Az aradi vérnap.
Az aradi vérnap.
Vak Béla király országgyülést hirdetett Aradra.
A Maros partján, a szabad ég alatt megjelentek a zászlós urak, fényes bandériumaikkal, az összegyült nemes lovagok tömege ellepte a sik mezőt, a háromszinü lobogókon a megyék saját czimerei voltak láthatók.
A tér közepén egy magas emelvény állt, mellyet magas kopjákra tüzött szőnyegek sátorkint fedeztek, e sátor mellett tizenkét udvarnok állt, ragyogó, aranynyal kivert pánczélban, lengő kócsagokkal.
A néptömeg utczái közül egy tisztelgő csapat közelg a sátor felé, az ország püspökei, a nagyur és a bánok.
Jöttükre szétvonják az udvarnokok a sátor aranyrojtos függönyeit s az örömrivalgó nép előtt egy látvány tünik fel, mellyben fény és gyász van egyszerre lefestve.
Biboros trónjában, fején a szent koronával ül a király, egy szép, deli termetü férfi, dús hajfürtei szeliden folynak le vállaira. E férfinak nincsenek szemei. Még gyermek korában elvették azoknak világát. A mint a nép örömkiáltását hallja, mosolyogni akar, környezői sírva fakadnak.
Az ő szemeinek sem mosolygása, sem könyei nincsenek többé.
Ekkor előlép a trón mellől egy asszony, egy magas, délczeg nő, fejéről villámokat hánynak a korona gyémántjai, arcza ég, keble hevül, szemeiben a köny ragyog. Ez Ilona, a vak király felesége.
Az asszony odamutat férjére, ki reszketve támaszkodék reá nem láthatva sem az ő arczát, sem a többiekét, mik mind az elkeseredés lángjaitól voltak áthevülve, csak azon támadó zugást hallva, melly közelgő viharképen kezdé magát hallatni.
Egyszerre a királyné szavai kezdének megcsendülni a baljóslatu zúgás közepett.
„Ide nézzetek, kiálta, ti mindnyájan látjátok őt, ő nem lát senkit közületek; Isten királylyá hivta őt, az emberek koldúst tettek belőle. És azok, kik ezt tevék, itt vannak köztetek, ott ülnek egyenkint mosolygó arczczal, kárörvendő képpel mindazok, kik Kálmán királynak e tettet tanácslák s azt végrehajtani siettek, s gunyolják magukban a királyt, kinek kezei rövidek, mert szemei nem látnak.”…
A királyné végszavai már a fölorditó zajban enyésztek el; a vak király kardcsattogást, halálkiáltást, tombolást hallott s félve kapaszkodott neje karjába, az pedig mint a bosszuállás angyala állt a trón lépcsőjén, ujjának egy mutatásával halálra itélve férje megvakitóit.
A nemesek kardot rántva rohantak a vádolt fő urakra, azok dühös védelem közt törtek maguknak utat egész a trónig, némelylyiket a királyné lábai előtt vagdalták össze.
A király reszketve, kinyujtott karokkal esdve a boszuállóknak; gyönge szava elveszett a boszuorditásban, melly csak akkor szünt meg, midőn hatvannyolcz főur, Béla vakságának okai, feküdtek holtan a trón előtt.
S a kardcsattogás, halálhörgés elmultával ujra felharsogott az „Éljen a király! – Éljen a királyné!”
J. M.