Oldalak: 310 311 312 313 314 315 316

 

Vörösmarty és a magyar nyelvtudomány*

    1. Ismeretes, hogy történelmünknek, művelődéstörténetünknek páratlanul nagy és lelkes korszaka volt a reformkor, nagy és lelkes államférfiakkal, nagy és lelkes költőkkel, írókkal, tudós szakemberekkel. Hogy mire vállalkozott ez a kor, azt a művelődés szűkebb területén jól mutatja a Magyar Tudós Társaság Rendszabásainak első pontja: "A Magyar Tudós Társaság a tudományok és szép művészségek minden nemeiben a nemzeti nyelv kimíveltetésére igyekszik egyedül." És ennek megvalósítására az 1831-ben megtartott első nagygyűlés mindjárt "egy tökéletes magyar Grammatica 's egy a lehetségig teljes szótár készítését rendeli el". Ezekhez kapcsolódva, de ezektől függetlenül is azonnal megindult a helyesírás főbb szabályainak az összeállítása, továbbá a tájszók és mesterségszók gyűjtése. Kiosztották aztán a hat szakosztály vállalkozó tagjai között a külföldi tudományos könyveket magyarra fordítás céljából. 1832 végéig 61 műből 57 kézirat érkezett be, a szintén kijelölt 71 idegen nyelvű színműből meg 31 fordítás, amelyek közül hamarosan kiadtak egy Goethe-, egy Moličre- és más színdarabot. Ezenkívül rendre változatos, a szükségletnek megfelelő pályatételeket tűztek ki, a kiemelkedő műveket jutalmazták..., és még sorolhatnám tovább. Csak csodálni lehet, hogy mit teljesített az akadémia! Azon viszont még inkább csodálkozhatunk, hogy Vörösmartynak - aki az akadémiának szinte valamennyi tevékenységében részt vett, irányítóként vagy egyszerű tagként - volt ereje, ideje hozzáértéssel és lelkiismeretesen, ilyenformán eredményesen helytállni, olyan mértékben, [310] hogy idevágó műveivel, tevékenységével nyelvtudományunkat is nem kismértékben gyarapította.

    2. Ezek után feltehetjük a kérdést: nyelvtudós, nyelvész is volt-e Vörösmarty? Ő maga ilyet - ismereteim szerint - sohasem állított, efféléről sohasem beszélt. A kortárs Bajza egy Toldyhoz írt levélben így nyilatkozott: "Vörösmarty és Kisfaludy egyedül csak a költői körben fognak mindörökké ragyogni, mert egyik sem tanult fej, s még csak idom [értsd: hajlam] sincs bennek a tanulásra." (L. Vörösmarty Mihály Összes Művei 16. k. Publicisztikai írások. Sajtó alá rendezte Solt Andor és Fehér Géza. Bp., 1977. 301.) Brisits Frigyes is tagadó választ ad, ő azonban elismerőbb: "Vörösmarty a nyelvtudománynak sok szolgálatot tett - írja -, valójában nem volt igazi nyelvész..., de - folytatja - volt nyelvízlése, egészséges nyelvérzéke és bámulatos nyelvképzelete." (Brisits Frigyes, Vörösmarty Mihály és az Akadémia. Irodalomtörténeti Füzetek 59. sz. Bp., 1937. 48, 49). Mikesy Sándor "A nyelvész Vörösmarty" című dolgozatát - a költő idevágó munkásságát méltatván - így fejezi be: "... kiváló íróink közül senki sem volt jobban, sőt annyira nyelvész, mint Vörösmarty." (MNy. 1950: 296). Tolnai Vilmos - igaz, elsősorban Vörösmarty költői nyelvére gondolva - a következőt állapítja meg: "Legnagyobb abban, hogy merész kapcsolatokban (különösen jelzős kifejezésekben) a közönséges szónak különös, rendkívüli színt tud adni." "Kazinczy eszméje: az új magyar költői nyelv Vörösmartynál valósul meg." (Tolnai Vilmos, A nyelvújítás elmélete és története. Bp., 1929. 169). Gáldi - szintén a költőt állítva előtérbe - arra utal, hogy "... a hexameter... Vörösmarty Zalánjában magyar virágzása csúcsára emelkedik" (Gáldi László, Vers és nyelv. In: Nyelvünk a reformkorban. Szerk. Pais Dezső. Bp., 1955. 531). Kerényi Ferenc meg így jellemzi a drámai nyelvvel foglalkozó költőt (Vörösmarty és a Játékszín gyakorlati kérdései. In: Ragyognak tettei... Tanulmányok Vörösmarty Mihályról. Székesfehérvár, 1975. 245): "A Vörösmarty javította tizenegy szövegkönyvből megállapítható, hogy a költő rendkívül alapos és következetes munkát végzett. Grammatikusi törekvéseit mutatja, hogy kijavította a szerzői utasításokat, a szereplők listáját, továbbá - az egész szövegben - a helyesírás archaizmusait és következetlenségeit...". Végül Szabó Zoltán a stílusművészt méltatja: "... az egyéni stílusok szintjén egy Vörösmarty-Vajda-Ady fejlődési vonal tapintható ki... a Nyugat mozgalma részben Vörösmarty-reneszánsz is volt" (Szabó Zoltán, A magyar szépírói stílus történetének fő irányai. Corvina K., Bp., 1998. 125).

Mit mondhatunk ezek után - ha egyáltalán fontos a feltett kérdésre választ adni? Mindenesetre a nyelvészet felé mutatnak Vörösmarty munkásságában a következő tények:

a) Mint meg fogjuk látni, mivel kedvelte a nyelvvel való foglalkozást, a nyelvtudományt, munkássága átfogja, de legalábbis érinti az akkori nyelvészetnek szinte valamennyi diszciplínáját, részlegét.

b) Ismeri korának magyar és német nyelvészeti törekvéseit, idevágó legfőbb munkáit (Adelung, Révai, Verseghy, Fogarasi stb.).

c) Igaz, a nyelv nem az elmélet, hanem inkább a gyakorlat felől érdekelte (vö. Vörösmarty Mihály Összes Művei 14. k. Dramaturgiai Lapok [Elméleti töredékek - Színibírálatok]. Sajtó alá rendezte Solt Andor. Bp., 1969. 290), de vizsgálataiban határozott, elméletileg is átgondolt tervhez igazodott.

d) Általában a filológus módszert követi: a felmerülő kérdéseknek utánajár, és megoldásait világos stílusban adja elő.

e) Kedvenc diszciplínái: a helyesírás; a szótárszerkesztés, vagyis a lexikográfia; a grammatikán belül a névragozás, a névelőhasználat, a szórend, a vonzat, a szóképzés; és a nyelvjárástan, azaz a dialektológia. [311]

f) A maga korában szinte teljesen új területnek számít a dramaturgián belül a drámai nyelvnek és stílusnak, valamint a színészi beszédnek a teljes, tehát az úgynevezett nonverbális elemeit is magába foglaló vizsgálata.

Azt hiszem, az eddigiek összegezéseként máris nyugodt lélekkel megállapíthatjuk: a költő Vörösmarty nyelvész is volt, ha mindjárt inkább a szónak szélesebb értelmében.

    3. A következő kérdésünk ez lehet: Vörösmarty nyelvészeti munkássága a maga teljességében és rendszerében, továbbá a nyelvtudomány-történet mérlegére téve bemutattatott-e, illetve elfoglalta-e méltó helyét a költő oeuvre-jében, egyáltalán a magyar nyelvtudomány történetében? Valójában "nem"-mel kell válaszolnunk, jóllehet - mint már jeleztem - Mikesy Sándor 1950-ben rövid összefoglaló tanulmányban bemutatta a nyelvész Vörösmartyt (Mikesy i. m.), aztán Brisits sok idevágó jelenségről szólt "Vörösmarty Mihály és az Akadémia" című kismonográfiájában (1937.), és - mint szintén utaltam rá - egy-egy diszciplína, egy-egy nyelvi részleg szemszögéből többen értékelték Vörösmarty munkásságát (pl. Tolnai, Gáldi, Kerényi i. művei stb.), továbbá rendkívül hasznosak e tekintetben is a "Vörösmarty Mihály Összes Művei" sorozatnak a részleteket is feltáró jegyzetei (l.: Solt i. m., Solt és Fehér i. m.).

Magam a bicentenárium alkalmával a jelzett kérdés megválaszolására teszek kísérletet. Mégpedig úgy, hogy a tudománytörténet fontos elvének megfelelően igyekszem Vörösmarty nyelvészeti és nyelvészeti jellegű munkáit, megjegyzéseit visszahelyezni a saját korukba, de ugyanakkor a "ma" szemével mérlegre is tenni. Minderre napjaink megváltozott és kiszélesedett nyelvtudománya lehetőséget is ad. Módosult ugyanis az utóbbi évtizedekben a nyelvszemlélet; eltolódtak a nyelvészet korábbi súlypontjai, elsősorban a szinkrón jellegű és gyakorlati diszciplínák javára; előretört az interdiszciplinaritás; se szeri, se száma az új vagy részben új megközelítéseknek, módszereknek; részben vagy egészben új stúdiumok születtek, olyanok, amelyek az interdiszciplinaritás jegyében a nyelvészetnek egyúttal a más tudományágakkal való kapcsolatát is jelzik, ilyenek: a kommunikációelmélet, a szemiotika, a szociolingvisztika, a szövegtan, a pragmatika, a nyelvtipológia stb. És kiemelhetjük, hogy például a stilisztika, a retorika és különösen a mostanában formálódó szövegtan révén a nyelvtudomány sokkal közelebb került az irodalomtudományhoz, az irodalomelmélethez és a szépirodalmi - költői vagy prózai - szövegek beható elemzéséhez.

Egyébként Vörösmarty nyelvészeti munkásságának a mai bemutatására annál is nagyobb szükség van, mivel ennek az ismerete szinte teljesen hiányzik a köztudatból, még a tanárokéból is. Aztán Vörösmarty, a költő már kezdi elfoglalni méltó helyét irodalomtörténetünkben. Ez utóbbi érdekében sokat tett Szabó Magda. "A lepke logikája" című munkájából összegezésként és tanulságként csupán a következőt idézem: "Hasztalan árnyalni vagy tagadni: Vörösmarty világméretű költő, nélküle nincs sem Arany, sem Petőfi, hármójuk nélkül Ady és Babits és őnélkülük Radnóti és József Attila, nincs Pilinszky, Rába, Nemes Nagy, nincsenek a most élő nagy lírikusok. Egyszer azért ki kellene mondani, hogy valamennyiünk harmonikus vagy disszonáns építkezési lehetőségét Vörösmarty atonalitása szabta meg." (Szabó Magda, A lepke logikája. Argumentum K., Bp., 1996. 15-6).

    4. Honnan kaphatott Vörösmarty indíttatást a nyelvészet felé való fordulásához? Egészséges nyelvérzékét minden bizonnyal elsősorban a szülői háznak és a falusi közösségnek köszönhette. Innen örökölte a népdalok, népmondák, egyáltalán a népköltészet és valószínűleg a tájnyelvek iránti érdeklődését is. Ezért vállalta később - meghatározott elvek alapján (l. Solt és Fehér i. m. 461-2) - a népdalkiadás szerkesztését (sietek [312] mindjárt megjegyezni, hogy ez a terv nem valósult meg, pontosabban 1843-ban a dalszövegeket és kottamellékleteket átadták a Kisfaludy Társaságnak; l. Solt és Fehér i. m. 666). Ide vezethető vissza bizonyára a tájszótár megszerkesztésének az ötlete (l. Solt és Fehér i. m. 673) és az is, hogy például Vörösmarty 1829-ben Bugát Pállal Heves, Borsod és Gömör megyébe utazott, a palócok szokásait és nyelvjárását tanulmányozandó (Solt i. m. 325). Nyelvészeti irányú indíttatást kaphatott a költő a fehérvári gimnáziumban és a pesti piaristáknál. Aztán közelebb hozta hozzá anyanyelvét a közvetlen irodalmi hatásokon kívül (Baróti Szabó, Rájnis, Berzsenyi, Virág, Ányos, Dayka, Kisfaludy Sándor stb.) a korán elkezdett és folyamatos versírás. Az szintén nem hanyagolható el, hogy a bonyhádi plébános Homéroszt, Tassót és Zrínyit adta a kezébe, a káplán pedig Shakespeare-rel, Schillerrel és Goethével, továbbá a drámával ismerteti meg. Ez vezette el végső soron a költőt a fordításokhoz, illetve Shakespeare megkedveléséhez. Sokat jelentett aztán nyelvi, nyelvészeti szempontból is Vörösmarty számára a kor, a reformkor. A reformkor szülte akadémia nyelvtudományi osztályának tudniillik "úgyszólván minden munkásságában részt vett, sőt azt lehet mondani, az osztály működését irányította" - állapítja meg Viszota Gyula (Vörösmarty ismeretlen nyelvtudományi dolgozatai: MNy. 1912: 214). Helyesírási szabályzatot állított össze, szótárakat szerkesztett, nyelvtanokat alkotott, pályatételeket tűzött ki, a beadott műveket megbírálta, színibírálatokat jelentetett meg stb. (vö. Brisits i. m. passim; munkaterületeinek felsorolását l. Solt és Fehér i. m. 629; közéleti szereplését l. uo. 718-9; l. még uo. 744-5). Ismeretes továbbá, hogy 1844 októberétől a magyar hivatalos nyelvvé vált, kellettek tehát az iskolai tankönyvek; megszerkesztésükben természetesen Vörösmarty is részt vett. A reformkor által táplált hazafiúi lelkesedés ugyancsak a nyelv kiművelésére és megvédése felé irányította a költőt (vö. Solt és Fehér i. m. 687). És így tovább.

Ilyenformán érthető, hogy Vörösmarty már 1821-ben "Ypsilon háború" címen nyelvészeti bohózatot jelentetett meg Révai nézeteinek a támogatására. 1826 elején pedig "Némelly nyelvünkbeli különözésekről" címmel értekezik a Tudományos Gyűjteményben. És ettől kezdve szinte a szabadságharc kitöréséig sorra-rendre jelentek meg nyelvészeti vagy ilyen jellegű írásai, illetve sorra-rendre részt vett ilyen jellegű egyéb munkálatokban.

    5. Vörösmarty nyelvészeti munkásságát elsősorban a korabeli nyelvtanok beosztását követve tárgyalom (I.). Ezután a nyelv rétegeződésével kapcsolatos munkáit veszem sorra (II.). Majd a nyelvhasználattal összefüggő egyéb tevékenységeire kerítek sort (III.). Tehát a sorrend a következő:

I. 1. Helyesírás.

I. 2. Nyelvünk hangzása.

I. 3. Alak- és mondattani jelenségek (köztük a Vörösmarty által kedvelt részek: a szóképzés, a szórend, a vonzatok stb.).

I. 4. A későbbi nyelvtanokat véve figyelembe ideveszem a szókészlettel és annak szótári feldolgozásával összefüggő megnyilatkozásait, valamint a szószármaztatással kapcsolatos nézeteit.

I. 5. Ugyancsak itt emlékezem meg a költő nyelvhelyességgel és stílussal összefüggő megállapításairól.

I. 6. Külön kitérek a nyelvújítás körébe tartozó tevékenységére.

II. 1. A nyelvjárások, a tájszólás.

II. 2. A Tájszótár munkálatai.

II. 3. Hogyan munkálta Vörösmarty a nyelvi egységesülést? [313]

III. 1. Vörösmarty színibírálatai.

III. 2. Kritikusi tevékenysége.

III. 3. A fordításra, műfordításra vonatkozó megjegyzései.

III. 4. A verseléssel összefüggő nyelvi utalásai.

A tárgyalás során általában röviden ismertetem Vörösmartynak az odavágó munkáit, utalásait. Aztán kijelölöm ezek korabeli helyét, végül pedig kiemelem mai tudásunk szerint a ma felé mutató értéküket.

    6. Ezúttal - idő hiányában és mintegy mintát adva a későbbi tárgyalásra - Vörösmartynak csupán a nyelvjárásokkal foglalkozó írásait, megjegyzéseit mutatom be.

"A' magyar dialectusok' átnézetét" - ahogy a szerző megnevezi - az "Elméleti töredékek" című, a drámai műnemnek a sajátságait gyakorlati szempontból összefoglaló cikksorozatban (Solt i. m. 7-59) találjuk, közelebbről annak a jegyzetek írója által összeállított V. "Kidolgozás" című fejezetében, a dráma nyelvéhez kapcsolva, mintegy négy lapnyi terjedelemben (Solt i. m. 39-43). Ez a nyelvjárás-leírás valójában kirí a drámai nyelv tárgyalásából. Ez is azt igazolja, hogy a nyelvjárásokkal való foglalkozás kedvenc témája volt Vörösmartynak. Úgy, ahogy a jegyzetek írója is találóan utal rá: "A cikksorozat ... egységes egész. Vörösmarty ... nagyon fegyelmezetten, kerülve minden kitérést ... fejtette ki nézeteit. Csak egy helyen futott mellékvágányra - amikor a műfaji problémáktól elkanyarodva a nyelvjárások ismertetésébe bonyolódott. Itt a szenvedélyes nyelvészkedő háttérbe szorította a dramaturgot." (Solt i. m. 303.) Valóban, Vörösmarty figyelemmel kísérte a nyelvjárásokat, részint hallás és bizonyára lejegyzés útján (már utaltam 1829-i ilyen célú észak-magyarországi utazására, egyébként a Bajza-levél azt is megemlíti, hogy "A palóczok igen interessálták" ti. Vörösmartyt; l. Solt i. m. 325). Részint úgy, hogy ismerőseitől, barátaitól írásbeli tájékoztatást kért egy-egy tájnyelvről (pl. 1827 őszén Deák Ferenctől a göcseji nyelvjárásról; l. Mikesy i. m. 289-90). Részint pedig az idevágó közleményekből ismerte meg részletesebben a tájnyelveket. Ő maga jegyzi meg, hogy írásában a magyar dialektusok rövid átnézetét adja, "úgy, mint azokat vagy hallásból, vagy egyes leírásokból" ismeri, és jegyzetben utal a következőre: "Nem rég (l. a' T. Gyűjt. 1837-i I. kötetét) a' palócz dialectusról egy igen alapos 's világos rendszerű értekezés jelent meg, mellynek némelly, eddig előttem ismeretlen adatait részint újakúl, részint igazításúl általvettem." (Solt i. m. 39.) Solt Andor meg is mondja, melyik cikkről van szó: "A Vörösmarty említette cikk: Szabó István: Karancs-vidéki palócz nyelv. Tud. Gyűjt. 1837. I. k. 43-66. De ezt megelőzően még más, hasonló témájú cikkek is jelentek meg a Tudományos Gyűjteményben: Szeder Fábián: A magyar nyelvbeli dialektusokról (1829. V. k.); Gáthy János: Palócz nyelvről (1834. I. k.); Szeder Fábián: A palóczokról. (1835. II. k.)". Sőt megemlíti, hogy "Hollok Imre rozsnyói tanár Észrevételek a gömöri barkók szójárásáról c. munkáját a Magyar Tudós Társaság megbízásából Vörösmarty bírálta meg, s ajánlotta a Tudománytárba való felvételre." (Solt i. m. 325-6.)

A) Vörösmarty a jelzett leírásban abból indul ki, hogy különösen a vígjátékban "nagy hasznát vehetni a vidéki szóejtésnek is", és hogy a költőnek "használni kell a 'nyelv' minden virágait." "De - folytatja - a dialectusok utánzásait hiányosnak" véli, "'s a' mi könyvekben egyes dialectusokról helyesen mondatott, egybegyűjtve 's összeállítva nincs, nem lesz", ezért adja "e' helytt" a magyar dialectusok rövid átnézetét.

Jó érzékkel valójában a magánhangzók változatai alapján tárgyalja Vörösmarty a nyelvjárásokat. Megkülönbözteti először a mély, a magas és a közép, valamint a nyílt és a zárt hangzókat. Utal arra is, hogy a Debrecen környéki nyílt rövid e-nek a hosszú párja nem az é, hanem a palócos és a Dunántúl is meglevő ehosszud.gif (843 bytes) hang (pl. az "ehosszud.gif (843 bytes)re" szóban). [314]

Az é pedig a zárt ë-nek a hosszú párja. Azt szintén látja, hogy az "írói nyelv" (vagyis az irodalmi nyelv) a nyílt rövid e-t és a zárt hosszú é-t tartotta meg, a "közbeszéd" (azaz a köznyelv) viszont a zárt ë-t is. Tehát Vörösmarty még köznyelvinek mondja az ë-t. A labialitást azonban nem vette fel megkülönböztető szempontként, ez lehet az oka aztán annak, hogy a labiális a hangot - helytelenül - nyíltnak, az illabiális aillabd.gif (850 bytes)-t pedig zártnak jelöli. Arra már helyesen utal, hogy az ahosszud.gif (845 bytes), az aillabd.gif (850 bytes)és az ë a dialektusok sajátja.

Azt ugyancsak jól érzékelteti Vörösmarty, hogy a nyelvjárásokban a hosszú magánhangzók gyakran kettőshangzó (diftongus) formájában jelentkeznek, jóllehet ez utóbbiakat külön nem nevezi meg. Jelöli továbbá a rövid magánhangzók nyíltabb és megnyúlt formáját stb. is.

Feltűnő azonban az, hogy csak a "hienczes" (valójában a nyugat-dunántúli) és a palóc nyelvjárást veszi számba, például köznyelvi ő : hiences üö, palóc (idő: idüö, ideö) vagy köznyelvi u: palóc ó (lábunk: lábónk). Felveszi viszont a jellegzetes, ún. azonszótagú l kiesését, illetve az előtte álló magánhangzó különböző változásait, például köznyelvi elkelne: dunántúli eekeene, nyugat-dunántúli iekiene, palóc eükeüne.

Vörösmarty utal az ö-ző nyelvjárásra is: "Némelly vidékek, u. m. Körös [gondolom: Nagykőrös], Szeged 's Fejérben Sukoró a' zárt rövid e -t rendszerint ö-vel cserélik fel, p. o. rettenetes: röttenetös." Arra is figyelmeztet, hogy nem minden rövid e változik ö-vé (tehát sohasem szabad a szent-et szönt-nek mondani).

A mássalhangzókat illetően helyesen hangsúlyozza Vörösmarty, hogy változásaikat "alig lehet rendszerbe vonni". Megemlíti a "főbbek" közül az ún. palatalizációt. Tudniillik a Dunántúl az n hangot némely magánhangzó előtt, az i előtt pedig rendesen meglágyítják, például nyől (nő), mennyi (menni); a palócok a d-t és a t-t is meglágyítják i előtt, például gyiák (diák), Katyi (Kati). Észreveszi továbbá, hogy a palócoknál a meg igekötő g-je hasonul az ige első mássalhangzójához, például mevveszem (megveszem). Utal aztán az rl-nek ll-es hasonulására, például a Dunántúlon talló (tarló), más tájakon bossó (borsó). Megemlíti azt is, hogy a göcseji kanálvel-t, sípvel-t mond. Stb.

Az idézettekből az is látszik, hogy Vörösmarty főként a dunántúli és a palóc nyelvjárással foglalkozott, továbbá éppen megemlítette az ö-ző tájszólást, de a tiszántúli, illetve a mezőségi és a székely nyelvjárásról nem szólt.

B) Az 1846-os "A' magyar nyelv' rendszere" (második kiadása 1847-ben) c. nyelvtannak a "betűtan"-t tárgyaló részében (6-20) - amely egyúttal vagy inkább hangtan - Vörösmarty kitér a magán- és mássalhangzók változataira, utalva ezzel többször a történeti alakulásukra is. Először megemlíti a zárt ë-t, és jelzi jelentésmegkülönböztető szerepét. Idézi a "mentek" négyféle kiejtését: mepontd.gif (845 bytes)ntepontd.gif (845 bytes)k 'itis', mepontd.gif (845 bytes)ntek 'iverunt', mentepontd.gif (845 bytes)k 'immunem reddo', mentek 'immunes'. Javasolja - mint Kodály Zoltán még az 1965-ös egri kiejtési konferencián is -, hogy "a' zárt epontd.gif (845 bytes) betűt különböztessük meg", de - folytatja - csak a nyelvtanban és a szótárban. Ezután általános szabályokba igyekszik foglalni, hogy hol kell zárt ë hangot ejteni, majd részletesebb szabályokat is ad (6-8).

A továbbiakban beszél a betűk (értsd: hangok) felcseréléséről (12-4; pl. a felcseréltetik o-val: kokas, toszít; felcseréltetnek a rokon hangú mássalhangzók, pl. gyász: jász; Nándor: Lándor; poshad: possad). "Betűszaporítás és elhagyás" címen felsorol olyan alakpárokat, mint: Anna: Panna, rubin: rubint, illetve: indulnak: indúnak stb. Szó van aztán "betűáttétel"-ről (pl. fekete: feteke, kanál: kalán); "segédbetűk"-ről (pl. ingni: ingani), "hanghosszítás"-ról, "rövidítés"-ről és "olvadás"-ról (pl. fa: fának, kenyér: kenyeret stb.) és "hangugratás"-ról (pl. halom: halmok).

C) Ezeken kívül Vörösmarty egyéb írásaiban is tesz itt-ott a tájnyelvekre vonatkozó - nem lényegtelen - megjegyzéseket. [315]

a) Többször szorgalmazza a nyelvjárási gyűjtést, az adatok lejegyzését, valamint megjelentetését, mivel "nyelvünknek dialectusait az iskolai tanítás 's míveltség' terjedése lassanként elfogja [sic!] enyészteni." (Solt és Fehér i. m. 213, l. még Viszota: MNy. 1912: 258. 352).

b) Többször szól egyéb írásaiban is az e hangokról és a zárt ë megtartásáról (Solt és Fehér i. m. 247; Viszota: MNy. 1912: 352).

c) Egy véleménynyilvánításában (és az 1846-os nyelvtanban is) megemlíti Vörösmarty, hogy "Göcsej a helyek és vidékek' nevei elé e névelőt tesz (ha csakugyan annak lehet tartani) p.o. e Söjtörben e' helyett: Söjtör-ben". (L. Viszota: MNy. 1912: 259.)

d) Érdekes - és Vörösmartyra nem jellemző - módon, nyilván az analógiás hatás elmaradása miatt hibásnak tartja a szedi, veheti mellett az adja, mondja szóalakot. Az adi, mondi változatot helyeselné. (L. Viszota: MNy. 1912: 259.)

Összefoglalva a következőket állapíthatjuk meg. Vörösmarty sok nyelvjárást és nyelvjárási jelenséget ismert. Legjobban kedvelte azonban a dunántúli, a nyugat-dunántúli és a palóc tájnyelvet. Ezek legfőbb sajátságait mai szemmel nézve is jó érzékkel összegezte. Világosan látta továbbá az irodalmi nyelv (nála: írói nyelv) és a köznyelv (nála: közbeszéd, közdivatú nyelv) fontosságát, ugyanakkor ezektől elválasztva a nyelvjárások szerepét. Ez utóbbiakat félti az elenyészéstől.

* Előadásként elhangzott a Vörösmarty Emlékbizottság által rendezett tudományos emlékülésen, Székesfehérvárott, 1999. december 1-jén.

Szathmári István

 

Vissza a Tartalomhoz

 

nyitólap

 

Vörösmarty and Hungarian linguistics

The author first summarises what the Hungarian Learned Society - and specifically Mihály Vörösmarty - did for the Hungarian language in the nineteenth century. Then he points out that Vörösmarty, the poet, was also a linguist in a broader sense of that word. He also indicates how Vörösmarty had received a motivation to turn in that direction. This paper concentrates on the poet's writings and remarks about Hungarian dialects. It is claimed that he was familiar with a number of dialects, including Western Transdanubian, General Transdanubian, and Palóc. He discussed the major characteristics of these dialects with an aptitude that is to be appreciated even today. He was clear about the importance of the written and spoken standard, but was also worried by the possibility that regional dialects might fall into oblivion.

István Szathmári

Back to Contents

 

Main page