SZÓ- ÉS SZÓLÁSMAGYARÁZATOK

 

Oldalak: 351 352 353 354

 

Szótörténeti adalékok az Árpád-kori börtön eredetéhez. 1. A középkori bíráskodás hazai emlékeiben a büntetés végrehajtójának három magyar megnevezésével találkozunk. Közülük a két legkorábban dokumentált szó, a bakó (1229?/1277) ‘?mészáros/?hóhér' és a börtön, R. berten, bertyn (1261) ‘hóhér; porkoláb' eredete etimológiai szótáraink szerint ismeretlen; a kezdettől fogva ‘halálos ítélet vagy kínzóbüntetés végrehajtója' jelentésű hóhér (1426) "korai újfelnémet kori hazai bajor-osztrák eredetű" (Mollay Károly, Német-magyar nyelvi érintkezések [351] a XVI. század végéig. Bp., 1982. 311). Egy negyedik szó, az eredetileg ‘karó, oszlop' jelentésű, bizonytalan eredetű bitó mint ‘hóhér' csak 1808 óta ismert. Az eredetmagyarázatra váró két első szóval újabban is foglalkoztak. Az EWUng. bakó szócikket tartalmazó első "Lieferung"-jának megjelenésével szinte egy időben látott napvilágot Szilágyi Ferenc e szóról írt megfejtési kísérlete, amit a szótárszerzők már nem vehettek figyelembe. Saját szófejtő javaslatom (1. 5.) a börtön-re vonatkozik; a bakó jelentésbeli fejlődésének a börtön-t is érintő volta miatt azonban idézem Szilágyi merész hipotézisének lényegét: "kellett lenni (a buk és a bök mellett) egy eredeti hangutánzó bak igének (nomenverbumnak) is, amely az ütközés, összekocódás képzetét fejezhette ki... A bak ige eredeti jelentése tehát nem ‘döf, szúr' lehetett, mint azt Gyarmathi vélte, hanem inkább ‘üt', ‘koppan(t)'. Ebből fejlődhetett a bakó-nak a nyelvjárásokból igazolható ‘pöröly, kalapács, taglóféle szerszám' jelentése egyrészt, másrészt a ‘mészáros' nyelvtörténetileg igazolható bakó neve; amelyből a ‘hóhér' jelentés logikusan fejlődhetett" (MNy. 1992: 341, 342). Az első EWUng.-füzet kiadásával szinte egyidejűleg a börtön-ről is jelent meg szófejtő javaslat: Hadrovics László "Magyar történeti jelentéstan"-ában a szót a középfelnémet warter, werter ‘őr'-ből történt kölcsönzésnek tartja (Bp., 1992. 146). Ez a magyarázat nem egészen új, mert gondolatmenetét Hadrovics már korábban az "Ungarische Elemente im Serbokroatischen" című művében publikálta (Bp., 1985. 142); az EWUng. munkatársai így véleményt alkothattak róla. Diplomatikus állásfoglalásuk szerint a javaslat "kevéssé valószínű' ("kaum wahrsch[ einlich] "). A ‘gondviselő, őrző, templomszolga, törvényszolga' eredeti jelentést feltevő német származtatás valójában a szónak sem a történeti jelentéstani (vö. 3. és 4.), sem az alaktani kérdéseit (a szóvégek diszkrepanciája stb.) nem oldja meg, s így azt voltaképpen elfogadhatatlannak kell tekintenünk.

    2. A bakó egykorú ‘mészáros' és ‘hóhér' adataiból egyik jelentés korábbi volta sem derül ki egyértelműen; a Szilágyi Ferenc által feltett fejlődési sorrend mindamellett valószínűnek tűnik. A börtön, R. berten stb. esetében viszont nyomon követhető a ‘hóhér' és ‘porkoláb', valamint a nyelvújítás korában felbukkant, ma is élő ‘szabadságvesztésre ítéltek fogva tartására létesített intézmény, illetve ennek helyiségei' jelentések között történt változás menete. A lezajlott folyamatot többek között Horger Antal jellemezte. "Ez a jelentésváltozás - írja - tulajdonképpen félreértés eredménye, amely onnan eredt, hogy az elítélteket régen a börtön, vagyis a ‘hóhér' felügyelete alatt börtönház-ban őrizték. Börtönház eredetileg a börtön-nek a háza, lakása volt... de mivel rajta kívül rabok is laktak benne, azért azt, hogy vki pl. egy évig a börtönház-ban, vagy ... rövidebben a börtön-ben volt, úgy is érthették, hogy fogva, ‘a foglyok elzárására szolgáló épület'-ben volt" (Magyar szavak története. Bp., 1924. 29). Horger etimológiai irodalmunkban jóváhagyott magyarázata szerint a börtön eredeti jelentése a mind gyakrabban használt, egyértelmű hóhér hatása alatt avult el. Ez a folyamat igen lassú lehetett, hiszen a börtön-t még Pápai-Bod szótára is (1767) csak mint ‘Praeco, Carnifex, Stentor; ein Henker, Scharfrichter, Ausrufer' jelentésű szót ismeri (PPB-I, 37). A jelek szerint a R. berten a magyar nyelvű törvénykezési terminológiának a hóhér szó németből való kölcsönzése és a bakó feltett jelentésváltozása előtti korai rétegéhez tartozott. A bíró által kiszabott bírság-ot (a két ősi szóhoz vö.: HB. birsagnop és Kovács Ferenc, A magyar jogi terminológia kialakulása. Bp., 1964. 67-84) valaki mindenképpen végrehajtotta, és a legrégibb idők e "végrehajtója" a berten lehetett. De honnan származott maga a szó?

    3. A R. berten nyelvi anyagból felderíthetetlen forrását véleményem szerint az altaji nyelvek egy részének közös szókincsében találhatjuk meg. A lent javasolt magyarázat (l. 5.) kifejtése előtt szükségesnek látszik a kor büntető gyakorlatának az archaikus szó által tükrözött jellegzetes vonásait szemügyre venni.

A berten szó korban első jelentési adatai két cselekvéstípus irányába mutatnak: a ‘hóhér' és a ‘porkoláb' feladata felé. A hazai bűnüldözés történetének tanulmányozása arra a megállapításra vezetett, hogy szavunk esetében a súlyos fizikai büntetés végrehajtásának s nem foglyok [352] őrzésének a kifejezése volt elsődleges. Ezt már a porkoláb (1297) eredeti ‘várnagy, várparancsnok', s csak 1570 óta ismert ‘börtönőr' jelentése (Mollay i. m. 447), valamint magának a börtön szónak zárt épületre csak a XVIII. századtól kezdve alkalmazott funkciója sejteti. Kérdésünkre konkrét adatokat kapunk Béli Gábor "Magyar jogtörténet. Az államalapítástól 1848-ig" című (Pécs, 1995.) könyvének "2. § A büntetés" fejezetében. A "Szabadságvesztés"-ről írja Béli: "Bár már Zsigmond korában létezett örökös fogságra vetés... az elzárás, mégis csak a vádlott elítéléséig, pontosabban az ítélet végrehajtásáig alkalmazott eljárási kényszereszköz volt. A tömlöcöztetés, bebörtönzés (poena carceris) a XVIII. század második felétől vált önálló, rendes büntetéssé. A határozott tartamú szabadságvesztésre ítéltek a városházak, megyeházak, uradalmak ugyancsak nem börtön céljára létesített épületeiben töltötték ki büntetésüket. Az első börtön céljára szolgáló intézményt Mária Terézia 1773-ban a Pozsony megyei Szempcen állítta[ tta] fel" (76). A tetten ért vagy gyanúsított személy elfogásának és fogva tartásának jogát már Árpád-kori törvényeink szabályozták. Erdélyi László írja: "A ki tolvajt fogott, három napig magánál tarthatta s a negyedik napon köteles volt a bíró elé állítani, kivéve, ha azt állította, hogy a lopás többi részeseit, tudóit is megtalálja, mert akkor hat hétig tarthatta magánál a tolvajt" (Magyarország társadalma XI. századi törvényeiben. Bp., 1907. 112). Minden más törvényszegő esetre nézve is hasonló rendelkezéssel találkozunk: jogos vagy jogosnak vélt letartóztatást és fogva tartást bárki tehetett, ez nem volt a berten privilégiuma; nem lehetett tehát cselekvésének jellemző vonása sem.

    4. A fentivel szemben a berten feladatai között meghatározó jellegű volt az elítéltet fizikai mivoltában sújtó büntető cselekvés számos válfaja, elsősorban a fővesztés (sententia capitalis) és a csonkítás (detruncatio membrorum), amit testi sértés esetén a "szemet szemért, fogat fogért" bosszúálló elv (talio) jegyében alkalmaztak (Korai magyar történeti lexikon. Bp., 1994. 154, 224, 659). Az ilyen típusú - részint megváltó - büntetések hazai első emlékeit Szent István decretumai tartalmazzák: A hitszegő "a hatalmasok közül ... keze elvesztésével fizessen, vagy ötven tinóval váltsa meg kezét... Ha pedig a népből való ember lesz hitszegő, keze levágásával bűnhődjék, vagy tizenkét tinóval váltsa meg azt és böjtöljön"; tolvaj rabszolga "adja vissza a lopott dolgot, és orrát, ha tudja, váltsa meg öt tinóval, ha pedig nem tudja, vágják le azt"; "Ha pedig valaki kirántott karddal más valakit megcsonkít, akár szemén, akár a lábán, akár a kezén, testének hasonló sérelmét szenvedje"; a cselszövő "hazug nyelvének kétszeres váltságdíját fizesse... Ha csak egy személynek szólt, nyelvétől fosszák meg" (Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához. I. rész 1000-től 1526-ig. Szerk. Léderer Emma. Bp., 1964. 20, 25, 26, 27; vö. még: Hamza Gábor, Szent István törvényei és Európa. In: Sanctus Stephanus et Europa. Szerk. Hamza Gábor. Bp., 1991.). A testcsonkító büntetést középkori városaink is ismerték. Újlak, mai nevén Ilok, szerémségi város 1525-ből származó latin nyelvű jogkönyvének magyar változatából idézem: "Ha valaki a legjobban termő fiatal gyümölcsfát holdfénykor vagy bármily más időben gyökerestől kitépve ellopja..., ha ez a szomszédok vagy más szavahihető emberek tanúbizonyságával bizonyítható, sőt ha csak egyetlen ágat találnak kertjében elültetve az ilyen gyümölcsfából, az ilyet vezessék a város pellengéréhez, tegyék az ilyen gonosztevő kezét tönkre, és vágják le, hogy máskor ne merészeljen ilyent cselekedni" (Népélet és jogalkotás a középkori Újlakon. Fordította és kiadta Hegedüs Antal. Újvidék, 1983. 150). Demkó Kálmán kutatásai szerint "A szász joggal élő városainkban helye van azon elvnek, hogy ha a megsebesített vagy rokonai követelik (bűnvádi panasz, peinliche Klage útján) a tettesnek megbüntetését, ez egyik kezét veszíti... Sebesítésért a kézlevágás büntetést a bányavárosok joga különösen két esetben rendeli el: Ha valaki a városban támadt tűzvész alkalmával másra kardot ránt, de nem sebesít meg senkit - mert ha az illetőt megsebesíti, lefejeztetik - vagy ha a vásár alkalmával a vásári békét megszegve sebesít meg valakit" (A felső-magyarországi városok életéről a XV-XVII. században. Bp., 1890. 140).

Béli Gábor fent idézett könyvében az ilyen jellegű büntetésekről megállapítja: "A tálio-, a testcsonkító, illetve a megbélyegző büntetések egyben ún. visszatükröző büntetések is. [353] Visszatükröző büntetés az a büntetés, amely az elkövető testén olyan maradandó sérülést vagy nyomot hagy, amely arra, illetve arra is szolgál, hogy jelezze, visszatükrözze azt a bűncselekményt, amit az elkövető megvalósított. A levágott kéz, fül, orr, az arcra és más testrészre sütött bélyeg, a hamis eskü, testi sértés (tagcsonkítás), lopás, boszorkányság elkövetésére utalt" (72). A testcsonkító büntetésnek Európában hosszú múltja van; az Európán kívüli kultúrkörökben is sokáig alkalmazták, sőt még napjainkban is előfordul. A sok felsorolható adat helyett bizonyára elég itt két egymástól időben távoli példára hivatkozni: 1. Nagy Károly egy 779-ben kiadott Decretio-ja bizonyos latrones esetében csonkító büntetést (Verstümmelungsstrafe) írt elő (Hans Hirsch, Die hohe Gerichtsbarkeit im deutschen Mittelalter. Darmstadt, 1958.2 20). 2. A Rómában székelő MISNA missziós hírügynökség 2000. március 13-ai jelentése arról számolt be, hogy Kartúm (Szudán) állami börtönében az iszlám törvénykönyvét (Saria) szélsőségesen értelmező ítéletek alapján az utóbbi időben hat embernek vágták le a jobb kezét és bal lábát, hat másiknak pedig ("csak") a jobb kezét.

    5. A büntető testcsonkításnak a középkori bíráskodásban vitt domináns szerepét megismerve nem okozhat meglepetést a gondolat: a R. berten ősforrása a csonkítás fogalmát a mongolban és a török nyelvek egy részében kifejező, alaki szempontból szavunkhoz illő ige lehet, amelyből toldalékolás révén a foglalkozásnévi típusú főnév keletkezhetett. Feltevésem a következő adatokra támaszkodik: Mongol: középmongol (Mongolok Titkos Története) bertegu ‘verletzen, krä nken' (Erich Haenisch, Wörterbuch zu Manghol un niuca Tobca'an. Leipzig, 1939. 15); kalmük futaky1.gif (947 bytes) ‘beschädigen (einen Körperteil od. ein Gelenk), den Knochen nicht gerade abbrechen, aber doch inneren Schaden verursachen' (G. J. Ramstedt, Kalmückisches Wörterbuch. Helsinki, 1935. 43); halha (mai mongol) futaky2.gif (944 bytes) 'sérülést okoz vkinek/vminek, megsebesít, megcsonkít, megnyomorít; sérülést szenved' - ‘verstümmeln, verkrüppeln' (Kara György, Mongol-magyar kéziszótár. Bp., 1998. 90; Zebek Schalonow - Johannes Schubert, Wörterbuch Mongolisch-Deutsch. Leipzig, 19845. 31); burját futaky3.gif (942 bytes) ‘uvečit' | megcsonkít'; ‘izuvečit'sja | megcsonkul' (K. M. Čeremisov, Burjatsko-russkij slovar'. Moskva, 1973. 132 k.). - T ö r ö k: ó- és középtörök (Turfan-szövegek és futaky4.gif (956 bytes) [ Kr. u. 1073] karahánida nyelve) bert- ‘uvečit', nanosit' vred, portit' | megcsonkít, kárt tesz, tönkretesz, megrongál'; ‘to injure, hurt (someone etc. Acc.)' (V. M. Nadeljaev et al., Drevnetjurkskij slovar'. Leningrad, 1969. 96; Sir Gerard Clauson: An Etymological Dictionary of Pre-Thirteenth-Century Turkish. Oxford, 1972. 358; vö. még Besim Atalay, Divanü Lugat-it Türk Dizini. Ankara, 1986. 85). Göttingai kollégáim, Gerhard Doerfer professzor (mongolisztika) és Milan Adamovič (turkológia) felvilágosítása szerint az ige ismererete a mai török nyelvekben a keleti ágra korlátozódik, ahol mint mongol kölcsönszó él. Véleményük szerint a magyar főnév -n véghangzóját nem lehet mongol vagy török névszóképzővel azonosítani; a toldalékolásnak tehát nyelvünk önálló életében kellett megtörténnie. E magyarázathoz kínálkozik az ősi deverbális -n ~ -ny képző, amely nomen agentis funkciót is betölthetett, illetve valamilyen jellemző tulajdonságú személyt megjelölő szó alkotására is alkalmas volt (vö. D. Bartha, Szóképz. 74; Szegfű: TNyt. I, 191, 235). Az ősmagyar kori képzést valószínűsíti az a három tényező is, amelyre a TNyt. I. kötetében Szegfű Mária utal: "Ősi képzés mellett szólhat, ha: a tőszó önálló lexémaként a magyarban már nem mutatható ki ... a formáns legkorábbi nyelvemlékeink idején már nem produktív ... a derivátum származékszó volta már nem világos az előbbi két tényező együttes érvényesülése folytán" (189). A kérdés mostmár az, hogy az altaji nyelvi ige - ha sikerült az átvételt valószínűsítenem - az ősmagyar nyelv korai vagy kései szakaszában került-e őseink szókincsébe. A válaszadást a megjelenés előtt álló, tervként már bejelentett (vö. MNy. 1995: 333-40) monográfiában kísérlem meg, mivel ezt a kérdést csak szélesebb nyelvtörténeti összefüggésben lehet megnyugtatóan dűlőre vinni. Nem térek ki tehát itt a R. berten körüli minden problémára, miért is írásom - mint címe is jelzi - megelégszik azzal, hogy adalékokat szolgáltat.

Futaky István

 

Vissza a Tartalomhoz

 

nyitólap