"A kétkedés útja vezet a kérdésekhez,
a kérdések útja pedig az igazsághoz." (Abélard)
"Hű! mennyi burok van itt, töméntelen!
Dehát a magját meg sohasem lelem? Ez már fura!
Hántogatom középig, s csupa réteg - kisebbedve végig.
- Elmés a természet!" (Ibsen: Peer Gynt)
A kelet-közép-európai nemzetek néprajztudományai a
18-19. század fordulója tájékán a "népit" a "nemzetivel" azonosítva,
elsősorban német hatásra, egyértelműen nemzeti tudományként
határozták meg önmagukat. Ebben kimondva-kimondatlanul az is benne
volt (van?), hogy az egyes nemzetek népi kultúrája bizonyos etnikus
specifikumok gyűjtőmedencéjeként egyszersmind az adott etnikum
nemzeti jellegének legmarkánsabb kifejezője. Ugyanígy azonosítani
szokták a néphagyományt a nemzeti hagyománnyal, s mindezt a
nemzettudat egyik legfontosabb pilléreként kezelik. Előadásomban -
talán kissé szokatlan, talán kissé eretneknek tűnő módon - arra
keresem majd a választ, hogy vajon a fentiek a népi kultúránk egyes
jelenségeinek, valamint azok összességének egzakt vizsgálatával
igazolhatók-e.
1.
Kiindulásként vizsgáljuk meg, mit ért a
néprajztudomány etnikus specifikumon, amely - mint alább látni
fogjuk - tükörfordításnak tűnik ugyan, a néprajztudomány
értelmezésében azonban mégsem azonos a nemzeti jelleggel, a nemzeti
sajátossággal. Barabás Jenő megfogalmazásában az etnikus specifikum
"a kultúra olyan eleme vagy komplexuma, amely hosszabb időszakban
sajátos, abban az értelemben, hogy csak az adott etnikum
kultúrájában található meg, ott általános, más csoportoknál viszont
hiányzik vagy csak másodrendű. Az etnikus specifikum a népi kultúra
vizsgálata során használt fogalom, elsősorban a dolgozó osztályok
kultúrájára vonatkozhat, ami a széles körű elterjedtség kívánalmából
is következik... Az etnikus specifikum fogalmába - folytatja Barabás
- beletartoznak nemcsak a tárgyak, dolgok, hanem az életmód minden
megnyilvánulása, rítusok, normák, értékítélet, tudásszint, művészeti
alkotás stb. Különbözik az etnikus specifikum fogalma a nemzeti
sajátosságtól, jellegtől, a nemzeti karaktertől. Egyrészt ezek
döntően esztétikai, pszichikai kategóriák, másrészt
osztálytartalmukat a nemzetfogalom határozza meg. Ennek megfelelően
vizsgálatukkal más tudományágak - történetírás, irodalomtudomány,
művészettörténet, esztétika stb. - foglalkoznak elsősorban." A
néprajztudományon belül a nemzeti karakter vizsgálata csupán a két
világháború közötti német néprajzkutatásban kapott jelentősebb
szerepet. Egyébként a néprajztudomány legfeljebb az etnikus
specifikumokat vizsgálja, ám ezek megítélése sem egységes. A
századforduló szakirodalmában még bőven találkozunk olyan
megállapításokkal, melyek az etnikus specifikumnak nagyobb
jelentőséget tulajdonítanak. Az adatok egyre nagyobb
felhalmozódásával, az ismeretek bővülésével azonban egyre több
jelenségről sikerült kimutatni, hogy nem etnikus specifikumról van
szó, hanem sokkal szélesebb körben ismert jelenségről, így mára ezek
- egyébként teljesen indokolatlan - túlhangsúlyozásával legfeljebb
az alkalmazott néprajzban (a folklorizmus és neofolklorizmus egyes
jelenségeihez kapcsolódva) találkozunk. Ezekben a körökben (és ebből
adódóan természetesen a köztudatban is) kapcsolják össze még ma is
az etnikus specifikumokat a nemzeti karakter vizsgálatával.
Számomra egyébként kérdéses magának az etnikus
specifikumnak a léte is. Elméleti síkon el tudom ugyan fogadni, de a
gyakorlatban - a nyelven és az etnikai tudaton kívül, amelyek persze
szintén jelentős kulturális tényezők - nem tudnék a magyar népi
kultúra köréből egyetlen olyan jelenséget sem említeni, amely
objektíve megvan az egész magyar nyelvterületen, és csak ott van
meg. Mellesleg a fentebb idézett Magyar Néprajzi Lexikon-beli
szócikkében maga Barabás Jenő sem hoz fel az etnikus specifikumra
egyetlen konkrét példát sem. Így, megítélésem szerint, magyar
viszonylatban jogosultabban beszélhetünk lokális specifikumokról,
amelyek egy-egy kisebb-nagyobb tájegységen, régión belüli azonos,
másutt viszont hiányzó jelenségekre mutatnak, s amelyek viszont
általában nem alkalmazkodnak a nyelvi határokhoz. Erre tanulságos
példákat idézhetnék úgy a Magyar Néprajzi Atlasz, mint a Szlovákia
Néprajzi Atlasza egyes térképlapjairól.
Vizsgálódásunkban tovább haladva a hagyomány
fogalmával kell megismerkednünk. A kérdéssel a közelmúltban ketten
is foglalkoztak behatóbban. Nyíri Kristóf a hagyomány fogalmát
filozófiai megközelítésben "nem filozófiailag elemezni, hanem a
filozófiából kitessékelni" igyekszik A hagyomány fogalma című
akadémiai székfoglalójában. Megfogalmazásában "a hagyomány a
szóbeliség viszonyainak tudásmegőrző intézménye", s elődleges,
másodlagos hagyományokat, valamint műhagyományokat különböztet meg.
Mivel "műhagyományok jelesül az úgynevezett nemzeti hagyományok" is,
most csak az ezzel a problémával foglalkozó eszmefuttatásait mutatom
be kissé részletesebben.
"Ma már tudjuk - írja -, hogy az írásbeliség
terjedésével, a nyomtatott szövegek korával jöttek létre a szó mai
értelmében vett nemzetek; és tudjuk, hogy az ún. nemzeti hagyományok
történeti fikciók", amelyek a piacgazdaság közepette elsődlegesen
gazdasági érdekeket szolgálnak. "A nemzeti hagyományok anyaga persze
valóságos: fabrikálásukhoz a néprajz szolgáltat elemeket." Ehhez
azért annyit hozzátennék, hogy nem is minden esetben "szolgáltat",
hanem igen gyakran a néprajzi anyaggyűjtések adataival a nem
néprajzkutatók visszaélve "fabrikálnak" olyan dolgokat is, amilyenek
az igazi néprajzkutatónak álmában sem jutnának eszébe! Nyíri Kristóf
kemény szavaival élve: "némely bizonytalan és gyökértelen, hírnévre
és pénzre áhítozó értelmiségiek" konstrukciói ezek. Gunda Béla
ugyancsak akadémiai székfoglalójában (Hagyomány és európaiság)
beszélt a hagyomány, elsősorban a magyar néphagyomány jellemzőiről.
Konkrét példák sokaságával mutatta be, miként ötvözte magába a
keleti örökséget a nyugat-európai hozadékkal a magyar népi kultúra.
Képletesen szólva: "Karácsonyi asztalunkra ki van terítve az európai
néphit, amelyet népünk sajátosan integrált." Ugyanakkor a magyar
népi műveltséget - amely "egymással láncszerűen összefüggő,
vonalhatárral el nem választható, az etnikumot is kifejező
szubkultúrák sokszínű freskója" - a magyar nyelv kapcsolja egybe. "A
nyelvi határokon belül a népi műveltség többféle történeti és
területi variációjával találkozunk - folytatja Gunda a gondolatsort
-, s minden variációban változó szerepet játszik az európaiság -
legyenek ezek eszmék, gondolatok, varázslatok, szokások s a munka
kellékei." A népi kultúra értelmezése terén tehát a közelmúltban
elhunyt jeles néprajztudós szigorúan megmarad a nyelvi határok
szabta keretek között, míg a magyar tudománnyal és irodalommal
kapcsolatban megjegyzi, hogy azok "nem férnek bele hazájukba". Az én
megítélésem szerint viszont a népi kultúra sem. Ugyanúgy, ahogy a
magyar nyelvterületen belül az egyes táji csoportok között
vonalhatárral ki nem jelölhető átmenet van, ugyanúgy sima átmenet
tapasztalható a nyelvhatár két oldala között is.
Végezetül a címben jelzett harmadik fogalomra, a
nemzettudatra utalva legyen elegendő annyit megjegyezni, hogy az a
nemzeti hagyomány egyenes ágú folytatódása, s legalább annyira
mesterséges és fiktív, mint az. A parasztság körében eredendően
nemzettudatról nem is igen beszélhetünk. Sokkal szűkebb tájegységek,
akár egyes falvak adta keretek közé szorul a nép "mi"-tudata.
2.
Ennyi - mondjuk! - elméleti bevezető után nézzük,
hogy a mai Szlovákia területén élő magyar nemzeti kisebbség népi
kultúrája hogyan tükrözi vissza az itt élő magyarok nemzeti
sajátosságait a vele szomszédságban élő szlovákokkal (és más
etnikumokkal) szemben. Nincs itt arra tér, hogy a kérdést
részletesen adatolva mutassam be, így csak jelzem, hogy például a
szlovákiai Kisalföld népi kultúrája szinte teljesen egységes,
függetlenül attól, hogy szlovákok, magyarok, horvátok vagy németek a
hordozói. Kisebb egységekre lebontva a kérdést, a Komárom megyei
Újgyalla szlovák lakossága a törökök kiűzése után, a 18. század
legelején foglalta el mai lakhelyét ugyanúgy, mint Kurtakeszi
eredendően szintén szlovák lakossága. Az előbbi népesség nyelvében a
mai napig szlovák maradt, míg az utóbbi jórészt nyelvileg is
hasonult az egyébként magyar környezethez. Az újgyallai nők és
férfiak viselete viszont abba a viseleti csoportba tartozik, amelyet
kizárólag magyar falvak (Martos, Naszvad, Komáromszentpéter, Hetény,
Ímely) alkotnak, és a Magyar Néprajzi Lexikon "martosi viselet"
szócikke sem vesz arról tudomást, hogy van közöttük egy szlovák
nyelvű közösség is. A Nagysurány környékére a törökök kiűzése után
telepített morva eredetű lakosság mára teljesen elszlovákosodott,
miközben népi kultúrája alapvetően megegyezik az itt élő
magyarokéval. A Zobor-vidéki magyar falvak anyagi műveltsége
gyakorlatilag semmiben nem különbözik a környező szlovák
falvakéitól. Az Ipoly alsó folyása melletti szlovákiai falvak
(Leléd, Helemba, Bajta) népe szintén a törökök kiűzése után
húzódhatott le mostani lakóhelyére, s lényegében a 20. század
fordulójára magyarosodott el. Érdekes módon az Ipoly túlsó,
magyarországi oldalán található falvak (pl. Ipolydamásd) eredendően
szintén szlovák népe szinte csak napjainkra olvadt be teljesen a
környező magyarságba. Tovább haladva kelet felé még egy példa. Az
abaúj-tornai Falucska és Horváti népe eredendően egyaránt ruszin
volt. Az előbbiek mára elszlovákosodtak, az utóbbiak pedig
elmagyarosodtak, holott mindkét közösség környezete magyar. Sőt az
Áji-völgy legfelső zugában található Falucska egyetlen kapcsolata a
külvilággal dél felé Ájon keresztül nyílott, s olyannyira rá volt
erre a (gazdasági!) kapcsolatra utalva, hogy amikor 1938-ban a
nyelvhatár alapján Áj és Falucska között meghúzták az államhatárt,
Falucska szlovák népe követelte a település Magyarországhoz történő
csatolását (az észak-déli irányú, szűk gömöri és tornai völgyek
viszonylatában több ilyen példát is említhetnénk).
Szinte vég nélkül sorolhatnám az ilyen és az ehhez
hasonló település- és népiségtörténeti adatokat. Ezek ahhoz
szolgáltatnak bizonyítékokat, hogy az a népi kultúra, amelyet ma
jószerével a szlovákiai magyar tájak népi műveltségeként (is!)
ismerünk, milyen sok nép kulturális javainak egybeötvöződéseként
jött létre. Többek között ezért egységes, s ezért nem hordoz magában
egyértelmű nemzeti jegyeket. Ezt a kiegyenlítődést a sokrétű
eredetet túlmenően természetesen több más tényező és hatás is
befolyásolta (pl. az árucsere-kapcsolatok révén is terjedt szellemi
javak, a cseregyerekrendszer stb.).
3.
Szekfű Gyula szerkesztésében 1939-ben jelent meg a
Mi a magyar? című gyűjteményes kötet, amelyben az akkori magyar
szellemi élet legjobbjai, a saját szakterületük nyújtotta
lehetőségek alapján járták körül a címben jelzett kérdést. A néprajz
eredményeiről, álláspontjáról Viski Károly számolt be: "A nyelven
kívül - írja - minden, kultúrájával is jellemzett, meghatározott...
fajnak, sőt fajtának, népnek (tehát nem rassznak) száz más jelből
tevődik össze népisége, lelki fajisága, amelyből egyes jeleket
elhagyhat, vagy elcserélhet, másokat pedig maradandóan megőrizhet...
E szerint, néprajzilag, a keveredés sok évszázados menetének egyes
mozzanataiban lehetnek csak magyarul tudó tótok, svábok, cigányok s
lehetnek csak oláhul beszélő magyarok, bármiként tiltakozik is ez
ellen a néprajzi gondolkodásban járatlan s tisztán a nyelv alapján
különböztető köztudat..." A továbbiakban kifejti, hogy a magyarságon
belül sincs teljes kulturális egység, hiszen azt számtalan
kisebb-nagyobb táji csoport összege alkotja, s ezen csoportoknak
külön-külön van "bizonyos egyénies megjelenési és megnyilatkozási
formája". Arra a kérdésre tehát, hogy "néprajzilag mi a magyar,
részletesen nyilván csak e csoportok külön-külön jellemzésével
lehetne megfelelni, ha ezek a csoportok egymástól határozottan el
volnának különíthetők. Valósággal csak egyes jelenségeknek vannak
határaik, s ezek nemcsak az egyes csoportok, hanem gyakran még az
annyira határvetőnek gondolt más nyelv területein is áthaladnak s
fokozatosan alakulnak át vagy enyésznek el." Éppen ezért lényegében
maga Viski sem tudja megmondani, hogy néprajzilag mi a magyar.
(Ugyanebben a kötetben Babits Mihály például sokkal szubjektívebb,
mégis jóval meggyőzőbb érveket sorakoztat fel ebben a kérdésben.)
Viski Károly viszont számos olyan jelenséget említ, amelyek
némelyikéről maga is megjegyzi, hogy egyetemes elterjedtségűek (pl.
a közmondások), mások meg annyira általános megállapítások (pl.
"mesekedvelő nép vagyunk", "másik búfelejtőnk, a tánc" stb.), hogy
szinte semmit nem kezdhetünk velük. Fölvetődik viszont a kérdés,
hogy képes-e egyáltalán a néprajztudomány a maga módszereivel,
sajátos forrásanyagaiból származó adatbázisai révén az efféle
kérdésekre megnyugtató választ adni. Én ebben szkeptikus vagyok. Ha
egyáltalán létezik az ilyen kérdésben egzakt válasz...
Hát akkor mit tehet a néprajztudomány a "nemzeti"
kérdések megválaszolása kapcsán? Annyit, hogy minél több és minél
aprólékosabb adatot gyűjt össze, s azokat a megfelelő település- és
népiségtörténeti összefüggések ismeretében értelmezni is megkísérli.
A történettudománnyal, településtörténettel együttműködve választ
próbál adni például olyan kérdésekre, hogy az egyes, idegen eredetű
települések lakói miért asszimilálódtak, illetve miért nem; milyen
gazdasági és egyéb kapcsolatokat tartottak fenn; kultúrájuk egyes
elemei mennyiben tekinthetőek sajátosnak a környezethez viszonyítva
stb. Ezen adatok egyszerű összege természetesen nem adja ugyan ki
nemzeti mivoltunk lényegét, de talán nem is ez a célja a
néprajztudománynak...
A "Szlovákiai magyar társadalomkutatás
prioritásai" címmel a Mercurius Csoport által 1994. december 9-10-én
Pozsonyban megrendezett konferencián elhangzott előadás, melynek
szövege itt jelenik meg első alkalommal.
|