitások, amelyek talán (!) előzménynek tekinthetők, de ebben sem
vagyok biztos, sok-sok véletlen esemény is közrejátszott,
hangulatok, miegymás, nehéz pontos képet alkotni az előzményekről.
(.)
1978-ban felvettek az egyetemre magyar nyelv és történelem
szakra. Ritka szaknak számított ez akkor. Már ősszel az
egyetemistákból egy kisebb csoportosulás jött létre. 8-10 emberből
állt ez a csoport, akik részben eszmeileg, részben pedig sorsilag
összekötődtek, és megpróbáltunk tájékozódni az akkori viszonyok
között: Sándor Eleonóra, Németh Zsuzsanna, Molnár Imre, Öllős
László, Kovács Tibor, Császár Gyöngyi, Oravecz Aranka, Csanaky
Eleonóra, Bodnár Marika nevét kell megemlítenem, majd később
Gyurgyík László, Gyurcsík Iván, Szarka Katalin, Gyurovszky László
lett tagja a csoportnak és még mások is. Szinte mindannyian aktív
részesei lettek a 80-as években azoknak a kezdeményezéseknek,
amelyek végül is az FMK-nak a megalakulásához vezettek.
Ez a csoportosulás nagyon szorosan kötődött a Jogvédő
Bizottsághoz (Csehszlovákiai Magyarok Jogvédő Bizottsága - a szerk.
megjegyzése), néhány tagja később a Bizottságban irányító funkciót
is vállalt. (.)
Hogyan kerültél kapcsolatba a Jogvédő Bizottsággal?
Az egyetemre úgy kerültem, hogy Tóth Lajostól kaptam egy címet,
Duray Miklós pozsonyi címét, azzal, hogy feltétlenül keressem meg
ezt az embert. Molnár Imre, aki Ipolyságról került éppen akkor az
egyetemre, szintén magával hozta a címet, fél év sem telt el, és már
a Duna-parton beszélgettünk Durayval, és ő fokozatosan vont be
bennünket a Bizottság tiltakozó akcióiba. Ez elsősorban gépelést
jelentett, a magyarországi demokratikus ellenzékkel való
kapcsolattartást (Bence György, Kis János), a tiltakozó levelek,
dokumentumok postázását, ami akkoriban komoly problémát jelentett.
Majd fokozatosan kialakítottuk a magunk tevékenységi körét is.
Szamizdatokat csempésztünk át rendszeresen a határon
Magyarországról, tiltott irodalmat fotóztunk, máig megőriztem ezeket
a filmeket. Gyurgyík László, aki röntgenesként dolgozott akkoriban
az egyik pozsonyi kórházban, röntgenlaboratóriumában méterszámra
készültek az ún. "doku"-filmek, Kundera, ©kvorecký könyveiből, és
más szamizdatos anyagokból.
Tagja voltál tehát a Jogvédő Bizottságnak.
Nem tudom. Ez a kérdés így sose merült fel. Duray Miklós
rendszeresen találkozott velünk, hosszú estéket töltöttünk el
együtt, vitatkoztunk, beszélgettünk. 1980-tól a Bizottság minden
fontos akciójába bekapcsolódtunk, a legnagyobb tiltakozó akciónak a
postázását, ami kb. 700 levél szétküldését jelentette, tiltakozva a
magyar iskolák elszlovákosítása ellen, teljes mértékben mi
szerveztük: Brünnben, Nagyszombatban, Pozsonyban (és nem emlékszem,
hol még) adtuk postára a leveleket. Komoly munka volt ez, és
többünknek akkoriban az volt az érzése, hogy Duray ezekben az
ügyekben csak ránk számíthat. A 700 levél önmagában hatalmas súlyt
jelentett. Kovács Tibor barátomnak pl. Nagyszombatban, amikor az
állomás mellett a táskájából berakta az egyik postaládába a
leveleket, a postaládának kiszakadt az alja, egy nénikével vitte az
egész napi postát, beleértve a Bizottság leveleit is, a postára.
Egyébként csak sejteni lehetett, hogy kik a Bizottság tagjai,
erről sose beszéltünk. Talán azok voltak, akikkel az évek során
találkoztunk különböző lakásokon. Bennünket soha senki sem vett fel
a Bizottságba, de több fontos megbeszélésen jelen voltunk, és mint
említettem, Duray USA-ba utazása után (1988. augusztus eleje),
többünk irányító funkciót is vállalt a Bizottság munkájában. (.)
Durayt 1982-ben letartóztatták, mit jelentett ez
számotokra?
Akkor már figyelt bennünket a rendőrség. Engem, ha jól emlékszem,
négyszer hallgattak ki, Galántán és Pozsonyban. Duray
letartóztatására hosszú hónapokon át készültek, senkit sem ért
váratlanul. A lakásán volt az ún. "szitás" nyomda, ez egy amatőr,
rámás megoldású stencilnyomda volt, amit még Gyurgyík Lackóék
csempésztek be Lengyelországból. Ezt elkobozták.
A letartóztatása új helyzetet teremtett. A vizsgálati fogságban
mindent magára vállalt, egyedül vállalta fel a Bizottságot, így
enyhébb paragrafust tudtak ráróni, mintha többedmagával végzett
volna csoportos felforgató tevékenységet. Ha jól emlékszem, "csak" a
100-as paragrafus vonatkozott rá a 98-as helyett, ami alapján
Haveléket elítélték.
Az új helyzet abból állt, hogy mivel magára vállalta a Jogvédő
Bizottságot, a Bizottság több dokumentumot nem jelentethetett meg,
hiszen ez cáfolata lett volna a vallomásának.
A magyar iskolák elszlovákosítására tett kísérletek viszont
folytatódtak, erről pedig tájékoztatni kellett a közvéleményt. Ekkor
alakítottuk meg a Csehszlovákiai Magyar Iskolák Védelmi Csoportját,
vagy csak "Szlovákiai" volt a neve, már nem emlékszem. Ennek az volt
a feladata, hogy folytassa a Bizottság munkáját, és felmutassa:
Duray letartóztatásával semmi sem oldódott meg, mások léptek a
helyébe. Ezeket a dokumentumokat Sándor Eleonórával, Öllős Lászlóval
és Molnár Imrével együtt készítettük. Az egy év alatt 2-3
dokumentumot adtunk ki, és postáztunk a szokásos címekre.
Volt egy másik vonatkozása is a változásnak: Duray mellett ki
kellett állni, hiszen csak ez menthette meg a börtöntől. Mi akkor
egyetemisták voltunk. Gyakorlatilag az utolsó év előtt álltunk.
Tudtuk, hogy figyel a rendőrség, és tudtuk azt is, hogy komoly
következményei lehetnek a lépésünknek.
De amikor láttuk, hogy szinte az egész értelmiség köréből senki
sem meri vállalni vele a kapcsolatot, úgy döntöttünk, mi megtesszük
ezt. Ne gondold, hogy könnyű volt ez a döntés, ma is összeszorul a
gyomrom, ha azokra a napokra gondolok. A kiállás annyit jelentett,
hogy folyamatosan kapcsolatban álltunk Zsuzsával, a feleségével,
vittük a híreket Magyarországra, részt vettünk a magyarországi
delegáció útjának megszervezésében a perre, és végül mi magunk is
megjelentünk a peren.
Magyarországon akkoriban Törzsök Erikával, Benda Gyulával és már
nem emlékszem, kivel, Jeszenszky Géza is köztük volt, tartottuk a
kapcsolatot, akik megalakították a "Duray Bizottságot". Törzsök
Erikának már bevonták az útlevelét, így élettársa, Emil járt
Pozsonyba.
Maga a per hosszú évekre meghatározta a magatartásunkat. Nem csak
az, ami a "Justičný palác" (a pozsonyi bíróság épülete - a szerk.
megjegyzése) falain belül zajlott, hanem ami kívüle.
Senki sem tudta, hogy mikor lesz a per, amikor aztán az utolsó
pillanatban kiderült, egy nap alatt minden fontos szlovákiai magyar
személyiséget, irodalmárt, történészt felkerestünk, hogy vegyen
részt a peren.
Nos, ez volt az az élmény, amit sose feledek el. A szlovákiai
magyarság prominens képviselői, akiket mi nagyon tiszteltünk, akikre
felnéztünk, és akik 89 után komoly politikai szerepet is vállaltak -
Turczel Lajos kivételével - mind visszautasítottak bennünket, a
fontos munkájukra, a kiadás előtt álló korszakalkotó művükre,
családjukra hivatkozva utasították vissza a részvételt. Ez vérlázító
volt számunkra. Végül a peren Turczel Lajoson és Dodek Ilonka nénin
kívül csak mi jelentünk meg (elnézést kérek mindazoktól, akiket nem
ismertem, de ott voltak a peren, nem lehettek sokan, mert nem
voltunk sokan a folyosón).
Dodek Ilonka néni, a bíróság épületében fennhangon szidta a
rendszert, hogy ilyen jóravaló embert elítél. A hivatalos szervek
bolondnak nézték, hagyták, mármint az ©tb (Állami Titkosszolgálat -
a szerk. megjegyzése) folyosón ácsorgó emberei, kiabáljon csak.
Számomra az Ilonka nénik azóta jelentenek egyfajta erkölcsi
mértéket, a "bolond" szó, amit ott és akkor és utána is többször
hallottam, mértékletességre és megfontoltságra intenek, és
odafigyelésre, hogy valami nagyon nagy baj van, ha valaki ezeket a
hangokat nem hallja meg. Hányan feledkeztek meg, vagy egyenesen
szembehelyezkedtek az "Ilonka nénikkel" az elmúlt időszakban.
A terembe betódult vagy 20-25 ún. "joghallgató", elfoglalták
szinte az összes széket. A családtagoknak 2-3 széket hagytak. Ezeken
a székeken váltottuk egymást, a családtagok, a magyarországi
vendégek (Csurka István, Mészöly Miklós és Csoóri Sándor) és mi. A
bíróság ajtajában találkoztam az akkor már Magyarországon élő Szarka
Lászlóval, aki szintén értetlenkedett, hogy a bíróság előtti téren
miért nem tüntetnek a magyarok.
Mi szisztematikusan váltottuk egymást a teremben. Mindent
feljegyeztünk, és megpróbáltuk a Charta 77 mintájára írásban
rekonstruálni a bírósági anyagot. Csak úgy juthattunk a terembe, ha
a családtagok átengedtek egy helyet számunkra. Sose köszöntük meg
ezt nekik, nem is várták, és a jelen levő családtagok ( Zsuzsa, a
felesége, valamint Miklós apósa, továbbá Éva, a nővére) talán máig
se tudják, hogy milyen fontos szolgálatot tettek nekünk. Minden
folyosó tele volt spiclivel. (.) És ekkor valami különös dolog
történt. Azt, amit hosszú hónapokon keresztül minden rendőrségi
kihallgatáson tagadtunk, hogy bármi közünk lenne Durayhoz meg a
Bizottsághoz, a napnál világosabban ott volt a bíróság épületében.
Gyakorlatilag feladtuk magunkat.
A furcsa az volt, hogy ezután már nem hallgattak ki bennünket,
biztosan figyeltek, de világos volt számukra, hogy ezek után
mindenre képesek vagyunk, ezért békén hagytak.
Egyszer azt nyilatkoztam erről, hogy egyfajta "összekacsintás"
volt ez, "tudták,hogy tudjuk, hogy tudják". És többé nem vittek be
bennünket rutinkihallgatásokra, kávéházi baráti beszélgetésekre.
Feltehetőleg komolyabb ellenségnek tartottak, semhogy az ilyen
értelmiség irányába ható megfélemlítő eszközöket bevessenek
ellenünk. Paradox módon az mentett meg bennünket, hogy nyíltan
vállalni mertük a mivoltunkat. És ez teljes mértékben igazolta
lépésünket a többiek magatartásával szemben is.
Könnyű ma mindezt elmondani, és szerintem csak az értheti ezt,
akinek naponta összeszorult a gyomra minden kopogásra a folyosón,
aki a kávéházakban a szomszéd asztalnál egyszerre felismerte a
kihallgatóját, aki hetente úgy lépte át a magyar-szlovák határt,
hogy bármikor elcsíphetik a táskájában levő szamizdatokért. Aztán
ezt is meg lehetett szokni, csak egy pillanat kellett, amikor az
ember azt mondta, végül is mindegy, mit tehetnek velem, ők csak a
munkájukat végzik, én pedig azt, amit akarok. Persze, az igazsághoz
hozzátartozik, hogy később már nem kihallgatottakként kerültek
néhányan a rendőrségre, hanem vádlottként. Ez volt az ún.
"Nő-per". Ezt én nevezem így. 1985-ben a legtöbbünket az egyetem
után elvittek katonának (Öllős Laci, Kovács Tibi és másokat, engem
is), csak a feleségeink és a hölgyek maradtak otthon. Ekkor történt
meg, hogy az egyik pozsonyi lakásban a rendőrség rajtaütésszerűen
letartóztatta azokat, akikkel Duray abban a lakásban találkozott
(Németh Zsuzsanna, Szarka Katalin, Bodnár Marika, Zsüli). Nos ezek
mind hölgyek voltak. Huszonnégy órán keresztül tartották őket fogva,
vádat is emeltek ellenük csoportos felforgató tevékenység címen. A
feleségemet, aki anyasági szabadságon volt Ádámmal, otthon keresték
meg. Egy nőpert akartak konstruálni Duray ellen, ferde hajlamok,
miegymás, de a korábbi pert követően túl naiv volt ez a konstrukció.
Aztán ejtették a vádat, mert valahogy nem illeszkedett a képbe. A
hölgyek egyike (.), aki mélységesen vallásos volt, és nem tudott
hazudni, minden kérdésre válaszolt, és mindent elmondott. Azt is,
amit az ©tb nem akart hallani. Az ©tb-nek világos volt, hogy a
bírósági tárgyaláson is elmond mindent.
Érdekes, hogy a rendőrség nem a tényleges történéseket kutatta,
hanem csak azokra az információkra volt szüksége, amelyek az előre
megtervezett vádemelést alátámasztották, minden más zavaró hatással
volt rájuk. Paradox, hogy ezeket a lányokat az mentette meg, hogy az
egyikük mindent elmondott. A kommunista rendszer egy újabb
önellentmondása volt ez. Amit az illető "kifecsegett", akár
húszévnyi börtönre is elegendő lett volna, de nem ez volt a cél,
csak a megfélemlítés, valamilyen példastatuálás. A rendszer nem az
elkövetett bűntettet büntette, hanem megfélemlíteni akart. Egyébként
is már a gorbacsovi érát éltük, mindenki helyezkedett. Nos,
valamikor 1985. szeptember elején ejtették a vádat, mintha mi se
történt volna. Számomra az egész ügyből az is érdekes, hogy Duray
eddig semmilyen nyilatkozatában nem tett említést erről az esetről,
feltehetőleg zavaró lett volna számára, hogy nem csak ő volt
üldözött a régi rendszerben.
Nem voltak közöttetek
besúgók?
Nem. A leghatározottabban tudom ezt állítani. A mi csoportunkból
senkit sem sikerült beszervezni, annak ellenére, hogy mindenkinek
kijutott a meghurcoltatásból, és egzisztenciális szempontból bárki
sebezhető volt. Molnár Imre 1980 után Magyarországon maradt,
megnősült, hosszú időn keresztül nem kapta meg az állampolgárságot,
mert állandóan elkapták a határon mindenfajta szamizdat és vallási
irodalom csempészéséért, a román és a szlovák határon egyaránt.
Sándor Eleonóra 1981-ben politikai-ideológiai okok miatt otthagyta
az egyetemet, takarítónőként dolgozott, és levelező tagozaton
fejezte be a néprajz szakot. Oravecz Aranka és Császár Gyöngyi
1980-ban, otthagyva a pozsonyi egyetemet, Prágába mentek, és a
takarítás mellett művészettörténetet és nyelveket tanultak a Károly
Egyetemen, amíg a cseh ellenzékkel való kapcsolattartásuk miatt el
nem lehetetlenítették az ott-tartózkodásukat. Budapesten fejezték be
a tanulmányaikat. Mi, a többiek, főleg a katonaság végett (akkor az
egyetemistákat csak egyéves sorkatonai szolgálatra kötelezték a
kétéves szolgálat helyett - a szerk. megjegyzése), elvégeztük az
egyetemet. Aztán ideológiai okoknál fogva, no meg azért, hogy ne
tudjanak megfélemlíteni, zsarolni bennünket, a kommunista hierarchia
legalsóbb fokán, takarítóként, betanított munkásként kezdtünk el
dolgozni a diplománkkal. Ki milyen munkát talált. A Sándor Nóra egy
kisegítő iskolában, Németh Zsuzsa a Dunajban dolgozott
takarítónőként. Én a DUSLO vegyiművekben dolgoztam három évet
betanított munkásként egy szennyvízelvezető állomáson. Életem
legszebb időszaka volt ez. Ott voltak a legfontosabb könyveim, az
írógépem, a műszakok alatt annyit dolgozhattam, amennyit csak
akartam. A munkatársaim elfogadták ezt, kissé zokon vették, hogy a
sakk- és kártyapartikba nem kapcsolódom be, de aztán megszokták és
tolerálták. Egy kissé csodabogárnak számítottunk, szektásoknak,
vallási csoportosulásnak, mindennek neveztek bennünket. Meg kell
mondjam, a közeli ismerőseink is zokon vették, hogy titkolózunk
előttük, hogy ők nem kerülhetnek be a "belső körbe", de ezen akkor
nem lehetett segíteni, fel kellett vállalni ezt. Az apám csak 1990
márciusában mert rákérdezni, hogy a 80-as évek elején ezért járt-e a
rendőrség a nemzeti bizottságon (őt is beidézték oda), és hogy ezért
rejtegettem-e azt a sok filmet meg papírokat a kamrában meg a
padláson, amit persze, feltehetőleg, megnézett.
Egyébként volt közöttünk egy megállapodás: ha valakit
kihallgatott a rendőrség, azonnal beszámolt róla, ez a belső
nyilvánosság jelentette a védelmet. Sokszor le is írtuk, hogy mit
mondtunk a rendőrségen, hogy a másik alkalommal is ugyanazt mondjuk,
hiszen bent a rendőrségen mindent magnóra
rögzítettek.
Meg se próbáltak beszervezni?
De igen, minden alkalommal megpróbálták. A legkomolyabb
kísérletük Pozsonyban volt, amikor az egyik alkalommal, közvetlenül
Duray letartóztatása előtt, több mint négy órát voltam benn a
"Februárkán" (a Győzelmes Február utcában található rendőrségi
épület közkedvelt megnevezése - a szerk. megjegyzése). Danáą őrnagy
és a társa hallgatott ki. Elém tettek egy papírt, hogy azt írjam
alá. Elolvastam, és megkérdeztem, hogy ha aláírom, akkor én az ő
kollégájuk leszek-e. Azt mondták, hogy nem egészen, de valami
olyasmi. Megkérdeztem, hogy kapok-e fizetést, mondták, hogy
elképzelhető. Mondom, akkor ezt meg kell beszélnem a feleségemmel,
merthogy vele én mindent megbeszélek. Az őrnagy kiabálni kezdett,
hogy én ne merjek megbeszélni semmit senkivel, már eddig is sok van
a rovásomon, egyáltalán, arról sem szabad szólnom, hogy
találkoztunk, hogy ott voltam a "Februárkán". Aztán később még
visszatért ehhez, mindenféle ügyes kis herkentyűket mutogatott,
tenyérnyi kismagnót, poloskamikrofonokat, de amikor látta, hogy ez
sincs hatással rám, abbahagyta. Szerintem ő sem gondolta komolyan,
de valamilyen belső előírásuk szerint, rutinból, mindenkivel meg
kellett kísérelniük ezt. (.) De azért még párszor meghívott engem
különböző kávéházakba egy kávéra, és ezekre a találkozókra el is
kellett mennem, hacsak nem akartam igazolni az ellenkezőjét annak,
amit mondtam. De soha nem írtam alá semmiféle együttműködési
nyilatkozatot. Egyébként meglehetősen komplexusos emberek voltak
ezek, meg voltak győződve arról, hogy valamiképpen a szlovákiai
magyarság ügyét szolgálják ők is, a maguk eszközeivel. De ezt a
"rendkívüli" erőfeszítésüket soha nem tudták prezentálni a
nyilvánosság előtt, hiszen "titkosok" voltak. A Tóth Lajos tudna
erről sokat beszélni, akinek sokszor azok az emberek sírták el
magukat valamilyen sellyei kocsmában, akik épp őt követték. Igaz
magyarnak hitték magukat. És erről meg voltak győződve. Talán ezért
tudtak váltani olyan gyorsan 1989 után. Szinte sajnáltatták magukat,
hogy ha nem lennének ilyen mindenfajta felforgató elemek, akkor
sokkal többet lehetne elérni. A sors és a történelem paradoxona
szintén, hogy a rendszerváltás után nem másutt, mint Pozsonyban, a
Csemadok épületében ugyanez a Danáą a kommunista párt színeiben a
választási bizottság tagjaként jelent meg. Sokan Pozsonyból, azok
is, akikhez éveken át bejárt a Csemadokba, hogy úgy mondjam, az ő
"színe előtt" szavaztak az első szabad választásokon. Arculcsapása
volt ez mindannak, ami történt azokban a hónapokban? Vagy egyszerűen
csak jelzés volt az elkövetkező hónapok értékvesztésére? Ma sem
tudom eldönteni.
Ha jól tudom, Janics Kálmánnal is
kapcsolatban voltatok.
Igen, elég hamar kapcsolatba
kerültünk vele. Először Duraytól hallottuk, hogy valami probléma van
vele, hogy őt Janics KGB- meg ©tb-ügynöknek nevezte. Mi, akkor még
nagyon fiatalok voltunk, úgy döntöttünk, hogy utánajárunk az
egésznek, és se Duraynak, se Janicsnak nem hiszünk, hanem
meghallgatva mindkét felet, kialakítjuk a mi nézetünket az egészről.
Egy kicsit az is motivált bennünket, hogy ha igaz Janics állítása,
hogy Duray besúgó, ez nem kis dolog, hiszen mi szinte napi
kapcsolatban voltunk vele. Úgy jött létre a találkozó Janiccsal,
hogy Duray nem tudott róla. Felkerestük hát Janicsot, azt hiszem,
Tóth Lajos közvetített, aki, mint később megtudtam, A hontalanság
évei című könyvének a kéziratát csempészte Magyarországra. Az indok
A hontalanság évei című könyv volt, amely 1978-ban jelent meg
Svájcban, és amiből persze volt egy példányunk. Janics egyébként két
kilométerre Vágsellyétől, Vágkirályfán lakott. Naiv egyetemistákként
kerestük meg őt, mint akik semmit sem tudnak semmiről, és a
könyvéről faggattuk. Pár szót mondott is erről, aztán egy nagy
lélegzetet véve, azt mondta: no, de ez semmi, ez a múlt, azóta,
mármint a könyve megjelenése óta, egészen más, talán ennél is
fontosabb dolgok foglalkoztatják, ez pedig az, hogy a köreinkben
besúgók és KGB-ügynökök vannak. Aztán az egész beszélgetés Duray
KGB-s tevékenységéről szólt. Elmondta a maga harmincvalahány
pontját, amit megküldött prominens magyar értelmiségieknek, amelyek
Duray KGB-ügynöki mivoltát bizonyították. Újságokat szedett elő,
töviről hegyire elmondott mindent, mintha pl. Csoóri Sándort kellett
volna meggyőznie minderről.
Feltűnt már akkor, hogy miért mondja ezt el nekünk, akiket nem is
ismer, aztán hazafelé menet gyalog a töltésen elemeztük szinte
minden szavát, és arra a meggyőződésre jutottunk, hogy Janicsnak a
premisszáiban van a hiba, az egész konstrukciója, a harmincvalahány
pontja akár igaz is lehetne, belülről nézve az egész elmélete
logikailag a legapróbb részletig kidolgozott és helyes, csak a
kiindulópontjai hibásak. Például az, hogy Moszkvától Prágáig az
egész KGB és ©tb csak az ő leleplezésével foglalkozik, és Duray
révén azért hozták létre a Jogvédő Bizottságot, hogy őt lépre
csalják. 1980. augusztus végén volt mindez, akkor kezdődtek
Gdanskban a sztrájkok, hazafelé menet hallgattuk a "tranzisztort",
az erről szóló tudósítást.
Egyértelműen az lett a véleményünk, hogy Janics üldözési mániában
szenved, és a maga tökéletes történészi észjárása, pontos logikai
gondolkozása olyan csapdába juttatta, amilyeneket több éven
keresztül kutatott. Minden rendben volt nála, amíg az ember a maga
paraszti eszével nem kezdett el gondolkodni a kiindulási pontjairól.
Tudni kell mindehhez, hogy a Jogvédő Bizottságot Duray Miklós, A.
Nagy László és Püspöki Nagy Péter alapították, és Janics a
kezdetektől tagja volt. Azt is tudni kell, hogy Janics könyvéhez
Illyés Gyula írt előszót, Duray Kutyaszorítójához pedig Csoóri
Sándor. Janics is, Duray is nagyon nagy tiszteletnek örvendett
Magyarországon a népi és az urbánus ellenzék körében egyaránt.
Janics állítása és az a tény, hogy mindezt írásban felvállalta és
megküldte több mint 100 magyarországi értelmiséginek, nagyon nagy
zavart okozott. Senki se tudta, hogy most mi van. Magyarországról
pedig sem Janics, sem pedig Duray állításait nem lehetett
ellenőrizni.
Emlékszem, hogy pl. (.)-val, aki nagyon prominens képviselője
volt akkor a demokratikus ellenzéknek, több héten keresztül
beszélgettünk erről a témáról. Aztán ő is elmondta, hogy
megvizsgáltatták Janics levelét egy pszichiáterrel, és ő is hasonló
következtetésre jutott, mint mi. Én akkor úgy láttam, hogy komoly
szerepünk volt abban, hogy a magyarországi ellenzék újra elfogadta
Durayt. Utána többen jártak Janicsnál, és ugyanarról győződtek meg,
mint mi. Egy koherens elmélet volt a Janicsé, csak a premisszái
voltak hibásak. E felismerés nélkül, akár igaznak is hihették, mint
ahogy hitték is sokan. Később, amikor a 90-es évek elején
szembekerültünk Durayval, és sokan akarták kihasználni a
Duray-Janics ellentétet a politikai csatározásokban, emellett a régi
felismerésünk mellett következetesen kiálltam, minden nyilvános
fórumon és magánbeszélgetésekben egyaránt. Ez a felismerés határozta
meg a kapcsolatunkat Durayval a nyolcvanas évek alatt. Ellenkező
döntés esetén egészen más irányba mentek volna a dolgok idehaza és
talán Magyarországon is. (.)
Milyen kapcsolatban
voltatok az ún. népnemzeti vonallal?
Ez nem volt
kérdés, mármint a népi és urbánus ellentét. Mindenkivel jó
kapcsolatokat akartunk kiépíteni, és ez a magyarországi belső
feszültség nem volt hatással a kapcsolatrendszerünk alakítására. A
Bibó Emlékkönyvet diapozitív filmen mi hoztuk át a határon, Duraynak
is volt benne írása, neki küldték. Kisebbségi közegben a
népi-urbánus ellentét nem merült fel komoly kérdésként. De
emlékszem, és talán ez is az előzményekhez tartozik, valamikor
1977-ben Tóth Lajos szervezett egy utat Illyés Gyulához. Egy amolyan
"hivatalos" szlovákiai magyar delegáció volt ez az íróhoz. Ha jól
emlékszem, Fóton jött létre ez a titkos találkozó egy orvos lakásán.
Én akkor még gimnazista voltam. Vagy húszan mentünk együtt. Ezen a
találkozón jelen volt Illyés Gyulán kívül Csoóri Sándor, Czine
Mihály és mások is. Nagyon nagy élmény volt ez számomra. A
háromnapos program keretében találkoztunk egy fafaragóval, fiatal
magyar történészekkel és hát Illyés Gyulával. Én nagyon tiszteltem
Illyés Gyulát, Csoóri Sándort, Czine Mihályt, minden könyvük megvolt
otthon, mindent elolvastam tőlük. Viszont volt egy pillanat, amit
sose feledek el, és aminek az utólagos értelmezése szintén hatással
volt rám. Amikor elkezdődött a találkozó Fóton, Illyésék
felálltak, és egy Szenczi Molnár Albert-zsoltárt kezdtek el
énekelni. Akkor ez semmit nem jelentett számomra. Később az egyik
barátnőmtől, (...), aki egyetemistaként több évet élt Budapesten, és
aki szintén ott volt a találkozón, tudtam meg, hogy lényegében ez a
mozzanat a közönség tesztelésére szolgált. Abból, hogy ki énekli a
zsoltárt, fel lehetett mérni, ki a katolikus és ki a protestáns.
Tőle szereztem tudomást arról is, hogy komoly feszültség van a
katolikusok és a protestánsok, no és persze a zsidók között
Budapesten, ami lényegében a népi-urbánus ellentét alapja. Nehezen
értettem ezt meg. De később többször kénytelen voltam tapasztalni,
hogy az ilyen jellegű viszonyulásnak van alapja.
Heteken vagy talán hónapokon keresztül foglalkoztatott bennünket
ez a kérdés, érthetetlen volt, hogy ez a csöppnyi magyar nemzet és
ellenzék miért szakad maga, minden külső kényszer nélkül két- vagy
háromfelé.
A kilencvenes években aztán talán erre is választ kaptam,
Magyarországról szinte mindenki azt kérte számon tőlünk, hogy
legyünk egységesek, mármint mi, szlovákiai magyarok. Mi magyaráztuk,
hogy egy 600 000-es magyarság teljes politikai spektrum
kialakítására képes, és ez jó is. De mindenkiben ellenszenvet
váltott ki, ha megkérdeztük, vajon Magyarországon miért nincs
egységes ellenzék, ők sincsenek többen, mint mi. Az, hogy ott volt
egy MDF, SZDSZ, Fidesz, az természetes volt, mint ahogy természetes
is, de azt, hogy nálunk is lehet bizonyos politikai tagozódás, ezt
senki sem volt hajlandó megérteni. Pontosabban csak akkor, ha a
kapcsolatainkat kivetítettük a magyarországi viszonyokra, pl. hogy
Szlovákiában az FMK az SZDSZ és a Fidesz, az Együttélés pedig az
MDF.
A fóti élményem, azt hiszem, hosszú távon megszabta, hogy a
későbbiekben ne figyeljek oda a vallási, világnézeti, nemzeti vagy
különböző nemzetértelmezési ellentétekre. Aztán persze 89 után,
talán az akaratommal is ellentétben, a politikai játékszabályok és
realitások hatására az FMK elnökeként magam is az ilyen ellentétek
középpontjába kerültem. Nem igazán tudtam, hogyan lehet egy ilyen
helyzetben viselkedni és ártatlan maradni. Ez talán nem is
lehetséges. Erről tanúskodik az is, hogy Magyarországon is sokan
kerültek szembe egymással a politikai színtéren, olyanok is, akik
korábban szakmailag szinte azonos nézőponton voltak. (.)
Mindezek tragikus utójátékának tekinthető, hogy később Tóth
Lajost, aki közvetítésével Csoóri Sándor, Czine Mihály és mások is a
hetvenes években Szlovákiában többször is megfordultak, aki
egyébként katolikus, a fóti találkozó megszervezéséért a rendőrségen
fizikailag is bántalmazták. Hát így megy ez. (.)
Az
ösztönös ellenzéki magatartás mellett milyen ideológiai alapon
álltatok akkoriban?
1978-1982 között egyértelműen
újbalos irányvonalat képviseltünk. Ez egyébként az ortodox hithű
Csehszlovákiában komoly vétséget jelentett. Magyarországi irodalomra
alapoztuk a tanulmányainkat, és a már említett önképzőköri
művelődésünk is ebbe az irányba hatott. A kedvenc könyvünk, lehet,
hogy most csalódni fogsz, a Dialektikus materializmus volt (az egyik
magyarországi kiadás), ez akkor gyakorlatilag filozófiatörténetet
jelentett, de elolvastuk és hosszan elemeztük Hegel, Marx és Engels
műveit is. Azt hiszem, mi voltunk az utolsók, diákként talán az
elsők is, akik elolvasták Marx A tőke című művét. Mindennek
természetesen az iskolához semmi köze nem volt, iskolába nem is
nagyon jártunk, csak arra, ami kötelező volt.
Csak hogy érzékeltessem a helyzetet. A dialektikus materializmus
szemináriumot, amelyen kötelező volt megjelenni, egy bájos fiatal
tanársegédnő vezette. Egyszer Hegelről volt szó, Hegel Logikájáról.
A hölgy valamit állított, erre Öllős Laci jelentkezett, és
bejelentette, hogy Hegelnél ez egészen másképp van. A nő zavarba
jött, levegő után kapkodott, és megkérdezte, hogy honnan veszi ezt.
Öllős csak annyit mondott, hogy hát Hegeltől, és beidézte az
inkriminált mondatot Hegel Logikájából. A nő vörös lett, és csak
annyit tudott kérdezni, hol olvasta, mármint az Öllős, Hegelt? Az
Öllős azt mondta, hogy otthon. Aztán Öllős még valami értekezésbe
kezdett, hogy a német szöveget hogyan lehet még értelmezni, és hogy
a magyar kiadásban ezt hogyan oldották meg stb. stb. A nő már
sikított, amiből kiderült, hogy ő nem is látott még eredetiben
Hegelt, vagyis soha életében nem olvasott Hegelt, következésképpen
mást sem. De ő oktatta Hegelt az egyetemen Pozsonyban. Többet nem
kellett járnunk a szemináriumára, és a vizsgát valamennyiünk egy
kérdés nélkül kitűnőre tettük le. Nem tartott fél percnél tovább. De
a történelemoktatás is kétségbeejtő volt akkoriban Szlovákiában,
olyanok oktattak bennünket, mint Kučera, Novák, Butvin stb. (.)
Még az újbalos irányzathoz elmondanék valamit, hogy érzékeltessem
az akkori kisebbségi állapotokat és közgondolkodást. A Bizottság
leveleinek küldözgetése közben egyszer elhatároztuk, hogy egy saját
gyártmányú szamizdatot készítünk Marx- és Engels-idézetekből,
amelyek a totalitarizmus ellen szóltak, még Lenin-idézetek is voltak
köztük. Elkészítettük az anyagot, és a meglevő címlistára elküldtük
azt. Mi akkor mindennek fel akartuk mérni a hatását, a verseinknek,
cselekedeteinknek egyaránt. Elmentem hát az egyik tanáromhoz a volt
gimnáziumomba, aki (.)-t tanított, (.) a neve, és akit én nagyon
tiszteltem, és elmondhatom, hogy az egyik kedvenc tanítványa voltam.
Azt mondtam neki, hogy nagyon bizalmasan szeretnék vele beszélni.
Behívott az irodájába. Mondom neki, hogy kaptam valami leveleket, az
egyik egy valamilyen Bizottságtól jött, a másik meg Marx- és egyéb
idézeteket tartalmaz. Én tudtam, hogy ő is megkapta ezeket, mi
küldtük neki. Akkor a válasza teljesen ledöbbentett. Azt mondta,
hogy a Bizottsági levelek rendben vannak, de az a másik, attól
nagyon óvakodjak, mert az nagyon veszélyes valami. Nos, ez utóbbi a
rendszerről szólt, a Bizottság a szlovákiai magyar oktatásügyról a
létező rendszeren belül. Az is érdekes volt, hogy a volt tanárom,
aki marxista (.) oktatott éveken vagy évtizedeken keresztül, belopva
mindebbe a maga nézeteit is természetesen, Marxtól, Engelstől és
Lenintől óvott engem. Hát ilyen volt ez a marxista-leninista
rendszer Csehszlovákiában.
Aztán a 80-as évek kezdetétől más szellemi hatások is értek
bennünket. Molnár Imrével, Oravecz Arankával, Császár Gyöngyivel meg
másokkal valamilyen egyetemi csereakció keretében Szegeden tanultunk
fél évet. Hatalmas volt a különbség a két a város és a két egyetem
között. Nekünk az a privilégium is kijutott, hogy bár a Juhász Gyula
Tanárképző Főiskolán tanultunk magyar nyelvet, a JATE-ra is
bejárhattunk előadásokra. Életem legszebb időszaka volt ez, szinte
mámorosan habzsoltuk a tudást, éjszakákat töltöttünk el a diák- és
filmklubokban. Akkor és ott értettük meg, hogy mi is az az egyetem.
Pozsonyban az egyetem egy más keretek között működő középiskola volt
csupán. Mármint a külső jegyeit tekintve. Szegeden találkoztunk
Raffay Ernő speciális kollégiumán Bence Gyurka filozófussal és Szabó
Miklós történésszel, akik révén kapcsolatba kerültünk a
magyarországi demokratikus ellenzékkel, és ez meghatározta a további
szellemi fejlődésünket. De visszatérve az előző kérdésedre,
Lakiteleken többször felkerestük Lezsák Sándort is, aki ott
tanított, és sok Magyar Füzete volt Párizsból.
Most így utólag azt mondhatom, szerencsések voltunk, hogy ezekkel
az emberekkel összehozott a sors, no persze, mi is kerestük őket. A
legtöbb diáktársunk Szegedből csak az üzleteket látta. Olyan nagy
hatással volt ránk Szeged, hogy Molnár Imre barátom haza se jött
onnét, megtehette, mert ő már akkor volt katona. Pár hónap múlva
megnősült, formális házasságot kötött az egyik tanárnővel. Oravecz
Aranka és Császár Gyöngyi többet nem jött be az egyetemre Pozsonyba,
még a hivatalos kilépést is postán intézték, azt mondták, az ő
életük többet ér ennél, és elmentek Prágába, ahol takarítottak és
mint levelező hallgatók beiratkoztak az egyetemre. Mi meg Pozsonyban
a második évfolyam végén nagy nehezen megcsináltuk a Jakab-vizsgát
(magyar grammatika), ami azt jelentette, hogy be fogjuk fejezni az
egyetemet.
A demokratikus ellenzék később Budapesten rendszeres
szabadegyetemet szervezett számunkra, ahol Tamás Gáspár Miklós
(Miklósnak akkoriban jelent meg a Szem és kéz című anarchista
könyve), Szabó Miklós, Vajda György, Kis János, Kenedi János, Solt
Ottília előadásait hallgattuk szinte minden hétvégén. Heller
Ágnesékat olvastuk, a Lukács-iskolát. Ezek az előadások nagyon nagy
hatással voltak ránk. Fokozatosan magunkévá tettük az akkori
polgári-liberális értékrendet, és újbalosból, a magyarországi
fejlődéshez képest talán egy évtizedet megkésve polgárivá
vedlettünk. A legtöbb előadást feljátszottuk magnetofonra, hogy
tovább tudjuk adni, vagy újra meg tudjuk hallgatni. A legnagyobb
hatással Szabó Miklós előadásai voltak ránk, aki a Szovjetunióról és
a magyar kommunisták történetéről adott elő (mondanom sem kell, hogy
nem a hivatalos verziót) valami külvárosi lakásban, aztán több mint
fél évet 1956-ról.
De pl. Öllős Lacival még 1986-ban is hosszú vitákat folytattunk a
tudat és az érzelem ellentétéről, ő a maga dogmáihoz ragaszkodva, én
pedig a friss Hamvas-olvasmányaimra támaszkodva. Nagyon nagy
hatással volt ránk Bibó István szemlélete és munkája, amellyel még
1980-ban Szegeden Ilia Mihály lakásán találkoztam. Ezekben az
években minden fontos magyarországi ellenzékivel kapcsolatba
kerültünk, az 1980-as csopaki találkozót (ez volt a demokratikus
ellenzék első egyhetes nyári tábora a Balaton mellett) követően
szinte napi kapcsolatban álltunk a legfontosabb ellenzékiekkel
Magyarországon. Erdőkertesen baráti kapcsolat fűzött Illés
Zoltánékhoz, aki Orosz Pistával a Dunakanyarban nyomta a Beszélőt,
ennek minden számát megkaptuk, szinte naprakészen. Fiatalokként
pedig minden ellenzékinek számító szellemi irányzat lelkes befogadói
voltunk a Mozgó Világtól a Valóságon, a Gyorsuló idő kiadványain át
a Világosságig. Kapcsolatban álltunk a magyarországi
diákmozgalmakkal Szegeden és Budapesten egyaránt. Innét datálódik a
kapcsolatom Szent-Iványi Istvánnal és Mohay Tamással.
(.)
Visszatérve az eredeti kérdéshez, folytassuk 1989
előzményeit!
A másik fontos előzményként
Lengyelországot kell megemlítenem. 1981 februárjában Sándor
Eleonórával és Molnár Imrével felkerekedtünk, és elmentünk
Lengyelországba. Biztosan nem mi voltunk az elsők, de biztosan az
elsők között voltunk. A vonatok akkoriban teljesen üresen jártak
Lengyelországba, már az is komoly politikai vétségnek számított,
ha valaki, akár turistaként is, kiutazott oda. Varsóban és Lódzban
voltunk. Felkerestük a varsói Szolidaritás központot, jelen voltunk
a Paraszt Szolidaritás megalakulásánál, majd Lódzban a négy hete
tartó okkupációs diáksztrájk főépületében töltöttünk el két napot.
Meghatározó élmény volt ez. Több táskányi szamizdatot és lengyel
kiadványt gyűjtöttünk össze. A vonaton hazafelé az egész anyagot a
mosdók és vécék falába rejtettük el. Éjszaka felfedezték a vámosok.
A titkosrendőrség megszállta az egész vonatot. Azt figyelték, hogy
ki megy vécére, ki keresi a szamizdatokat. Szétverték, felszaggatták
a mosdók falait. A több táskányi anyagból csak kevés maradt meg. Egy
vécében a tükör mögött nem találták meg az egyik csomagot, Molnár
Imre pedig kajánul egy táskát magánál felejtett vagy hagyott a
fülkében, meg a sálja tele volt Szolidaritás-jelvénnyel, abba
rejtette el azokat. Hát ezek maradtak meg. Trencsénben, vagy hol,
ahol kiszálltunk a vonatból, a sok-sok izgalom meg a nem evés miatt,
hányinger fogott el, a gyomoridegeim felmondták a szolgálatot.
Viszont lefotóztunk mindent, és ez megmaradt.
A lengyelországi események más módon is hatottak ránk. Reggeltől
estig hallgattuk a Szabad Európát, és a csehszlovák sajtóban
megjelent írásokat mind összegyűjtöttük, és elemeztük azokat.
Amolyan "szövegelemzést" készítettünk, hogy a valóságból mi és mi
módon szüremlik át a sajtóba. Nagyon tanulságos volt ez a munka,
gyakorlatilag kielemeztük a kommunista rendszer propagandáját.
Emlékszem, hogy ehhez elméleti hátteret Antal László: A
tartalomelemzés alapjai című, a Gyorsuló idő sorozatban megjelent
tanulmánya szolgálta. Ilyen elemzéseket azután többször is
készítettünk, és szisztematikusan figyeltük a pártsajtót. A
megszerzett információkat feldolgozva különböző lakásokban
előadásokat tartottunk a lengyelországi eseményekről, az
előzményekről, egészen 1945-ig visszamenőleg. Nagyon izgalmas
időszak volt ez. Hasonló előadássorozatot szerveztünk 1956-ról is,
ehhez Bibó István és Szabó Miklós szolgáltatta az ismertanyagot. (.)
A magam szempontjából, nagyon fontos további állomásnak az Iródia
megalakulását tekintem. 1983-ban első ízben jött létre egy
gyakorlatilag félhivatalos autonóm kezdeményezés a szlovákiai magyar
irodalmon belül, amely minden hivatalos intézményi formától
független intézményként működött még akkor is, ha formálisan az
érsekújvári Csemadok mellett fejtette is ki a tevékenységét. De az
Iródia társasága, az a 20-25 ember Hodossy Gyula vezetésével
tudatosan törekedett arra, hogy egy autonóm, intézményes formát
hozzon létre a szlovákiai magyar irodalmon belül. Ennek a
törekvésnek 3-4 ember volt a letéteményese, a munkát is ezek
végezték, a többiek írókként, költőkként, tudósokként vagy írni
akarókként vettek részt az egészben.
Azzal a háttérrel, amit már elmondtam, következetesen az autonóm
szervezeti forma kialakítását szorgalmaztam kezdetektől fogva. Meg
kell mondjam, nem mindenben talált kedvező visszhangra az
elképzelésem. Az írókat akkor is a megjelenés, a publikáció
lehetősége izgatta leginkább, és hosszú, sok vitát követelő
beszélgetésben alakult ki az a koncepció, és ebben legfőbb érdeme
Hodossy Gyulának volt, aki szervezésileg összetartotta a társaságot,
amit végül is, máig is az Iródia jelent. Egyébként Pozsonyban is, a
baráti körömben, magában a Jogvédő Bizottságban is rossz szemmel
néztek a kezdeményezésre, és csak megtűrték, hogy én ilyen dolgokkal
is foglalkozom. Az Iródián belül én egy fiatal kritikusnak
számítottam, később, amikor megkíséreltem értékelni az Iródia
tevékenységét, az iródiások körében rossz kritikusnak, a hivatalos
irodalmon belül pedig fejlődőképes kritikusnak számítottam. Mondanom
sem kell, egyik vélemény sem nyugtatott meg. Az Iródia irodalmi
teljesítményének két fontos személyiség volt a garanciája: Grendel
Lajos és Balla Kálmán. Nélkülük ma aligha lehetne az Iródiáról
beszélni. És bár sokan csatlakoztak a későbbiek során az Iródia
méltatáshoz (pl. Zalabai Zsigmond), amolyan megtűrt irodalom maradt
a maga rendkívül jelentős publikációs tevékenységével egyetemben.
A magam részéről az egyik legmerészebb félhivatalos
próbálkozásnak tartom az Iródiát a 80-as években. Ami utána
következett, az már a hivatalos szférába tartozott. A Próbaút című
antológiával és a Próbaút Füzetekkel sikerült integrálni az
irodalomba a legfontosabb irodalmi teljesítményeket az Iródiából, de
ez nem von le semmit az Iródia értékéből. Külön említést érdemel az
is, hogy az Iródia nem csak az irodalom irányába mozdult el. Fontos
szerepet játszott a zene, a képzőművészet, sőt az egyes
tudományágak, mint pl. a néprajz is megjelentek a köreiben és a
füzetekben. A betiltására is akkor került sor, amikor Komárom
mellett, Csicsón egy képzőművészeti tábort akart szervezni. Az FMK
szóvivőjeként megjelent nevek egy része az Iródiából származnak,
Juhász R. József, Németh Ilona, Mészáros Ottó. Az FMK
megalakulásakor az Iródiásokból sokan jelen voltak.
Az iródiások komoly teljesítménye volt, hogy később megkreáltuk
Tsúszó Sándor személyét. Maga a Tsúszó megnevezés, az akkori
irodalmi légkör kifejezője volt. A szlovákiai magyar irodalmi
nagyságokat ledöbbentette ez a legnagyobb szlovákiai magyar író.
Egyrészt mert mindenki önmagát hitte a legnagyobbnak, másrészt mert
rombolt minden autoritást és irodalmi kultuszt az irodalmon belül,
még a Fábry-kultuszt is. Ez is az írói szabadság kifejezője volt,
elegáns ötlettel, az irodalmi eszköztár kifinomult eszközeivel.
Hodossy a kilencvenes években kiadta az egész anyagot egy kötetben,
mint ahogy az Iródiáról is csinált egy reprezentatív kiadványt. (.)
A harmadik előzményként az aláírásgyűjtési mozgalmakat kell
megemlíteni, amely 87-88-ban jött létre, és a romániai falurombolás
elleni tiltakozással kezdődött. Ez volt az első olyan
aláírásgyűjtési akció, több vonalon, amelyik azt jelezte, hogy
valaminek a fölvállalása elkötelezettséget és a jövőre nézve is
egyfajta kiállást jelent. Ha valaki aláírta a dokumentumot, valami
mellett elkötelezte magát, és azt a továbbiakban is föl kellett
vállalnia.
A falurombolás elleni tiltakozó szöveg a Madách Könyvkiadó falain
belül született. Akkor már Magyarországon széles körű tiltakozó
akció bontakozott ki a falurombolás ellen, sőt kisebbségi körökben
is megfogalmazódtak hasonló dokumentumok. Szlovákiában valahogy
csönd honolt. Dobos Lászlót valamilyen körök sürgették
Magyarországon, hogy kellene valamit tenni. Ő akkor a Madáchban
dolgozott a műszaki-technikai osztály vezetőjeként. Írt egy
szöveget, de a maga irodalmi, áttételes megfogalmazásai nem igazán
tették egyértelművé a tiltakozást. Magam is írtam egy szöveget, ami
egyértelműen kimondta a tiltakozás tényét. Ezt a két szöveget
csúsztattuk egymásba, így született meg a tiltakozó dokumentum.
Aztán gyorsan aláírtuk. Máig megőrizetm a vidéken gyűjtött
aláírásokat, a mintegy 120 íven 4000 aláírás
található.
Szemléletbeli különbségek is megjelentek
ebben a dokumentumban?
Nem emlékszem, de azt hiszem,
nem volt erről szó még akkoriban, különben is gyorsan kellett
cselekedni, pár nap alatt kellett elkészíteni.
Te a
Madách Könyvkiadóban mivel foglalkoztál, egyáltalán hogyan kerültél
oda?
Azt hiszem, már említettem, hogy az egyetem
befejezése után három évet a DUSLO vegyiművekben dolgoztam
"betanított munkásként". Csodálatos kifejezés volt ez akkoriban: a
"betanított munkás" azt jelentette, hogy olyan ember, akinek még
"munkás" végzettsége sincs.
Talán nem érdektelen, ha elmondom, hogy amikor valamilyen
protekcióval felvettek "betanított munkásnak", a személyzeti
osztályon nem akarták elismerni az egyetemi diplomámat (ez csak
valamilyen ledolgozott évek miatt volt egyébként fontos akkoriban).
Részben mert el se tudták képzelni, hogy valaki diplomával éppen a
DUSLO-ban munkásnak jelentkezik, részben mert a sok mérnöki diploma
mellett, ami egy kis füzetszerű valami volt, sose láttak
bölcsészdiplomát, ami egy ilyen széttekerhető, lepedőszerű papiros
volt. Hiába volt ott több pecsét meg aláírás, azt mondta az ottani
tudálékos hölgy, hogy szerinte, ez nem "diplom". Az mentett meg,
hogy a másik irodában egy másik titkárnőnek a keresztfia szintén a
bölcsészkaron végzett, és ő már látott hasonlót. Ekkor azt mondták,
hogy rendben van. Érdekes volt, ahogy a személyzeti osztály, amely
az egyik legfontosabb osztály volt az üzemben, így működött.
Innét mentem el egy évre katonának, majd amikor hazatértem, az
Iródia és más egyebek kapcsán Grendelék csalogattak, hogy menjek fel
Pozsonyba, ott mégis jobb lesz nekem. Aztán elszántam magam. 1997
januárjában a Csemadok KB apparátusába vettek fel, a szervezési
osztályra, Gyenge Jánoshoz. Itt alig töltöttem pár napot, akkor
voltak azok a nagy hidegek, egy héten keresztül nem jártak a
vonatok, két hetet pedig beteg voltam. Majd Grendel azt mondta, hogy
van egy hely a Madáchban az eredeti magyar irodalom
szerkesztőségében, menjek oda dolgozni. Februártól már ott voltam.
Zalabai volt a főnököm, Grendel Lajos, Balla Kálmán, Fazekas Jóska,
Karsay Kati és Szőke Edit dolgozott ott akkor. Nagyon jó társaság
volt. A főszerkesztő Duba Gyula volt. Gyakorlatilag az irodalmi élet
középpontjába kerültem. Az egyéb kapcsolataimról senki nem tudott,
Jogvédő Bizottság meg egyebek.
Szerkesztettem szinte mindent, ami egy friss munkaerőnek kijut
ilyenkor, aztán fokozatosan a tudományos irodalom szerkesztése lett
a fő profilom. Komoly szerepem volt szerkesztőként az Új Mindenes
Gyűjtemény átalakításában és az Új Mindenes Gyűjtemény Könyvtára
sorozat megalapításában. Szerkesztőbizottságot szerveztem a
Gyűjtemény mellé, amolyan féllegálisat, amelyik azután komolyan
kezdett foglalkozni a tudományszervezés kérdéseivel. Olyanok vettek
részt a munkájában, mint A. Nagy László, Püspöki Nagy Péter, Popély
Gyula, Vadkerty Katalin, Balla Kálmán, Mácza Mihály, Zalabai
Zsigmond, Végh László, Liszka József, Kovács László, Méry Margit,
Mészáros András, Trugly Sándor. Meghirdettem egy ankétot a
szlovákiai magyar tudományos élet helyzetéről és lehetséges
intézményi formáiról. A kérdőívre, amelyet prominens
személyiségeknek küldtem el, mintegy 50 válasz érkezett. Ezeket
értékelve a szerkesztőbizottság 1989 tavaszán-nyarán kidolgozott egy
átfogó javaslatot a szlovákiai magyar tudományos élet intézményes
formájára. Szerepelt ebben egy Társadalomtudományi Intézet,
ösztöndíjalap, egy Magyar Múzeum és egy tudományos lap, amelynek azt
a nevet adtuk, hogy REGIO, és természetesen a tudományos képzés is
központi témája volt a javaslatnak. Úgy gondolom, hogy máig ez a
legkomplexebb anyag, amit valaha is kidolgoztak a magyar tudományos
intézményrendszerről Szlovákiában. Egy bizottság alakult, amelynek
az volt a feladata, hogy a hivatalos szervek felé, akkor ebbe még a
Csemadok KB is beletartozott, képviselje a tervezetet. A
felsoroltakon kívül ennek tagja volt Bauer Edit, Szeberényi Zoltán
és Turczel Lajos is. Egyébként az egész munkában Balla Kálmán,
Popély Gyula, Püspöki Nagy Péter és A. Nagy László vállalta a fő
szerepet, több héten keresztül konzultáltunk egymással, és ennek
lett a végeredménye ez a tervezet. Az egész anyag megjelent az Új
Mindenes Gyűjtemény 9. kötetében, az ankétra adott válaszok pedig a
Bibliotheca Hungaricában olvashatók, a kötetben csak válogatás
jelent meg.
A tervezettel megismerkedett az írószövettség magyar tagozata, a
Csemadok KB, s az akkori Fábry Napok központi témája lett a kérdés.
Viszont hamarosan világossá vált, hogy mindebből nem lesz semmi.
Ezért döntöttünk úgy 1989 őszén, hogy Budapesten létrehozzuk a REGIO
című szlovákiai magyar tudományos folyóiratot, ebben Tóth László,
Molnár Imre és Szarka László nagyon fontos szerepet vállaltak. A ma
is létező REGIO tehát a mi elképzelésünk megvalósításának az egyik
első lépése volt. A publikációs lehetőséget jelentette. Én csak pár
hónapig voltam tagja a szerkesztőbizottságnak, mert az FMK
megalakulása és a szlovákiai események gyors folyása lehetetlenné
tették, hogy komolyan részt vegyek a szerkesztőbizottság munkájában,
valamikor 1990 februárjában lemondtam.
Tagja lettem fiatal kritikusként az írószövetség magyar
tagozatának, napi kapcsolatban álltam az Irodalmi Szemle
szerkesztőségével. Egyszóval "szlovákiai magyar értelmiségi" lettem,
ami elsősorban azt jelentette, hogy a lenti, "Mihály" nevezetű
kávéházban-kocsmában ücsörögtünk, vitatkoztunk, beszélgettünk, ide
járt szinte mindenki, aki számított valamit az irodalomban. (.)
A Madáchban ért 1989 novembere is, az FMK első irodája, értsd
telefon, hasonlók itt, ebben a szerkesztőségben volt, hiszen
mindannyian itt dolgoztunk. Decembertől azután alig jártam be a
szerkesztőségbe, még szavaztam valamikor 1990. január elején, amikor
Dobos Lászlót választottuk meg igazgatónak a Madách Könyvkiadó élére
(ő később a kiadót le is privatizálta Madách-Posonium néven), de
gyakorlatilag megszakadt minden kapcsolatom a kiadóval. Február
végén azután fel is bontottuk a szerződésemet, és elmentem a
Madáchból.
Maradjunk még az előzményeknél, az
aláírásgyűjtéseknél tartottunk!
Az aláírásokra
kötődött a "memorandumok korszaka" (1988-89). A Jogvédő Bizottság
kezdeményezte 1988-ban, hogy fogalmazzunk meg egy olyan
dokumentumot, amely mögé fel tud sorakozni az illegális, a
féllegális (irodalmi) és a legális (vezető posztokban levő)
értelmiség.
A dokumentum meg is született, és az akkori időszakhoz mérten
tömeges aláírásgyűjtés lett az eredménye. Több mint 290-en írták
alá. Ez volt a Memorandum 1988 című dokumentum, amely október 20-i
datálással ment el az állami szervekhez (!), de valójában karácsony
után, a két ünnep között lett véglegesítve, illetve postázva. A
dokumentum a Csehszlovák Köztársaság megalakulásának 70. és az
1968-as nemzetiségi alkotmánytörvény 20. évfordulója kapcsán
született, és elsőként fogalmazta meg az integrálódó nyugat-európai
struktúrákba való betagozódás és a rendszerváltás szükségességét
Csehszlovákiában (ezeket a részeket Öllős László fogalmazta meg
akkor). A dokumentum vázlatának a szerzője Duray Miklós volt, az
USA-ba való indulása előtt 1988 júliusában hagyta ránk a vázlatos
szöveget, majd a végleges formáját Öllős László, Sándor Eleonóra,
Varga Sándor, Gyurcsík Iván és én alakítottuk ki. Végül is a
félhivatalosnak és hivatalosnak számító értelmiségi szféra
(kimondottan tartalmi okokból) nem csatlakozott hozzá, de a
dokumentum elérte hatását, főleg vidéken megmozgatta az egész
értelmiséget, és alkalmat adott az egyértelmű állásfoglalásra. A
Dobos László képviselte félhivatalos szféra megfogalmazott egy másik
dokumentumot, melyet 1989 márciusában az ellentétek enyhítése vagy
elfedése végett mi is aláírtunk, és az a Harminchármak Levele néven
került be a köztudatba. Ez a dokumentum, jellemző módon, a
kommunista pártszervekhez lett elküldve. (.)
Ezt nem
teljesen értem.
Nehéz is megmagyarázni. Akkor a
kommunista párt volt minden. Ha valaki akart valamit, elsősorban a
párton belül kellett támogatókat szereznie, utána minden rendben
volt, függetlenül attól, hogy pártszervről, állami szervről vagy
önkormányzati (?) szervről volt szó. Ezt az állapotot ma már csak
azok tudják megérteni, akik átélték azt. Erre mondták, hogy:
pártállam.
Mi viszont, a magunk értékrendjét követve, azt mondtuk, hogy
állampolgárként nem a világnézeti alapon szerveződő kommunista párt
érdekel bennünket, hanem az állam, a köztársasági elnök, a kormány
stb. Függetlenül attól, hogy ezek a szervek teljes mértékben a
kommunista párt befolyása alatt állnak. A Fidesz fogalmazta meg ezt
akkor a legtalálóbban: úgy kell viselkednünk, mintha jogállamban
élnénk, annak ellenére is, hogy nincs jogállam. Mi is minden
lépésünket ehhez igazítottuk. Ennek a jelszónak az volt a lényege,
hogy a jogállamiság értékrendjét állította szembe a nyilvánosság
előtt is a pártállami értékrenddel.
Mi is csak ezt tettük. Persze Magyarországon akkor más volt a
helyzet, de például a Charta 77 is ugyanezt vallotta. Soha nem
Jakeąhez címezte a beadványait, hanem ©trougalhoz mint kormányfőhöz,
vagy Husákhoz mint köztársasági elnökhöz. Mi ugyanis nem elvtársak
voltunk, hanem állampolgárok, akik élni kívántak a törvényes
jogaikkal.
A két dokumentum esetében ez egy nagyon jelentős nézet- és
szemléletbeli különbség volt. Mi az állami szervekhez küldtük el a
petíciónkat (Memorandum 1988), a Harminchármak Levele pedig a
kommunista pártszervekhez ment el. Ez pedig a két dokumentum
tartalmára is hatással volt, a Memorandum 1988 például úgy
fogalmazott, hogy mi, Csehszlovákia állampolgárai az alkotmányra
stb. hivatkozva, a másik dokumentum pedig a kommunista párt érdemeit
méltatva tért rá a vélt "hiányosságok" felsorolására, végig abszolút
pártlojalitást sugallva. És ez megmutatkozott a követelésekben is.
Én most már nem emlékszem a részletekre, de bárki elolvashatja a két
dokumentumot, és ha ebből a szempontból is nézi, nagyon komoly
különbségeket fog találni.
Ha még meredekebben akarok fogalmazni, akkor ez a kétfajta
magatartás kétfajta kibontakozási folyamatról is szólt. A Memorandum
egy rendszerváltást, európai integrációt feltételezett (ez meg is
fogalmazódott benne), tehát egy gyökeresen új demokratizálódási
folyamatot, jogállamot. A Harminchármak Levele pedig a kommunista
pártkeretek, tehát a pártállam megreformálását, a peresztrojka
szellemében, egy modernizált szovjet blokkon belül.
Hogy ez mennyire így volt, azt a következő hónapok eseményei
mutatták meg. Már régen megtörtént a rendszerváltás, a kommunista
párt vezető szerepét már kivették az alkotmányból, de sokan még
akkor sem értették, hogy miről is van szó valójában. Hogy nem a
68-as események rehabilitációja zajlik, hanem az a bizonyos "átkos
kapitalizmus", a jogállam kiépítése. A legpregnánsabb kifejezője
ennek Dubček volt, aki például nem értette meg több órás győzködés
és magyarázás után sem 1990 márciusában, ott voltam ennél, hogy
ahhoz, hogy a Szövetségi Gyűlés elnöke legyen, indulnia kell a
választáson a VPN (Nyilvánosság az Erőszak Ellen - a szerk.)
színeiben. Ő úgy gondolta: ha őt rehabilitálják, akkor a kommunista
párt színeiben automatikusan elnöke lesz a parlamentnek. Csak hát
akkor már a kommunista párt kiszorítása volt a cél egy többszereplős
politikai rendszerben. Sajnos, a "mi" szlovákiai magyarjainknál sem
volt ez másképp. (.)
Azt hiszem, megint előre
szaladtunk az időben.
Igen, csak azért azt még
elmondanám a pontosság kedvéért, hogy több hónapos egyeztetés
zajlott a szövegről, mármint a Memorandum 1988 szövegéről. Ezeket a
megbeszéléseket Varga Sándor folytatta a Bizottság részéről. A másik
oldalon Szőke József és Dobos László voltak. Minden megbeszélésüket
konzultáltuk, és megszabtuk, hogy mi az, ami elfogadható számunkra,
és mi az, ami nem. A Központi Archívum olvasóterme, vagy hogyan
hívták ezt akkor, ahol Varga Sanyi dolgozott, több Bizottsági
dokumentum kidolgozásának a színhelye volt. Amikor 1988. október
végén kiderült, hogy nem tudunk megegyezni, és félő, hogy kicsúszunk
az időből, elkezdtük gyűjteni az aláírásokat.
Hogyan
zajlott ez akkor?
Egyszerű volt az egész. Néhány
emberhez elvittük a szöveget, és megkértük, hogy a baráti körében
mutassa meg másoknak is. Viszont nagyon vigyáztunk arra, hogy az
aláírások eredetiek és hitelesek legyenek. Aztán megbeszéltük azt
is, hogy kiken keresztül kell eljuttatni Pozsonyba az aláírásokat.
És persze a dokumentumot elvittük személyesen a prominens magyar
értelmiségiekhez. Ennek tudható be, hogy ezekben az ismeretségi
körökben szinte minden családtag ellátta kézjegyével azt. De ez
akkor nagyon nagy merészségnek számított. Számomra külön élmény
volt, hogy olyan emberekkel ismerkedhettem meg, akiket csak az
addigi Bizottsági címlistáról ismertem, vagy csak az irodalmi
közéletben kerültem velük kapcsolatba. Barak László, Hunčík Péter,
Bödők Zsigmond nevét kell megemlítenem. A dokumentum az aláírók
nevével együtt megjelent a Kettős elnyomásban című kötetben, amelyet
a New York-i Püski Könyvkiadó jelentetett meg a Magyar Emberjogi
Alapítvány közreműködésével, és amit Duray szerkesztett Amerikában.
Az utolsó pillanatban sikerült kijuttatnunk a dokumentumot. Az
aláírók között Duray Miklós neve is szerepel, aki még Amerikába
utazása előtt bízott meg bennünket, hogy a nevében aláírjuk a
dokumentumot.
Hány példányban készült a dokumentum?
Négy vagy öt, nem emlékszem pontosan. Megküldtük a
Szövetségi Nemzetgyűlésnek, a csehszlovák kormánynak, a ČTK-nak
(Csehszlovák Sajtóiroda - a szerk.), az MTI prágai tudósítójának és
valamilyen magyarországi félellenzéki lapnak. Tudtuk, hogy a ČTK és
az MTI nem fogja közölni. Érdekes, hogy az MTI, amelyet akkor Pió
Márta képviselt, valamilyen formában reagált, és őrzök egy levelet,
amelyet Sándor Eleonórával neki címeztünk, bizonyítva, hogy az
aláírások hitelesek, és nyugodtan adja közre azt. De ennek a
részleteire már nem emlékszem.
De ti is megőriztetek
legalább egy példányt belőle.
Természetesen, egy
példány máig a birtokomban van, sőt az elküldés után még érkeztek
utólag is aláírások, tehát nem 266-an írták azt alá, ahogy a
hivatalos szerveknek elküldtük, és ahogyan a Kettős elnyomásban
megjelent, hanem a hozzánk eljutott ívek alapján 26-tal többen,
tehát 292-en írták alá a dokumentumot.
Dobosék hogyan
reagáltak minderre?
A tárgyalások közben
folytatódtak, de nagyon szorított bennünket az idő, már így is
lekéstük az október 28-i időpontot. Közvetlenül karácsony előtt
aztán felkerestem Dobos Lászlót a lakásán Pozsonypüspökiben. Nagyon
meglepődött, hogy a Bizottság képviseletében megjelentem. Akkor már
közel két éve dolgoztunk együtt a Madáchban. Nagyon konstruktív volt
a megbeszélésünk. Én közöltem vele, hogy mi október elejétől
gyűjtjük az aláírásokat a dokumentumunkhoz, és annak a
kétszázvalamennyi aláírónak, akik csatlakoztak a dokumentumhoz, nem
akarunk csalódást okozni, ezért az elkövetkező napokban elküldjük a
dokumentumot Husáknak. Arra kértem, hogy írja alá a dokumentumot. Ő
azt mondta, hogy a megbeszélések még nem zárultak le, ezért
felelőtlenség lenne a részéről az aláírás.
Nem volt
olyan érzésed, hogy a tárgyalásokkal el akarják húzni a
megbeszéléseket, hogy lehetetlenné tegyék a dokumentum elküldését?
Nagyon sokféle érzésem volt akkor, erre nem
emlékszem. De folytatom. Én akkor a következő javaslatot tettem
neki: Nem lenne jó, ha két dokumentum születne, mert ez a
megosztottságunkról árulkodna. Ha ő nem tudja aláírni a
dokumentumot, a másik dokumentum, amely megszületik, ne legyen
valamilyen ellendokumentum. Ezért megígértem, hogy ha elkészül, én
is és mások is aláírják majd, és legyen annak a neve: Memorandum
1989. Ez valami kontinuitást feltételezne, és akár minden évben
kiadhatnánk egy ilyen dokumentumot. Ebben egyeztünk meg. Tehát a
68-as generáció nem csatlakozott a dokumentumhoz, de mi a következő
évben, a Grendel is, Balla Kálmán is aláírtuk a Harminchármak
Levelét is, annak ellenére, hogy nem Memorandum 1989 volt a címe.
Egyébként a harminchármak Levele címet egy év után kapta, 1990-ben,
amikor megjelent hivatalosan is már a szabad sajtóban. Mondanom sem
kell, hogy nem 1989 januárjában - ahogy ezt akkor Dobos mondta -
készült el a dokumentum, hanem valamikor márciusban. A szövegről
akkor már nem folytak egyeztetések, mi egyszerűen aláírtuk azt.
Viszont nagyon érdekes volt az aláírás módja. Nem
csatlakozhatott bárki a dokumentumhoz, valakik nagyon megválogatták
az aláírókat. Mi akkor egy "értelmiségi arisztokratikus" megoldásnak
tekintettük az egészet. Nem 292 aláírás volt a dokumentum alatt,
hanem csak a kiválasztottaké, pedig akkor már ezt a dokumentumot még
többen is aláírták volna, mint a Memorandum 1988-at. És ami
számomra még megrázóbb volt, hogy ezt a dokumentumot, mintha
egyeztetve lett volna a pártszervekkel, a pártszervek komolyan is
vették. Valamilyen referensi szinten megbeszélések kezdődtek az
egészről. Persze ide az aláírók közül csak a kommunista párttagokat
hívták (.). Ők nagyon fontos embernek érezték magukat akkor,
szerintem fel sem merült bennük, hogy csak szemfényvesztés az egész,
nem is lett a megbeszéléseknek semmilyen eredménye. (.) De ez egy
fontos tanulság volt. Nem is nekem, hiszen ezekkel a viszonyokkal én
eléggé tisztában voltam, hanem azok számára, akik jóhiszeműen,
szlovákiai magyar értelmiségiként aláírták a Memorandum 1988 című
dokumentumot, a másikhoz pedig közel se tudtak kerülni. (.)
Ezt követte a Magyar PEN Klubnak a megalakulása 1989 júniusában,
amely már ténylegesen autonóm formáció volt az írói társadalmon
belül. Azért volt teljesen autonóm, független minden intézményes
formától, mert hivatalosan alakult meg a nemzetközi PEN Klubnak a
szabályai szerint, a prágai és a budapesti központ beleegyezésével.
Közel 30 szlovákiai magyar író vett ebben részt, Balla Kálmán volt
az egész mozgatója. Első dokumentumai a cseh ellenzékiek
bebörtönzésével kapcsolatos tiltakozások voltak, illetve
állásfoglalások a szlovákiai magyar irodalommal és közélettel
kapcsolatban. Az első közgyűlésén megjelent Martin M. ©imečka és
Miloą ®iak is. A PEN Klubnak nem volt igazán kifutása, ekkorra már
teljesen átpolitizálódott a közélet. Gyakorlatilag elhalt 89 után.
Október végén, november elején volt még egy közgyűlése, amelyen
Kusýék bebörtönzése ellen tiltakoztunk, de aztán én szem elől
tévesztettem. Talán 91-ben beolvadt a szlovákiai PEN Klubba. (.)
Mármost 1989. november 18-ának a közvetlen előzménye az egyik
cseh ellenzéki csoportosulás, a Mandler-Doleľal-féle Csehszlovák
Demokratikus Kezdeményezésnek (Československá Demokratická
Iniciatíva) a közeledése, kapcsolatteremtése volt, amely 88-89-ben
zajlott, és ez a szárny képviselte Csehországban azt az
ellenzékiséget, amely a Charta 77-hez közel állt ugyan, de attól
független kezdeményezésként jött létre, és a Masaryk-féle
tradíciókra alapozta működését. A Mandler-Doleľal vezette
kezdeményezés volt az a formáció is, amely gyakorlatilag az akkori
jogi viszonyok közepette létrejöhetett, intézményesült formában. Ez
az "iniciatíva", "kezdeményezés" volt az a megfoghatatlan jogi
norma, melynek alapján társadalmi szervezet jöhetett létre anélkül,
hogy be kellett volna jegyeztetni. Lényegében polgári kezdeményezés
volt. Tehát néhány ember létrehozott egy kezdeményezést, nem volt
párt, nem volt intézmény, nem volt társadalmi szervezet, de végül is
egy csoportosulás volt, amit jogilag nem lehetett megfogni, de nem
lehetett megtámadni, büntetni sem.
A Doleľalékkal kialakított kapcsolatra kötődve jött létre az a
társaság Szlovákiában, amelyik eldöntötte, hogy hasonló formációt
hoz létre a szlovákiai magyar kisebbség körében. 1989. november
18-án gyakorlatilag ez alakult meg Vágsellyén. Magát a megnevezést
(Független Magyar Kezdeményezés) is a Csehszlovák Demokratikus
Kezdeményezésből vette, tehát ugyanannak a "jogi" formának az
átvétele volt, és ezt az utat akarta járni ez a társaság. A
különbség annyi volt, hogy a belső struktúráját november 18-án a
Charta 77 struktúrájának mintájára alakította ki, két szóvivőt
"választottunk".
Volt még két fontos ösztönző erő. Az egyik, hogy a magyar
demokratikus ellenzékkel 79 óta gyakorlatilag kapcsolatban voltunk,
és ez egy nagyon élő kapcsolatot jelentett, a másik, hogy a 80-as
évek másik felében már a cseh ellenzékkel is, tehát nemcsak a
Doleľal-Mandler-féle szárnnyal, hanem a Charta 77-tel is
kapcsolatban álltunk.
Az utolsó lökést az FMK megalakításának a Néhány mondat című
politikai pamflet adta, amely gyakorlatilag egy utólagos Charta 77
aláírást jelentett sokak számára, számunkra is, és nagyon sok, több
ezer aláírást sikerült összegyűjtenünk. Ez már teljesen nyílt
politikai állásfoglalás volt 1989. szeptemberében-októberében.
(.)
Ha már ezt hozzáfűzted, úgy tudom, hogy 1989 nyarán
volt egy megbeszélés Miroslav Kusýval, mondanál erről
valamit.
(.) Hát ez az ellenzéki aktivitások körébe
tartozik. Amikor Duray Miklós 1988. augusztus elején elment
Amerikába, a szlovák ellenzékiekkel szinte teljesen megszakadt a
kapcsolat. A szlovák ellenzékiek alatt azokat a chartásokat kell
érteni, akik Szlovákiából aláírták a Charta 77-et. Kusý,
Čarnogurský, Ponická és mások, nem voltak sokan. Mi nem ismertük
teljes részleteiben Duraynak ezeket a kapcsolatait. Arról tudtunk,
hogy készítenek egy közös nyilatkozatot a Charta 77-en belül a
szlovákiai magyar kérdésről, a szövegvázlatokat is láttuk, de ebben
nem voltunk benne. (.) Azt is tudtuk, hogy mielőtt Duray elment
Amerikába, ezek a megbeszélések nem vezettek eredményre.
Mármost valamikor 1989 nyarán megjelent egy cikk a Literárny
týľdenníkben egy Gregor Papuček nevezetű magyarországi szlováktól,
valami "jajkiáltás", melyre Ján Bobák "elvtárs" reagált, és
meglehetősen nacionalista hangvételt ütött meg az egyébként
népszerű, ellenzékinek számító szlovák hetilapban. Sándor
Eleonórával megfogalmaztunk egy válaszírást, és elküldtük a
szerkesztőségbe. Csodák csodájára nagyon gyorsan megjelent ez az
írásunk, melyre Bobák elvtárs még ugyanabban a számban válaszolt is.
Újabb írásunk követte ezt arról, hogy mit is jelent a nemzethez
tartozás, hogy ki számít magyarnak és ki szlováknak, hogy nem lehet
félmilliós szlovákságról beszélni Magyarországon, ha ott csak 8
ezren vallják magukat szlováknak stb., stb. Pár héten belül
világossá vált, hogy az írásunk közlése csak alkalom volt arra, hogy
a lap megjelentesse a legvadabb nacionalista írásokat ebben a
kérdésben, amolyan reakcióként a mi írásainkra.
Azért hangsúlyozom, hogy Bobák "elvtárs", mert mi az írásunkban
következetesen Bobák "úr"-nak tituláltuk őt. Ez szentségtörés volt
akkoriban. Az "úr" kifejezés valami burzsoá csökevénynek számított,
Bobák elvtárs ki is kérte magának, aztán pejoratívan bennünket is
"leurazott", pontosabban csak a nevünket használta és elhagyta az
"elvtárs" kifejezést. Ma már mindennek szinte semmilyen jelentősége
sincs, akkor ez a polgári magatartásunk egy fontos kifejezője
volt. Nos, ez volt az az ok, hogy Sándor Eleonórát és engem
megkeresett a szlovákiai ellenzék néhány tagja. Miroslav Kusý, Milan
©imečka, Martin M. ©imečka, Ivan Čarnogurský, Ján Jablonický.
(.) Pozsonypüspökiben jött létre az első találkozó, pontosan nem
emlékszem az időpontra, de valamikor augusztus elején. Itt arról
volt szó, hogy nekik már elég intenzív a politikai tevékenységük,
partnereket kerestek magyar vonalon, akiket be lehetne kapcsolni
ebbe a politikai artikulációba. Nagyon sok kérdésben meg is
egyeztünk. Megegyeztünk, hogy nem a történelemmel fogunk
foglalkozni, hanem a mai társadalomban egy demokratizálódási
folyamatot kell beindítani, tehát ne foglalkozzunk a múlttal, hanem
próbáljunk meg olyan közös pontokat találni, amelyiken el lehet
indulni egy demokratikusabb Csehszlovákia irányába. Politikai
lépésekről ezen a megbeszélésen nem volt szó. Szó volt viszont a
másik megbeszélésen, amely október 10-e körül jött létre.
(.) Vágsellyén jött létre a találkozó a lakásunkban, közvetlenül
Kusýék szabadulása után. 1989. augusztus 20-án, amikor
letartóztatták őket, több mint egy hónapig voltak vizsgálati
fogságban, és hát a tüntetések, a külső nyomás hatására, szabadon
engedték őket. Ez a találkozó úgy október 10-e körül jött létre.
Pontosan a dátumra nem emlékszem. Azt viszont tudom, hogy Kusý akkor
két napja volt szabadlábon. Tehát ez azt jelenti, hogy közvetlenül
utána, gyakorlatilag a börtönből jött ide Sellyére. Ezen a
találkozón gyakorlatilag a későbbi politikai reprezentáció minden
fontos személyisége megjelent, ez is mutatta a dolog fontosságát.
Ján Čarnogurský a személyi titkárát küldte el, úgy hívták, hogy Ján
Bicko. Ő volt jelen ezen a megbeszélésen. Itt volt Miroslav Kusý,
Milan ©imečka, Martin M. ©imečka, Ján Langoą, ő akkor a földalatti
keresztényi vonalat képviselte, Miloą ®iak, Boris Pastier, aki az
írói vonalat képviselte, a többiekre nem emlékszem.
Már nyíltan politikai kérdésekről volt szó, mégpedig arról, hogy
hogyan képzeljük el a szlovák demokratizálódási folyamatot. Kusýék
abban az időben egyértelműen Dubčekben gondolkoztak, egy
demokratikus szocialista vízióban. Dubček személyéről ezen a
megbeszélésen úgy esett szó, mint lehetséges megoldásról, mint az
1968-as emberarcú szocializmusnak a rehabilitációjáról. De nem
igazán látták komoly esélyét azokban a napokban annak, hogy Dubček
szerepet vállalhat az egész folyamatban. A megegyezés abban állt,
hogy mi létrehozunk egy olyan szervezetet, amely párbeszédképes lesz
velük. Na most ez a velük egy elég megfoghatatlan dolog volt. A
Charta 77 szlovákiai szárnya, részben az ellenzéki írói társulás,
tehát a Martin M. ©imečka és a ®iak körül kialakult fiatalok
csoportja és Ján Langoą képviselte keresztényegyházi vonal. Így
lehetne definiálni az egészet.
Zöldek még nem voltak
ott?
Se diákok, se zöldek. Ilyen politikai formáció
akkor még nem volt. Ami konkrét témaként merült föl az előző
megbeszéléseken is, és ezen is, az az, hogy akkor készült
Csehszlovákiának az új alkotmánya. Október 28-ára akarták Jakeąék
elkészíteni az új alkotmányt. Már 1988-ban szerették volna
elfogadni, de ez elhúzódott 1989-re. Kusýék nyáron elkezdtek
dolgozni egy alternatív alkotmányon, és ennek az alkotmánynak a
kidolgozásába kívántak bevonni bennünket, és ehhez kérték azt, hogy
valamilyen intézményes formában kapcsolódjunk be az alkotmány
kidolgozásába.
Ez azért volt fontos, mert nem szerettek volna egyéni nézeteket
képviselni az alkotmány kapcsán, hanem egy hivatalos kisebbségi
álláspontot szerettek volna prezentálni, valamilyen dialógust
folytatni, és ehhez kellett nekik egy olyan intézményi forma,
amelyik ezt lehetővé tette volna.
Így jött össze ez a két dolog. A Doleľal-féle "kezdeményezés",
hogy velük szemben is intézményes formában lépjünk fel, hogy velük
vagy az ő intézményüknek egy szlovákiai magyar intézményét alakítsuk
ki, s ugyanez az intézmény jelentette volna azt a keretet, amelyik
párbeszédbe kezdhetett volna Kusýékkal.
És azért alakult meg csak november 18-án a Független Magyar
Kezdeményezés, mivel korábban nem lehetett összehozni a társaságot.
Több próbálkozás volt erre, de igazából az, hogy 20-25 vagy 30 ember
egyszerre valahol találkozzék, ezt egyszerűen nem lehetett
megvalósítani úgy, hogy a rendőrség meg egyebek ezt ne tudják
követni. (.)
Térjünk vissza a november 18-i találkozó
előzményeihez! Tulajdonképpen, ha jól tudom, akkor lényegében véve
te döntötted el azt, hogy kik lesznek meghíva a szűk körű
találkozóra. Így van ez?
Nem teljesen, mert a
Mandlerékkal a kapcsolatot több ember tartotta. Itt több személyről
kell beszélni párhuzamosan, mivel eléggé leosztódtak a föladatok az
egyes kapcsolatok alakításában. A Charta 77 képviselőivel elsősorban
Sándor Eleonóra tartotta a kapcsolatot, ő volt az, aki vagy
tolmácsként, vagy valamilyen formában Prágába szokott járni a
tüntetésekre, nem hagyott ki egy tüntetést sem Prágában. Részben
tüntetni ment, részben, ha már ott volt, akkor általában a magyar
ellenzékieknek tolmácsolt a ©abatáék meg mások irányába. A
Mandlerékkal, Doleľalékkal Grendel Lajos volt a fő kapocs, Grendel
Lajos, mert a Doleľaléknak jó kapcsolataik voltak Budapesten.
Grendel úgy kapcsolódott az egészhez, hogy Doleľalék eredetileg őt
keresték meg azért, mert Budapesten kapták meg a nevét. (.) Aztán
Grendel adta tovább Balla Kálmánnak meg nekem, a szerkesztőségen
belül, a Madáchban. A PEN Klub az egyértelműen a Balla Kálmánnak
volt az ügye, ő volt az, aki vitte a vonalat Budapest és Prága
irányába.
A politikai képződmény kialakításában volt némi szerepem nekem
is, tehát a Független Magyar Kezdeményezés kialakításában, de azért
el kell mondani, hogy részben Sándor Eleonórával, Balla Kálmánnal és
másokkal konzultálva folyt az egész. De aki véglegesítette a
névsort, hogy kit meghívni, az a Kálmán meg én voltam. De ennek nem
volt ekkora jelentősége, a névsor adott volt, a kérdés úgy merült
fel, hogy hányan férünk be a kétszobás lakásunkba. Ez a társaság
elsősorban a PEN Klubra és a korábbi csoportosulásokra alapozódott.
Ezért vettek részt olyan emberek is, akik a későbbiek során már
abszolút nem politizáltak, sőt már itt is végigunatkozták az egész
éjszakát. Nem érdekelte őket a téma, ezek íróemberek voltak, költők,
például a Bettes Pista az egész Független Magyar Kezdeményezés
megalakulását végigaludta, mert annyira nem érdekelte őt a dolog, de
ő azért itt volt. (.) Mindezeket azért mondom el, hogy érzékeltessem
a hangulatot. Viszont mindenki tudta, hogy hova jön, és teljes
mértékben tudatában volt annak is, hogy most nagyon komolyan
csoportos politikai szerveződés kialakításában vesz részt, amiért
akár 5-8 évre is bebörtönözhetik. És ez arra is vonatkozott, akit
nem érdekelt az egész, vagy végigaludta azt. Ezt azért tudni kell
hozzá.
Végül is hány ember volt jelen ezen az
összejövetelen?
Emlékezetem szerint úgy 22-23 ember
volt jelen. Soha nem jelentettük meg a későbbiekben az alapítók
névsorát. Pár héten belül, amikor már ezrek csatlakoztak a
mozgalomhoz, nem lett volna etikus. Ez egyfajta megkülönböztetése
lett volna a tagságnak: alapítók és csatlakozók. Hát ezért nem
jelentettük meg a listát. (.)
Most azért már a
történelmi tényszerűség kedvéért elmondhatnád.
Nem
biztos, hogy mindenkit fel tudok sorolni. Állítólag valaki leírta,
legalábbis utólag, a névsort, és meg is kell lennie az FMK
archívumában, nekem nincs meg ez. Tehát csak a nagyon rossz
arcmemóriámra tudok támaszkodni, amikor neveket mondok. Biztos
vagyok benne, hogy nem lesz teljes a névsor: Sándor Eleonóra, Németh
Zsuzsanna, A. Nagy László, Öllős László, Hodossy Gyula, Barak
László, Szigeti László, Kulcsár Ferenc, Grendel Lajos, Balla Kálmán,
Németh Ilona és Marián, Juhász R. József, Hunčík Péter, Bettes
István, Molnár Imre, Szőke Edit, Karsay Kati, Gyurovszky László,
Gyurcsík Iván, Tóth László, Bába Iván, Csanaky Eleonóra, Filep Tamás
Gusztáv, éjszaka vagy talán már a reggeli órákban megjelent Molnár
Imre is Csáky Palival.
Említetted, hogy ennyi embert
nehéz volt összehívni úgy, hogy a rendőrség ne tudjon róla. Mégis
hogyan sikerült?
Amikor terveztük az egészet,
világos volt, hogy valami házibuliszerűséget kellene szerveznünk,
amelyre meghívjuk ezeket az embereket. Ilyenek elég gyakran voltak.
Felmerült a névnapom, ez november 4-én van, de akkorra nem sikerült
megszervezni. Aztán Tóth Lajos barátom keresett meg, hogy az 50.
születésnapját a volt Vörösmarty Klub egykori termében a vágsellyei
Centrál Szálló kávéházában szeretné megünnepelni. Ezt az alkalmat
akarja felhasználni arra, hogy a volt klub szellemi örökségét
felelevenítve egy értelmiségi konferenciát szervezzen a kisebbségi
lét legégetőbb kérdéseiről. Miközben a program kialakításán
gondolkodtunk, arra is megkért, hogy javasoljak neki neveket, akiket
meghívhatna erre. Nos, ekkor mondtam neki, hogy adok majd 20-30
nevet, akiket feltétlenül hívjon meg, és én garantálom, hogy meg is
fognak jelenni.
Arra gondoltam, hogy a születésnap jó alkalom lesz a tervezett
összejövetelre. A barátaimmal megbeszéltük az egészet, ekkor
véglegesítettük a névsort is. A születésnap és a konferencia jó
alkalomnak tűnt. Csak arra kellett vigyázni, hogy másutt alakuljon
meg a szervezet, ne a Centrál Szállóban, mert ezzel sokakat
veszélyes helyzetbe hozhattunk.
Úgy döntöttünk, hogy a Szállóból átmegyünk a lakásomra, és ott
fogjuk megalapítani a Független Magyar Kezdeményezést, megvitatni a
politikai arculatát, belső szerkezetét meg mindent. Tóth Lajos "A
csehszlovákiai magyar értelmiségi lét" című konferenciára vagy 120
embert hívott meg. Lényegében mindenkit, aki számított akkoriban. El
is jöttek szép számban. Én a Lajosnak egy szót sem szóltam arról,
hogy valami más is készül. A Tóth Lajos, annak ellenére, hogy ott
lett volna a helye nálunk, hétfőig nem is tudott arról, hogy
megalakult az FMK. (.)
Ma is úgy gondolom, hogy ha a politikai történések nem vesznek
más irányt akkoriban, a Tóth Lajos által szervezett konferenciának a
megrendezése az egyik legnagyobb politikai tett lett volna a
későbbiekben. Egyébként az is az volt. Királyhelmectől egészen
Pozsonyig, vagy akkor még Prágáig minden fontos személyisége
megjelent a konferencián a szlovákiai magyar értelmiségnek, utána se
volt ilyen átfogó és jól megszervezett tanácskozása a magyar
értelmiségnek. Pedig nagyon nagy szükség lett volna rá. Püspöki Nagy
Péter, Varga Sándor, Popély Gyula, Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond,
Molnár Imre, Szarka László, Szabó Rezső, Balla Kálmán, Sándor
Eleonóra, remélem nem hagytam ki senkit, és én adtam elő. Nagyon
izgalmas előadások voltak, amelyeket ott helyben magnószalagra is
rögzítettek. (.)
Hogyan emlékszel, milyen hangulat,
milyen nézetek alakultak ki akkor, Tóth Lajos születésnapján?
A konferencia előrevetítette az összes politikai
irányzatát a szlovákiai magyarságnak. Azért tudta előrevetíteni,
mert az egész konferenciát a Lajos úgy alakította ki, hogy csokorba
fogja a már meglévő különböző nézeteket. Nagyon élesen megjelent
ezen a konferencián, vagy szemináriumon, vagy mit tudom én, minek
lehet nevezni, az 1968-as generáció és a mi generációnk közötti
ellentét. Éles viták alakultak ki, fogalmak és politikai
elképzelések között. (.)
Az egyik előadás az enyém volt, amelyik arról szólt, hogy nem
"nemzetiségként", hanem "nemzeti kisebbségként" kell értelmezni az
itt élő szlovákiai magyarságot. A korabeli felfogás, amit egyébként
a szlovák kommunista párt egyik fő ideológusa, Plevza is vallott,
következetesen nemzetiségként (národnos») határozta meg a szlovákiai
magyarságot, egy külön identitásként, melynek semmi köze sincs a
magyar nemzethez. Valami hasonlót fogalmaztak meg Szabó Rezsőék
1968-ban, indokolandó a 68-as alkotmánytörvényt. Az előadásom
ezekkel a nézetekkel szemben "nemzeti kisebbségként" definiálta a
szlovákiai magyarságot, tehát olyan nemzetrészként, amelyik
Csehszlovákiában kisebbségi helyzetben van. Ez egyben azt is
jelentette, hogy a szlovákiai magyarság a magyar nemzet integráns
része. Az előadásom teljes szövege megjelent a REGIO-ban,
Magyarországon, 1990 elején. Ez egy nagyon jelentős szemléletbeli
különbséget jelentett akkoriban. Később, amikor a fordulat után,
mindenki, volt kommunisták, reformkommunisták, sőt még titkos
ügynökök is amellett kardoskodtak, hogy a szlovákiai magyarság a
magyar nemzet integráns része, és hogy ők világéletükben ezt
vallották, csak mosolyogtam magamban.
A másik fontos előadása Sándor Eleonórának volt, aki azt
fogalmazta meg, hogy nem kell a hatalommal törődni, hanem a hatalmi
struktúrák mellett kell olyan szervezeteket, intézményeket
kialakítani, amelyekben a szlovákiai magyarság sajátos érdekeit
képviselhetik. Ez egy rövid előadás volt, akkor, amikor a
peresztrojkás időszakban mindenki a hivatalos, a remélt
reformpolitika sáncaiba kívánkozott vissza, nem is nagyon volt
visszhangja, szóval nem nagyon érzékelték ennek a súlyát. De ott
néhányan tudtuk, hogy ez egy nagyon komoly programadó beszéd, amihez
hasonló nem hangzott el korábban kisebbségi körben nyilvánosan. És
hát, mi tudtuk, hogy ilyen intézmény a Bizottság, és ilyen lesz pár
órán belül az FMK is.
Amikor azt mondtam, hogy a történések más irányt vettek november
18-a után, és ez a konferencia gyakorlatilag visszhang nélkül
maradt, annak legjobb bizonyítéka az, hogy a konferencia anyaga soha
nem jelent meg. Érdekes lenne valamikor megjelentetni ezt. Fontos
kordokumentum lenne. Azóta mi leírattuk az anyagot, és a Bibliotheca
Hungaricában letétbe helyeztük.
Mi történt még a
konferencián?
Nem emlékszem pontosan a vita
részleteire. Arra emlékszem, hogy Öllős László és Szabó Rezső között
elég éles felfogásbeli különbség alakult ki jogi kérdésekben,
valamilyen jogértelmezés kérdésében.
És emlékszem arra is, hogy Molnár Imre, teljesen váratlanul,
elővette Esterházy János fényképét, kifüggesztette a mikrofon mellé
a falra, és felszólított mindenkit, hogy most emlékezzünk meg a
legnagyobb szlovákiai magyarról, aki mártírhalált halt.
Megemlékezése, amely derült égből villámcsapásként érte a
jelenlévőket, hogy itt Esterházy Jánosnak a neve egyáltalán
fölmerült, és az Imre a képét kitette a pódiumra, nagyon sok
emberben rettenetes nagy riadalmat keltett. Hogy itt őket csőbe
húzták, olyan témába rángatták bele, mellyel nem kívántak
foglalkozni. Pedig tényleg ez volt az első hivatalos megemlékezés
nyilvános fórumon Esterházy Jánosról Szlovákiában 1948 vagy 1945
óta. Utána, valamikor 1990 nyarán és őszén, több, úgymond "első"
megemlékezés zajlott a politikai harc és a politikai kampány
részeként Dél-Szlovákiában, de igazából ez volt az első
megemlékezés, vagy rehabilitálás. (.)
Nos ehhez azért hozzá kell tenni, hogy a későbbiek során nem
igazából volt mindenki számára világos, hogy mi is történt
valójában. Sokan voltak olyanok, akik azt hitték, hogy a Centrál
Szállóban alakult meg a Független Magyar Kezdeményezés, de ez nagyon
tudatosan két esemény volt. Sokan pedig megsértődtek, hogy nem
lettek meghíva a lakásomra, eltérő politikai pályák is kialakultak
emiatt. Nem lehetett mindenkit meghívni. Ha tudtuk volna, hogy mi
lesz vasárnap, hétfőn meg az elkövetkező hetekben, akkor akár a
Centrál Szállóban is meg lehetett volna alakítani az FMK-t. Lehet,
akkor még az események is más irányt vettek volna.
(.)
És hogyan is alakult meg az FMK?
Este 8 és 9 óra között, jelzésszerűen az emberek szépen,
csöndben eltűntek a szállodából, és megjelentek nálunk a lakásban.
Aki még nem volt tájékoztatva, hogy miről van szó, azt
tájékoztattuk, és kezdtük kimunkálni, hogy milyen politikai
képződményként kívánjuk létrehozni az FMK-t. Két alternatíva volt,
hogy szociáldemokrata irányultságú vagy pedig liberális irányultságú
politikai szervezetként alakuljon-e meg a Független Magyar
Kezdeményezés. És hát végül is a második lett az, amit elfogadtunk.
Vissza tudsz emlékezni arra, hogy miért?
Az akkori vita részleteire nem emlékszem pontosan.
Igazából csak ez a két lehetőség merült fel. Érdekes, hogy akkor már
szocialista irányzatról, legyen az ember- vagy akármilyen arcú, nem
esett szó. Pedig megtörténhetett volna, hiszen, mint már említettem,
egy hónappal korábban Kusýék valami ilyesmiben gondolkodtak. Több
tényező is közrejátszott a döntésben. Először is a negatív
megközelítés: mi az, ami nem lehet. Meggyőződésem, hogy a
szociáldemokrata alternatíva is ilyen módon lett elvetve, túlságosan
emlékeztetett a szocialista jelzőre, és úgy gondoltuk, hogy ez
negatív érzelmeket keltene. A másik viszont pozitív megközelítés
volt. Akkor mi már tényleg egy polgári értékrendet képviseltünk, és
ehhez legközelebb a szabadelvű politikai értékrend társult.
Emlékszem, hogy a liberális politikai irányvonal mellett Grendel
érvelt leginkább, meggyőződésem, hogy neki viszont az irodalom
szemszögéből az individualizmus volt a motivációja. Meg kell
jegyezni, hogy az akkori felfogásban a szabadelvűség nem csupán
politikai irányultságként merült fel, hanem olyan politikai
értékrendként, amely a legalapvetőbb emberi és szabadságjogok
legfőbb letéteményese és kifejezője volt. Maga az FMK is sokat
küszködött a fogalom értelmezésével. Sokáig a liberalizmus azoknak
az értékeknek a társadalmon és államéleten belüli rögzítését
jelentette, amely lehetővé tette egy pluralista társadalom
működését. Tehát az alkotmány megváltoztatását, egy sor törvény
megalkotását, azoknak az alapvető jogoknak a rögzítését -
sajtószabadság, választójog, gyülekezési szabadság, társulási
szabadság, a piac szabadsága stb. -, amelyek nélkül elképzelhetetlen
többpártrendszer és plurális rendszer. Ha konkrétabb akarok lenni,
azt kell mondanom, hogy mindazon alapkérdések tisztázását, amelyek
nagy részét Magyarországon például az ellenzéki kerekasztalon belül
sikerült megoldani, ilyen Szlovákiában nem volt, sem kerekasztal,
sem maga a folyamat, sem pedig a volt hatalommal való párbeszéd vagy
kiegyezés. Ennek viszont az volt a következménye, hogy a közvélemény
nem tudta feldolgozni, sok esetben felfogni sem, az új, hirtelen
megjelent értékrend minden részletét, a buktatókról és dilemmákról
nem is beszélve. Ez a mai napig végigkíséri a társadalom fejlődését,
sok esetben a demokrácián belüli diktatórikus kísérleteknek kell
ráeszméltetni a társadalmat egy médiatörvény, egy alkotmánybíróság
fontosságára. Akkoriban mi a liberalizmust a demokratikus keretek
kialakításaként, a játékszabályok kimunkálásaként értelmeztük, nem
pedig egy sokszereplős politikai harc egyik szubjektumaként. A régi
rendszer átalakítása, a "rendszerváltás" volt az a fő dolog, amiben
gondolkodtunk, és azután az elkövetkező hónapokban munkálkodtunk
is. A későbbiek során teljesen természetesnek tűnt számunkra,
hogy más pártok is létrejönnek, gondolkoztunk magyar kisgazda-,
magyar szocdem párt létrehozásán. A magyar kereszténydemokrata
mozgalmat gyakorlatilag mi indítottuk útjára. (.) De az már
nagyon zavart bennünket, hogy ezek a pártok nem a játékszabályok, a
szabadságeszmék kiteljesedésével törődnek, hanem azzal, hogy
teljesen kiszorítsanak bennünket a politikai színtérről, semmi
mással nem törődtek, csak azzal, hogy ezt megtegyék, miközben a
rendszerváltás kezdetén álltunk csupán. Az pedig egyenesen
felháborított bennünket, hogy néhányan a mi sorainkban kezdenek
olyan nemzeti vagy más alapon működő pártkezdeményekbe, amelyek
ellentétben álltak az egész folyamattal.
Mindezzel csak arra szeretnék rámutatni, hogy akkoriban a
szabadelvűség a szabadságjogok törvényi rögzítését jelentette
számunkra, a tényleges rendszerváltást. És ezzel nem csak mi volt
így. A Polgári Fórum, a VPN, de azt hiszem a magyarországi
rendszerváltó pártok is ezzel a dilemmával küszködtek. Erre
mondták később, még komoly szakértők is, hogy hát igen, a forradalom
felfalja a gyermekeit. Pedig a fordítottja volt igaz, a "gyermekek",
a kialakított értékrend és játékszabályok folytán kialakult
politikai szereplők falták fel a "forradalmat", a még nem
tisztázott, nem rögzült játékszabályokat. Szlovákiában ennek
tragikus következményei voltak. Csehországban a Klaus-féle párt,
Szlovákiában a mečiari párt volt ennek a legfőbb kifejezője. Nem
véletlen, hogy éppen ők osztották fel később a köztársaságot. (.)
Ha ez nem így lett volna, akkor mi teljesen pártpolitikai alapon
gondolkodtunk volna, és nem szakértőkben. Az első parlamenti
képviseletünk esetén, a kooptálásokkor, nem javasoltuk volna például
Popély Gyulát, vagy akár Duray Miklóst is említhetném, vagy nem
javasoltuk volna ugyanezen személyeket az 1989. december elején még
reálisnak vélt szövetségi nemzeti kisebbségi miniszteri posztra.
Durayt akkor úgy javasoltuk, hogy még otthon sem volt, Budapestről
egyenesen Prágába utazott. Tehát az értékrend volt fontos
számunkra november 18-án.
Nem játszottak ebben szerepet
a magyarországi politikai pártok?
Ez akkor fel sem
merült. Akkoriban számunkra az MDF, vagy az SZDSZ (ők akkor talán
még valami Hálózat voltak), vagy a Fidesz mind egyformán volt
érdekes és értékes. Hogy megint valami konkrét példát mondjak: mi
mellettünk, akik meglehetősen a polgári ellenzékhez álltunk
közelebb, A. Nagy László kifejezetten MDF-esnek számított, ilyen
minőségében állt például díszőrséget Nagy Imre koporsójánál,
tudomásom szerint egyetlen szlovákiai magyarként június 16-án az
újratemetésen. De például Bába Iván, aki később MDF-es lett,
akkoriban még a Hálózat lelkes híve volt, sőt később valamilyen
Liberális Pártot is alapított. Hát ennyire bonyolult volt ez akkor.
Pártpolitikai szempontok igazából akkor kezdtek szerepet játszani,
amikor megalakult 1990. február elején az Együttélés, és kiderült,
hogy az MDF teljes mellszélességgel őket támogatja. (.)
Mi november 18-án egy illegális szervezetet alapítottunk, amelyik
a még akkor is kifejezetten ortodox kommunista elveket vallókon
kívül mindenkit megszólítani és összefogni kívánt. Ezt a
célkitűzését az elkövetkező hónapokban - az elvárásainkat és az
akkori elképzeléseinket is messzemenőleg meghaladva - sikerült is
elérnie. (.)
Volt egy újságotok, a Szabad Kapacitás.
Azt is ekkor alapítottátok meg?
A Szabad Kapacitás
egy külön történet. Juhász R. József és Németh Ilona, ők is az
Iródiából jöttek, vetették fel már jóval korábban, hogy egy amolyan
művészeti, közéleti illegális lapot kellene alapítani. Gondolkodtunk
is sokat róla. Egyszer, közülünk akkor csak a Rocco (Juhász R.
József) értett a számítógéphez, kinyomtatott két szót, valahogy a
számítógéppel megnyújtva a betűket, mondván, ez meg is felelne
címnek. Ez volt a Szabad Kapacitás, tehát a kihasználatlan, a
felszínre nem hozott szellemi értékek. Tetszett a cím, így
elkezdtünk dolgozni a lap első számán. Sok anyag össze is jött.
Aztán, amikor megalakult az FMK, ez lett a belső információs lapja.
Akkor már nem gondolkodtunk abban, hogy ez egy komoly lap lesz,
hiszen a lehetőségek nagyobbak lettek, de mégis egy fontos lapnak
számított az első hetekben. Stencil nyomtatásban jelent meg, valahol
Dunaszerdahelyen nyomták a lapot, pár ezer példányban. De ennél
sokkal nagyobb volt a példányszáma, mert megengedtük, hogy bárki
utánnyomja, és nem szabadott megtartani, hanem az elolvasása után
azonnal tovább kellett adni az ismerősöknek. A Szabad Kapacitás
azután az FMK hivatalos tájékoztatója lett. Már csak azért is, mert
közben a kommunista pártorgánumnak számító Új Szó mellett
megalapítottunk egy napilapot is, NAP néven, amelynek az első száma
rohammunkában, december 15-én jelent meg, és Hunčík Péter volt az
első főszerkesztője. Mindkét lapot szinte a térdünkön
szerkesztettük, semmilyen felszerelésünk nem volt hozzá, még az
írógépet is kölcsönkaptuk. (.)
Mit jelentett az
illegális szervezet?
Két szóvivőt választott a
társaság. A szóvivőknek az volt a feladatuk, hogy nevüket adják a
nyilvánosság előtt az egészhez, gyakorlatilag rajtuk keresztül
jelent volna meg az FMK. Ők képviselték volna a szervezetet
mindennemű tárgyaláson, kézjegyükkel ellátták volna a kiadott
dokumentumokat, és ők vállalták volna fel a büntetőjogi eljárásokat
is. A Charta 77 mintájára alakítottuk ki az egészet. Ha a szóvivőket
letartóztatták volna, akkor újabb szóvivők léptek volna a helyükbe.
(.) A. Nagy László és én vállaltam az első szóvivőséget a
Független Magyar Kezdeményezésben. Azért mondom, hogy vállaltuk,
mert ez vállalás kérdése volt akkoriban, nem választás kérdése. A
vállalás azt jelentette, hogy minden következményével együtt
vállaltuk fel a szóvivőséget. Természetesen a többiek egyetértettek
ezzel, e nélkül nem ment a dolog, de például választással senkit sem
lehetett ilyen feladatra kényszeríteni. (.)
Még üléseztünk, amikor éjszaka vagy kora reggel Molnár Imre
megjelent, és hozta a hírt, hogy Prágában szétverték a
diáktüntetést, és hogy valaki meghalt. A Centrál Szállóban valaki
hallgatta rádiót, mi ezzel akkor nem törődtünk. Ott helyben a
társaság, aki még ott volt, mert többen elmentek, megfogalmazta az
első dokumentumát, amely követelte a felelősségre vonást a tüntetés
szétveréséért, és hát demokráciát, demokratikus viszonyok
kialakítását követelte az első dokumentumában. És ezt adtam le
másnap a Szabad Európának (Varga Györgynek Budapesten), közölve vele
egyben a tényt is, hogy megalakult a Független Magyar
Kezdeményezés.
Varga Györggyel ismertétek egymást?
Futólag igen, valamilyen konferencián találkoztunk
már, meg hát a Szabad Európából és a fordításai miatt ismertük. Mint
később kiderült, a feleségével, Zsuzsával, kapcsolatban voltam a
kiadótól, ő akkor, ha jól emlékszem, az Európa Kiadónál dolgozott.
Az első telefonbeszélgetésünk meglehetősen hivatalos volt. Én
szóvivőként kerestem meg őt, ő pedig azonnal arra kért, hogy
olvassam be a dokumentumunkat, mert hogy úgy hitelesebb. Hirtelen
nem tudtam, mit tegyek, meg is ijedtem, váratlanul ért az egész, így
erre nem került sor. Ő olvasta be a lediktált szöveget. Ezek után
felhívtam a prágai Polgári Fórumot, és velük is tudattam a tényt,
azután még az Informační servis című ellenzéki információs bulletint
értesítettük Prágában a megalakulás tényéről, és hogy felvettük a
kapcsolatot a Polgári Fórummal. Ez meg is jelent az első számaikban,
akkoriban az Informační servis naponta többször is megjelent, a
beérkezett hírektől függően. Mi voltunk az első szervezet,
amelyik Szlovákiából felvette a kapcsolatot a Polgári Fórummal, a
véletlen folytán pedig az első politikai szervezet, amely november
17-e után alakult meg Szlovákiában. (.)
Mit jelentett a
szóvivőség?
Hát nem volt mindegy. Azt tudtam, hogy a
szóvivőség elvállalásával azt a kockázatot is felvállalom, hogy
kihallgatnak majd szinte naponta, esetleg letartóztatnak, és vádat
emelnek ellenem. Ez akkor, hogy úgy mondjam, benne volt a pakliban.
Legalábbis akkor, amikor elvállaltam ezt. De ez már mindegy volt, a
szerteágazó kapcsolatrendszerünk, a kiterjedt baráti kör biztonságot
adott, akkoriban a szolidaritás tényleg a szó legigazibb értelmében
érvényes volt még. A "szolidaritás" nem véletlenül került bele az
első elvi nyilatkozatunkba az egyik legfontosabb értékként. De azt
az álmaimban sem gondoltam volna, hogy pár napon belül egy több ezer
fős politikai szervezet vezetője leszek.
Másnap viszont egy
egészen új helyzet állt elő. Tudtam, hogy egy másfajta folyamat
indult el, mint amit feltételeztünk, amire készültünk. Ez komoly
kihívást jelentett, másfajta feladatokat stb. Hogy csak egy példát
említsek, A. Nagy László, aki a másik szóvivő volt Vágsellyéről
Budapestre utazott valamilyen családi látogatásra, se telefon, se
semmi, azt se tudtam, hol van, rendkívül kellemetlen helyzet volt
ez, egymagamnak kellett minden kijelentésért és cselekedetért
vállalni a felelősséget. Ő aztán természetesen hamarosan hazajött,
de soha nem felejtem azt a pár napot, amikor távol volt. Csak azért
bocsátottam meg neki ezeket a napokat, mert később minden fontos
tárgyalást magára vállalt, és szinte hónapokon keresztül
éjjel-nappal bírta szusszal, függetlenül attól, hogy otthon három
gyermeke volt. Később komoly szerepe volt abban, hogy a VPN
kerekasztalánál, a fontos politikai döntéseknél a súlyunknak
megfelelően lehettünk jelen, sőt talán még ennél is többet tudtunk
elérni. Így sikerült elérnünk már az első hetekben, hogy az FMK
döntő pozícióba jutott a tüntetések szervezésénél, hogy Grendel
Lajost és Szigeti Lászlót állandó tagként tudtuk javasolni a
kerekasztalba. A legtöbb megbeszélés informális volt, amelyeket Nagy
Laci vezette.
Az első napokban több nyilatkozatot kellett kiadni,
megfogalmazni. Ezeket általában otthon fogalmaztuk meg, majd
felhívtuk azokat, akik elérhetők voltak telefonon, és utána kiadtuk
azt. Így ment ez akkor, de nem is lehetett másképp. Az alapítók nagy
része ezekben a napokban helyi szinten vett részt az FMK
megalapításában, a tüntetések szervezésében. Abszolút bizalomra volt
szükség, és akkor ebből nem volt hiány.
Ilyen nyilatkozat volt az is, amelyik első ízben foglalta össze
az FMK célkitűzéseit, és amely nyílt csatlakozást jelentett az
ellenzéki kerekasztalhoz. Ez hétfőn vált aktuálissá, amikor a Kis
Színpad előcsarnokában első ízben találkoztak az akkori szervezett
ellenzéki körök. Ekkor alakult meg a VPN
kerekasztala.
Kik voltak ott?
Hát
elsősorban mi, az FMK, Öllős Lacival voltam jelen. Magát a
kerekasztalt az előző nap este megalakult Nyilvánosság az Erőszak
Ellen (VPN), a Charta 77 képviselői, a diákok, a zöldek és a
színészek alkották. Minden mozgásban volt. Nyugati tévékamerák előtt
zajlott az ülés, amely kimondta, hogy a jelenlevőkből megalakul az
ellenzéki kerekasztal. Az egész terem egyébként teljesen ismeretlen
emberekkel volt tele, máig nem tudom, kik voltak ott. Kusýra, Milan
©imečkára viszont határozottan emlékszem. Öllős Laci ékes
magyarsággal és szlováksággal felolvasta a csatlakozó
nyilatkozatunkat az egyik tévékamera előtt, és ezzel lezártnak
tekintettük a napot. Mint ahogy az is volt.
Az akkori forgatagban viszont ez nem jelentett szinte semmit.
Ekkor még semmi sem dőlt el. Csak annyi történt, hogy az ellenzéki
érdekeltek találkoztak egymással. Utólag elemezve ez egy nagyon
fontos találkozó volt, nemcsak azért, mert az volt jelen, aki nagyon
aktívan vett részt az első napok történéseiben, hanem azért is, mert
ez megszabta a későbbi politikai mozgások kereteit. Az Ellenzéki
Kerekasztal, amely később a VPN keretében működött egészen 1990
januárjáig, az egész szlovákiai rendszerváltás, a tüntetések
szervezése, a politikai egyeztetések legfontosabb szerve volt,
gyakorlatilag abban az összetételben, ahogy ott és akkor
megjelentünk.
Nagyon fontosnak tarom, hogy akkor és ott mi egy szervezett
erőként, egy önálló intézményként szerepeltünk. Ez a későbbi
történésekre meghatározó volt. Az első hét előrevetítette a
politikai erők összetételét. Ha az FMK nem lett volna jelen, akkor
az egész folyamat a magyarok részvétele nélkül ment volna végbe.
Ezzel viszont az történt, hogy nemcsak a magyarok kapcsolódtak be az
egész folyamatba, hanem a tüntetéseken is kellő súllyal tudtunk
megjelenni, sőt komoly szerepünk volt abban, hogy a Fidesz emberei
és más szónokok is, például Konrád György, megjelenhettek a
tüntetéseken.
Hogyan telt el ez a hét?
Nehéz elmondani, mert szinte torlódtak az események. Sok
irányból kezdtek szerveződni az emberek. A Duna-parton az öreg
hídnál volt valami művészklub, ott jelentek meg az első szónokok.
Egyre többen jelentek meg az emberek. Olyan volt ez, mint egy
nyitott fórum, mindenki mondta magáét, sok ember találkozott, baráti
beszélgetések folytak éjszakákon át. És kristályosodni kezdett a
kép. A Hviezdoslav téren tüntetések kezdődtek, aztán kicsinek
bizonyult a tér. A Gottwald téren folytatódott és a Szlovák nemzeti
felkelés terén tetőzött az egész. (.)
De az első napok legfőbb kérdése az volt, hogy ki, milyen szinten
milyen erővel tud részt venni a folyamatban. Emlékszem arra, hogy
kedden éjszaka megkerestük Budajt valamilyen pozsonyi földszinti
lakásban, ahol a Bratislavské listyt* készítették. Magyaráztuk neki,
hogy itt most a tüntetéseket kell megszervezni, hogy mi
Magyarországról minden kapcsolatunkat mozgósítani tudjuk. Semmit sem
értett az egészből, az újsága következő számáról tanakodtak, ő akkor
a zöldeknek volt az egyik vezéralakja, de idegenkedett attól is,
hogy valami magyarok ebbe be akarnak kapcsolódni. Több napnak
kellett eltelnie ahhoz, amíg megértette, hogy egy több tízezer fős
tüntetés minden részletét át kell gondolni, nem lehet mindenkit a
mikrofonhoz engedni, hogy ha valaki felvállal egy tüntetést, annak
minden következményét vállalnia kell. Mi akkor a budapesti
Bős-Nagymaros elleni tüntetéseken részt vettünk, ott voltunk a
március 15-i ellenzéki tüntetéseken, és persze Nagy Imre
újratemetésén is. Szigeti Lacinak sikerült a kerekasztalon
meggyőznie az embereket, hogy minden tüntetésnek megvan a maga
dramaturgiája, tudni kell, hogy mit akarunk, és ehhez kire, mire van
szükségünk. Szigeti későbbi presztízse ezekben a napokban alakult
ki, a tüntetések "dramaturgja" volt.
A legszebb az volt, hogy miután a kerekasztalnál megbeszéltük az
egyes tüntetések, pontosabban felszólalások menetét, azok, akiknek
szerepük volt, a tribünre mentek, akiknek pedig nem jutott szerep,
ott tüntettek a téren kezükben a kulcsokkal. Nagyon sok magyar volt
akkor ott. Naponta találkoztunk azokkal, akikkel a Néhány mondat és
más egyéb akciók kapcsán ismerkedtünk meg. Nappal jártuk a vidéket,
megpróbáltunk megjelenni mindenütt, délután négy körül pedig már a
VPN-ben voltunk, egy óra múlva pedig a téren.
(.)
Milyen fontos megbeszélésekre emlékszel ezekből a
napokból?
Volt egy nagyon meghatározó megbeszélés
Ján Langoą lakásán, csütörtökön, azt hiszem, november 23-án az
éjszaki órákban. Csak páran voltunk ott. Engem Kusý hívott oda.
Arról folyt a beszélgetés, hogy hogyan tovább. Minden fontos ember
ott volt: Budaj, Kusý, Fedor Gál, Milan ©imečka és még páran. Egy
Boris Zala nevezetű szakállas ember pár oldalas papírt húzott elő,
mondván, hogy ő már megfogalmazta a programot, és azt vitassuk meg.
Nem volt rossz szöveg, csak végig valami nemzeti forradalomról
beszélt. Szlovák forradalomról, miegymás. Ha magyarul olvastam volna
az egészet, és ha azt olvastam volna, ami akkor Budapesten teljesen
természetes volt, hogy "magyar forradalom", talán fel sem tűnt
volna, de a szlovák nemzeti forradalom nagyon bántotta a fülemet,
hiszen akkor mi már mindenütt ott voltunk, és mi (állam)polgári
forradalmat képzeltünk el. Tehát szlovákiait és nem szlovákot. Szóvá
tettem ezt. Nem sokan értették, hogy miről beszélek. Sokáig kellett
magyaráznom. Mindenkinek természetes volt az egész. Aztán Kusý
mellém állt, és az ő tekintélye lehengerelte a társaságot. Ott és
akkor dőlt el, hogy Szlovákiáról, és nem szlovákokról szólt a
későbbiekben a forradalom. A VPN későbbi dokumentumaiban már
következetesen ez a fogalomhasználat jelent meg. Zala hosszan
érvelt a maga igaza mellett, melynek az lett a következménye, hogy
az egész programjavaslatát elvetették. Fedor Gállal akkor
találkoztam először, ő azonnal ráérzett a különbségre. Nem tudom,
emlékszik-e bárki is erre a találkozóra a résztvevők közül, ehhez
hasonló több is zajlott akkoriban, számomra nagyon tanulságos volt.
Még akkor éjjel jött a hír, ott a lakásban, amikor még együtt
voltunk, hogy katonákat és harckocsikat vezényelnek a tüntetők
ellen, az akkori hadügyminiszter nyilatkozata ment a tévében. Ekkor
nagyon komolyra fordult a dolog. Egy új helyzet teremtődött, melyben
senki sem tudta, hogy mit lehet tenni. Én magam sem. A kérdés az
volt, hogy folytatjuk-e, vagy sem. A folyatás mellett döntöttünk.
Nem ez a döntés határozta meg a dolgokat, hanem a prágai, ahol
szintén hasonlóképpen döntöttek. De ez is nagyon fontos volt, hiszen
ellenkező döntés esetén, már akkor és ott a szlovákok kijátszhatók
lettek volna a csehekkel szemben, mint például 1968-ban. (.)
Rá egy napra, 1989. november 24-én Dunaszerdahelyen Szigeti Laci
lakásában újra találkozott szinte az egész alapító társaság. Ott
fogalmaztuk meg az FMK Elvi Nyilatkozatát. Mint minden meghatározó
dokumentum, ez is pár óra alatt készült el, szinte egymásnak
diktáltuk az egyes pontjait. Ez a dokumentum alkotta azután az FMK
sarkkövét. A később született Belépési Nyilatkozatnak, az FMK-hoz
való csatlakozásnak az alapját ez a dokumentum alkotta. A belépési
nyilatkozat valahogy úgy szólt: "Egyetértek az FMK Elvi
Nyilatkozatával és csatlakozom a Független Magyar Kezdeményezéshez."
(.)
Egy kollektív munka eredménye volt ez a dokumentum. Soha többé
nem sikerült kollektíven megfogalmazni egy ilyen meghatározó
dokumentumot az FMK-ban. 15-20 ember nem tud közösen fogalmazni,
akkor és ott ez sikerült. Talán ennek is volt köszönhető, hogy ennek
a dokumentumnak, amikor megjelent a sajtóban, olyan elemi hatása
volt. December elejére mintegy 6000-en írásban csatlakoztak az
FMK-hoz, felvállalva ezt a nyilatkozatot. A Nyilatkozaton keresztül
a szlovákiai magyarság csatlakozott, és a későbbiekben aktívan vett
részt az átalakulás folyamatában. Nem történt valami eget rengető
dolog, csak annyi, hogy nem maradtunk ki belőle. De ez, szerintem,
máig hatóan fontos mozzanat volt. Bármi történt azután, ezt a tényt
nem lehetett meg nem történtté tenni. Pedig alakulhatott volna
máképp is. A sok-sok helyi és járási tüntetés, amelyekben az FMK
kulcsszerepet vállalt ezekben a hetekben, a későbbi politikai
folyamatokra meghatározó erővel hatott. Egy közösség politikai
érettségét és politikai súlyát mutatta. Ami persze, akkor is, mint
mindig, néhány elszánt emberen múlott, de a közösség aktív
hozzáállása nélkül ezek az emberek semmit sem tudtak volna tenni.
Amikor a Madáchban egész napokon, sőt éjjeleken keresztül
csörögtek a telefonok, és azonnali válaszokat kellett adni arra,
hogy mit és hogyan kell tenni. Miközben azt se tudtam, hogy kik
hívnak, arról pedig fogalmam se volt, hogy az egyik-másik község hol
is van, nos hát akkor éreztem először, hogy rendkívül nagy
felelősséget vállaltunk magunkra, hogy százak, sőt ezrek sorsáról
döntünk, hogy a szűk kis, kedélyes értelmiségi körünk egy komoly
politikai erővé változott. (.)
|