A rézpataki lelkész.
Elbeszélés JÓKAI MÓRTÓL.

(Folytatás.)

Mi fog most történni?

Ezzel a kérdéssel tépelődve tért haza minden ember a templombul.

– Mit cselekdtél uram? szólt remegve a vendéglős a lelkésznek, midőn a templom udvarán találkozának.

– Igazságot szolgáltattam az Isten nevének: viszonzá ez szilárdul.

Az öreg tiszteletes ur azonban annál jobban megijedt, midőn a szörnyü hirt megvitték neki. Ott hagyta az ételt ebéd közepén, s futott fel a kastélyba az ifju földesurhoz, és elkezdé magát menteni előtte, hogy ő nem oka az egész rettentő esetnek; sőt legkisebb tudomása sincsen róla; ellenben rajta leend, hogy ez iszonyu kihágás példásan és az elkövetett sérelemhez arányosan megbüntettessék.

Az ifju Endreffy hideg képet csinált a beszédhez. Azt modnta, hogy nem tudja, miről van szó? A káplán ur igen szép beszédet tartott ő előtte, s ő már küldött is neki két darab aranyat kegyuri elismeréseül.

Az öreg urnak torkán akadt a szó ezek hallatára.

Hát még mikor azt megtudta, hogy Bertalan a két aranyat a szegények perselyébe vetette!

Ez veszedelmes ember, ez magasra emeli a fejét, ez nyakára ül a hatalmasoknak, s pásztorbotjával nem csak juhait tudja őrzeni, de az oroszlánt is megkergeti miként egykor Dávid: ennek nem szabad itt maradni.

Alig várhatta a beközelgő egyházkerületi gyülést, hogy ott az egybegyült vének és tekintélyesek előtt elmondhassa, minő egyszarvú kezd támadni Bethelnek kapuin belől; a ki ha le nem töretik ideje korán, megöklel sokakat, a kik eddig azt hitték, hogy az ő bőrük sérthetetlen!

Elő is adá e panaszát egész rettentő mivoltában. Jelen volt az öreg Endreffy is, a vallás hivei közt legtekintélyesebb férfi, az elmondott kihágásnak az ő szivét kellett legjobban elkeseriteni, mert a bántalom az ő fiát érte.

A mint az öreg tiszteletes leült, utána mingyárt föl is kelt Endreffy s azt mondá az előadottakra:

„Az ifju segédlelkész a midőn azt tevé, a mit tett; teljesité az ő magasztos kötelességét, a mire Isten által elhivatott; mert azért adattak az Isten szolgáinak ajkaikra az Úrnak vigasztaló és ostorozó igéi, hogy a szenvedőket megenyhitsék, a bántókat pedig megfenyitsék, és ne válogassanak a nagyokban és kicsinyekben; és ha én magam nem csak egy megyének volnék főispánja, hanem egy országnak volnék is a királya, és megbántanám azt, a mit Isten szentnek hagyott, és ezért engemet vén embert az Isten szolgáinak legcsekélyebbike, legfiatalabbika megfeddene; meg fognám előtte hajtani fejemet, és azt mondanám: uram, helyesen cselekedtél: folytasd tovább! mert nem csak az a kötelessége a jó papnak, hogy az embert megkeresztelje, midőn megszületik s eltemesse, midőn meghal, hanem hogy vezesse is az igaz uton, a mig él. Midőn pedig a pap kezében tartja az evangyéliomot, akkor tegye lába alá a földet és ne ismerjen azon nagyobb urat, mint az Úr Jézus Krisztust! A rézpataki káplán igy cselekvék. Azért ő dicséretet érdemel.”

Az ősz patriarchalis főnemes igy beszélt; és csak addig, mig az illyen jellemek ki nem vesznek, maradhat meg szilárdul a hit!

Az öreg tiszteletes e nem várt kudarczot annyira lelkére vette, hogy még az nap estve megütötte féltestét a szél, és három nap mulva meghalt.

Még azon az ülésen uj papot választának a rézpatakiak; a legelső szavazat, melly Bertalannak jutott, az ősz Endreffyé volt. Csaknem egyhangulag választatott el rendes lelkészül.

A kik szerették az ifju lelkészt és jellemét becsülni tudták, azok örültek neki, hogy ama fontos állomáson őt erősitheték meg; a kiket pedig aggódtatott az ifju tüzes elhatározottsága, azokra nézve megnyugtató volt őt ollyan világvégi messzeségbe kitolva tudni, a honnan nem háborithatja meg a dolgok régi háromszegletü állását.

Rézpatakán nagy volt az öröm e hirre; mert bár régi papjukat becsülték, s halálát megtisztelék, de az ifju iránt valódi elragadó szeretettel voltak.

Ah ez egészen más ember volt. Ez eljárt házrul házra, tudakozódott a hivek bajáról s tudott tanácsot adni a világon mindenre lelki és testi bajokban. Tudott gyógyitani apró kis mákszemnyi lapdacsokkal, azután meg hideg vizzel; minden fűben, faluban ismret gyógyitó erőket; még a szántásban, vetésben is tudott a gazdának jó tanácsot adni, s az időjárást jobban eltalálta napokkal előre, mint a kalendáriom; nem volt elég, hogy a templomban prédikált nekik, hanem estenként összegyüjté őket a falu házánál s beszélt előttük, vagy olvasott okos könyvekből tanuságos történeteket derék hazafiak tetteiről, az ipar és találmányok csodáiról; ugy hallgattak, a mit aranyos szájával beszélt, hogy minden csapszék üres maradt miatta. A mióta ő volt a faluban, nem volt viszálodás házas társak között, nem mentek a pörlekedő felek a biróhoz, nem került verekedésért senki a vármegyei tömlöczébe; ő azt mind ki tudta egyenliteni, békiteni szép szóval, és néha erős szóval, hogy nem lehetett ellene cselekedni.

Már az is millyen szép volt tőle, hogy a mint őt megerősiték a lelkészi hivatalban, a megholt tiszteletes nénje vénségére egészen elhagyatva maradt. Mig az öreg ur élt, Bertalan egyebet sem hallott, mint örökös felpanaszlását a megevett kenyérnek, a paplakon hiába elfoglalt szobának; nem volt napja, mellyen Czenczi néni békével engedte volna elkölteni ebédjét s nyugodtan bevárni az álmot szegényes ágyában; pedig hiszen mindent megtett a kedvéért, még fát is vágott, ha nem volt. És most, midőn egyszerre ő lett ur a lelkészi háznál, Czenczi néninek pedig semmi joga sem volt többé ott lenni: akkor Bertalan azt mondá a mindenkitől elhagyatottnak, hogy csak maradjon ezentul annál a háznál és pedig legyen ezentul is övé abban a legjobb hely; és ugy viselte gondját, ugy türte annak gyöngeségeit, még fát is épen igy vágott számára, mintha most is ő volna nála kegyelemkenyéren, és nem megforditva. Sőt azt is kimondá a fiatal lelkész, hogy ha ő valaha meg találna házasodni, annak a nőnek, a kit ő e házhoz hozand, épen ugy kell tisztelni azt az öreget, mitha tulajdon édes anyja volna.

Hiszen ezt könnyü is volt neki megigérni.

Mikor ő arra gondolt, hogy e csendes falak között egykor kedvesebb hangok is fognak otthonosulni, s a szelid magányt a boldogság képei elevenitik fel, ollyankor csak egy arcz állt mindig előtte, annak az ártatlan leánykának arcza, a kinek szivében semmi sincs még, mint ártatlan vonzalom, és lemondani tudas azokért, a kiket szeretünk.

(Folytatása következik.)