Oldalak: 373 374 375 376

 

Fónagy Iván, A költői nyelvről

Corvina, h. n. [Budapest], é. n. [1999.], 527 lap

A monográfia a kiadónak és a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének Egyetemi könyvtár elnevezésű sorozatában, azon belül az Általános nyelvészet alsorozatban - szerkeszti Kiefer Ferenc - jelent meg.

A szerző sok évtizedes kutatómunkájának eredményeiből állította össze, illetőleg írta meg könyvét, amint erről tájékoztatást is ad (Az Olvasóhoz, 11-3). Fónagynak a tárgyhoz tartozó [373] munkásságát a nem nyelvészek közül sokan a Világirodalmi lexikonból (I-XI. Főszerk. Király István - Szerdahelyi István. Bp., 1970-1990.) ismerik, hiszen ebbe számos szócikket írt az allegóriától a verscímig, nem egy közülük szinte tanulmánynak vehető. A hazai és a nemzetközi szakmában pedig egyáltalán nem kell őt bemutatni, a hetvenötödik születésnapjára kiadott emlékkönyvben a kötet szerkesztője, Jean Perrot méltatta munkásságát (Avant-propos. In: Polyphonie pour Iván Fónagy. Paris-Montréal, L'Harmattan, 1997. 7-10), ugyane kötetben olvasható műveinek bibliográfiája is (515-28), amelyben természetesen a Világirodalmi lexikonba írt stilisztikai cikkei is megtalálhatók. Életéről és pályájáról szóló vallomását l. "Hogyan lehettem volna nyelvész?" (In: Bakró-Nagy Marianne - Kontra Miklós szerk., A nyelvészetről - egyes szám első személyben. A MTA Nyelvtudományi Intézete, Bp., 1991. 31-4).

A kötet a Bibliográfia (493-518), az Index (519-25) és a már említett, az olvasóhoz szóló részen kívül négy fő csoportban tárgyalja anyagát.

Az első fejezet "Ismétlés és hírérték" címmel van megjelölve (15-123), és az ismétlés formáival, szerepével, a szövegek hírértékével, továbbá az ismétlődés és a hírérték összefüggéseivel foglalkozik. Minthogy az ismétlődés egymástól elkülönülő (diszkrét) jelenségek időben vagy térben való visszatérése, valamely nyelvi közlésben a jelnek vagy jelkapcsolatoknak elkerülhetetlen az ismétlődése. Fónagy azt igyekszik föltárni, hogy "milyen sűrűn, mennyire szabályos időközönként térnek vissza az elemek, jelek, jelkombinációk" (17). Az ismétlési formákat a hangalakzatok, a mondatalakzatok, a párhuzamos szerkezetek körében mutatja be. (Az ismétlődés formái - párhuzam, váltakozás, hangnemváltás é. í. t. majd a "Belső forma" című fejezetben is tárgyaltatnak: 339-51.)

A szövegek hírértéke tárgyában a minősítők, a hasonlatok a kijelentések, a felsorolások olyatén tulajdonságait sorakoztatja Fónagy, amelyek a költői beszéd magasabb hírértékszintjét hozzák létre a köznyelvivel szemben, ami lényegében abból adódik, hogy a költői beszéd nem közvetíti minden esetben a köznyelvi beszédet meghatározó szabályokat, tendenciákat (66). Fónagy szerint a költői szöveg hírértéke nem cél, hanem következmény (82). A redundancia a hírérték inverze, s ilyeténképpen a redundáns formáknak jelentősége van: az állandó visszatérés nem más, mint a mozdulatlanság a mozgásban. Fónagy a vegetatív idegrendszer által irányított szervek működésének periodicitását mint az egyszerű mozgásformák ősét, a fejlődés korai állapotát, működését említi, amelyhez regresszíve viszonyul a költői közlés nagyfokú periodicitása. "Az ismétlés formájának megválasztása hírértékkel jár a szó technikai értelmében, és jelentős a szó szoros értelmében: mondanivalója van, üzenetet hordoz" (84). Számos ismétlési formát (halmozás, catena, raddíció, disztinkció, gemináció stb.) mutat be gazdag példaanyagon. Külön részben foglalkozik a szerző az evokációval és külön a beszédhangok idetartozó költői használatával. - Már ebben az első fejezetben is láthatja az olvasó, hogy Fónagy nem valaminő alkalmazott stilisztikát ír, hanem valóban a költői nyelv egészét, illetőleg egészének bizonyos sajátságait törekszik áttekinteni a különböző és nem is minden esetben stilisztikai jelenségeknek a költői szövegművekben megmutatkozó sajátságaira ügyelve. Az ismétlésre és a hírértékre összpontosítva ugyanis a hangjelenségektől a szövegig, a gondolatritmustól az enjembement-ig nagyon sok, a tudományos hagyományban már az antikvitás óta számontartott stilisztikai(-retorikai) alakulatot képes a szokásoshoz képest más megvilágításba helyezni.

"A metafora és vidéke" fejezetcím után következik a metaforáról (127-221), a metonímiáról és a szinekdochéról (222-37), a hasonlatról (238-71), az allegóriáról (272-88), az anagógéról (289-96) és végül a szimbólumról (297-330) írott rész. A már említettem előszóban Fónagy maga mondja, hogy bizonyos aránytalanságot eredményezett a könyvében a metaforafejezet valamelyes "eluralkodása" (12), továbbá, hogy némileg megmaradt a Világirodalmi lexikonbeli szócikkeknek - mint írja ugyanitt - zavaró jelenléte és egyes részek papiros íze. A költői nyelv vizsgálatában valóban csupán egy rész illeti meg a metaforát, hiszen lehet olyan költői nyelvhasználat is, amelyben e jelenség nincs meg - például Kavafisz "lírájában egyetlen kép, még csak [374] hasonlat sem fordul elő" Vas István szerint (Utószó. In: Konsztantinosz P. Kavafisz: A barbárokra várva. Bp., 1968. 187 -, ennek ellenére természetesen a metafora mibenléte, használata, stílushatása és a többi vele kapcsolatos dolog megannyi izgalmas kérdés). A Világirodalmi lexikonban (8: 300-31) Fónagy metaforacikkét lassan két évtizede tartja számon a kutatás és a felsőoktatás. Bencze Lóránt például a "modulrendszerű vizsgálat legjobb példájá"-nak tartja. (Uő., A szóképek, az alakzatok és a metaforaalkotás. In: Szathmári István szerk., Hol tart ma a stilisztika? Bp., 1996. 239). A modulrendszerben való vizsgálat azt jelenti, hogy a jelenséget több tudományág szempontjai alapján törekedik leírni a kutató. Fónagy taglalja a metafora mozgásformáját, a metaforaelméleteket, a metafora fejlődéstani aspektusait, fiziológiai alapjait és egyebeket, így a metaforában a hírérték változásait, amit azért érdemes külön is megemlíteni, mert bizonyos összhangot jelez és teremt a könyv előző fejezetével. - Fónagynak a lexikonba írott metaforacikke a kutatást még nyolc esztendő múlva is arra késztette, hogy a meglehetősen terjedelmes szakirodalmi hivatkozásait szemügyre vegye, és akribikusan föltárja az azokban lévő hibákat és elírásokat (Bezeczky Gábor, Egy lexikon-szócikk bibliográfiájához: Buksz. 1990: 227-30). A monográfia bibliográfiája (493-518) javította, módosította e zavarokat. (Egyébként amikor néhány könyvészeti tételt ellenőriztem, Bezeczky javításában is akadtam elírásra, így a Sulán Béla szerk., Nyelvtani tanulmányok Bezeczkynél tévesen Nyelvtudományi tanulmányok: i. h. 229.)

A metaforáról írt fejezetben Fónagy állást foglal az úgynevezett kognitív metaforák kérdésében ("Hol szűk a kognitív elmélet?" 205-10; már korábban is olvasható volt erről a szerző tanulmánya: "A kognitív metaforáról" (in: Zoltán András szerk., Nyelv, stílus, irodalom. Köszöntő könyv Péter Mihály 70. születésnapjára. Bp., 1998. 140-53), s ez nemcsak azt mutatja, hogy a szerző figyelemmel kíséri az újabb kutatásokat, és beilleszti azoknak eredményeit - ha vannak - saját nézetrendszerébe és anyagába, hanem azt is, hogy a költői nyelvről készített monográfia valóban újragondolása a csaknem teljes kérdéskörnek, nem csupán a korábbi tanulmányok puszta összegzése. A kognitívmetafora-elmélet szerint a konvencionális metaforákat ismernünk kell ahhoz, hogy az új, az eredeti költői kifejezéseket megértsük, s a fogalmi közhelyek mögött meghúzódó fogalmi struktúrákat - Lakoff és Turner ún. idealizált fogalmi metaforákról szól - a költő felhasználja, eredeti módon alkalmazza. Fónagy határozottan rámutat: "Ez a feltevés ellentétben áll mindazzal, amit a költői nyelvről tudni vélünk" (207), továbbá: "A metafora a fogalmi gondolkodás alapja, elindítója, de nem alapul fogalmi gondolkodáson" (209); "A fogalmaink túlnőnek a metaforákon, melyek létrehozták őket" (210). Vagyis - és ezzel nem nehéz egyetérteni - a fogalmi struktúrákat tekinthetjük metaforikus fejlődés eredményének, - mint írja: az elmélet "jelentős vívmány" (210) - a kreatív (benne a költői) metaforizációt azonban nem eleve megszabott keretek közötti területeken lehet megtalálni és megvizsgálni, leírni. - A metaforáról írt fejezetet, amelynek modulrendszerű felépítéséről már volt szó, aligha kell bemutatni a már ugyancsak említett körülmények miatt. Az egyetemi és főiskolai hallgatóság Fónagy könyvét remélhetőleg könnyebben veszi majd kézbe, mint a lexikonkötetet, amely természetszerűen nehezebben elérhető, mint a jelenlegi, amely kimondottan tankönyvnek készült.

A metafora vidékére helyezi Fónagy a metonímiát és a szinekdochét (222-34). Röviden érinti a metonímia fogalmának kiterjesztési kísérleteit, melyek szerint a metafora másodfokú, kétszeres metoníma (A. Henry), vagy minden metafora kettős metonímia (U. Eco). Fónagy finom megjegyzése: ha a metonímia fogalma ennyire ki van tágítva, akkor e nézet "megengedhetetlenül leszűkíti a metafora fogalmát" (225). A föntebb említett Szathmári szerkesztette kötet-
ben Gáspári László a metonímiát, a szinekdochét a metafora alesetének tartja (i. m. 80), ez a nézeteknek másik véglete; Kemény Gábor e fölfogást "igazi meglepetés"-nek mondja... (MNy. 1998: 93). A szinekdochénak az az értelmezése, melyet az újretorikusok képviseltek, nevezetesen: a metafora is, a metonímia is szinekdochéra vezethető vissza, Fónagy szerint érdekes "gondolatjáték [és] nem visz közelebb sem a metonímia, sem a szinekdoché megértéséhez" (226). E [375] megértéshez az ovasót Fónagy a köznapi és a költői metonímiák bemutatásával igyekezik eljuttatni (226-34).

A metafora vidékén természetesen a hasonlat is föllelhető (238-71). Fónagy e kategóriát is több oldalról írja le, szól a hasonlat státusáról az óind poétikától, az antik retorikától indulva, ír a hasonlat szerkezetéről, külön taglalja a hasonlat jelentéstanát, majd szerepét é. í. t. Természetesen a hasonlat hírértékére is kitér, amely könnyebben mérhető (mint az implicit metaforáké). Ennek ellenére a Fónagyén kívül (A hang és a szó hírértéke a költői nyelvben: NyK. 1960: 73-100) ilyetén vizsgálatok nem történtek, vö. Kemény Gábor, A képekbe menekülő élet (Bp., 1993. 106-80); Kemény itt Krúdy hasonlatai kapcsán foglalkozik a szemantikai távolsággal, amely a hírértékkel együtt Fónagy szerint érdemes volna a tüzetesebb vizsgálatra. - Az allegória (272-88), az anagógé (289-96), a szimbólum (237-330) alfejezetei teljesítik ki a metafora vidékét.

A könyv következő fejezete: "Belső forma" (331-420). A szövegmű nyelvi jellegű elrendezését tartja a szerző külső formának, a "mondaton túli elrendezési törvényekkel, a tartalmi szerkezettel, a jelentés szintéjvel" kapcsolatos jelenségeket pedig belső formának (333). E fejezetben több téma köré csoportosítja a szerző a belső formához vont jelenségeket, így az irodalmi szövegműnek zenei szerkezetéről, az ismétlődés formáiról, a drámai idő és tér alakzatairól, a lírai cselekményről és más egyébről ad eligazítást. Minthogy az irodalmi műalkotásban a külső forma a szó szoros értelmében mondanivalóval bír, a forma egyszersmind tartalom is, valószínűnek látszik, hogy a belső forma sem önkényes játék. Fónagy a pszichoanalitikai gyakorlat keretében törekedik (ebben az esetben is) megoldásra. A költők vagy írók szerinte a mondatalakzatokhoz tartozó asszociációkkal közlik, hogy mi váltódik ki bennük (pszichéjükben) valamely alakzat használatakor. A gradációt, a reddíciót, a hiperbatont, az antitézist, archaizmust elemezve Fónagy rá tud mutatni ezeknek a belső, szabályozó formaelemeknek lényegi használati jegyeire.

Az utolsó fejezet: "A költői nyelvről" (421-92). Ebben például a költői nyelvhasználat szabadságformáiról van szó. A pragmatikai és szemantikai struktúrát használó költő gyakran hágja át a szabályokat, a Saussure-féle szintagmatikus és paradigmatikus tengely mentén látja magyarázhatónak a jelenséget a szerző. A költő végül is másképpen használja a nyelvet, mint a köznapi beszélő. Ezt a másképpen való használatot Fónagy az ún. költői kutatáshoz tartja elengedhetetlen jelenségnek. A költői kutatás és a tudományos kutatás minbenlétét a szerző Szabó Lőrinc szonettjainak vizsgálatával világítja meg. A gyász mélylélektani elméletével veti egybe a Szabó Lőrinc-i szonettekben tapasztalható eljárásokat és eredményeket. A könyvnek ez a része tanulmányként már szintén olvasható volt (Acta Academiae Pedagogicae Szegediensis 1992.), mégis - hasonlóan a könyv más részeihez - itt és most nyeri el azt a (számtani kifejezéssel élve) helyi értéket, amely megilleti, és amelyet a többi (tanulmány, illetőleg) fejezetrész megerősít, és viszont: mindez növeli tudományos hitelét a többi - időben is korábbi - részeknek.

Azt a kérdést sem kerüli meg a szerző, amely a nyelv mint olyan egészére vonatkoztatva gyakran az érdeklődés előterébe kerül: "Fejlődik-e a költői nyelv?" (490-2). Másokkal együtt Fónagy úgy látja, a (költői) élmény pontos kifejezésére egyre finomabb, egyre komplexebb nyelvi eszközök állnak a költők rendelkezésére akár a metafora útját, akár a hangstilisztikai jelenségeket, akár az ismétlési formákat, akár az egyéb jelenségeket tekintjük. A költő egyre mélyebb rétegekig hatolva "a hétköznapi nyelv számára hozzáférhetetlen titkok birtokába" jut és juttatja olvasóját.

A kiadvány Fónagy Ivánnak mélylélektani vonatkozású és retorikai szemléletű stíluselméletének gyakorlati kézikönyve, örvendetes a kiadó és a sorozatszerkesztő elhatározása, amelynek nyomán megjelenhetett. Az viszont sajnálatos, hogy meglehetősen sok a könyvben a sajtóhiba, illetőleg az elírás, a helyesírási zavar és következetlenség (nevek, szakkifejezések stb. írásmódjában), hiszen egyetemi tankönyvről van szó, amelynek hosszú ideig remélhető jótékony hatása a magyar felsőoktatásban és a kissé szürke hazai stíluskutatásban.

Büky László

 

Vissza a Tartalomhoz

 

nyitólap