Szeberényi János.


Szeberényi János.

Ha átlépjük Magyarország határát s ha csak a birodalombeli szomszéd tartományokat járjuk is be, egy dolgon sem csudálkoznak annyira a szomszédok, mint, ha elbeszéljük nekik, hogy hazánkban nemcsak majd minden városban, hanem tömérdek faluban is többnyire két, sőt négyféle felekezet templomait szemlélhetjük, sokszor a legközelebb szomszédságban. Ha pedig bejönnek hozzánk az idegenek, még jobban csodálkoznak az Isten imádás ezen békés különféleségén, meg nem foghatván egyszersmind, hogy ezen különben szenvedélyesnek, sőt néha többnek is hiresztelt népség egymásra nem boritja az egyes és kettős kereszteket, a csillagokat és kakasokat, mik a tornyok tetején megannyi külön nyájakat jelképeznek. Nem gondolják meg, hogy a mi szenvedélyességünk rég megszünt illy tárgyaknál nyilatkozni.

Ez utóbbi igy van, nem lehet tagadni. S e tény oka nem az úgynevezett türelem (tolerantia), mellyet másutt ugy diktálnak, melly sokszor mindkét félre lealázó, de ott nem is képzelhető, hol a törvény vallásbeli egyenjoguságot hirdet; oka nem talán a törvények szigorusága, hol a büntetéstőli félelem tartja féken a kedélyeket; de nem oka a közönyösség sem, vagy a vallásügyek iránti elhidegülés, mert mutassatok országot, hol a vallásbeli buzgóságnak sőt áldozat-készségnek, annyi és olly nagyszerű példáit jegyeznék fel, mint – Istennek hála! nekünk jutott a szerencse épen napjainkban? – Bárki mit mondjon, egy neme ez a felvilágosodottságnak, bizonyos magasabb értelmiségnek, mellyet nemcsak könyvekből olvastunk, nemcsak az iskolákban csepegtettek belénk, hanem mellyre megtanitott a hosszu gyakorlat s a mesterek mestere – az élet maga! Volt nekünk s van még több más illy, idők és tapasztalat által érlelt józanságunk is, mellyet valóban kár volna egyébbel fölcserélni, s mellyet ápolni, mellyre adandó alkalommal figyelmeztetni, nem fogunk megszünni. Legyen mindenki buzgó hive egyházának, de lakozzék benne gyöngéd figyelem is a máskép hivők irányában.

Mi tisztelettel viseltetünk mindenki iránt, ki azon körben, mellybe Isten rendelé, megtevé kötelességeit s időnként felfrissitjük emlékét mindazoknak, kiknek működése áldásteljes volt a közügyre, jött légyen az bármelly országból s oldalról.

Az ez idén elhunyt Szeberényi János az ágostai evangelikusok egyik kerületének volt nagyérdemü superintendense vagyis püspöke. Ha nem is közhasznu működésének, legalább életrajzának főbb töredékei a „Néptanitók könyve” után a következők:

Született az 1778-ik év utolsó napján Árvamegyében, Nagyfaluban. Szegény sorsu szülői, a szomszéd falu lelkésze és tanitójától késztetve, Rozsnyóra küldték az ottani gymnasiumba, honnan Késmárkra, Eperjesre s innét Pozsonyba költözött. A tudomány után sovárgó lelket nem rettenté el czéljától a sok nélkülözés és küzdelem. Némethon egyetemei, különösen az akkoriban legnagyobb hirben állt Jénába jutván, ott részint a sanyarúan megtakaritott nehány forinttal, részint egy jó lelkü pozsonyi kereskedő kölcsön nyujtott százával két évet töltött. Visszatérve, a pozsonyi lyceumon egy évig tanitott, részint a nyilvános iskolában, részint az emlitettük kereskedő magán házánál. Innen nyitra-szerdahelyi, s három év multával a koczhanóczi (Trencsinmegye) egyházban működvén mint lelkész 9 évig, 1819-ben a szokott próbabeszéd nélkül Selmeczre hivatott. Nem sokára mély tudományosság, szónoklati kitünősége, és az akkori kényes helyzetben tanusitott ritka tapintata, alesperesi, főesperesi és a bányakerületi superintendentiai jegyzői hivatalokra szóliták. 1834-ben a bányakerületi egyházak superintendensévé majdnem egyhangulag megválasztatván, ezen terhes hivatalt egész 1849-ki február 10-ig viselte, a midőn az idők viszontagságainál fogva lépett le arról. A selmeczi főiskola, mint  a bányakerület egyetlen főiskolája, általa s egyedül az ő lankadni nem tudó tevékenysége által alapittatott, épült s virult fel. A fölvidék egyik fő hiányán segitendő, buzgó ohajtása, főbbjeinek alapitványa és a kerületi pénztár segedelmével teljesedett, a midőn 1837-ben egy rendes, kizárólag a magyar irodalom s nyelv érdekeit képviselő tanszéket állithatott, rendes magyar tanárral.

Nagy kerületét több év során mint látogató püspök beutazván, a 300-at tulhaladó egyházak közt nincs egy, mellyben Szeberényi Jánosról ne emlékeznének. Ez az ő munkás életének aranykora volt.

Csodálkozásra ragadá e körutjain kisérőit azon tapasztalás, hogy az egyes egyházak viszonyait, érdekeit, árny- és fényoldalait, a legrövidébb idő alatt kipuhatolván, annyi remek beszéddel lépett föl, a hányat rögtönöznie kellett.  Ez időben – különösen 1838-ra – esik az ő hittudorrá kineveztetése a jenai egyetem által. Részint nyomtatott művei, részint a nevezett egyetem tanáraival s több tudós társaságokkal folytatott levelezése, jó hirben tartották fönn nevét a tudós német külföldön a legujabb időkig. – A hitjelöltek s a lelkészi pályára fölszentelendőket szigorral s mégis atyai kegyességgel 16 évig vizsgálván, 100 számmal vannak azok, a kik által az Ur szőleje munkásainak fölavattattak.

A mi irói munkásságát illeti, az ő kora viszonyainál fogva, s különösen, hogy magyarul irni későn tanult, a tudós német külföldi leginkább egyházi s literaturai lapokkal állt tevékeny összeköttetésben.

Püspöki hivatalát a klassikus latinon irt „Schola” czimű munkájával kezdé meg; – bevégzé, midőn a viharos 48 előtt a „Corpus maxime memorabilium synodorum in Hungaria” czimü könyvét sajtó alá bocsátotta. Nem egyszer nyilatkozott ezen utóbbi mű készülte alkalmával: Hattyudalom ez!

Hivatalos köre terjedtségénél fogva, levelezése legterjedettebb vala, a napjai legnagyobb részét irással tölté. Az ő főpásztori hivatalos iratai, levelei, nem különben a gyüléseken tett jelentései maradandó becsüek! – Ezek mellett ő maga folytonosan haladt, tanult, a legnagyobb érdekkel s ifju lélekkel kisérte élte alkonyáig a bölcsészet, a theologia és a természeti tudományok ujabb fejlődéseit.

1857. mart. 11-dikére esett volna az ő lelkészi hivataloskodásának félszázados ünnepe. Az ő kivánsága  szerint a legnagyobb csendben; hálás selmeczi egyháza a legünnepélyesebben ohajtotta megülni. Ő engedett, nem minden bus sejtelem nélkül, hogy mást határoz az ég. Az 1857-ik év első napján – s igy 78-ik éve első napján is – bár roszul érezve magát, érdekkel s hatástelten predikált a 128. zsoltár nyomán „azon készletről, melly minden keresztyén családnak a beállott uj év utjára szükséges, hogy boldog lehessen;” délután ágyba kellett feküdnie. Fekvő betegsége első heteiben még több levelet irt; a midőn baja mindinkább növekedett, mindinkább keresztyéni odaadással rendezé dolgait, s hátramaradottait előkészité az általa sejditett végelválásra. Febr. 8. és 9-én legnagyobb fájdalmakat szenvedett. Este felé fájdalmai szüntek. A naptárt kérve, pápaszemeit föltéve, mondá: tehát holnap lesz az ominosus február 10-ke. Kérdéseire a körülállóknak, fáj-e valamije? ezeket mondá: „Nem mondhatnám, hogy valamim fájna, de belsőmben a küzdelem kimondhatlan; – ezt azonban elébb utóbb mindnyájának ki kell küzdenie!” – Elaludt s aludt néhány óráig csendesen, mig mindig halkabb lőn lehellete. – Reggeli két órakor tiszta lelke uj életre virradott.