A magyar kisebbség közéleti aktivizálódásának a
hatvanas évekbeli csehszlovákiai reformfolyamat első, még
szervezetlen szakaszában betöltött helyét és szerepét vizsgálva, a
fő vonalakra szorítkozva is, feltétlenül szem előtt kell tartanunk
azokat az összefüggéseket, illetve kölcsönhatásokat, melyek a tágabb
társadalmi beágyazottságú politikai történések és a magyar
kisebbségi közegben végbemenő folyamatok között kialakultak. A
politikai fejlemények ugyanis felerősítették a kisebbségi közegen
belüli ön- és érdekvédelmi reflexeket, ezek pedig nem maradtak
visszhang nélkül a szlovákiai és országos méretű politikai mozgás
forgatagában. Ebből a szempontból a kisebbségi identitásnak azok a
belső, immanens vonásai érdemelnek figyelmet, melyek a
reformfolyamatban politikai hatóerőre tettek szert. Az 1948
februárja utáni csehszlovákiai nemzetiségi politika vizsgálata
ugyanis többnyire az ún. makropolitikai tényezőkre összpontosul,
miközben figyelmen kívül marad számos kisebbségi eredetű összetevő
szerepe. Az említett időkeretben szemlélt reformfolyamat olyan
ösztönzéseket adott a főként az ún. nem hivatalos szférában(1)
kibontakozó kisebbségi aktivitásnak, melyek nyomán később érezhetővé
vált a szlovákiai magyar kisebbségnek mint bizonyos tipológiai
jegyekkel rendelkező közösségnek a politikai jelenléte és hatása.
Az 1961. évi népszámlálás adatai szerint a
Csehszlovák Szocialista Köztársaságban 533 934 magyar nemzetiségű
lakos élt.(2) A "magyar nemzetiségű lakos, illetve polgár"
megjelölés tulajdonképpen statisztikai jellegű, ám ilyen értelmű
kifejezésként szerepelt a szlovák nemzeti szervekről szóló 1956.
július 31-i alkotmánytörvényben is. Ez volt egyébként az első utalás
a csehszlovákiai kisebbségek létére, mivel az 1948. május 1-jei
alkotmány sem tett említést róluk, ama Klement Gottwaldtól származó
kijelentéshez igazodva, hogy "mi az alkotmányban semminemű
kisebbségi jogokat nem rögzítünk".(3) Az említett meghatározás mind
a társadalmi köztudatban, mind a tudományos szaknyelvben oly
mértékben meghonosodott, hogy valójában mindmáig elködösíti a
szlovákiai magyar kisebbség közösségi dimenzióit. Az efféle
torzuláshoz természetesen hozzájárult a magyar kisebbség
földrajzi-településszerkezeti elhelyezkedése is, a jelentős mértékű,
de ugyanakkor viszonylagos kompaktság, mely Pozsonytól Ágcsernyőig
húzódó, néhol meg is szakadó sávot jelent. Ez a történeti-földrajzi,
a Csehszlovák Köztársaság határainak megvonásából eredő adottság
azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy a több mint félmilliós
magyar közösség csupán az azonos nyelvet beszélő egyedek puszta
halmaza lenne. Igaz, a magyarság által lakott dél-szlovákiai
területek az országhatáron is túllépő tájegységek leszakadt s
egymástól bizonyos fokig izolált részeiből összeálló sávot képeznek.
Ennek ellenére a magyar etnikai együvé tartozás
belső, bár kiegyensúlyozatlan és deformált, de mégis szerves
mikrostruktúrával és koherenciával rendelkező kisebbségi közösséget
alkot. Ez a belső összetartás a közösség tagjainak természetes
önrealizálást követelő, élő kisebbségi organizmus működésében
jelenik meg. A kisebbség tagjainak jelentős hányada a kisebbségi
kereteken belül, még a lakosság keveredése esetén is aktívan
bekapcsolódhat a szélesebb hatósugarú társadalmi folyamatokba. Ebből
adódik az olyan jellegű politikai szervek meglétének igénye, amelyek
a normákban rögzített kisebbségi jogállás és a többség-kisebbség
közötti kapcsolatok jogi szabályozása alapján kifejezik a kisebbségi
közösség sajátos érdekeit. A magyar kisebbség helyzetének ilyen
értelmezéséhez vezető utat a reformfolyamat 1968-ban bekövetkezett,
a csehszlovák államszövetség létrehozásával együtt járó elmélyülése
nyitotta meg.
Az ún. prágai tavasz elfojtása azonban lefékezte
azoknak az elképzeléseknek a kiteljesedését, melyek a magyar
kisebbség jogalanyiságának a nemzetiségekről 1968. október 27-én
elfogadott alkotmánytörvény általi elismeréséből fakadó
követelésekhez kapcsolódtak. A kisebbség közösségi mivoltának
kérdése mindmáig szögesen eltérő megítélések tárgya és neuralgikus
pontja. Felvetődik a kérdés, hogy az 1968-ban történt ez irányú
elmozdulás a politikai elit gondolkodásában meglevő múltbeli
sztereotípiák szerves meghaladásának tulajdonítható-e, avagy csak a
cseh-szlovák államjogi viszony rendezésének öngerjesztő, a
megújhodási folyamat feltételei közötti dinamikája kényszerítette
azt ki. Ezért kiváltképp érdekes lehet annak vizsgálata, hogy milyen
pozitív ösztönzéseket kapott, illetve negatív terheket vett át az
1968 januárja utáni dubčeki politika a magyar kisebbség helyzete
körüli problémáknak a reformfolyamat első szakaszában megindult
tisztázása nyomán.
A magyar kisebbség aktivitásának
kibontakoztatásában cezúrát jelentett Csehszlovákia Kommunista
Pártja Központi Bizottságának 1963. évi decemberi, az ún. burzsoá
nacionalizmus kritikájának felülvizsgálatáról szóló határozata,
melynek keretében sor került a magyar kisebbséggel szemben a második
világháború utáni években alkalmazott kollektív felelősségre vonás
elítélésére is. Ez a lépés minden következetlensége és konfúzussága
ellenére rést ütött a megelőző időszakban a csehszlovákiai magyarság
körében tovább élő félelmeken, és roppant bátorító erővel hatott.
Mindezt felerősítette Juraj Zvara magyarul kiadott könyve,(4)
melynek megjelenésével a szlovákiai magyarság háború utáni
hányattatásai és azok következményei szinte revelációként jutottak
el a kisebbségi köztudatba. Nem is annyira az erkölcsi igazságtétel
volt a meghatározó, mint inkább a korábban tabuvá vált problémák
nyíltabb feszegetésének a lehetősége és a nemzetiségi kérdés
felfogásának fokozatos megszabadítása a korábbi, a gazdasági
vonatkozásokra leszűkített látásmódtól. A második világháború után
ekkor lehetett első ízben érzékelni a magyar kisebbség
társadalomlélektani sajátosságainak azokat a vonásait, melyek a
szoros etnikai együvé tartozás erőteljes tudatából és abból a
törekvésből fakadtak, hogy a kisebbségi közösség belső szerkezete
mind szervesebbé váljék, és mechanizmusa kiteljesedjék. Ez azt
jelentette, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbség tagjai számára a
kollektív megmaradás kritériumává a kisebbségi közösségen belüli
önrealizálás tényleges lehetőségei váltak, nem pedig a különféle
impozáns kvantitatív mutatók. Ugyanakkor a mennyiségi szempontok
összefüggéseket nélkülöző hivatalos erőltetése folytán a kisebbségi
közegben elerőtlenedett az olyan irányú empátia, mely képes
kellőképpen érzékelni a különbséget a kisebbségi vívmányok objektíve
adott behatároltsága és azoknak - a kisebbségi szükségletek iránti
érzéketlenség okozta - további korlátozása között.
A kisebbségi értelmiség szüntelen
elégedetlenkedéseként ható reagálása - az önreflexió és önismeret
kellő mechanizmusának híján - az ösztönösség jegyeit viselte magán.
A legérzékenyebb terület, ahol a magyar kisebbségi intelligencia
igyekezett kihasználni a lehetőséget, hogy minél szélesebb
társadalmi közeget hozzon pezsgésbe, a kisebbségi oktatásügy volt. E
problematika feszegetése során talán leginkább eltávolodott a széles
nyilvánosság - de részben a szakmai-pedagógiai körök reagálása is -
a nemzetiségi oktatásügy adott állapotának és fejlődési
perspektíváinak komplex megítélésétől. A párt- és állami szervek
álláspontja viszont magán viselte a megoldási utak és módok
leegyszerűsítő, apriorisztikus sémák közé szorított keresésének
jegyeit. A magyar kisebbség iskolai oktatásával kapcsolatos kérdések
a kisebbségi sajtó hasábjain 1966-tól kezdtek felmerülni, az előző
iskolai év adatait felhasználva. Fájó pontnak számított a
szakiskolai hálózat hiányos kiépülése, a felsőfokú továbbtanulás
iránti érdeklődésben mutatkozó lemaradás, valamint a magyar tanítási
nyelvű középiskolákból főiskolai és egyetemi felvételt nyerők
aránya. A főiskolák és egyetemek iránti érdeklődésben tapasztalható
lemaradás az országos trendhez képest 15 százalékos, a felvett
magyar nemzetiségű diákok arányát tekintve pedig már 23,4 százalékos
volt, ugyanakkor a középiskolát végzett magyar diákok aránya 4
százalékkal haladta meg az országos átlagot. A Nyitrai Pedagógiai
Fakultás szlovák szakemberei által végzett felmérés szerint az okok
a "kisebbségi pszichózisból fakadó igénytelenségben" rejlenek; ezt a
megállapítást azonban magyar kisebbségi sajtóban lefolyt vitákban
kétségbe vonták. A szóban forgó írásokban a szerzők egyéb tényezők
közrejátszására is igyekeztek rámutatni: a túlnyomórészt
mezőgazdaságban foglalkoztatott lakosság életvitelére, az
értelmiségnek a kisebbségi közösségen belüli szerkezetére és
arányára, a nyelvi nehézségekre, a magyar tanítási nyelvű iskolákban
folyó, 1948 után teljesen a mélypontról induló oktatás színvonalának
fokozatos emelkedésére. Az egész problematika elmélyültebb
megközelítéséhez ösztönzésekkel szolgált az akkor színre lépő
szociológia, ám az ilyen irányú nézetek és felfogások valahogy nem
tudtak kilépni a bűvös körből.(5) Aligha kétséges, hogy a magyar
kisebbségi közegben élő elvárásoknak megvolt a társadalomlélektani
hátterük, s ilyen értelemben a kisebbségi követelések nem egy
potencionálisan kiteljesedő, hanem egy eleve kiteljesedettnek
tekintett közösségi lét ismérveiként jelentkeztek. A párt- és állami
szinten viszont az egész problematika értelmezése nélkülözte a
magyar kisebbség fejlődési szükségletei gazdasági-szociális és
regionális összetevőinek figyelembevételét. Ez a helyzet már akkor
jelezte a kisebbségi közegen belüli folyamatok irányítására hivatott
sajátos szervek szükségességét. A társadalmi szerkezet
leegyszerűsítő, osztályszempontú megítélése viszont erős ideológiai
korlátokat jelentett, s a hivatalos struktúrák elvetették vagy
legalábbis nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy a nem hivatalos
szférába szoruló ösztönös elégedetlenségnek racionális okai vannak.
Sajátos helyzet alakult ki: a magyar kisebbségi tisztségviselők
megnyilatkozásai a kisebbségi sajtó hasábjain, sőt olykor a
kifejezetten nem hivatalos közegben nem sokban különböztek az
élesebb kritikai hangvételtől, ám a felsőbb párt- és állami
szervekkel fennálló kapcsolataikban tanúsított magatartásuk ezt nem
tükrözte. A felszín alatt egyre erőteljesebbé vált az ellenzéki, a
kisebbségi tisztségviselők elleni közhangulat, ez azonban híján volt
az elmélyültebb, koncepciózus érvelésnek.
A kisebbségen belüli önismereti és öntudatosodási
folyamatra utaló mozzanatok, melyek a magyar kisebbség társadalmi
életének - mint élő organizmusnak - önigazgatása iránti lappangó
vágyakozását jelezték, bizonyos fokig tetten érhetők a magyar
kisebbségi újságírók 1964-ben megfogalmazott javaslatában. Ebben
olyan magyar nyelvű tájlapok kiadását indítványozták, melyek a
régiók közötti kommunikáció biztosításában túllépnének a létező
járási lapok adta lehetőségeken. Az efféle megfontolások mögött nem
nehéz felfedezni a szlovákiai magyarság mindennapi életére
rugalmasabban és átfogóbban reagálni kívánó szándékot, amint azt
Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának szlovákiai
napilapja, az Új Szó lehetővé tette. A tájlapok látószögében a
problémák regionális kötöttsége és elevensége a javaslattevők
szándéka szerint nyilván párosult volna az egész magyar kisebbségi
közösségre kiterjedő folyamatokba való betagozódással.(6) Paradox
jelenségnek tekinthető (ami egyébként a szlovákiai magyarság
kollektív mivolta iránt közömbös, de semmiképpen sem támogató
beállítottságú hivatalos szervek ebbéli felfogásának labilitásáról
tanúskodott), hogy a legfelsőbb pártszervek hajlandóságot mutattak e
javaslat figyelembevételére,(7) s annak megvalósításától
kifejezetten gyakorlati megfontolásból álltak el - a járási szervek
ellenállása folytán - tartva attól, hogy az egész ügyet a kisebbségi
vívmányok korlátozásaként fogadja majd a közvélemény.
A reveláció erejével hatott - főként a magyar
egyetemisták és főiskolások, valamint a fiatal magyar kisebbségi
értelmiség körében - az az egyre érzékelhetőbbé váló kutatói
lendület, mely a szlovákiai magyarság kultúrtörténetének komplexebb,
az ún. forradalmi hagyományok körén túlmutató feltárásáról
tanúskodott. Az Irodalmi Szemle hasábjain megjelenő tanulmányok
hirtelen ráirányították a figyelmet a polgári Csehszlovák
Köztársaság idején meglévő s a politika által csak meglehetősen
közvetve ellenőrzött - mai szóhasználattal élve: civil -
szerveződések tág területekre kiterjedt működésére. Ezeknek a
tanulmányoknak a tükrében a szlovákiai magyarság felfedezte önnön
létének folytonosságát és a kollektív mivoltának alakításához
szükséges önigazgatási formák keresésére sarkalló
történeti-társadalmi előfeltételeket.(8)
A magyar kisebbségnek - mint közösségi ismérvekkel
rendelkező entitásnak - a tágabb cseh és szlovák köztudatban való
megjelenéséhez sajátos és akkor kellően ki nem használt
társadalomlélektani lehetőséget kínált az 1965-ös nyári dunai
gátszakadás dél-szlovákiai következményeinek felszámolása. Az árvíz
az akkori nyugat-szlovákiai kerület egyes területein megbénította az
életet. A Komáromi és a Dunaszerdahelyi járás 45 községe került víz
alá, 53 693 személyt kellett evakuálni.(9) A szolidaritás
megnyilatkozásai az akkori dokumentumokban és újságcikkekben a
Csehszlovák Szocialista Köztársaság népének erkölcsi-politikai
egységét hirdető korabeli frazeológiai köntösbe öltöztek,
mindazonáltal az állami-politikai együvé tartozás tudatára gyakorolt
pozitív kihatásuk tetten érhető annak ellenére is, hogy nem maradtak
fenn a korabeli résztvevők gondolkodásáról hiteles képet nyújtó
szociológiai vizsgálatok. Az akkori légkör természetesen
rémhírterjesztésekre is alkalmasnak bizonyult.(10) Ma már nehéz
megállapítani, hogy ehhez milyen mértékben járult hozzá a gátak
állapotáért viselt felelősséget érintő érdemleges
közvélemény-tájékoztatás hézagossága.(11) Tény viszont, hogy az
árvíz sújtotta területek megsegítésére szervezett akciók számos
Észak-Szlovákiából és Csehországból érkezett résztvevője épp ekkor
találkozott először a csehszlovákiai magyar kisebbség specifikus
viszonyaival.(12)
A kisebbségek helyzetének megítélésében, különös
tekintettel a szlovákiai magyarságra, fontos elmozdulást jelentettek
a legfelsőbb pártszervek által létrehozott bizottságokban kimunkált,
a CSKP XIII. kongresszusának előkészületeivel kapcsolatos belső
alapanyagok, amelyek a pártaktíva mérvadó köreinek sem álltak teljes
mértékben a rendelkezésére. 1965-től kezdődően a CSKP KB mellett
több interdiszciplináris szakcsoportot hoztak létre, s a nemzetiségi
kapcsolatokra kiterjedő felmérésekre is sor került.(13) Sajnos ezek
az összességükben több mint ezer oldalt kitevő anyagok szétszóródtak
a pártstruktúra alsóbb szintjein, s így a meglevő levéltári mutatók
alapján esetleges fennmaradásuk nehezen deríthető ki. A
kisebbségekről szóló elaborátumok egyik legfontosabb eleme az a
felismerés volt, mely felhívta a figyelmet a kisebbségek helyzetével
kapcsolatban a politikai vonatkozásokat is felölelő megoldások
fontosságára, beleértve a közösségi létből fakadó jogok biztosítását
is. Az ilyen irányú javaslatok felvetették a sajátos kisebbségi
érdekek képviseletét szolgáló, az egységes államszervezeten belüli
szervek létrehozásának kérdését.(14) A szóban forgó anyagban
megfogalmazott javaslatok azonban nem kerültek a XIII. kongresszus
elé, ami minden bizonnyal a csehek és szlovákok közötti államjogi
viszony körüli viszályokkal függött össze. A hivatalos irányvonal -
melyhez Antonín Novotný, a CSKP KB főtitkára mereven ragaszkodott -
ugyanis az úgynevezett aszimmetrikus megoldás "eredetinek"
tekintett, s csak az abban rejlő lehetőségek következetesebb
kihasználását szorgalmazó platformján állt. Ezt fogalmazta meg a
kommunista párt elméleti folyóiratában, a Nová myslben megjelent
írás, mely összegezte a kisebbségekkel szembeni politikának a
kongresszusi tézisekbe és anyagokba átvetülő irányelveit is.(15)
Ezek lényegét a nemzetiségi problematika komplex jellegének
hangsúlyozása jelentette, mely magában foglalta azt a követelményt,
hogy a kisebbségi jogok ne csak a kommunista párt határozataiban
öltsenek testet, hanem jogi normákban is. Hangsúlyt kapott a
kétnyelvűség elvének betartása, és utalás történt a kisebbség
soraiból érkező panaszokra, mely szerint az országos szervek nem
foglalkoznak kellőképpen a sajátos kisebbségi problémákkal.
Ebben az összefüggésben kapott hangot a vegyes
lakosságú területek nemzetiségi kapcsolataiban oly fontos, kellő
érzékenységet tanúsító magatartás kívánalma. Az említett anyagokból
indult ki Vasil Biµaknak, az SZLKP KB ideológiai titkárának a Rudé
právo számára készített cikke is, mely a pártsajtó többi központi
orgánumában is megjelent. Biµak a nemzetiségi kapcsolatokban
kialakuló új "szocialista" minőségi jegyek hangsúlyozására törekedve
a "nemzetiségi összetételt mint a társadalmi struktúra fontos
összetevőjét" emlegette.(16) A párthatározatok és irányelvek
egyoldalú ideológiai, tényleges politikai hatóerőt nélkülöző
beállítottsága a kongresszus előtti vitakampányban az Új Szó
hasábjain is tükröződött. A magyar kisebbségi közegben szélesebb
körű érdeklődést keltő gyakorlati politikai szerepe legfeljebb a
kétnyelvűséggel foglalkozó cikkeknek lehetett.(17) Nem váltott ki
különösebb visszhangot a CSKP KB tagjának, a Csemadok KB elnökének,
Lőrincz Gyulának kongresszusi felszólalása sem. Lőrincz Gyula ugyan
rámutatott a nemzetiségi kultúra és oktatásügy intézményhálózati
kibővítésének szükségességére, a kisebbségek helyzetének leszűkítő
értelmezésére, továbbá a párthatározatok állami szervek általi
lebontásának hiányára, ám érvelése hatáskeltően összeválogatott
számadatok felsorakoztatásán alapult. A kisebbségen kívüli közegben
Lőrincz Gyula fellépése szükségszerűen azt a látszatot, sőt
meggyőződést erősítette, hogy a magyar kisebbség körében nincsenek
különösebb problémák, csupán "rosszindulatú elemek" nagyítják fel
azokat. Erről tanúskodott az a kijelentése is, hogy néhány
szlovákiai magyar nyelvű lapban kísérletet tettek az első
köztársaság idején élt egyik-másik "reakciós" író rehabilitálására.
(Nyilván az Irodalmi Szemlére és a Mécs Lászlóról ott megjelent,
Szalatnai Rezső, valamint Fábry Zoltán általi méltatására
célzott.)(18) Érvelése során azonban olyan kérdést érintett, mely
nem tűrte az ortodox ideológiai megközelítéseket, sőt még a
rugalmasabban értelmezett marxista-leninista ideológia korlátaiba is
beleütközött, holott az alkotószabadság tágan értelmezett s az adott
időszak állapotain túlmutató demokratikus kereteit kívánta volna
meg. Ugyanez volt a helyzet Lőrincz Gyulának a szlovák sajtóban
megjelent, a szlovákiai magyar értelmiség körében rosszallást
kiváltó írásokkal kapcsolatos észrevételeivel is. Olyan írásokról
volt szó, melyek felszínre hozva a szlovák múlt és a szlovák-magyar
együttélés korábban elhanyagolt problémáit, ma is természetes,
demokratikus vitaplatformot kívánó polémiára adnak okot.(19) A
hivatalos szféra és a nem hivatalos aktivitás összeütközésének első
jeleit a magyar kisebbségi közegben a Csemadok 1966 decemberében
lezajlott IX. Országos Közgyűlésén érzékelhettük. Ez látszólag
szintén a szlovákiai magyarság két világháború közötti
hagyományaival függött össze. A szövetség vezetésének megválasztása
során problémák merültek fel a Népművelés című folyóirat
főszerkesztőjével, Koczka Istvánnal kapcsolatban amiatt, hogy e
periodikumnak az egyetemi és főiskolás ifjúsági klubok fórumaként
megjelenő melléklete közölni akarta azt az akkor még működő
sajtóellenőrzési (cenzori) hivatal által később visszatartott
cikket, mely úgymond "helytelenül viszonyult a forradalmi
hagyományokhoz", s ezért a Duray Miklós által szerkesztett
mellékletet felsőbb utasításra meg kellett szüntetni.
A közgyűlés jegyzőkönyvéből azonban kiderül, hogy a
főszerkesztővel szembeni retorzió alkalmazásának igazi oka Duray
Miklósnak a közgyűlésen elhangzott felszólalása volt, melyben
nagyobb teret követelt a fiatal kisebbségi értelmiségi generáció
számára, bírálta a hatalmi-politikai szférába került, illetve a
Csemadokon szerveiben dolgozó kisebbségi káderek szellemi
színvonalát. Duray több alkalommal tapssal megszakított fellépésével
bizonyos mértékig egybevágott néhány felszólalás óvatosan bíráló
hangneme. A résztvevők a vezetőség összetételét illetően végül is a
"valamiféle megtorláshoz ragaszkodó" vezetés akaratának megfelelően
szavaztak. Az egész tanácskozás légkörében már érződött a kisebbségi
magyar reformellenzék formálódásának előszele.(20)
Ezzel összefüggésben felmerül a kérdés, hogy a
Csemadok-közgyűlés lefolyásának nem volt-e közvetlen hatása arra a
megdöbbentő javaslatra, mellyel Vasil Biµak állt elő az SZLKP KB
Titkárságának rendkívüli, zárt ülésén,(21) melyet épp ez idő tájt
hívtak össze, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének
összetételében esedékes változtatásokról tárgyaljon. Ennek kapcsán
az is felmerült, hogy az SZNT keretében "kisebbségi részleg"-et
hozzanak létre. Vasil Biµak ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy ez
esetben fontolóra kellene venni a Csemadok és a KSUP (az Ukrán
Dolgozók Kultúregyesületének) megszüntetését. A kéziratos
feljegyzésből nem világos, hogy javaslatát az említett új kisebbségi
hivatal létrehozására irányuló komoly szándék motiválta-e, mivel az
SZNT elnöke, Michal Chudík Biµak javaslatához inkább elítélően
viszonyult, s eközben az említett "részleg" mibenlétét és jellegét
illetően meglehetősen homályos elképzelésekre utalt.(22) Sokkal
inkább arra kell gyanakodni, hogy Vasil Biµak felismerte az említett
egyesületek fokozott színre lépésében rejlő, a kommunista párt
általi ellenőrzésüket és féken tartásukat fenyegető veszélyt. Mindez
viszont nem akadályozta meg őt abban, hogy a nyilvánosság felé más
arcot mutasson, jelesül pár hét múlva a CSKP KB ülésén úgy lépjen
fel, hogy az kedvező fogadtatásra találjon mind a szlovák nemzeti,
mind pedig a szlovákiai kisebbségi közegben. Kijelentette: "Arra van
szükség, hogy minden nemzet és nemzetiség egyenjogúnak érezhesse
magát, a nemzeti érdekeikről ők maguk dönthessenek, mert minden
nemzet számára kedvezőtlen hatása van - ahogy erről a világ bármely
táján tapasztalható fejlemények meggyőznek bennünket - akár a
legcsekélyebb mérvű gyámkodásnak is."(23) Nem érdektelen, hogy a
CSKP KB Elnöksége épp akkoriban vitatta meg az említett
szakbizottság által készített anyagot, mely "A nemzetiségi
kapcsolatok fejlődésének és a nemzetiségi kérdés megoldásának
tendenciái a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban" címmel került a
testület elé.(24) Érdekes lenne ennek az anyagnak az összevetése
azzal a terjedelmes feldolgozással, melyet "Jelentés a magyar és
ukrán nemzetiségű polgárok sokoldalú fejlődési feltételeinek
kialakításáról" címmel szintén akkoriban vitatott meg előbb az SZNT
Elnöksége, majd plénuma. Amint ez utóbbi anyagnak már a címéből is
kiderül, ez jelentős visszalépést jelentett a kisebbségek jellegének
és dimenzióinak értelmezésében. Még véletlenül sem szerepel benne az
akkor már gyakran használt nemzetiség (mint "szocialista"
képződmény) kifejezés, de még a kisebbség megnevezés sem,
szüntelenül "nemzetiséghez tartozó polgártársakat" emleget, s ilyen
értelemben a politikai képviseletüket illetően is csak a választott
szervekre korlátozva esett érdemben szó.
Az anyag megvitatása során viszont vita kerekedett,
hogy meddig terjedhet a kétnyelvűség érvényesülése. A vitának
mindenekelőtt az egymás megértetését szolgáló utilitarizmus szabott
kereteket. Ebben a tekintetben viszont bizonyos nagyvonalúság is
mutatkozott. Az oktatásügy és a kultúra területén uralkodó helyzet
bemutatását a szóban forgó anyagban a mennyiségi szempontok uralták,
nélkülözve az adatok mélyebb, a kisebbséget mint közösséget szemlélő
tartalmi, értékközpontú elemzést. A vitában kifejezetten
nemzeti-politikai indíttatású észrevételek is elhangzottak, például
az, hogy a kevésbé fejlett régiók nem azonosíthatók
Dél-Szlovákiával, melyre jó állapotban levő mezőgazdasági
szövetkezetek egész sora a jellemző, szemben egyes, a szlovák
nemzeti felkelés időszakába viszszanyúló hagyományokkal rendelkező,
elhanyagolt, gyengébben fejlett területekkel. Ugyanakkor az is
hangsúlyt kapott, hogy a nemzetiségi kérdés szocialista megoldásának
alapja továbbra is az egyes területek közötti gazdasági fejlődésbeli
különbségek kiegyenlítése. Az anyag leszögezte, hogy az 1967
januárjától érvényes vállalati gazdálkodási keretfeltételek szerint
a mikrokörzetek problémáinak kezelése a területi arányosság
eszközrendszerének alkalmazásával történik, de oly módon, hogy az
ipartelepítés ne csak a mikrokörzetekre korlátozódjék, hanem a
tágabb hatósugarú kapcsolatok és a hatékonysági szempontok
figyelembevételével.(25)
A szlovákiai reformfolyamat kiemelkedő
képviselőjének, Hvezdoň Kočtúch közgazdásznak az Új Szóban megjelent
cikke érdekes tanúságtétellel szolgál annak az igyekezetnek a
bonyolultságáról, mely az egyes - jelentős és összességükben
közösséggé szerveződött - kisebbségi lakossággal rendelkező
mikrokörzetek fejlesztését megpróbálta összhangba hozni a tágabb
gazdasági szempontrendszerrel. Kočtúch bírálta azokat a szlovákiai
magyar tisztségviselőknek tulajdonított nézeteket, melyek szerint a
mikroterületek integrációjának és a dél-szlovákiai ipartelepítésnek
alá kell rendelődnie az egyoldalú etnikai szempontoknak.(26)
Nincsenek birtokunkban az ilyen jellegű követelések politikai
relevanciáját bizonyító információk és ismeretek. Nyilván arról volt
szó, hogy a magyar nemzetiségű tisztségviselők az üzemek telepítése
során érvényesíthető minél nagyobb körültekintést szorgalmazták,
figyelembe véve a kisebbségi-demográfiai sajátosságokat is,
beleértve a helyi lakosság soraiból történő időbeni
szakember-beiskoláztatást mint az irányításban való teljesebb
részvételüket biztosító szakmai előfeltételt.
Befejezésül megállapítható, hogy a kommunista párt
1968 januárja utáni vezetése és a reformfolyamat második szakasza
diszkrepanciával terhes megközelítést örökölt a kisebbségi szférában
jelentkező igények és azok pártstruktúrán belüli megítélését
illetően. A kisebbségi igények megfogalmazása a Csemadoktól kért
alapanyagok ellenére is nélkülözte a felsőbb párt- és állami szervek
által támogatott, kellő, szélesebb körű párbeszédet, amely kölcsönös
empátiát teremtett volna a nézetek közelítéséhez, legalábbis a
szlovák politikai elit tágabb köreire kiterjedve, a szlovák
közvéleményről nem is szólva. A szlovákiai és országos
hatalmi-politikai vezető körökben a kisebbségi követelések tényleges
dimenzióit eltussolták, nyilván a mindkét oldalról várható
nacionalista hangulatok felerősödésétől tartva. Ebben a tekintetben
a vezető magyar kisebbségi tisztségviselők a legfelsőbb szervek
kedvében jártak. A kisebbségi közvélemény előtt elhomályosították a
kommunista pártnak az alapanyagokat kidolgozó bizottságaiban és
kabinetjeiben felvetődő kezdeményezéseket, azok ösztönző erejét,
főként a nemzetiségi kapcsolatok irányítását szolgáló sajátos
szervek létrehozását illetően. Egyesek valószínűleg fel sem ismerték
az efféle elképzelésekben rejlő lehetőségeket. Mások esetében
viszont minden bizonnyal taktikai megfontolások is belejátszottak
magatartásukba, nehogy elveszítsék a meglévő korlátozott lehetőséget
is a kisebbségi problémák kezelésének befolyásolására. Mindez
együttvéve azt eredményezte, hogy 1968-ban a kisebbségi követelések
értetlenséget, kétkedést, sőt elutasító megnyilatkozásokat váltottak
ki a szlovák közvélemény jelentős részében.
Jegyzetek
1. Karel Kaplan szakkifejezése. Lásd
Kaplan, K.: Cesty podivných reforem. Československo 1956-1967.
Reportér, 1990, 5. sz.
2. Statistická ročenka ČSSR 1963.
Praha, 1963. 3. Klement Gottwald műveinek szlovák kiadása alapján
(Gottwald, Kl.: Spisy XII. Bratislava, 1955, 304. p.).
4.
Zvara, J.: A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában.
Bratislava, 1965.
5. Almási Kardos István: Az értelmiségi
pályák iránti érdeklődés trendjének néhány hazai vonatkozású
kezelése. Irodalmi Szemle, 1966. 6. sz.; Mózsi Ferenc: A valóságnak
megfelelő társadalomkép érdekében. Irodalmi Szemle, 1966. 9.
sz.
6. Gály Iván: Hogyan tovább. A magyar járási lapok
helyzete és a regionális sajtó fejlesztésének új koncepciója. Új
Szó, 1965. május 5.
7. Slovenský národný archív, Bratislava
(Szlovák Nemzeti Levéltár, Pozsony, a továbbiakban: SZNL), fond ÚV
KSS (fond SZLKP KB). Az SZLKP KB Elnökségének 1966. szeptember 9-i
ülése. Správa o účinnosti tlače na Slovensku, návrh systému na rok
1966 a perspektívy jej ďaląieho skvalitňovania (Jelentés a
szlovákiai sajtó hatékonyságáról, az 1966-os sajtórendszerre
vonatkozó javaslat és a további tökéletesítés perspektívái), 1154.
karton
8. A legkiemelkedőbb ez irányú szintetizáló jellegű
kiadvány Turczel Lajos munkája volt. Turczel Lajos: Két kor
mezsgyéjén. Bratislava, 1967.
9. SZNL, fond SZLKP KB, az
Elnökség 1965. július 12-i ülése, Správa o opatreniach k odstráneniu
ąkôd vzniklých v dôsledku záplav na juľnom Slovensku a uznesenie
vládnej komisie (Jelentés a dél-szlovákiai árvíz okozta károk
helyrehozására foganatosított intézkedésekről és a kormány vonatkozó
határozata), 1152. karton.
10. Az Új Szó szerkesztőségi
cikkben utalt ilyen tartalmú névtelen levelekre. Új Szó, 1965.
október 10.
11. A Szlovák Nemzeti Tanács elnöke, Michal
Chudík a CSKP KB 1965. augusztus 31-i ülésén elhangzott és az Új Szó
1965. szeptember 9-i számában közölt felszólalásában (a Pravdában
nem jelent meg) beismerte, hogy a sajtóban nem láthatott napvilágot
néhány szlovák és prágai újságírótól származó írás, mely
"nyugtalanságot próbált kelteni, és a gyanúsítgatás légkörét akarta
kialakítani" a lakosság körében.
12. Az SZLKP Komáromi Járási
Bizottságának vezető titkára az SZLKP KB 1966. május 12-14-én
megtartott kongresszusán méltatta a köztársaság szinte minden
sarkából érkezett emberi segítséget, azokét, akik "talán sohasem
jártak a Csallóközben, azt sem tudták, hol terül el", s akik gyakran
nehezen tudták magukat megértetni a helyi lakosokkal.
13.
Zvara, J.: Riadenie národnostných vz»ahov a boj proti nacionalizmu v
ČSSR. Bratislava, 1975, 124-128. p. (A CSKP KB Politikai Főiskolája
számára készült jegyzet.)
14. Uo.
15. Pecho, M.:
Zamyslenie nad národnostnou problematikou. Nová mysl, 1966. 4. sz.
(A szóban forgó cikkben és a korabeli dokumentumokban a nemzetiség
megjelölés szerepel, a kisebbség kifejezés használata a tanulmányban
a mai politológiai gyakorlathoz igazodik.)
16. Biµak, V.: Za
upevňovanie jednoty naąich socialistických národov a národností.
Pravda, 1966. február 2.; Új Szó, 1966. február 3.
17.
Válaszfalak nélkül. Kétnyelvűség elméletben és gyakorlatban. Új Szó,
1966. február 12.
18. A párt nemzetiségi politikáját
valamennyi szervnek valóra kell váltania. Új Szó, 1966. június 4.;
Pravda, 1966. június 6.
19. Például: Mináč,V.: Tu ľije národ.
Kultúrny ľivot, 1965. 44-47. sz.; Rapant, D.: ©túr a ątúrovci v
sluľbe národa a pokroku. Slovenská literatúra, 1965. 5. sz.;
Mésároą, J.: Treba revidova» Marxa a Engelsa o revolúcii 1848-1849.
Predvoj, 1966, 30-31. sz.
20. Somorjai Városi Könyvtár,
Csemadok-archívum, a Csemadok IX. Országos Közgyűlésének
anyagai.
21. SZNL, fond SZLKP KB, A titkárság 1967. január
13-i ülése, Informatívna správa o priebehu IX-ho Valného
zhromaľdenia Csemadok-u (Tájékoztató jelentés a Csemadok IX.
Országos Közgyűlésének lefolyásáról), 281. karton.
22. Uo.
Feljegyzés a Titkárság 1967. január 12-i rendkívüli
üléséről.
24. Zvara, J.: Riadenie národnostných vz»ahov... I.
m. 126. p.
25. SZNL, fond Predsedníctvo SNR (fond A Szlovák
Nemzeti Tanács elnöksége), az Elnökség 1967. március 11-i ülése,
Správa o vytváraní podmienok pre vąestranný rozvoj ľivota občanov
maďarskej a ukrajinskej národnosti (Jelentés a magyar és ukrán
nemzetiségű polgárok sokoldalú fejlődési feltételeinek
kialakításáról), 134-135. karton.
26. Kočtúch, H.:
Dél-Szlovákia gazdasági problémái. Új Szó, 1967. január 14.
|