A szökött-katona.*

Egykor volt egy katona, ez pedig szolgált sok ideig, tehát már most raportozott, hogy adnának neki obsitot; de nemhogy obsitot kapott volna, hanem kapott a sok raportozásért jó ötveneket.

Már most gondolkozik, mitevő legyen? tehát azt tette föl magában, hogy elszökik. Megy már mint szegény katona-szökevény, s egy erdőbe ér. Az Ur Isten pedig parancsolá Péternek, menne eleibe azon katonának, van neki három krajczára, ugyan fog-e adni. Itten eleibe kerül Péter, s mondja. Édes ur, a mivel megáldá az Isten, segitsen. – Szegény legény vagyok, mond a katona, se égen se földön nincs több három krajczáromnál, ezt is oda adom.  – Ezzel elment Péter, kérdi az Ur Isten: no hát adott-e valamit? – Ide adta mind a három krajczárját, a mennyi volt. – No, Péter, most kerülj megint eleibe, s kérdezd: ugyan mit kivánna az Istentől. – Mond a katona: Szegény  koldus én nem egyebet, egy szép fehér kenyeret a mi mindig fris volna és soha el nem fogyna, és kulacsot tele jó veres borral, hogy akár mennyit innám, még se fogyna ki belőle soha, hanem mindig tele volna, és egy sonkát, melly hasonlókép ne fogyna. Ezzel elment Péter, kérdi az Ur Isten: no Péter kérte-e a katona a lelkiüdvösségét? Dehogy kérte, dehogy kérte; nem kért egyebet mint egy fris szép fejér kenyeret, melly soha el ne fogyjon, hasonlókép egy olly sonkát s ollyan kulacsot tele veres borral, melly mindig tele lenne, ha akármennyit innék is belőle.

Megy a katona az erdőben, hát lát maga előtt egy szép fehér kenyeret, néz kétfelé, nem látja-e valaki, azzal csapja a hóna alá és megy tovább; itten megint talál egy zsiros tarisznyát, s abban egy sonkát, ezt is a köpenyeg alá kanyaritja; ismét megy tovább, talál egy kulacsot tele borral; hasonlóképen ezt is vitte magával. – Ismét mondja az Ur Isten: menj még, Péter, azon katona eleibe s kérdezd: ugyan mit kivánna még az Istentől; talán majd fogja kérni a lelkiüdvösségét? Elment Péter, látja a katona, hogy jő utána valaki, és kiabál hogy várná meg; feleli a katona: nem várlak, mert én nem láttam sem kenyeredet, sem kulacsodat, sem sonkádat. Semmi módon nem akarta megvárni, eleget mondá Péter, hogy ő nem keres sem kenyeret, sem sonkát, sem kulacsot tele borral; de mégis beérte. Mikor utólérte, mondá Péter: Ugyan, katona uram, mit kivánna az Istentől? – Nem egyebet biz én, hanem egy ollyan pipát, mellyből a dohány soha ki ne fogyna és mindig égne és egy olly zsákot, hogy ha mondanám valakinek: bujj belé, tehát mindjárt bele kellene bujni, s egy olly furkót, hogy ha mondanám: üssd, furkó! tehát ütné mind addig, mig nekem tetszenék. – Visszatért Péter, kérdi az Isten: no hát kérte-e a lelkiüdvösségét? – Legkisebbet sem hozott elé a felől, hanem akarna egy pipát, melly mindig égne, s egy olly zsákot, hogy ha valakinek mondaná: bujj belé! tehát akárki lenne, belé kellene bujnia, s egy olly furkót, hogy ha mondaná: üssd, furkó; ütné mig az ő kedve tartaná.

Megy a katona az utján, megtalálja a pipát, és már akkor is égett, és egy zsákot furkóval. Megy mendegél mint szököttkatona, elér egy várost s belé ment; ottan hozat magának egy itcze bort, megiszsza, s látja, hogy napvilágnál már nem messzire mehet, mivel estve felé van az idő; mondja tehát a korcsmárosnak, adna szállást éjszakára; de a korcsmáros megmondá rövideden, hogy neki helye nincs, hanem ha tetszik, menjen a palotába, hol, mig élt, a király lakott, mert mióta meghalt, senki sem lakhatja a palotát. Feleli a katona: magam is az illyféle helyt szeretem. Mindjárt bejelenti a város kapitányának a korcsmáros, hogy nála volna egy ember, ki a palotába akarna szállani; azonnal parancsolák, hogy enni s inni valót készitsenek be neki. Még napvilágnál behordtak enni- és inni valót eleget azon szobába, hol ebédelni szokott a király életében. A katona elment tehát a palotába, evett és ivott a mennyi szemének szájának tetszett, s mivelhogy estve volt, gyertyát gyujtott. Eljött már tizenegy óra, hallja a nagy lármát a konyhában, látja, hogy bejön egy inas és látja, hogy ott volna a katona. Takarodjál, innen, kiált helykén reá, és pedig minél hamarább, mert különben életeddel lakolsz. – Bujj a zsákba! – Itten mindjárt bebujt az inas, s a katona modná: üssd furkó, s a furkó ugyan csak páholja ám.

Mikor gondolta, hogy eléggé megverte, mond: elég! de a zsákból azért ki nem bocsátá. A szakács már nem tudta hová lett az inas, tehát meg akarta látni, hol maradt olly sokáig. Bemegy a szobába, hát látja hogy a katona csak maga ivogat; mondja neki: takarodjál innen, mert mindjárt szétszaggatlak. – Bujj a zsákba! kiált a katona, s ujra kezdé döngetni a szakácsot is a furkóval; az inas pedig behuzta magát a zsáknak a csucsába.

Egyszer itt jő a király a sok ördöggel, s mindjárt parancsolja, hogy kotródjék minél hamarébb. Látják, hogy meg sem moczczan, mondja hát egy a többi közül: mit könyörgünk neki? szaggassuk szélyel. – Be a zsákba mind! üssd, furkó! kiált a katona, s a furkó ugy elzsákolja őket, hogy utoljára maga Pluto is könyörgött, hogy kérjen tőle a mit akar. – No illyen teremtette, ha megadod a mit kérek, ugy kieresztelek. – Kiereszti: No mást nem kérek, hanem egy pár lelket; veletek megyek egyenesen a pokolba s magammal hozom el.

Megy velök együtt a pokol felé, elérik, bemennek, hát látja, hogy micsoda rosz trakta volna ottan, egy nagy kádban látja, hogy olajban mint főzik a lelkeket; belévágja a zsákját s kilenczvenkilencz lélek kapaszkodott reá. Megy már velök kifelé; mihelyt három mérföldnyire hagyá a poklot, mindjárt bárányokká váltak a lelkek. Menten juhász lett a szököttkatonából.

Őrzi már a lelkeit kik juhokká váltak volt; egykor mond az ur Isten Péternek: Menj el a katonához, kérd tőle azt a kilenczven kilencz lelket, mellyet juhokul őriz, de magát meg ne vedd. Elmegy Péter, előtalálja a katonát, s mészárosnak adta ki magát s kérdezi tőle: eladók-e a juhok, juhász? – Eladók. – Hogyan adod? – Magammal együtt három pénzért. – Nekem kendre, juhász, nincs szükségem, hanem csak a juhokra, mert juhászom van. Feleli a katonából lett juhász: máskép nem adom. Elment tehát Péter az Ur Istenhez, megbeszélte: Nem adja máskép ha csak őt is meg nem veszem. Menj vissza és mondd neki, hogy hagyja odáig hajtani a juhokat, hová te akarod. Vissza ment tehát Péter és mondá: no, juhász, én megveszem veled együtt, hanem hagyd odáig hajtanom, hová nekem kell. – Rá áll a juhász; elérik tehát a menyország kapuját, beolvassa a juhokat Péter; mikor már négy vagy öt lélek lett volna hátra még, mondá Péter, csak hogy a katona kirekesztessék: nézd, még egy amott a bokrok közt maradt. Hátra néz a juhász, mire visszatekint, hát márcsak az utolsó volt kivül, annak hirtelen megkapja a gyapját s az berántá a kapun. Itten Péter eléggé akarta valami módon kitudni a menyországból,  de gorombáskodni még sem mert vele, félvén hogy a zsákba bujtatja; végre nem tudván mit csináljon vele, megy az ur Istenhez s megjelenti, hogy a katona bejött a menyországba, már most mitevők leszünk vele? Feleli az Ur Isten: Porrá változtatom testét, s eresztek egy nagy szelet reá, hogy innen kihordja. Porrá változtatá tehát a katona testét, s egy nagy szél által mind elhordatá. Már most hogy valami hasznát vegyék, silbakra álliták, hogy vigyázzon és senkit Péter hire nélkül be ne ereszszen. Ő tehát már a menyország kapujánál volt mint őr; mikor jöttek a kapura, kérdi: ki vagy? – Feleli: lélek. – Kérdi: mi voltál? voltál-e katona? ha azt felelte: nem voltam: Várakozzál, ugymond, mindjárt hivom Pétert:  ha pedig mondá, hogy katona volt, ugy magától beereszté. Észrevette Péter, hogy felesen jöttek be katonák a menyországa, megfosztá tisztségétől, s a katona lelke állomás nélkül maradt, mert látták, hogy semmire sem lehet vele menni.

A királyi palotában nem volt többé semmi lárma, lakhattak csendességben. Eleget várták a katonát a városbeliek, de semmi hirt nem hallottak felőle. Mivel azután nem látták többé sem őt se a királyt, ki ezelőtt két évvel meghalt, hogy kisértene, tehát mindenki azt gondolá, hogy arra várakoztak az ördögök, hogy ezt a katonát kaparithassák körmük közé.