Oldalak: 379 380 381 382

 

Handbuch der mitteleuropäischen Sprachminderheiten

Szerkesztette Robert Hinderling és Ludwig M. Eichinger.
Gunter Narr Verlag, Tübingen, 1996. 530 lap

1996-ban jelent meg az a kézikönyv, mely a német nyelvterületen ebben a témában és műfajban hiánypótlónak és egyedülállónak tekinthető. A könyv gondolata a nyolcvanas évek elején fogant meg a Bayreuthi Egyetemen, és 15 év kellett ahhoz, hogy valósággá legyen. Azt szokták mondani, ami sokáig készül, az sokáig is szokott tartani. Reméljük, hogy ez a kézikönyv sok szociolingvistának [379] és kisebbségi kérdésekkel foglalkozó szakembernek alapvető, mondhatni kötelező olvasmányként szolgál majd.

A kézikönyv célja elsődlegesen az, hogy többségi-kisebbségi viszonyokat világítson meg Európában, a némettel kontaktushelyzetben lévő nyelvek mind egyedi történeti helyzetében, mind pedig egymással történő összehasonlításában. Eredetileg a bayreuthi kollegák négy példaértékű területet dolgoztak fel: Burgenlandot, Elzászt, Dél-Tirolt és Karintiát. Az ezek alapján nyert módszertani tapasztalatokat és az így kialakított modellt a későbbiekben adaptálták a német nyelvhatár más nyelvi kisebbségi helyzetére, építve az ott dolgozó szakemberek aktív közreműködésére. A projektet a Deutsche Forschungsgemeinschaft támogatta.

Miért fontos egy ilyen kézikönyv megjelenése? Ma már rengeteg információnk van az emberi, kisebbségi és a nyelvi jogokról, tudjuk, hogy vannak veszélyeztetett nyelvek, és tudjuk, hogy a közös Európa felé vezető úton igenis fontos nemcsak a helyi jellegzetességeknek, hanem minden egyes régió kisebbségi kultúrájának és nyelvének megőrzése. A kisebbségeknek joga van arra, hogy létüket biztosítsák, ugyanakkor azt is fel kell ismerni, hogy egy kisebbség megléte egy ország számára gazdagságot, kulturális értéket jelent. Nyilvánvaló az is, hogy sok gonddal és nem kevés nehézséggel jár a kisebbségi jogok biztosítása: ezt mutatja többek között a jelenben is a legtöbb kisebbség gazdasági helyzete. Mind az állam, mind pedig a gazdasági terepet meghatározó nagy konszernek egynyelvűségre törekednek. Így a kisebbségek hagyományos gazdasági struktúrái elmerülnek a gazdaság átalakulásában. Valamennyire biztos megélhetést jelentett a legtöbb kisebbség számára a múltban a mezőgazdasági termelés. Amióta ezen a téren is mélyreható szerkezetváltás következett be, azóta az ingázás és annak minden negatív kihatása (például a kulturális identitásnak és a nyelvnek a feladása) jut osztályrészül igen sok kisebbséghez tartozó egyénnek.

Az ebben a könyvben taglalt kisebbségi helyzetek igen sokfélék, és nagyon nehéz ezt a sokféleséget összehasonlító elemzésnek alávetni, uniformizálni. Arról van szó, hogy a legkülönfélébb kisebbségeket egymás mellé állítva inkább a különbözőségek tűnnek fel és sokkal kevésbé a hasonlóságok. Egy közös vonás azonban mindegyikükben megtalálható: elsősorban nyelvi kisebbségekről van szó, akiknek nyelvi mássága már nem minden esetben természetes állapot. Nyelvi helyzetük megmentéséért néha tenni és küzdeni kell, hiszen jól tudjuk, "a láthatatlan kéz" is megteszi a maga átalakításait minden természetes nyelvben. Gondoljuk csak végig, mily nagyhatású belső és külső erőknek vannak akkor a kis nyelvek kitéve? Régóta tudunk már arról, hogy nyelvek kihalnak, illetve funkciójukban rendkívüli módon beszűkülhetnek, így például egyes régiókban már csak bizonyos társadalmi csoportok bírják a velük született kisebbségi nyelvet. Az ő érdekükben is rendkívül fontos, hogy nyelvi helyzetüket feltárják és ezáltal értékeljék, gondjaikat megfogalmazzák, és más hasonló helyzetű kisebbségekkel összevessék.

A könyv csak autochton kisebbségeket mutat be, szám szerint tizenhetet. A könnyebb áttekintést biztosítandó a földrajzi elrendezés szerint északról dél felé haladva sorolom fel ezeket: az északi frízek, a dán német nyelvű és a Németországban élő dán kisebbség, a szorbok, a burgenlandi horvátok, a karintiai szlovének, a szlovén kisebbség az osztrák Stájerországban, a Mura menti német kisebbség a szlovén határszélen, Dél-Tirol, a cimbriai és a fersentaleri nyelvi szigetek, a német nyelvszigetek az Aosta-völgyben, a ladinok, a svájci rétorománok, Svájc nyugati része, Elzász, Luxemburg és Belgium német nyelvű része, valamint az északnémet nyelvi közösség. A lista persze nem teljes, hiányzik például Lotaringia, Svájc olasz nyelvű része, hiányoznak Lengyelország és Csehország német nyelvű kisebbségei. Ez utóbbiak főként azért, mert feltérképezésük az 1990-es változások óta még nem történt meg, illetve még folyamatban van.

A kézikönyvben használt alapterminológiával a könyv előszavában ismerkedhetünk meg. Legelőször is a "kisebbség" terminus olvasatát leszűkítik az autochton kisebbségre, ezért nem esik szó többek között a Németországban élő számos más, nem német anyanyelvű vendégmunkásról. Másrészről alapkritériumként feltűnik a nyelvi kisebbség terminus használatánál a német nyelvhatáron fekvő német etnikumnál a "hátrányos" jelző, akár szubjektív, akár objektív értelemben is [380] használják. A földrajzi behatárolást tekintve a közép-európai kisebbségekről, az úgymond összefüggő német nyelvterületről nem esik szó. Ezzel magyarázható, hogy Délkelet-Európa német nyelvű kisebbségei például nem kerültek be ebbe a könyvbe. Ezen terminológiai tisztázás nélkül bizonyára nem értené az olvasó a feldolgozott, illetve a fel nem dolgozott kisebbségek "megválogatását".

Az egyes cikkek terjedelme nem egységes. Az elemzések tárgyát képező kisebbségeket tárgyalandó egységesített séma tartalmazza egyrészt a nemzeti és etnikai kisebbség leírásához szükséges alapvető makroszociolingvisztikai támpontokat, másrészt azt szolgálja, hogy az ábrázolt kisebbségi helyzetek összehasonlíthatóvá váljanak. A szerzők a következő elemzési szempontokat követik elemzéseikben: 1. földrajzi helyzet, 2. statisztika és demográfia, 3. történelmi áttekintés, 4. gazdasági, kulturális és politikai jellegzetességek, 5. a szociolingvisztikai helyzet, 6. a jogi helyzet, 7. nyelvhasználat és általános nyelvi helyzet, 8. összefoglalás (specifikumok), 9. irodalom. A cikkírók többsége a kisebbségek helyzetét egészként írja le, néhol még kiegészítő kérdőíves felméréseket is végezvén. Szinte kivétel nélkül mindegyik feldolgozott anyagban pontos képet kapunk az identitás helyzetéről, az egyház, a média, a pártok, egyesületek szerepéről a kisebbségek életében, a kisebbségek oktatási helyzetének alakulásáról éppúgy, mint a kisebbségek szociális helyzetéről és karrierorientált előmeneteléről. Néhány szerző még a kisebbségi irodalom kérdésére is kitér. Sok helyütt konkrét nyelvjárási példákkal is szolgálnak.

A könyv szerkesztőinek bizonyára sok fejtörést okozott az a probléma, hogy a megadott paraméterek egzakt leírásán túl - mely paraméterek az egyes kisebbségek esetében sem ebben a sorrendiségben követnék egymást mindig - vajon mennyire lehetséges oly sokféle és különböző adottságú kisebbségeket egybevetni. Hiszen minden egyes kisebbség és szinte minden jellemző jegye a maga nemében egyedi. Tertium comparationisként két fő jegyet lehetne kiemelni: minden kisebbség nyelvi kisebbség, melynek az anyanyelve ilyen vagy amolyan módon veszélyeztetve van. A többi ismérv - jellegét és súlyát tekintve - szinte nem is képez(het)i a tertium comparatonis alapját.

Mi szűrhető le a tanulmányokból? Ismertetésemben a következőket említem meg. Különböző a kisebbségi nyelvek veszélyeztetettségi foka. Svájc nyugati részében mind a német, mind pedig a francia hivatalos nyelv. Ezen a területen nem a francia nyelv tekinthető veszélyeztetettnek, hanem inkább a nyugat-svájci Friburg németnyelvűsége képvisel nyelvi kisebbségi helyzetet. Az Olaszország területén élő dél-tiroliak német nyelvének "veszélyeztetettsége" sem hasonlítható intenzitásában a burgenlandi horvátok vagy az északi frízek nyelvi helyzetéhez, nem beszélve az olaszországi cimbriai nyelvszigetekről, ahol a nyelvhalál küszöbét elérték már.

A nyelvi kisebbség-populáció számának tekintetében is óriási különbözőségek tűnnek szembe: ez a paraméter döntően befolyásolja a kisebbség jövőbeli helyzetét és jövőképét, hiszen egyértelműen számbeli erősségétől függ egy kisebbség gazdasági és oktatáspolitikai differenciáltsága és strukturáltsága, mely egyben a kisebbség túlélésének záloga is. Nyugat-Svájc milliós nagyságrendű lélekszámmal büszkélkedhet, amíg például a dél-tiroliak 300.000, a szorbok összesen 70.000, a rétorománok, a dán kisebbség Németországban mindössze néhány ezres lélekszámot mutathat fel. Elzász itt bizonyos szempontból kilóg a sorból, hiszen egyetemei vannak, de ezek a többségi nyelv egyetemei, mint ahogy minden fontos infrastruktúrája is a francia és nem a kisebbségi nyelvhez kötődik. Ezzel szemben a ladinok és a karintiai szlovének jellegzetes mezőgazdasági területek, fontos idegenforgalmi központokkal, ahol a kisebbség szociális felemelkedése és továbblépése a nyelvterületről való elvándorlással, a nyelvközösségtől való elszakadással és ezáltal a kisebbségi nyelv feladásával jár együtt.

A történelmi múltat tekintve a 17 kisebbségről talán még tarkább képet kapunk. Az ebben a könyvben tárgyalt kisebbségek szinte kivétel nélkül autochtonnak tekinthetők. Többségük a középkorban került más nyelvű államalakulatba: a szorbok a X. és XI. században, a ladinok már a VI. században. Egy részük az újkori annexiókkal, illetve békeszerződések nyomán került más nyelvű többségi környezetbe. Elzász a XVII. és XVIII. században került Franciaországhoz, [381] Dél-Tirol és Új-Belgium születésnapja az I. világháború utánra datálódik. - Ismét más kisebbségek az új határvonalak kialakulásával jöttek létre, így például a karintiai szlovénok az Osztrák-Magyar Monarchián belül egy nagyobb szlovén blokk részét képezték, míg aztán az új határok kialakulásával kisebbségi helyzetbe kerültek. Bármennyire is különböző tehát történelmi fejlődésük, közös céljuk, kívánságuk az, hogy fennmaradásukhoz olyan eljárásokat, lehetőségeket biztosítsanak, amely egyben másságuk megőrzését is szolgálja.

Az összehasonlítás egyik fő mellékterméke a "különcségek" feltárása, hangsúlyozása. Ezek az egyedi dolgok különösen nagy figyelmet kapnak mind a közösség, mind pedig a törvényhozás részéről. Közülük csupán néhányra hívom föl a figyelmet: Dél-Tirolban a közalkalmazotti és köztisztviselői állások elnyerésében a kisebbségi arány elve érvényesül, azaz a három kisebbség arányának megfelelően kaphatja meg valamely kisebbséghez tartozó az állást. Svájcban a territoriális elv van érvényben, mely szerint "biztosított nyelvterületnek" számít az a nyelvterület, amelyben a kisebbségi nyelv nyilvános használata a legfőbb nyelvhasználati színtereken (iskola, közigazgatás, médiák, egyház, feliratok stb.) prioritást élvez. A dán-német határ mentén a 40 évvel ezelőtt bevezetett "önbevallás elve" uralkodik. Teljesen szabadon választhatja meg mindenki a maga nyelvi és etnikai hovatartozását, mely döntést semmilyen hivatal vagy hatóság nem bírálhat felül. Ennek persze hátulütőjéről is tudunk, hiszen a legtöbb "önbevalló" első nyelvként a többségi nyelvet adta meg, aminek folytán kisebbségi nyelvük komoly veszélybe került. Ez a kis példa is mutatja, hogy számos buktatót rejt magában ez a kisebbségeknél meglévő egyedi vonás, a különcség, amiért külön is érdemes ezzel a ténnyel behatóbban foglalkozni.

Az ilyenfajta összehasonlításban az egymás mellé állításnak egyik célja többek között az, hogy a kisebbségi önkormányzatok vagy a kisebbségi képviselők, politikusok, oktatási és más szakemberek egymás példáján okulva és egymást támogatva jussanak előbbre a kisebbségi léttel kapcsolatos problémáik megoldásában. Az összehasonlítás egyik eredménye többek között annak megállapítása, hogy kisebbségvédelem csak akkor létezik, ha egy kisebbség ezért síkra száll, saját jogaiért harcolni kész. Semmilyen kormányzat nem kínálta még fel a magától értetődő kisebbségi jogokat a kisebbségeknek. Csak belső vagy külső nyomás árán lehetett bármikor is elérni a jogok érvényesítését.

Számos jogi, kisebbségjogi, szociológiai és nyelvi kérdés fogalmazódik meg az egyes cikkekben. Gondolatébresztő meglátásokra és éleslátó véleményekre leszünk figyelmesek. Ugyanakkor arra is int a könyv, hogy a kisebbségi kérdéseket csak aktívan lehet megközelíteni, az események és dolgok passzív figyelemmel kísérése nem elégséges az ilyen jellegű problémák kezeléséhez.

A kézikönyv olvasmányos; ez annak köszönhető, hogy a szerkesztők nem ragaszkodtak túlságosan az egyes cikkek stilisztikai egységesítéséhez, írói szabadságot biztosítottak a szép, ugyanakkor informatív, néha pedig könnyed stílus számára. A lábjegyzetek hiánya sem róható fel, hiszen a szövegek így is teljes értékű információt nyújtanak.

A műről kialakult benyomásaimat összegezve elmondhatom, hogy minden, a közép-európai kisebbségek iránt érdeklődő szakembernek és nem szakembernek egyaránt hasznos olvasmány lesz ez az igényesen megírt, komoly formátumú könyv. A számos térkép, adat, statisztikai értékelés, grafikon, történelmi adat, kultúrpolitikai és szocioökonómiai tény, amelyet ebben a kézikönyvben megtalálunk, rendkívül jó adatbázisként szolgálhat a kutatóknak is. A speciálisan nyelvi és szociolingvisztikai érdeklődésű olvasó is számos fontos dialektológiai, nyelvpolitikai vonatkozású adatot talál a tárgyalt kisebbségi nyelv használatának, kodifikálásának, standardizálásának problémájához, valamint tényeket a kétnyelvű nevelésről, a kisebbségi oktatásügyről, médiáról és a kisebbségek területén működő egyetemekről.

Komlósiné Knipf Erzsébet

 

Vissza a Tartalomhoz

 

nyitólap