Népszokások a magyar szinészek országából.

Nem hibáztam a czimben; egy külön népről beszélek, mellynek életmódja, lelki-világa, szenvedélyei, szokásai eltérnek a többiekétől; egy ollyan saját országról, mellyben esztendőkig lehet utazni, mint Afrika belsejében, s uj dolgokat beszélni a látottakból, hallottakból.

Én, ki e sajátságos országban, mint tourista, több esztendőn át voltam szerencsés utazni; feljegyeztem néhány emlékezetre méltó dolgot e kis respublika belső életéből, melly, ugy hiszem, fogja annyira érdekelni közönségünket, mint az utleirások a kafferek között.

Már a belső elrendezése is sajátszerű a szinészek népének, Lycurgi törvényeik egyaránt kötelezik a legnagyobbat, mint a legkisebbet; nincs ollyan kedvencze a közönségnek, nincs ollyan jó barát a társaság között, a kinek hibái, mulasztásai büntetlen maradnának; a biróság pedig saját keblükből választatik; még pedig nem a leghatalmasabbak, hanem vegyesen kicsinyek és nagyok közül: a kardalnok hoz itéletet az első hős és a primadonna mulasztásaiért; a királyné, ki két perczet késett a próbán, megjelen a kardalnok előtt, ki ugyanakkor a lándzsatartót játszta, s az első hősnek nem volt elég, hogy megöletett a szinpadon, hanem még azon felül meg is büntettetik, a miért az ügyelőnek nem fogadott szót, hogy kiment volna, mikor hivták. A szinpadon künn büszke hősök, koszoruzott müvésznők, a szinfalak között engedelmes alattvalói az ügyelőknek, rendezőknek, a kik künn az udvaron azután ismét szives tisztelőik, bizalmas barátaik, vagy lekötelezett hiveik, a hogy a körülmény hozza. És az Araeopag itéleteit más, világi biróság elé vinni tilos; a kit, mire ott itélnek, azt semmi befolyás meg nem másitja; abba még az igazgató sem szólhat bele. S az illyen itéletekért haragunni nem is szokás; a vádlott egy kicsit lármáz, mig el nem itélték, azután egy kicsit nevet, s azután – megint jó barátok lesznek: birák és elitéltek. A büntetés mindig pénzbe megy, s a biróságok a nyugdijintézet pénztárába folynak. A halálbüntetés el van törülve: az csak a szinpadon járja; ide künn semmit sem számit.

Legszebb vonása e kisded népnek az egymáshoz való ragaszkodás, melly szerint mindenki bele tudja magát élni a közös érdekekbe, s bármennyire szemközt álljanak is a magánosok életkérdései; az egyetemes főérdek, a kis országocska jobblétének kérdése, mindenkit egyaránt hevit, ingerel, vagy csüggeszt;  a ki ez érdekek ellenében áruló, a ki szinfali hireket hord szét, a ki más társaságot keres, s övéit megveti, a ki hirlapokba viszi panaszait, s társaira uszitja az ujdondászatot, annak azután megkeserült az élete; az üvegszobában lakik, mellynek minden titkát keresztül kasul látják, azt minden lépten nyomon ellenző ösztön fogadja, mig vagy meg nem tér, vagy meg nem törik. Ellenben hű ragaszkodást tapasztal társai részéről, a ki szorgalom, ügyszeretet, feláldozó tehetség, türelem által magát kedvessé tevé; például: valaki elkésendő a próbán jelenetéről, már csak négy percze van, talán nem is tudja, hogy itt kellene lennie: ha kedves személyről van szó, akkor észreveszik távollétét; szinházi szolga kész érte szaladni, két percz oda, két percz vissza; a vétség megelőztetik, a várt személy pontban ott terem; de ha nem kedves személy, nem törődik vele senki, nem futnak érte; ott a fekete tábla, ott a szinház törvényei; az ő dolga volt magára vigyázni, senki sem köteles őt megóvni.

Egy igen eredeti és jellemző vonást rajzolhatok ide a szinészvilág társas mulatságairól. Mint igen régen tudjuk, a mi szinészeink, ezermesterek. A zeneszerzéstől és a drámairástól kezdve le a czipővarrásig minden szépmüvészetnek akad itt képviselője. Legközelebb hatan ismertebb szinészeink közül egy zenebandává alakultak, melly néhány hónap alatt annyira vitte tudományát, hogy versenyt muzsikál akármellyik czigánybandával. E banda hivatása a kölcsönös felderitésre van szánva. Lehet-e ennél kedélyesebbet kigondolni? Tizenkét részvényes tag kötelezi magát névnapjának megülésére, kölcsönös részvéttel járulván a legszükségesebb kiadásokhoz, s a vidám fesztelen mulatságokat füszerezi a czigányos egyrenruhába öltözött banda, mig a jókedvű ifjabb tagok, felváltva a zenét, mulatságos productiókkal deritik fel a társaságot; a komolyabb férfiak költőink verseit szavalják; az ollyan mulatság, a minőt semmi nagy ur semmi áron meg nem szerezhet magának, mert a humort nem adják pénzért; igy csak a szinészek tudják sokszorozni egymás örömeit.

Hát mikor bánatuk van, midőn valakit balszerencse ér, a társas szellem akkor még erősebben tud nyilatkozni köztük; ha egy szinész megbetegszik, azt mindenki siet látogatni; ha szegény, összerakják forintjaikat, hogy könnyebben viselhesse a gyógyitás költségeit, s midőn egy izben szó volt róla, hogy egy hosszasan betegeskedő tagnak a betegség idejére fizetése levonassék, az egész társulat testületileg tiltakozott ellene.

S midőn néhány egy-egy polgára e kis népnek eljátsza azt a jelenetet, a mit Ristorinál legtöbben bámultak; a meghalás scénáját még pedig Ristorinál is hivebben, mert nem is ébred fel utána, akárhogy kiáltoznának is neki fuorát; akkor a hü sorsosok ismét családgyülést tartanak, ha a megholt nem hagyott maga után semmit, eltemetik saját költségükön, gyász-éneklők, zenészek, halotti kiséret, mind kitelik saját népségükből; s az elhunyt jelesnek, kiről elfeledkezett a világ, a mint letűnt a világot ábrázoló deszkákról, ismét az ő áldozataik gyüjteménye emel szerény temetői szobrot, mint emelt legközelebb Bartha emlékének, nem kéregetve idegen földön, nem dicsekedve vele idegenek előtt.

Mindezeket pedig nem ok nélkül jegyezgettem fel: ohajtanám, hogy mások is megértsék. A szinészek közt uralkodó társas szellem, szives kedély, közérzület példája vajha irodalmi köreinkre is lenne hatással; a hol élünk, mint a széthullott kéve, kiki önmagának; három ember nem jött össze, a ki egymásnak igaz barátja volna, s ha kiki önmagát nem szeretné nagyon, elmondhatná, hogy senki sem szereti. Mi nem szeretjük azt, a kinek jó dolga van köztünk; elfeledjük azt, a kinek roszul megy sorsa; a kisebb gyűlöli az erősebbet, a nagyobb megveti a gyöngét, épiti a chinai falat minden osztály maga körül, s nem bocsát magához és nem közeledik; még az elhunyt dicsőbb pályatársak magasztalásában is kevesebb a holtak iránti kegyelet, mint az élőknek tett szemrehányás; pedig bizony ránk is illik a költő mondása: „Ha ölnyi téren hirem és magam bőven tanyázunk, miért e hosszas ut?… ”

Jókai Mór.