Az istenhegyi székely hősleány.
Elbeszélés, irta Jókai Mór.

(Folytatás.)

Szép emlékezetben van bizony nálunk még mai napiglan is a tatár ő kegyelme; ha valakit nagyon megakarunk átkozni s resteljük magát az ördögöt fárasztani vele, azt mondjuk „vigye el a tatár!” annyit jelent ez, mint mikor sógoraink azt mondják: „vigye el a kakukk.” Náluk bizonyosan a kakukk tehetett ollyan nagy pusztitásokat, mint nálunk a tatár.

Egy egész esztendő mult már el, hogy a három orru khán megjelent Aranyosszékben s még mindig nem ment ki belőle. Ott telelt, ott nyaralt; a hova letelepedett, onnan meg nem mozdult, s ugy körül fogta a várat, hogy onnan még a madár sem repülhetett ki.

Az atyási várban pedig már az év multán fogyni kezdtek az élelmi szerek; akármi bölcsen összeszerzé is azokat Lóna jó eleve, annyi száj felemészté most. A jó székelyek váltig mondák neki, hogy ereszsze ki őket a tatárokra, majd fele elesik ott a csatában a kenyérfogyasztó népnek, a másik felének aztán könnyebb lesz megélni a maradékból; de Lóna mást gondolt s nem hallgatott rájuk.

Az egész év leteltében alig látta valaki nehány pillanatra Szendilét, mert hiszen Lónának volt mindig dolga. Harczban, őrködésben telt egyik nap a másik után, Lóna nem maradhatott el abból, s a szelid arczu Szendilének nagyon ritkán jött olly napja,  a mikor Adorjánnal buslakodni összeülhetett, megkérdezve tőle: ezt meg ezt a sebet mikor kapta? pedig hiszen ő is ott volt, a hol azt szerezték. Egyszer azonban Lóna maga is egy nyillövést kapott balvállába s a mig az a seb be nem gyógyult, addig nem volt szabad Adorjánnak Szendilét látni, mert hiszen az által el lett volna árulva a titok.

A szolgálat éve tehát lejárt; Adorján hiven teljesite minden jó szót, pedig hej sokszor nehéz volt annak a vége s halálos volt eleje és vége. A mint tehát az év elmult, Adorján mondá Lónának, hogy ő hiven szolgált, tehát várja maga részéről a jutalmát.

– Jól van: monda neki Lóna; Szendile a tied lehet, hanem akkor én is kénytelen vagyok férjhez menni, mert szent fogadást tettem, hogy a mint Szendilét elveszi valaki, én sem maradok hajadon. Minthogy pedig életemben kérőm csak egy akadt, az az egy is Vasfejü Ribarcz: tehát láss hozzá, hogy add tudtára, miként hozzá megyek már, ha értem jő; de nagy násznépet hozzon magával, mert sok a vendég – itt a váron kivül. Ez az utolsó jó szóm hozzád.

Adorján azt felelte rá, hogy „meglesz” s nem szaporitott több szót e miatt.

Este felé meglátogatta őt Szendile: soha sem volt még olly kedves, ollyan szives Adorjánhoz, mint ez órában, elmondta, neki, hogy ők millyen boldogok fognak lenni, kivált ha Lóna nénje is férjhez megy Ribarczhoz s a tatároktól is megszabadulnak.

Adorján sokat tudott volna erre felelni; ugy is látszott, hogy a leány szeretné kivenni kedveséből: vajjon mit fundál az most magában? nem dönti-e magát a Lónától kapott utasitás véghezvitelével valami oktalan vagy veszélybe? de az ifju arról mind nem beszélt neki semmit, csak szerelmes dolgokat mondott, csak örömöt és boldogságot rajzolt elé, de hogy mint jutnak e boldogsághoz, arról egy szót sem szólt neki.

Mikor késő lett az éjszaka, akkor alunni küldé kedvesét Adorján. Egy óra mulva azután Lóna jelent meg hadi köntösében, a szokott őrvizsgálatot megtenni a várfalakon. Nem maradt egy sánczszegelet, egy kijárás, mellyet mindenkor maga meg ne vizsgált volna s az őröket minden három óra közben saját maga váltotta fel ujakkal.

Mikor ő is szobájába tért rövid álmának adóját leteendő; akkor Adorján kettőt a legbátrabb székely ifjak közül magához szólitva, előadá nekik kifőzött tervét, melly szerint Ribarcz az atyási vár veszedelméről tudósitva legyen, s ha még ereje van és kardját emelni birja, vagy maga is hollók étele nem lett ebben a zürzavaros időben, siessen annak felmentésére.

Mint mondá, a várból ugyan madár sem repülhetett ki, nem hogy élő ember szökhetett volna keresztül az éber tatárok csordáin, kik lovaik hátán alusznak, s megérzik a szagáról az idegen embert; nem hiába van kutyafejök.

A várbelieknél azonban az ostrom ideje alatt az a szokás volt, hogy ha történetesen halottjok esett, nehogy az udvarban temetkezés még dögvészt hozzon a bentlakókra, a holttestet szépen vászonba takargatva, lebocsáták kötélen a falakról; a hol azután a tatárok rá akadtak s természetesen ott nem hagyták, hanem fogák s belökték az Aranyosba.

Ezt a székelyek sokszor elnézték s abban mintegy közösen bevett szokásban, egészen meglátszottak egyezve lenni.

Adorján tehát azt mondá a két székely ifjunak, hogy takarják őt, mint halottat, a teritő-lepedőbe, s bocsássák a várfal alá; majd ha a tatárok igyen őt is a vizbe hajitják, egy ideig a viz alatt eluszik, azután majd meglátja, merre szabaduljon?

Ez bizony jó lesz, helyeslék azok is, s akként tevének, a hogy Adorján mondta nekik, betakarták őt a szemfödélbe s leereszték a várfal alá.

Lóna csak akkor tudta meg e vakmerőséget, mikor már a tatárok el is hurczolták az ott talált Adorjánt s a jó leány ugy elfelejtkezett egyszerre magáról, ezt látva, hogy a földhöz vágta magát, és sirt, és átkozta az eget és földet és saját bolond eszét, ha Adorján meg talál halni.

A székelyek bámultak rajta: hát hiszen mi dolga ő neki Adorjánt siratni? ha mégis Szendile siratná; aztán meg nem is történik annak semmi baja; elviszik, a vizbe dobják, onnan meg majd kiuszik rendén.

De Lónának nem ment a tettetés többé. Ki akart rohanni egy maga Adorján után, hogy ő is meghal vele együtt, mig aztán le nem beszélték, hogy épen az volna legnagyobb baj Adorjánra, ha a tatárok észrevennék, hogy a várbeliek nagyon törődnek vele. Ebben Lónának is meg kellett nyugodni; átlátva, hogy a székelyeknek igazuk van. Éj, éj no, hogy a legokosabb asszony sem tud az eszének parancsolni, mikor szerelmes.

Baj volt pedig Adorjánra nézve, de nagy!

Mert igaz, hogy a tatárok a vizbe szokták a székelyek halottait hajigálni, hanem elébb tudni szerették, hogy igazán halott-e az, vagy csak tettető szökevény?

E végett a holttestekkel furcsa próbákat állattak ki, a miket eleven ember nem igen szokott kiállni: töviseket szurdaltak a körmei alá, égő parázst tettek a tenyerére, ha erre sem ébredt fel, akkor aztán hagyták uszni.

Ennél ugyan egyszerübb bizonysága lett volna a halálnak, ha a holttest fejét levágják, de a tatár vallása tiltja a holttestek megcsonkitását: azt mondják a tatárok, hogy az ollyan ember kardjának az éle, ki holttestet sebesit meg, minden vágásban kitörik.

(Folytatása következik.)