Ritka önmegtagadás.

Péter uram a kocsmából
Késő éjjel megy haza,
És utközben fel-feljajdul
Káromkodva – mi baja?
Éj! csekélység mindössze is:
Földhöz ütötte a bor,
És fejét a falba vágta,
Mag sem tudja, hogy hol?

Jó kis leczke volt ez neki!
Tudom, nem felejti el,
De fel is tette, hogy többé
A kocsmába nem megy el.
Pedig a mit Péter uram
Egyszer szentül megfogad,
Azt ugyancsak meg is állja
Hiven, törik vagy szakad.

Péter uram rendithetlen,
Szilárd férfi, annyi áll,
Uralkodik szenvedélyén,
Mint valami kis király.
Nem csoda hát, hogyha másnap,
Kialudván mámorát,
Szilárdsága érzetében
Kisérteni ment magát.

Elhalad a kocsma előtt;
Hol még tegnap is ivott;
– Notabene: más kocsmába
Járni sohasem szokott –
És előtte nagy kevélyen
Háromszor is elhalad…
„Péter uram, jöjjön csak be!”
De szavához hű marad.

Végre hazafelé fordul
Péter uram szárazan,
Homlokán a diadalnak
Fényes dicssugára van.
„Terengette! – törpenkedik
S kupáján nagyot vakar –
Megmutattam a világnak,
Mit tud Péter, ha akar!”

„De már érzem, hogy heviti
Torkomat a dicssugár;
Itt egy kocsma, betekintek,
Nem a világ egy pohár!
Illy megerőtetés után
Megillet az áldomás.”
És a mint szólt, ugy cselekvék…
Ritka önmegtagadás!

Vida József.