Oldalak: 332 333 334 335 336 337 338 339 340 341 342

 

Bethlen Miklós "ezer vagy kétezer szavas"
latin-román-magyar szójegyzéke*

Kovács Sándor Iván hívta fel a figyelmet (Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból I., Szerk. Kovács Sándor Iván, Osiris Kiadó, Bp., 1998. 505) Bethlen Miklós Önéletírásának alábbi részletére: "Egyszer rágondolá magát, [Keresztúri Pál] hogy idegen nyelveket tanuljunk, oláhul, tót- vagy lengyelül, törökül, németül, franciául, de [332] ezeket nem egyszersmind, hanem egymás után. Először oláhul ezer vagy kéterzer vocabulát leíratott úgy, mint oda fel írtam a deákról; megtanulám, tudom egyszer próbára, hogy egy nap hatszáz, sőt többet is mondhatnék szót, megtanultam. Osztán mind csak a beszélő praxisra adott üdőt, kevés hetek alatt három vagy négy nyelven kezdék én érteni és csácsogni, ő pedig azt egyékiét sem tudta, és annál is inkább csudálták az ő tanítását és a tanításban való dexteritását [alkalmatosságát]. Ezt akkor ugyan én egyiket sem tanultam meg jól, sőt azután sem perfecte, sőt már némelyiket nagyobbára el is felejtettem, de ugyancsak nagy seminis thesaurus [gazdag magvetés] volt jövendőre, és akkor nékem s néki nagy fama s admiratio, mert én ugyancsak azon a fundamentomon építettem azután, noha mind matéria, és ha az nem is annyira is de a forma igen különbözött quod ad philosophiam et docendi ac discendi formam [ami a filozófiát és a tanulásnak és a tanításnak módját illeti], mely ide alább világosabb lészen." (Bethlen Miklós: Élete leírása magától. In: Kemény János és Bethlen Miklós Művei. Kiad. V. Windisch Éva, Bp., 1980. 541.) Jogosan merül fel a kérdés, hogy mi történhetett ezzel az ezer vagy kétezer szavas szójegyzékkel. Eltűnt nyomtalanul, avagy állnak-e a rendelkezésünkre ma olyan adatok, melyek alapján azonosítani lehet ezt a szójegyzéket, vagy ki tudjuk-e mutatni esteleges hatását más, ismert szótártöredékekre? A választ maga Bethlen Miklós adja meg: "Sokszor bántam s ma is bánom, hogy amíg Németországban jártam, gyermeki könyveim, írásaim Kolozsvárott elvsztenek." (Bethlen i. m. 532.) Ezzel a kérdést megoldottnak is tekinthetnénk, ha nem került volna elő Luigi Fernando Marsili Bolognában őrzött hagyatékából egy 2495 szóból álló latin-román-magyar szójegyzék, melyet 1930-ban Carlo Tagliavini ki is adott. (Carlo Tagliavini, Il "Lexicon Marsilianum". Dizionario latino-rumeno-ungherese del sec. XVII. Bucureşti, 1930. A továbbiakban LexMars.). A kérdés tehát az, hogy azonos lehet-e a szakirodalomban Lexicon Marsilianumnak nevezett szótártöredék Bethlen Miklós iskolai jegyzetével, vagy ha nem, akkor milyen kapcsolat létezhet a két szójegyzék között?

Három XVII. századi román-latin vagy latin-román szótárkísérletről tudunk: Teodor Corbea latin-román szótára, egy névtelen által szerkesztett román-latin szójegyzék és a Lexicon Marsilianum. Mindhárom szótárkezdeményezés kéziratban maradt, és csak a XIX. sz. végén, XX. század elején jelentek meg nyomtatásban. A brassói származású Teodor Corbea - aki II. Rákóczi Ferenc moszkvai és konstantinápolyi követe volt - 5000 szavas szótára a mai napig kiadatlan. Gáldi László mutatta ki, hogy Corbea, aki 1693-1703 között írta szótárát, Szenci Molnár Albert szótárának második, 1611. évi kiadását használta fő forrásként, legtöbb helyen szó szerint lefordítva azt (NyK. XLVIII. 1931-34: 70). A Lexicon Marsilianum és Corbea szótára között nem mutatható ki semmiféle összefüggés.

A másik román-latin szótár szerzőjét nem ismerjük. B-P. Hasdeu Anonymus Lugosiensisnek nevezte, mivel arra a következtetésre jutott, hogy a szerző Lugos környéki lehetett (Revista pentru istorie archeologie şi filologie VI. 1891. 1-48). A későbbiekben a szótár kiadója Grigore Creţu (Tinerimea Română I. 1898. 320-80) nem lugosinak, hanem karánsebesi származásúnak vélte a szerzőt (Anonymus Caransebesiensis), akit aztán Nicolae Drăganu Pápai Páriz Ferenc nagyenyedi diáktársával, Mihai Halici-csal azonosított. (Nicolae Drăganu, Mihail Halici. Contribuţie la istoria culturală românească din sec. al XVII-lea: Dacoromania IV. 1924-1926: 76-169.) Drăganu Halici szerzősége mellett felsorakoztatott érveit mind a román, mind a magyar nyelvészek fenntartásokkal fogadták. Román részről Sextil Puşcariu (Istoria literaturii române. Epoca veche, Sibiu, 19302. 107-10), Aurel Cosma (Scriitori români bănăţeni din timpul calvinismului. Viaţa Românească , 1933. 12) és George Ivaşcu (Istoria literaturii române I. Bucureşti, 1969. 238-9) fogadta el Halicit szerzőként. A fenntartásaikat hangoztatók [333] közül Nicolae Cartojant (Istroia literaturii române vechi II, Bucureşti, 1943. 106-7), Alexandru Belut (Cîteva consideraţii cu privire la autorul primului dictionarum valachico-latinum: Orizont 1969: 5) és Alexandru Pirut (Istoria literaturii române I. Bucureşti, 1970. 196) kell megemlítenünk. Magyar részről inkább a történészek fogadták el (pl. Makkai László, Magyar-román közös múlt. Bp., 19892. 148, Erdély története II. Szerk. Makkai László, Szász Zoltán, Bp., 19883. 930), míg Gáldi László és Tamás Lajos fenntartásaikat hangoztatták (Gáldi i. m. 69, Tamás Lajos rövid hozzászólása e kérdéshez: Ungarische Jahrbücher VII, 465-6). Mi a továbbiakban a szerzőt Tamás Lajos javaslata alapján Anonymus Banatensisnek fogjuk nevezni, hisz csak annyit állíthatunk róla biztosan, hogy bánsági volt, de hogy ezen belül lugosi vagy karánsebesi, azt szinte lehetetlenség eldönteni.

Legutóbb Musnai László vetette fel azt, hogy az Anonymus Banatensis Halici apjával, az idősb Halici Mihai-jal lenne azonos. Musnai arra alapozta feltevését, hogy az 1674 október 31-én Szebenben felvett hagyatéki leltár szerint az ifjabb Halici tulajdonában volt egy, az apja kezével írt szótár: "Vocabularium paterna manu scripta" (Musnai László, Új adatok Halici Mihály életéhez és hagyatékához: NyIrK. 1960/1-2: 78). Sajnos Halici könyvtárának csak egy része maradt fenn, és amik belőle számunkra a legfontosabbak lennének, a kéziratok a mai napig nem kerültek elő. (Maria Ursuţiu, Din nou despre biblioteca Halici (1674). Biblioteca şi Cercetare XII. 1988. 268-89; Erdélyi könyvesházak 1563-1757 III. s. a. r. Monok István, Németh Noémi, Varga András. Szeged, Scriptum KFT, 1994. 194-216; Adattár a XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 16/3.) Így nem tudjuk összevetni a Halici tulajdonában volt Vocabulariumot, a Budapesti Egyetemi Könyvtár Kézirattárában őrzött Anonymus Banatensis szövegével (jelzete H 3). Hipotézisének bizonyítására Musnai sem használja ki a legnagyobb lehetőséget, azt ugyanis, hogy az Anonymus Banatensist összevesse idősb Halici Mihály kezeírásával. Valószínű, hogy Musnai László 1960-ban nem tudta megszerezni a BEK-ból az Anonymus Banatensis kéziratát. Engel Károly szíves közlése alapján tudom, hogy a közelmúltban a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Nyelvtudományi Intézete lekérette a BEK-ből a kéziratot. Az intézet munkatársainak tehát alkalmuk lett volna összevetni azt a szászvárosi református kollégiumban fennmaradt idősb Halici autográf feljegyzéseivel. Sajnos arról Engel Károly sem tudott bővebb felvilágosítást adni, hogy ez az összevetés egyáltalán megtörtént-e, és ha igen, milyen eredménnyel járt. Időközben nekünk sikerült ezt az összevetést elvégezni. Az idősb Halicinak két autográf bejegyzését - az egyik Keresztúri Pál "Csecsemő keresztény" (1638) c. könyvében (Kolozsvári Református Teológiai Fakultás Könyvtára; RMK. 257), a másik Melanchton Grammaticajában (1628, Erdélyi Református Egyházkerület Kolozsvári Gyűjtőlevéltára) maradt fenn - hasonlítottuk össze az Anonymus Banatensis szövegével. Egyértelműen megállapítható, hogy két külön kézírásról van szó, tehát a Pray György gyűjteményében fennmaradt szótártöredék, amennyiben eredeti és nem másolat, szerzője nem lehetett az idősb Mihai Halici.

Jóllehet az Anonymus Banatensis és a Lexicon Marsilianum szókincse nagymértékben eltér, és egyes azonos latin szavaknak is eltérő mind a latin, mind a magyar fordítása (pl. LexMars: Festino - Grabesk - Sietek; Anonymus Banatensis: Abat [eltérek] - Festino), azért számos magyarizmus és tájnyelvi román szó megegyezik, ami mindenképpen azt bizonyítja, hogy a Lexicon Marsilianum román részének szerzője bánsági volt. Így például a Lexicon Marsilianum román szókészletében található 24 olyan magyar jövevényszó közül, melyek bekerültek a román irodalmi nyelvbe is, csupán 7 található meg az Anonymus Banatensisben. Ezzel szemben a Lexicon Marsilianum 77 regionális bánsági magyarizmusa közül 25 megtalálható az Anonymus Banatensisben is. Az eddigi [334] értelmezők nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget annak, hogy az Anonymus Banatensisben csak a román részt írta mindvégig ugyanaz a kéz. Sok szónak nincs meg a latin megfelelője, ami arra enged következtetni, hogy, mivel a szerző nem tudott jól latinul, előbb a román részt állította össze. Egy második kéz az első négy lapra egyes szavak magyar megfelelőjét is beírta. (Ezeket Creţu a szótár közlésekor kihagyta.) Egy harmadik kéz, a Loncza Jóskáé, aki a legkorábbi ismert tulajdonosa a szótárnak, sok helyt kiegészítette, főleg a hiányos latin részt. A Loncza család lugosi származású volt, címeres levelet Bethlen Gábortól Loncza György 1628. ápr. 20-án nyert. Véleményünk szerint az Anonymus Banatensis ősváltozatát az idősb Halici írta, melyet a környezetében élő román kálvinista nemesek a későbbiekben lemásoltak és kiegészítettek.

Mindezek mellett ha elfogadjuk, hogy Bethlen Miklósnak van valami köze a Lexicon Marsilianumhoz, akkor az ifjabb Halici személye is érdekes lehet számunkra. Amint az előbbiekben láttuk, Bethlen Miklós Keresztúri Páltól kapta azt a feladatot, hogy az "ezer vagy kétezer oláh vocábulát" összeírja. Mint már említettük, Keresztúri Pál "Csecsemő Keresztény" (Gyulafehérvár, 1638., majd 1640.) c. könyvének egyik példánya az idősb Halici tulajdonában volt, aki a könyvhöz kötött üres lapokra latin és magyar nyelvi feljegyzésein kívül néhány román zsoltárfordítást is lemásolt. Ez azt bizonyítja, hogy Keresztúri Pál tevékenységét a lugosi-karánsebesi (a Halici család karánsebesi) értelmiségi kör figyelemmel kísérte. E kör tagjai, valamint a Gyulafehérváron és Nagyenyeden tanuló-tanító magyar értelmiségiek között személyes kapcsolat is szövődött. Az ifjabb Halici 1659-1663 között a nagyszebeni református kollégiumban tanult. Pápai Páriz Ferenc naplójából tudjuk, hogy 1664-ben ment át Nagyenyedre, ahol egy kisebb megszakítást (1667-1669) kivéve 1674-ig maradt. Halici Pápaival mindvégig jó viszonyban volt: 1674-ben az akkor peregrinációra induló diáktársához román nyelvű ódát írt hexameterben, melyet később a híres debreceni orvos, Weszprémi István latinra fordított és elküldte Kazinczynak. 1674-ben azonban nemcsak Pápai, hanem Halici is távozott Nagyenyedről. Rövid ideig Nagyszebenben tartózkodott, majd 1674. okt. 31-én végrendelkezett, és utána külföldre ment. Hollandiában, majd később Angliában telepedett le, de Erdélybe már soha nem tért vissza. Mi lehetett az oka Halici rejtélyes és gyors távozásának? Musnai László szerint az, hogy összetűzésbe került a főúri diáksággal. Legalábbis erre enged következtetni a diákok subscriptiós könyvében a Halici neve után található bejegyzés: "Catilina Colegii pestis exturbatus" [A kollégium pestise, Catilina kitaszíttatott]. Ezt erősíti meg Misztótfalusi Kis Miklós is Mentségében, amikor elkeseredésében vissza akarván térni Hollandiába így ír: "Nemcsak arra mentem - megvallom -, hogy méltónak ne ítéljem e hazát mesterségeimre, hanem arra is resolváltam volt tavaly is magamat, hogy végbúcsút vegyek tőle, lehetetlennek látván tovább is subsistálnom. Sőt még nemcsak erre resolváltam volt magamat, hanem hogyha ugyan exiliumban kell mennem, egy apológiával úgy elhíresítem Erdélyt egész Európában, és valahol járok-kelek, a hamis hitet úgy a fejekbe csapom, hogy bizony Erdélynek legjobb kővárájért fel nem vennék; és mennél nagyobb devotióval voltam eleinten nemeztemhez, annál nagyobb aversióval lészek ezután, és a magyarnak még a hírétől is futok, mint Karánsebesi [azaz Halici] és ártok inkább ha lehet, mint használnék." (Erdélyi féniks. Kiad. Jakó Zsigmond. Bukarest, 1974. 223-4.) Vajon miért futott Halici a magyarnak még a hírétől is? Nem tudni, hogy mibe keveredhetett, de az tény, hogy Bethlen Miklós fia, Mihály angliai útinaplójában minduntalan a nem éppen hízelgő "vad oláh" jelzővel illeti: "Vad oláh Halicius Karánsebesit megszoríttyuk annyira, hogy nemi hispanica inquisitiónak nevezi beszédünket. [...] Délután nézzük a londiniumi tanácsházát, ismét Halicius Karánsebesi, a vad oláh természetét levetkezvén, hozzám jő, és velem kezd magyarul beszélleni, a coffipaliumba [kávézó] megyünk azután a Regia Societasban a Conventumba, aholott az ő angliai [335] discursusokat hallyuk, és kofe ágát levelestől és gyümölcsével látunk, más experimentumokat is." (Bethlen Mihály Útinaplója 1691-1695. S. a. r. Jankovics József. Bp., 1981. 87, 191.)

Mindezek után az a véleményünk, hogy a Lexicon Marsilianum keletkezésének gyökerei az 1650-1655-ös évekre nyúlnak vissza. Egy ilyen szójegyzék elkészítése azon magyar literátor-politikusok fejében fordulhatott meg, akik szerették volna megnyerni a románokat a reformációnak. Nem kizárt, hogy Keresztúri Geleji Katona Istvántól kapott erre ösztönzést, és a szótár román részének elkészítéséhez (hisz ő maga, amint Bethlen beszámolójából kiderül, nem tudott románul) egy karánsebesi vagy lugosi román értelmiségi (talán épp a szótáríró idősb Halici Mihály) segítségét is igénybe vette. Keresztúrinak birtokában mindenképpen lenni kellett már egy latin-román, vagy román-latin szójegyzéknek, melynek alapján Bethlen a sajátját elkészítette, hisz "ezer vagy kétezer vocabulát" minta nélkül nehezen tudott volna összeírni.

Bethlennek az iskolai jegyzetei, amint már említettük, 1660 után megsemmisültek, így a mai formában fennmaradt Lexicon Marsilianumnak Bethlen semmiképpen sem lehet a szerzője. Az öreg Halici 1671 márciusában halt meg Nagyenyeden, szótára tehát ezután kerülhetett a fia birtokába. Feltételezésünk szerint ez a szótár nemcsak Bethlen szójegyzékének, hanem a Lexicon Marsilianumnak is forrásul szolgált. Ez utóbbi ugyanis nem tudományos, hanem gyakorlati igénnyel készült: az erdélyi főurak használhatták a mindennapi kommunikációban. Emellett szól Tagliavininek az a megállapítása, hogy a szótár latin része a magyarországi és erdélyi iskolákban tanított és a hétköznapi kommunikációt szolgáló latinhoz áll közel (LexMars. 46). Ez logikus is, hisz Bethlenéknek nem tudományos, hanem gyakorlati okokból volt szükségük a román nyelv ismeretére. Az erdélyi főurak eleven kapcsolatot tartottak fenn a moldvai és havaselvi vajdákkal és bojárokkal. Jakó Klára kutatásaiból azt is tudjuk, hogy ez a főleg episztoláris kapcsolattartás elsősorban magyarul, ritkán latinul, de semmiképpen sem románul folyt (Jakó Klára, A moldvai és havasalföldi vajdák magyar nyelvű levelezéséről: Holmi 1996/1: 53-66). Ebből a szempontból tehát nem lett volna szükségük az erdélyi főuraknak romántudásra. Annál inkább viszont a saját román jobbágyaikkal való kapcsolattartásban. A Bethlen családnak számos román jobbágya volt, melyek még Bethlen János ügyködései révén kerültek a család szolgálatába. Bethlen Miklós önéletírásából pedig az is kiderül, hogy valóban jó tanítvány volt, és némileg meg is tanult románul, hisz román jobbágyaival anyanyelvükön beszélt: "Az én pór hadamban jó láncsás, vasvillás vala circiter huszonöt vagy harminc, kiket én láncfásoknak híttam. Este egykor ott a belső kerítés árka mellett járván a bástyán, elészólítám az egyik láncfás tizedest tíz, tizenketted magával s mondám: Ha éjszaka valami olyan tüzes, szikrázó állatot láttok, hogy jő, várjátok meg, hogy essék le, és ottan mindjárt láncsa és vasvillákkal hömpölygessétek bé ebbe a tó vagy árokba. Én oláhoknak oláhul mondám, ők is nagy bátran s vígan mondák: Bukurosz domne asa om fácse [Örömest uram, úgy fogunk cselekedni]" (Bethlen i. m. 771). Lehet, hogy mégsem semmisült meg a szójegyzéke, és folyamatosan használta a román jobbágyokkal való érintkezésben?

Nem szóltunk még azonban Luigi Fernando Marsiliről, akinek a hagyatékában fennmaradt ez a háromnyelvű szójegyzék. Marsili 1682-ben lépett először Magyarország földjére, amikor mint az Aeneas Caprara vezette császári hadsereg közlegénye, majd később káplárja és őrmestere, a Rábaköz térképének elkészítésével bízták meg. 1683-ban a Rába vonalának védelmében török fogságba esett, és Ahmed temesvári basa szolgája lett, aki egy kávés mellé osztotta be. Marsili kénytelen volt megtanulni a mesterséggel járó foglalkozást, aminek eredményeképpen később, a fogságból való szabadulása után, 1685-86-ban Sopronban megírta a kávéról szóló művét. (Vékony László, Egy olasz [336] polihisztor a Kárpát-medencében. Újvidék, 1984. 11-3; Csataki E[ndre], Marsili természettudós soproni kapcsolatai: Soproni Szemle 1941: 146.) 1686-ban mint a császári hadsereg egyik vezetője vett részt Buda várának visszafoglalásában, amikor is a vár elestét követően Mátyás király könyvtára után kutatva a főmecsetben 800 korvinát talált. Ebből Rabatta 300-at Bécsbe küldetett, Marsili néhányat megtartott magának, és arra kérte Petelio császári könyvtárost, hogy készítse el a Bécsbe küldött könyvek jegyzékét, amiből azonban nem lett semmi. (Thaly Kálmán, A budai mufti könyvtára az 1686-os években: MKsz. 1896: 338-40; Vékony i. m. 13; Csapodi Csaba, A budai királyi palotában 1686-ban talált kódexek és nyomtatott könyvek. Bp., 1984. 39-42, MTA Könyvtárának Közleményei, Új sorozat 15/40.) A következő években a Magyarországon és a Balkánon folyó törökellenes harcokban vett részt. 1688 májusában Csáktornyára is eljutott, ahol a fiskális javak vizsgálatával bízták meg. (Iványi Béla, Luigi Fernando Marsili primo esploratore dello Grande Pianuro ungherese. In: Celebrazioni di Luigi Fernando Marsili nell secondo centenario delle Morte 29-30. nov. 1930. Bologna, 1931. 206-7.) Lehet, hogy már ekkor megszerezte azokat a Zrínyiekre vonatkozó dokumentumokat, melyek a hagyatékában maradtak fenn. Véleményünk szerint azonban ez csak később történhetett meg, mert Zrínyi Ádám könyvtáráról csak egy 1700. máj. 8-án Globovácról kelt jelentésében tesz említést, mely szerint a könyvtár ekkor Zrínyi Ádám exfelesége, "contessa Flassin" birtokában volt. Marsili jelentésében külön felhívja a figyelmet "egy különösen szép kéziratos könyvre, melyben az illír családokra vonatkozó feljegyzések találhatók" (un beletrissimo libro manuscritto, con tutte le notizie delle famiglie illiriche). (Luigi Fernando Marsili, Relazioni dei confini della Croatia e della Transilvania a sua maesta cesarea. II, a cura di Raffaella Gherardi, Muchi. Modena, 1988. 331. A továbbiakban Relazioni.) A Marsili-hagyaték 103. kötetében (Documenta rerum Croaticarum et Transylvanicarum in Commissione limitanea collecta.) található is egy genealógia a Zrínyi családról (Zrinianae prosopiae arbor genealogica), valamint egy másik irat, mely a cím alapján nem lehet más, mint Forstall Stammatographia-ja: Stemmatographia Zriniarum Mavortiae familiae. (Ludovico Frati, Catalogo dei manoscritti dei Luigi Fernando Marsili conservata nella Bibilioteca Universitaria di Bologna. Firenze, 1928. 115, Vékony i. m. 37-8.) A kötet címéből kiderül, hogy Marsili ezeket az iratokat nem az 1688-as csáktornyai útja, hanem a karlócai békét követő határrendezés alkalmával, tehát 1700-1701-ben gyűjtötte. Valószínű, hogy a kötetben szereplő többi horvát, magyar és erdélyi vonatkozású irat is ekkor került a birtokába. Ezek közül érdemes megemlíteni egy végleg eltűnt vagy mindmáig lappangó nyomtatványt (Franciscus Ladany: De gestis Banorum regni Sclavoniae), valamint Rozsnyai Dávidnak azt a török nyelven összeállított dokumentumgyűjteményét, melyet konstantinápolyi követként adott át a szultánnak, és melyet Marsili 1701-ben latinra fordított. Ugyancsak ebben a kötetben található - ami azonban Frati katalógusából nem derül ki - Erdély népeinek és történelmének rövid ismertetése, az erdélyi etnikumokról készült metszetekkel, mely szintén Marsili felkérésére készült; és ami számunkra még fontosabb, Bethlen Miklós Moribunda Transylvaniae c. röpirata is. (Veress i. m. 222; Jankovics József, Bethlen Miklós két levele Luigi Fernando Marsilihez. In: R. Várkonyi Ágnes emlékkönyv. Szerk. Tusor Péter. Bp., 1998. 428.) Az erdélyi magyarokról, székelyekről, szászokról, románokról, örményekről, cigányokról szóló rövid ismertetéseket Áldásy Antal közölte: "Olaszországi levéltári kutatások" (MKsz. 1892-93: 268-77), a metszeket pedig Thaly Kálmán ismertette (Erdélyi costume-képek a XVII. századból: Akadémiai Értesítő 1893: 659-61). Jankovics József hívta fel a figyelmet arra, hogy Bethlen röpiratának egy másik másolata
a Marsili-hagyaték 57. kötetében is megtalálható, ami Frati katalógusából szintén nem deríthető ki. Ebben a kötetben a cím szerint (Manoscritti diversi toccanti lo studio [337] naturale di operazioni militari del 1693 sine al 1699) azok az iratok vannak, melyeket Marsili 1693-1699 között gyűjtött. A Moribunda Transylvaniae mellett itt található még egy Apafiról szóló irat (Probabile ac morale tertium expediens ac moderamen aulicum super statu Appafi et Transylvania circa Apafium), Istvánffy krónikájából egy részlet (Extractus historiae Nicolai Istvanffi libri 34), valamint Marsili és Constantin Cantacuzino havasalföldi bojár és történetíró levélváltása. Marsili a románok latin származásáról, valamint Moldva és Havasalföld vajdáiról kért információkat a havasalföldi literátor-politikustól egy Daciáról szóló történeti-természeti-földrajzi értekezés megírásához. Constantin Cantacuzino, aki 1663-ban részt vett az érsekújvári ostromban és azután is sűrűn levelezett az erdélyi főurakkal, főként Teleki Mihállyal és Bethlen Miklóssal, egy olasz-román szójegyzéket is összeállított Marsili számára. Ez azonban, amint azt Tagliavini kimutatta, nem hozható összefüggésbe a Lexicon Marsilianummal. (Carlo Tagliavini, Un framento di terminologia italo-rumena ed un dizionarietto geografico dello stolnic Constantin Cantacuzino. Revista filologica , Cerna ut , 1927. I, 167-84.)

Marsili gondosan feljegyezte, hogy milyen iratokat mikor, hol és kiktől szerzett meg. Logikusnak tűnik azt feltételezni, hogy a Lexicon Marsilianumot is erdélyi tartózkodása alatt lelte fel. Marsili 1690-ben járt először Erdélyben. Ekkor az Erdélyi szorosok védelmével bízták meg, és így alkalma nyílt a Székelyföldet, főként Csík- és Kézdiszéket bejárni. De felkereste ekkor a fontosabb erdélyi városokat is (Brassót, Kolozsvárt, Szebent, Gyulafehérvárt), Szamosújvárott pedig még a Kemény család régi kastélyát is (vechio castello privato della famiglia Kaminianos) meglátogatta. Mindezekről részletesen beszámolt az ekkor írt Relazione militare della Transilvania c. jelentésében. Ugyancsak e hadjárat alkalmával szerezte még meg Thököly elfogott kémeinek vallomását, Thököly 1690. dec. 15-én Tîrgoviştén kelt és Erdélybe küldött kiáltványát, valamint a székelyek rovásírásos ábécéjét és e rovásírással írt naptárat, melyeket szintén Tagliavini adott ki (Carlo Tagliavini, Luigi Fernando Marsili e la scrittura runica dei Siculi di Transylvania. Klny. az Il Commune di Bolognaból, 1930. E rovásemlék részletes elemzése: Sándor Klára, A Bolognai-rovásemlék. Szeged, JATE, 1991.). A Habsburg-ellenes erdélyi nemesek egy része már ekkor felvette a kapcsolatot Marsilivel az 1690. dec. 8-án Sztáncsestről írt levelükben, melyben Magyarország népeinek a németek részéről elkövetett sérelmeiről számoltak be (in cui se lamentano le estorsioni che patiscono alcuni popoli dell'Ungheria da'Tedeschi). 1691. okt. 28-án Marsili még Szebenben volt, innen keltezte levelét Constantin Brî ncoveanu havaselvi vajdának. A tél beálltával azonban Bécsbe rendelték. Vékony László szerint az addig gyűjtött iratokat és tárgyakat Marsili ekkor Bolognába küldte testvéréhez. Nincs tudomásunk arról, hogy ezek között már ott lett volna a Lexicon Marsilianum is.

Marsili 1692 után is sokat tartózkodott még Magyarországon: 1693 elején Mohácson járt, 1693 telén meglátogatta a Zólyom környéki bányákat; a későbbiekben pedig bejárta Bácskát, Kis-Hont és Gömör vármegyéket, majd 1698-ban részt vett a zentai csatában. Erdély földjére azonban csak a karlócai béke megkötése után lépett ismét, a határrendezési bizottság vezető tagjaként. 1700-1701-ből számos olyan levélről van tudomásunk, melyeket a Gubernium és a Hunyad megyei nemesség írt hozzá a határkiigazítás ügyében.

Marsili első jelentését 1700. okt. 9-én küldte Lugosról a császárnak. Ebből tudjuk, hogy szeptember 30-án részt vett a temesvári és az erdélyi követek gyűlésén, ahol Naláczy Istvánnal és annak fiával, Lajossal személyesen is megismerkedett; jelentésében Naláczy Lajos beszédének egy részét szó szerint is idézi (Relazioni 406). A Marsilivel tárgyaló hivatalos küldöttség vezetője Naláczy István és Sárosi János voltak. Ismeretségi és levelezési viszony fűzte ezenkívül még Apor Istvánhoz, Keresztesi Sámuelhez, Mikes [338] Mihályhoz, Bánffy Györgyhöz, Macskási Péterhez, Szacsali Mátyáshoz, és ami számunkra a legfontosabb, Bethlen Miklóshoz is. Jankovics József - aki Bethlennek két Marsilihez írt levelét publikálta - újabb kutatásai alapján immár biztosan állíthatjuk, amit egyébként már Bethlen önéletírása is sugallt, azt tudniillik, hogy Bethlen és Marsili a kötelező hivatalos kapcsolattartáson túl magánlevelezésben is állt. Valószínű, hogy Bethlen is segítségére lehetett Marsilinek azon fontos és nehezen hozzáférhető adatok megszerzésében, melyek ez utóbbi jelentéseiben is fel-felbukkannak. Így például tudjuk, hogy megszerezte az erdélyi Gubernium segítségével Apafi levéltárából azokat a leveleket, melyeket még a nagyvezér írt Karánsebes helyzetéről Barcsai Ákos idejében. Számunkra még ennél is fontosabb az esetlegesen Brassóba került korvinák után érdeklődő Marsilinek az a feljegyzése, melyben a Bethlen család egyik jeles tagjával (vir eruditus ex domo Bethlenio) való beszélgetéséről számol be (LexMars. 35). Véleményünk szerint ez a vir eruditus nem lehetett más, mint maga Bethlen Miklós.

Ha elfogadjuk tehát azt a feltételezést, hogy a Lexicon Marsilianum abban az értelmiségi körben keletkezett, melynek tanulóévei alatt Bethlen Miklós is a tagja volt, akkor önként adódik a következtetés: a szójegyzéket Marsili Bethlen Miklós révén szerezte meg 1700-1701-ben. (Marsili ugyanis 1701 áprilisáig tartózkodott Erdélyben. 1702 májusában már útban volt Szeged felé, majd később az időközben kitört spanyol örökösödési háborúban vett részt. Magyarországra és Erdélybe többé nem tért vissza.)

Ezen elméletünk ellen három érv hozható fel: az első és egyben a leggyengébb az az, hogy a Lexicon Marsilianum önálló kötetben maradt fenn és nem az Erdélyben gyűjtött iratok között. Marsili csak a szójegyzék címét (Lexicon Latinum Walachicum et Hungaricum) írta rá saját kezűleg az irat első lapjára, de nem jelölte meg - szokásától eltérően - hogy mikor, kitől és hol szerezte meg azt. Tagliavini tisztázta azt is, hogy csak a cím Marsili írása, a szótár többi része nem, ahogy azt Szilády Áron hitte. A második érv az, hogy a szótár szerzője nem magyar, de nem is román, hanem német anyanyelvű volt (LexMars. 184). (Erre a kérdésre a későbbiekben még visszatérünk, itt csak annyit jegyzünk meg, hogy véleményünk szerint helyesebb másolóról, semmint szerzőről beszélni.) A harmadik és egyben a legsúlyosabb ellenérv az az, hogy Gáldi László (MNy. 1931: 43) szerint összefüggés mutatható ki a Lexicon Marsilianum és Szenci Molnár Albert szótárának 1708. évi nürnbergi kiadásának német része között, ugyanis a Lexicon Marsilianum több magyar értelmezése német forrásban leli magyarázatát: pl. a harpax (enyves gyanta) szónak a Lexicon Marsilianumban a román és magyar jelentése pansinye - pook. Gáldi szerint (Tagliavini kiadásában kommentár nélkül marad) ez a Lexicon Marsilianum egyik legérdekesebb tévedése, és azzal magyarázható, hogy az 1708. évi Szenci-szótárban a harpax német megfelelője a Spinnwistel. A szerző-másoló a német kifejezést félreértve - mondja Gáldi - a német kifejezés első tagját a Spinne (pók) szóval hozta összefüggésbe. Egy másik példa: a Lexicon Marsilianumban a latin rumen szó román fordítása hiányzik. Magyar megfelelője a gége. Szenci szótárának 1708-ig megjelenő mindhárom kiadásában a rumen szót a következőképp találjuk magyarosítva: Kérő gyomor, kiből az barom az fűvet visszarágja; item kérő rágás. Az 1708. évi kiadásban pedig még a következő német fordításokat találjuk: "Die Wonne, der Magen, das Gürgelein am Hals. Item: der Ort wo die Wiederkäung geschicht." Hogy a Lexicon Marsilianumban a román jelentés hiányzik, az azt jelenti Gáldi szerint, hogy az ismeretlen szerző jobban tudott magyarul, mint románul. Ha ezt elfogadjuk, akkor felmerül a kérdés, hogy miért egy német szótárból veszi a gége szót. Véleményünk szerint azonban valószínűbb, hogy se románul, se magyarul nem tudott jól, és ezért folyamodott szótárhoz. Ez azt a feltételezésünket erősíti meg, hogy a másoló és nem a szerző volt német. Ezt bizonyítják a szavak fonetikai sajátosságai (pl. a zöngés és zöngétlen [339] mássalhangzók felcserélése), valamint az, hogy az üresen hagyott negyedik oszlopba a német rész került volna (LexMars. 184). Gáldi és Tagliavini is abból indult ki, hogy nem másolatról, hanem eredeti kéziratról van szó. Ezt viszont semmivel sem tudjuk bizonyítani. Figyelembe véve Marsilinek a már fentebb ismertetett iratgyűjtési technikáját, azt tartjuk valószínűbbnek, hogy a Lexicon Marsilianum az ő felkérésére készülhetett. Az eredeti kézirat tulajdonosa pedig véleményünk szerint nem saját példányát - hisz ennek valahol nyoma maradt volna -, hanem egy másolatot küldött el Marsilinek.

Ha elfogadjuk, hogy a Lexicon Marsilianum egyik fő forrása a Halici család szótára lehetett, akkor a német hatás magyarázatára kínálkozik egy másik lehetőség is. Már Musnai László felvetette, hogy 1674 után Halici kéziratainak egy része barátjához, a magyarul és románul is verselgető nagyszebeni szász királybíróhoz, Valentin Frank Von Frankensteinhoz (1643-1697) kerültek. Mint láttuk, Marsili 1690-91-ben huzamosabb ideig Szebenben tartózkodott, tehát mindenképpen találkoznia kellett egy olyan fontos közjogi tisztséget betöltő emberrel, mint a szász királybíró. Nem kizárt, hogy a Halici-féle szótárt felhasználva már ekkor összeállította Valentin Frank von Frankenstein Marsili számára a Lexicon Marsilianumot. Ezt a feltételezésünket megerősíti az is, hogy Marsilinek az ekkor gyűjtött iratai között található egy Erdély-leírás (Biblioteca Universitaria di Bologna, a továbbiakban BUB. ms. Marsili, nr. 103. 323a-330b), melyben a szerző legrészletesebben a szász székekről ír. Ezt mindenképpen olyan embertől szerezhette Marsili, aki jól ismerte a szászok közigazgatási rendszerét, és ki lehetett volna erre alkalmasabb személy, mint a szász királybíró. Feltételezésünknek ellentmond azonban az, hogy Marsili iratai közt egyetlen Frank von Frankensteinra vonatkozó adat sem található. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk Gáldi megállapításait is, aki szerint a Lexicon Marsilianum egyik fő forrásaként Szenci szótárának az 1708. évi kiadását kell elfogadnunk. Ha ez így van, akkor a Lexicon Marsilianum 1708 és 1712 között keletkezhetett, mivel az 1712-ben készült leltár szerint már Marsili birtokában volt (LexMars. 180). Hogy került a szótár 1708 után Bolognába, amikor Marsili 1702 után már nem tért többet vissza sem Magyarországra, sem Erdélybe? Összekötő kapocsként ismét Bethlen Miklós személye kínálkozik. Marsili 1706-1708 között a dél-franciaországi Cassis-ban tartózkodott, ahol az Histoire physique de la mer c. munkáján dolgozott. 1708-ban tért vissza Itáliába, amikor a pápa azzal bízta meg, hogy Bologna, Ferrara és Ramegna környékén csapataival ellenálljon a Habsburg expanziós törekvéseknek. Ez az incidens 1709-ben már véget is ért. Lehet, hogy a béketárgyalások során már ekkor eljutott ismét Bécsbe. 1710-11-ben viszont biztosan megfordult a birodalmi fővárosban. Ekkor ugyanis Nagy Péter és a török közt kitört háború alkalmával Oroszországba szerette volna küldeni a bécsi udvar, de Marsili már nem akarta vállalni ezt a diplomáciai küldetést. Csak Bécsig jutott el, onnan visszafordult. (Autobiografia di L. F. Marsili, a cura di Emilio LOVARINI, Nicola Zarnichelli, Bologna, 1930. 237.) Tudjuk, hogy Bethlen Miklós 1708 júliusától haláláig szintén Bécsben tartózkodott. Véleményünk szerint Marsili bécsi útja alkalmával szerezhette meg Bethlen Miklós révén a Lexicon Marsilianumot, ugyanis semmilyen adatunk nincs arra nézvést, hogy a későbbiekben járt volna a Habsburg Birodalom területén, vagy kapcsolatban állott volna erdélyi főurakkal vagy literátorokkal.

A Lexicon Marsilianum egyik lehetséges történetét tehát a következőképpen vázolhatjuk fel: abban a formában, ahogy ránk maradt, nem egyetlen szerző műve, hanem egy hosszabb alkotói folyamat terméke. A szójegyzék ősformája még az 1650-es évek közepén alakult ki Keresztúri Pál irányításával és az ő keze alatt tanuló magyar diákok, melyeknek egyike volt Bethlen Miklós, valamint Karánsebes, Lugos környéki román diákok közreműködésével. Ha meg is semmisült ez az ősszöveg Bethlen Miklós iskolai jegyzeteivel együtt, egyes változatai azért fennmaradhattak az erdélyi magyar és szász főurak [340] körében, akik a román jobbágyaikkal való mindennapos érintkezésben vehették hasznát. Egy ilyen változatot szerezhetett meg Bethlen Miklós Marsili kérésére, melyet aztán 1708 után Bécsben egy német scriptorral lemásoltatott, aki a Szenci szótár 1708. évi kiadása alapján némileg átdolgozta a szójegyzéket. A Marsili-hagyatékban ez az átdolgozott változat maradt fenn. Tanulmányunk munkahelyi vitáján Jankovics József hívta fel a figyelmet arra, hogy kevés a valószínűsége annak, hogy Marsili a rab Bethlen Miklóssal találkozhatott Bécsben. Ugyancsak ő hangsúlyozta azt is, hogy az eredeti kézirat megtekintése előtt, hiába Tagliavini kritikai kiadása, elhamarkodott lenne bármilyen végső következtetést levonni. Nos az eredeti kéziratot (BUB. ms. Marsili nr. 116) megtekintve csak megerősíteni tudjuk fenti hipotézisünket. Azonkívül, hogy sikerült kijavítani Tagliavini néhány olvasati hibáját,1 az is nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy a szótárral eddig foglalkozók figyelmét elkerülte az a tény, hogy a szótár szövegét több kéz írta. Az első oszlopot mindvégig egy kéz írta, és a szavak alakja is itt a leghelyesebb. Csupán egy jelentéktelen hiba csúszott be: a fidicen (hegedűs) helyett fidicem-et ír (LexMars. 205, BUB. ms. Marsili, nr. 116. 17a). Ezután a magyar rész a legegységesebb és néhány hiányzó szót leszámítva a legteljesebb. Ezzel szemben a román részben - mely egyben a leghiányosabb is - egy másik kéz írása is megfigyelhető, valamint az, hogy ugyanaz a kéz más-más tintával, más-más alkalommal, utólag toldott be egyes szavakat (lásd 7b, 9a, 10b, 11b, 17a, 20b, 23b, 28a-b, 29b, 30a, 31a-b, 32b, 33a-b, 34a, 35a-b, 46a, 47a). A legfontosabb mindebből számunkra az, hogy az egyik szóbokor,2 mely Gáldi szerint minden kétséget kizáróan az 1708. évi Szenci-szótár alapján készült, szintén utólagos betoldás. A szótárt összeállító, másoló tehát előbb a latin oszlopot írta meg, hisz ehhez talált legkönnyebben mintát. Utána a magyart - felhasználva egyes szavak fordításához az 1708. évi Szenci-szótárt -, majd a román részt, melyről legkevesebb forrással rendelkezett. Ez utóbbi elkészítéséhez használta fel a Marsili által Erdélyben vagy Bécsben Bethlen Miklóstól vagy Frank von Frankensteintől megszerzett és a Halici családra visszamenő latin-magyar-román szótártöredéket.

* A tanulmány az OTKA (F 029476) támogatásával készült.

1 Tagliavini a comunitas - in pre uczunye szónak a magyar megfelelőjét kozségh-nek olvassa, holott az kozösegh. Ennél nagyobb hiba az, hogy az esurio - flomansesk helyett fizetzem-et olvas (ami magyarul értelmetlen), jóllehet a magyar szó, teljesen szabályosan a meghehezem. Az expaveo - me spar magyarul Tagliavini olvasatában eedes (szintén értelmetlen). A szöveg szerint viszont: ijedek. A glaber - plesugh magyar jelentése Tagliavini olvasatában kappász (értelmetlen), valójában koppátz. Az indecens - iletlen esetében a román szót olvasta Tagliavini nye kuvina-nak, holott az nye kuvniat. Apróbb hiba a következő: nonogenarius - de nosecs an, magyarul Tagliavini olvasatában: kilenczven esztendő, valójában kilenczven esztendös. (Vö. BUB. ms. Marsili, nr. 116. 7b, 15b, 16a, 22a, 26b, 37b.)

2Forum boarium - Piacz de boi - Ökör vásár | Forum piscarium - Piacz de Pest - Hal Piacz | Forum Olitarium - Piacz Vergye - Zöld Piacz | Forum Suarium - Piacz de Porcs - Dezno Vásár | Forum Vinarium - Piacz de Vin - Bor Vásár. (Vö. BUB, ms. Marsili nr. 116, 20b, LexMars. 108, I. MNy. 1931: 45.)

Nagy Levente

 

Vissza a Tartalomhoz

 

nyitólap

 

Miklós Bethlen's Latin-Romanian-Hungarian word list

Miklós Bethen says in his Autobiography that, at the instigation of his teacher Pál Keresztúri, he compiled "a Latin-Romanian-Hungarian dictionary of a thousand or two thousand words". In this paper, the author tries to find out what happened to that word list later on. He comes to the tentative conclusion that the three-language word list found among the Marsilian papers in Bologna [341] (Lexicon Marsilianum) and published in 1930 by Carlo Tagliavini might have been written on the basis of Bethlen's dictionary that could have been forwarded to L. F. Marsili by Miklós Bethlen himself.

Levente Nagy

Back to Contents

 

Main page