A vén huszár.*

Gondolkodva ballagdogál
Árokháton a vén huszár.
Rongy a dolmány, rongy a mente,
Bajuszát még is kikente.
Kopott nadrág, lyukas kalap,
Átkandikál rajta a nap.
Bocskor is van, de nincs talpa
A vén huszár mégis nyalka.
Hátán egy rongyos tarisznya
Üres az is, semmi haszna –
Aztán a torka is száradt.
Éhezik is, el is fáradt…
Hányszor mondták neki: „Apám!
Riktolja be kend paripám.”
Több ott a ló, mint kellene,
Most gyalog jár szegény feje.
Körűltekintget, meg megáll
S megint odább ballagdogál –
Egyet busul – nem busúlna
Ha paripája megvolna.

Szép lányokkal találkozik,
Rájok néz, és fohászkodik
Mit ér a télnek a virág?
Fagyos éjnek a holdvilág?
A fény a gyászt megmutatja;
De fagyát el nem oszlatja.
Messziről jött a vidékre
Alig ismer rá e népre.
Mért is vágott vissza lelke,
Midőn nincsen háza, telke?
Gond és bánat a jószága,
Oda maradt ifjusága:
Egyet busul – nem busulna,
Ha ifjusága megvolna.

Idegenek között megy el
Szólnak hozzá, de nem felel.
Lelke egy néma drága kő,
Foglalatja a mult idő…
S háborúra tér a beszéd,
Háborúnak hallja neszét:
Felvillámlik szemsugára,
Oda kap baloldalára,
De a kéz visszahull legott
A vér erében megfagyott…
Ismét busúl – nem busúlna
Ha az oldalán kard volna…

Megy- s ráismer a csárdára,
Mellybe egykor annyit jára,
Mellyben egykor ugy szerették
Csaknem rózsába temették.
Most itten is csendes minden:
A régiből semmi sincsen!
Nincsen lárma, nincsen élet,
Nem látni mulatni népet…

     Elöregűlt a jó gazda
Kedvét megette a rozsda –
Némán szorít kezet vele
S szeme könnyekkel van tele…
Mint visszamaradt napsugár
Itt megpihen a vén huszár
S egyre busul – nem busúlna
Ha a régi világ volna…*